Tavi Kata: Sulijegyzetek – 3.

Korábbi részek

Később aztán bebizonyosodott az igazam. Pintér kiszámíthatatlan. Beterelt minket a tantermünkbe, közölte, hogy az ofőnk csak a következő órára ér ide, mert orvosnál van, aztán elkezdte az ültetést.

– Ne már, tanár úr! Nem vagyunk az óvodában! – kérlelte egy lány, aki a másik padsor első padjában ült.

– Téged nem érint az ültetés, Ivett, mert van padtársad. És öt percen belül mindenki másnak is lesz! Az iskolánk nagy figyelmet fordít a páros és csoportos munkára, ezért fontos, hogy kettesével üljetek. Kaptok egy lehetőséget, hogy önként válasszatok padtársat, de ha nem megy, segítek.

– Mekkora egy… – morogta az előttem lévő padban ülő szőke lány, de nem fejezte be a mondatot. Úgy vettem észre, magával beszélget, mert hozzám aztán nem fordult hátra, és egyelőre egyedül ücsörgött a padjában. Végül nem reagáltam.

Egy rövid ideig még Pintért figyeltem, aki a fiúkkal viaskodott, aztán a leendő padtársam levágta magát a mellettem lévő székre.

Döbbentem néztem a lányra, és megállapítottam, hogy nem igazán ilyen padtársról álmodtam. Hosszú, fekete haja leért a háta közepéig, és sápadt, fehér bőre remekül kihangsúlyozta a fekete szemceruzával kihúzott szemét. A jobb fülcimpájában kereken öt darab ezüst karikát számoltam. Az évnyitóra egy fekete farmervászonruhát választott, aminek a tetejére egy fehér inget vett fel úgy, hogy az alját deréktájon megkötötte. Feltűnő ruháját egy fekete tornacipővel tette felejthetetlenné, amiben szivárványszínű fűzőt virított. Hűha! Merész.

Észrevette, hogy tetőtől talpig végigmérem, mire zavartan pislogni kezdett. – Mi az, mit nézel?

A kérdés hallatán olyasmi történt velem, ami ritkán. Nem tudtam, mit feleljek.

Ekkor az előttem ülő szőke lány hátrafordult hozzánk. A szavait a padtársamhoz intézte.

– Valószínűleg az évnyitóra választott gönceidet nézi. Sosem értettem, egyeseknek miért olyan nehéz évente pár alkalommal rendesen felöltözni. Elnyomná a bizonyára roppant érdekes egyéniségedet egy rendes cipő? Vagy valami ellen tüntetsz ezzel a cipőfűzővel? Esetleg akciós volt a hipermarketben, ezért bevásároltál belőle, mondván, hátha egyszer jól jön?

Kapkodtam köztük a fejem. Nem szokásom kritizálni senki öltözködését, de azért a szőke lány se volt semmi. A haját elegáns kontyba tűzte, fehér selyemblúzt és térdig érő csőszoknyát viselt tipp-topp magas sarkú cipővel. Kifogástalanul nézett ki, de furának tűnt ezt az összeállítást egy tizenéves lányon látni. Inkább anyámon tudtam volna elképzelni.

A padtársam jeges kék szeme miatt fagyosnak tűnt a tekintete is. A szőke lány helyében én már előkaptam volna a golyóálló mellényem, a nyugtatólövedéket tartalmazó pisztolyom, és vész esetére a kezem ügyében tartanám a teljes vámpírvadász felszerelésemet is.

Végül megrekedt a konfliktusuk, mert kis hármasunkhoz egy negyedik lány csatlakozott. Az új jövevény középmagas volt, és göndör, világosbarna haját pánttal fogta hátra. Fekete nadrágot és combig érő, ujjatlan fehér pólót viselt. Ez utóbbit egy vastag fekete övvel díszítette. Kedvesen rámosolygott a padtársamra, és a szőkére mutatva azt mondta:

– Nem kell komolyan venni Jázmint, elég komolyan veszi magát így is. Egyébként Flóra vagyok.

– Lilla – mutatkoztam be, aztán megböktem a padtársamat. – Hát te?

– Gréta – nézett rám, majd Flórára, de a nagyszájú szőkét nem méltatta egyetlen további pillantásra sem.

Flóra vállat vont, és leült a Gréta előtti székre, Jázmin pedig újra előrefordult.

Annyi biztos, hogy Jázmin igazi „megmondólány”. Elvégre először Pintért kritizálta, amiért őszintén szólva nem tudom elítélni, de azért Grétába nem kellett volna belekötnie. Ha szivárványszínű cipőfűzőt akar hordani, akkor senkinek semmi köze hozzá, nem igaz?

Óvatlanul elfordítottam a fejem a másik irányba, és újabb sokkhatás ért. Ugyanis a másik padsor harmadik padja mellett, egy karnyújtásnyira tőlem Krisztián álldogált.

Hát ez szuper!

Szokás szerint a jobb oldalán a csokibarna bőrű srác ült, előttük pedig az álmos tekintetű fiú, egyelőre egyedül. Ha Pintéren múlik, nem sokáig marad így.

Ettől a látványtól is elfordultam. Felnéztem a felém közeledő Kristófra és Márkra, akik a mögöttünk lévő padot választották. A többieket nem ismertem.

Mire Pintér végzett az ültetéssel, kicsöngettek. Szünetre a teremben maradtam, mert a padtársam is ezt tette. Gondoltam, megismerkedhetnénk, de nem jött be. Gréta depressziósan bámult ki az ablakon, és nem is reagált, amikor megkínáltam a mandarinomból, amit még anya rakott a táskámba indulás előtt. Flórával is tettem egy kísérletet, aki felhúzott térdekkel ült a székén, és azt hiszem, rajzolgatott. Ő elfogadta.

A második órára befutott az osztályfőnökünk, Kökény Hajnalka. Fiatal, harminc év körüli, alacsony nő volt, de az első néhány perc után láttam, hogy eléggé akaratos. Mint kiderült, csak kontrollra ment vissza az orvosához, aki teljesen gyógyultnak minősítette.

Rögtön kiosztotta az ellenőrzőket, és kérte, hogy írjuk bele az adatainkat.

– Hé, táncoslány! – hallottam Krisztián hangját jobbról. Nem sokat beszéltünk eddig, mégsem tudnám összetéveszteni senki máséval a hangját.

Oldalra hajtott fejjel néztem rá. Táncoslány? Mi van a fiúk agyában, hogy olyan nehéz megjegyezniük a nevemet?

– Van egy tollad? – kérdezte.

Ráadásul hülyít! Az álmos tekintetű haverja előtt egy tömött tolltartó hevert, és tőlem kér tollat?

– Van – feleltem végül, és nekiláttam kitölteni az ellenőrzőmet.

A szemem sarkából láttam, hogy pár másodpercig zavartan bámul, aztán felnevet. Elvégre csak annyit kérdezett, hogy van-e tollam, és én arra feleltem.

– Adsz? – hallottam újra azt az összetéveszthetetlen hangot.

Kiválasztottam a henger alakú tolltartómból a négyszínű tollamat, és szó nélkül felé nyújtottam. Rá se néztem. Az a tuskó nem érdemelt ennél többet.

– Kösz – mondta, mire vállat vontam.

Ekkor Kökény tanárnő diktálni kezdte a tanárok névsorát, úgyhogy későbbre kellet halasztanom az adataim kitöltését.

Lekörmöltük a hosszúra sikerült listát, és amikor ezzel végeztünk, a tannő kiosztotta az előre kinyomtatott órarendeket. Először a táncosokét, mert mi voltunk a legkevesebben. Évente mindössze tíz főt vesznek fel a csoportba, tőlünk és a c-sektől hárman-hárman kerültek be, a b-ből négy fő.

Legnagyobb meglepetésemre Kökény tanárnő rajtam kívül Szalay Kristófot és Zentai Márkot szólította, hogy letegyen az asztalukra egy-egy lapot. Meglepetten fordultam hátra, de Márk érzelemmentes arccal fogadta a „tényleg táncosok lesztek?” pillantásomat. Kristóf azonban rám kacsintott, mire elvigyorodtam.

A rajzosok következtek, a tanárnő velük is hasonlóan járt el, mint a táncosokkal. Felszólította őket, aztán az asztalukhoz vitte az órarendet. Gondolom, így memorizálta a neveket. Mivel az órarendem hátuljára egy osztálynévsort is nyomtattak, én is próbáltam memorizálni a társaságot. A táncosokat zölddel jelöltem, a rajzosokat pirossal.

Már a szünetben sejtettem, hogy Flóra (teljes nevén Hajnal Flóra) rajzos lesz, de Szántó Jázmin és Fábián Gréta is kapott egy-egy órarendet. A tanárnő rajuk kívül a padsorunk első padjában ülőkhöz ment oda, én pedig tettem egy piros pöttyöt a nevük mellé a lapomra.

A többiek fiú-lány csoportok szerint lettek szétbontva. Itt már kicsit lemaradtam a nevek memorizálásával. Azt még elcsíptem, hogy a csokibarna bőrű srácot Reichart Ákosnak hívják, de az álmos tekintetű nevét nem hallottam.

Fújtam egyet.

Gréta a ceruzája végével rábökött Zamárdi Levente nevére a listámon, majd – egy „gyengébbek kedvéért” pillantással – ránézett az álmos tekintetűre. Átjött az üzenet.

– Kösz – mondtam csendesen.

Három lány és két fiú maradt még. Grétára néztem újabb segítségért, és ő a korábbi módszerrel mindannyiukat beazonosította nekem.

– Dogaírás előtt kölcsönadhatnád a fejed! – feleltem neki lenyűgözve.

Hiába próbálkoztam, nem mosolyodott el.

Újfent kicsöngettek.

***

Muszáj volt járnom egyet, azon kívül kezdtem éhes lenni. Elővettem a pénztárcámat a táskám mélyéről, és elindultam megkeresni a büfét.

Flóra velem tartott. Azt mondta, megszomjazott.

Mivel a téglalap alakú épület elég hosszú, mindkét végén van egy lépcsősor. A főbejárattal szemközti – amin korábban Márkkal feljöttünk – egyenesen a tanárihoz és a könyvtárhoz vezet. Előre elhatároztam, hogy azt csak vész esetén használom, és inkább a közelebbi és kevésbé feltűnő hátsó lépcsősor lesz a befutó. A tantermünk úgyis csak néhány lépésnyire volt tőle, vagyis a lehető legtávolabb a tanáritól.

Mosolyogtam, amikor megláttam, hogy Flóra is egyenesen arra indul. A magam részéről a folyosó falán lévő lambériát figyeltem, Flóra pedig váltogatta a tekintetét a vajszínű járólapok, a fehérre meszelt falak, és duplaszárnyú ablakok között, amin az udvarra lehetett kilátni.

– Honnan ismered Jázmint? – kérdeztem, amikor elindultunk lefelé. Lassan haladtunk, így néhány felsőbb évesnek ki kellett kerülnie minket.

– A felvételi beszélgetéskor találkoztunk, de tíz percnél többet nem dumáltunk. És te honnan ismered azt a srácot, aki elkérte a tollad?

– Hát tudod… mi leginkább az óvodáskori bosszúhadjártunk kapcsán ismerjük egymást.

– Tényleg? ­– Barna szemei jókedvűen csillogtak.

– Ez nem jelent semmit – ábrándítottam ki. – Lehet, hogy te többet tudsz Jázminról a tíz perces beszélgetésetek után, mint én Krisztiánról. Azok az idők már elmúltak, amikor a szüleink felelőtlenül azt hitték, barátok leszünk. Amúgy tudod, hol a büfé?

– Persze.

Nos, igazából nem lehetett eltéveszteni. A földszinten, rögtön a lépcső alján volt. Az előtte kígyózó sort látva rájöttem, hogy más is megéhezett. Vagy megszomjazott.

Ennyi diák között felfüggesztettük az ismerkedő beszélgetésünket, és inkább belehallgattunk másokéba. Nagyjából hat perc alatt fültanúi lettünk egy tavaly kezdődött szerelmi drámának, egy számítógépes játék részletes bemutatásának és egy hétvégi ruhavásárló-körút eseményeinek.

 Amikor sorra kerültem, kértem egy szalámis szendvicset, aztán megvártam, amíg Flórának is kiadják a teáját és a narancsos-joghurtos müzliszeletét.

Nem vittük messzire a reggelinket. A büfével szemben, az ablakok elé egy pultot alakítottak ki, úgyhogy megálltunk egymás mellett, és megreggeliztünk.

Még szoknom kellett az iskola hangulatát, az ismeretlen falakat, de alapvetően nem éreztem zavarónak a helyet.

A csengőt hallva visszamentünk a terembe, ahol az osztályfőnök már várt ránk. Innentől már nem sokra emlékszem, mert az utolsó két órán hat oldalt körmöltem a füzetembe. Beszélt a házirendről, a szünetek, a rendezvények, a szalagavató és a ballagás időpontjáról, majd a gólyabálról és a gólyák szívatásának hagyományáról is, de a diáktanácsról is mondott valamit, amibe hamarosan az osztályunknak is választani kellett két embert. Röviden megemlítette a táncosokat érintő fellépéseket, a rajzosok kiállításait meg a sportosokra vonatkozó versenyeket. A negyedik óra végén annyira tele volt a fejem mindenféle adattal, hogy legalább egy hétre saccoltam, amíg mindezt rendszerezni tudja.

A suli előtt elköszöntem újonnan megismert osztálytársaimtól, és hazaindultam a szeptemberi napsütésben.

Otthon aztán egyenesen az ágyamba dőltem, és úgy vártam meg, hogy anyáék hazaérjenek. Nem sokat beszéltem velük, csak odaadtam nekik a füzetem, amikor arról kérdeztek, milyen volt az első nap.

Este zenét hallgattam, és a másnapi tánctörténet órán gondolkodtam.

Vártam is, meg nem is.

***

Apának igaza lett. Másnap reggel már nem éreztem a gyomromat teniszlabda nagyságúnak, és az étvágyam is megjött.

Farkaséhesen rohantam le a konyhába, ahol a szüleim már reggelizni készültek. Ezt nem teljesen értettem, mert nekem nulladik órám volt, de ők minek keltek fel ilyen korán?

Apa az amerikai típusú konyha közepén lévő pultnál ült, anya pedig éppen a hűtőből pakolta ki elé a vajat és valami sajtféleséget.

Nagyon szerettem volna én is felmászni az egyik székre, de a tornácról panaszos nyávogást hallottam. Ránéztem anyára, és felmordultam:

– Megint nem adtál enni Moneypennynek?

Anya megrázta kibontott, aranyszőke haját, és hideg, kék szemeivel sokkolt. Próbált ő szigorúnak tűnni, de én azért láttam, hogy a szája széle mosolyra húzódik.

Általában kilencven százalékban komolyan gondolja, amit mond vagy csinál, de van egy tíz százalék, amikor csak gúnyolódik, viccel vagy egyszerűen hülyít. Most épp gúnyolódott velem.

– Egész nyáron én gondoskodtam a macskádról annak ellenére, hogy leginkább én elleneztem, hogy macskát tartsunk. Bevallom, naivan azt hittem, hogy te és apád képesek vagytok annak az elkényeztetett szőrgolyónak minden nap enni és inni adni, de én is tévedtem már. A magam részéről teljesítettem a macskáddal kapcsolatos tennivalókat, amíg távol voltál, szóval nem értem, mi a problémád.

Apuval egyszerre kezdtük a szemünket forgatni.

Mindazonáltal szinte biztos voltam benne, hogy anya nem büntetne azzal a lustaságomért, hogy hagyja éhen halni a cicámat. Viszont ki tudja, melyik reggel ébred úgy, hogy rácsapja az ajtót Moneypennyre, mondván: ma fogyókúrázol, kicsim!

Nem mertem kockáztatni.

A nappaliból a hátsó kertre nyíló ajtón kimentem a tornácra, ahol Moneypenny rögtön a lábam körül kezdett tekeregni. Végigsimítottam szürke csíkos bundáján, aztán a fészer felé indultam.

– Szegény cicám – duruzsoltam menet közben. – Anya szadizott?

Miután adtam neki a kajájából és öntöttem vizet is a táljába, bementem reggelizni.

Később biciklivel indultam suliba. Leggings, nyári ruha, kardigán és balerinacipő volt rajtam, a táskám a kormány kosarában hevert. Két keréken lényegesen hamarabb beértem a suliba, és kicsit túlzásba is estem. Amikor lezártam a biciklit a bejárat közelében lévő tárolóhoz, még háromnegyed hét sem volt.

Kíváncsian a padokhoz pillantottam. Senkit se láttam a korai időpont miatt, még osztálytársat sem, így bementem az iskolába. Ahogy korábban megfogadtam, kikerültem az első emeleti tanárit, és inkább a földszinten mentem végig a hátsó lépcsőig. A folyosón haladva a termek kiírásait olvasgattam. Elhaladtam a kémia- és a fizikaterem előtt, aztán megtorpantam az egyik táncteremnél. A kétszárnyú ajtón szemmagasságban volt egy-egy üvegablak, amin keresztül beláttam. A hatalmas, parkettával borított terem láttán megdobbant a szívem. Egy pillanatra az üvegre tettem a tenyerem, aztán gyorsan el is kaptam.

Továbbmentem, fel a termünkbe.

Márk megint megelőzött. Jobban mondva mindenki mást is. Ott ült a Gréta mögötti padban, a fülhallgatója a fülébe dugva, közben pedig a telefonját nyomkodta.

Intett felém, amikor észrevett, de ezúttal nem mutatott hajlandóságot arra, hogy beszélgessen velem. Nem sértődtem meg. Inkább átnéztem az órarendet.

A keddi napom hosszúnak tűnt a maga nyolc órájával, de ehhez hozzá kellett szoknom. Németből teljesen kezdők vagyunk, úgyhogy attól nem tartottam. Bár a történelem és a matek nehezítette az órarendet, mert töriből sosem nyújtottam kiemelkedő teljesítményt, a matektól meg egyenesen féltem, a többi óra elviselhetőnek tűnt. A földrajz és a tesi elment, énekből és informatikából nem nehéz jól teljesíteni, aztán a hetedik órában (vagyis a nulladik miatt az gyakorlatilag már a nyolcadik), amit a tanárok egyszerűen a „délutáni órák” közé sorolnak, tánctörténet következett. Ezzel kapcsolatban nem tudtam, mit gondoljak. Nem is annyira a tananyagtól tartottam, hanem azért idegeskedtem, mert végre megismerem az egész tánccsoportot.

Mivel teljesen hétköznapi általános iskolába jártam, nem igazán tudtam, hogyan működik ez az „emelt szintű táncoktatás”. Korábban anyáék fizettek be táncórákra, de az más volt, mint itt. Ha nem tetszett a társaság, kikönyörögtem anyánál, hogy nem szeretnék tovább oda járni. Itt nem lesz ilyen. Belegondolni is durva.

A suli honlapja szerint a jelenlegi harmadikos tánccsoportban csak két fiú van. Nem lehet könnyű nekik. Mondjuk nálunk Márk és Kristóf jelenléte ad némi okot a bizakodásra. Általában én is lányokkal együtt táncoltam, és nagyon tetszett volna az ötlet, hogy ezúttal több fiú legyen a csoportban. Na jó, nem anya érvei miatt. Nem azért, mert a nyálamat akarom csorgatni. A lehetőségek érdekeltek. Sosem voltam sem néptáncos, sem balettos, sem versenytáncos típus. Persze egyszer keringőznöm kellett, de az csupán egyetlen alkalom volt.

Végül hanyagolni kezdtem az egész táncóra témát is, mert ismertem magam. Képes vagyok egészségtelen módon felpörögni valamin, aztán le se lehet lőni.

Elővettem egy régi füzetemet, és a félbehagyott dalszövegfordítások között vívódtam. Egy ideje ez lett a tánc utáni második számú hobbim. Meghallottam egy dalszöveget, rákerestem a neten, aztán átmásoltam a füzetembe, és lefordítottam. A kedvenceimre többször visszatértem, mert nehéz megtalálni hozzájuk a megfelelő magyar formát. Tulajdonképp olyan ez, mintha verset fordítanék. Már tíz füzetet teleírtam velük.

Ám jelenleg a nyolcas számú füzet hevert előttem, amiben egy Foster The People szám szövegét hagytam félbe.

A fordításokat többnyire bárhol meg tudom csinálni. Ha nem ismerek egy szót, egyszerűen megnéztem a telefonomban. Ha pedig valami az angol egynyelvű szótárban sincs benne, akkor a szlengszótárban szoktam keresni. Tavaly vettem magamnak egy szlengszótárt a zsebpénzemből (nem volt olcsó), mert se anyát, se apát nem tudtam meggyőzni, hogy megvegye nekem. Azzal érveltek, hogy egyetlen szülő sem akar olyan könyvet venni a gyerekének, ami tele van trágár kifejezésekkel. Pedig hát ez is része a nyelvnek. Elismerem, nem a legszebb része, de attól még nem feledkezhetem meg róla. Miért hiszik a felnőttek, hogy mindent jobban tudnak? Hm?

Miközben én a dalszöveggel játszadoztam, az osztályunkból egyre többen érkeztek meg. A tesis Gergő és a padtársa, Tomi megjelenésével a hangerő felszökött az egekbe. Úgy vettem észre, Tomi elszegődött Gergő szárnysegédjének, fegyverhordozójának vagy valami hasonló fiús baromság.

Ahogy felemeltem a fejem, láttam, hogy Gergő megáll az ajtóban, és a bejövő osztálytársainkat kezdi piszkálni. Hát, van aki így ismerkedik. A lányok csak a fejüket rázták az inzultus miatt, de amikor Gergő Krisztiánnak is beszólt, becsuktam a füzetemet.

– Hol hagytad a szépfiút? Még a tükör előtt nézegeti magát?

Krisztián felvonta a szemöldökét, aztán beljebb lépett.

– Én a helyedben nem mondanék ilyeneket – szinte félvállról válaszolt Gergőnek, jócskán alfahímes hangsúllyal.  (Bocs, tényleg azt írtam, hogy alfahím? Lehet, hogy tényleg túl sok vérfarkasos könyvet olvasok?)

Sóhajtva megjegyeztem magamnak, hogy ma lófarokba kötötte a vállig érő haját, de a nagydarab, morcos tekintetű Gergőt ez kevésbé érintette érzékenyen, mint engem. Persze Krisztián is magas volt, így tulajdonképp farkasszemet néztek. (Ja, ne! Már megint egy farkasoskifejezést használtam. Jól van, beismerem! Anyának igaza van. Túlzásba vittem a vérfarkasos könyveket.)

Ekkor azonban megértettem Krisztián megjegyzését, ugyanis Ákos lépett a terembe. Valószínűleg másik irányból jött, és mivel Gergő nem nézett a háta mögé, nem is láthatta meg időben.

Ákos azonban nem mondott semmit, hanem szó nélkül hasba vágta Gergőt. Utóbbi rögtön összegörnyedt.

– Te kretén! – hörögte a bántalmazott, mire Ákos eltolta az útból, és ahogy elsétált mellette, azt morogta neki, hogy „hülyegyerek”.

Ezek szerint Ákosnak szólt a „szépfiús” megjegyzés, és nem tetszett neki. Próbáltam nem vigyorogva figyelni őket, de nem nagyon sikerült. Ákos lecuccolt, aztán fordult is ki a teremből, Levente meg Krisztián pedig levágták magukat a padjukba.

A fiúkkal egy időben Flóra és Gréta is megérkezett, és rögtön köszönés után megkérdezték, mi történt. Elmeséltem nekik. Flóra kicsit sokallotta ezért a gyerekes hülyeségért a hasba vágást, de ekkor Jázmin bukkant fel, és gyorsan kioktatott minket.

– Ó, tudatlan osztálytársaim, nem ez a bajuk egymással.

Miért van az, hogy Jázmin nem csak az öltözködésében, hanem a stílusában is anyámra emlékeztet?

– Hát mi?

– Tegnap Gergő eléggé fényezte a képességeit, és kijelentette, hogy ebben a csapatban is biztosan irányító lesz, mint ahogy a korábbi iskolájában is, Ákos meg jól kiröhögte.

– Úgyis az edző dönti el, ki miben jó, és milyen poszton játszik, nem? – kérdeztem tőle halkan, viszont valaki más válaszolt.

– Az edző arra a posztra oszt egy meccsen, ahol a legjobban teljesítesz – magyarázta nekünk Krisztián, aki addigra már a padom mellett állt. A kezében a négyszínű tollamat forgatta, amit még tegnap adtam kölcsön neki. És amit elfelejtett visszaadni!

Nem voltam naprakész a kosárlabda szabályaiból, de azért egy-két dologra emlékeztem.

– De ez egy új csapat. Gondolom, pár edzésnek el kell telnie, mire kiderül, hol teljesítesz a legjobban.

– Igen – bólintott Krisztián mosolyogva.

– Akkor Gergő mire vág fel, hisz ma lesz az első emelt tesitek? Nem tudhatja, hogy a többiek mit tudnak.

Krisztián az ajtó közelében álló csapattársa felé nézett, aztán elfintorodott.

– Épp ez a gond. Ez egy hülyegyerek.

Jó, ezzel nem kaptam kimerítő választ a kérdésemre, de úgy döntöttem, ráhagyom.

– És te milyen poszton szeretnél játszani? – kérdeztem hirtelen. Nem is értettem, mi ez a fenenagy érdeklődés iránta, amikor tegnap még azon voltam kiakadva, hogy nem jutok vele semmire.

– Nem számít, mit szeretnék. Lesz, ami lesz. Amúgy nálam maradhat? – mutatta felém a tollamat.

Hát ezt nem hiszem el! Megint nem hozott magával tollat?

– Persze – feleltem grimaszolva, de ő csak mosolyogott tovább.

Ahogy kiment a teremből, felnéztem a lányokra. Addigra Gréta is megérkezett, szóval három nagyon-nagyon-nagyon kíváncsi pillantás kereszttüzébe kerültem.

– Most mi van?

– Semmi – mondta Gréta halkan, aztán leült mellém. Hullámos fekete fürtjei szinte elfedték az arcát, így nem láttam az arckifejezését. – Nem néztelek szurkolólány típusnak.

– Nem is vagyok az! – háborodtam fel.

Ehhez már Jázminnak is hozzá kellett szólnia. – Bármilyen durva, de egyetértek arosszul öltözött lánnyal. „És te milyen poszton szeretnél játszani?” – idézte gúnyosan a véletlenül kinyögött mondatomat. – Karácsonyra kapsz tőlem pomponokat. Rózsaszínt, mert az olyan édi!

– Hagyjátok békén Lillát! – vett a védelmébe Flóra. Egy pillanatig hálás voltam neki, de tényleg csak egy pillanatig. Mert utána folytatta. – Óvodáskorukban szerelmesek voltak egymásba Krisztiánnal.

Komolyan mondtam volna ilyesmit? Mert nem emlékeztem rá.

Elég csúnyán néztem Flórára, de pimaszul vigyorgott. Úgy látszik, ma mindenki az én káromra szórakozik.

A fejemet megadóan a padra hajtottam, és nem szóltam hozzájuk. Vártam a becsöngetést. Az aznapi felhozatalból Pintéren kívül csak egy tanárt ítéltem veszélyesnek, méghozzá Kovácsot, a rettegett matektanárt. Először persze nem értettem, miért van olyan rossz híre. Tanárhoz képest szelíd kinézete volt, kissé kopaszodott is, de aztán megszólalt. Egy jólelkű nevelőnő azt mondani, hogy egy jólelkű tanárnak nincs ilyen szövege. Biztos voltam benne, hogy gondosodik majd kellő rémálomról, ha híján leszek. Ráadásul a földrajzot is ő tartja. Jaj!

Mondjuk a németet tartó Tábori tanárnő se volt semmi. Óra elején lenyomott egy rövid monológot németül. Kirázott a hideg. Állítólag magáról beszélt, de mivel semmit sem értettem belőle, akár azt is elmesélhette, hogyan szokott kölyköket kisütni forró olajban.

A többi tanárral nem volt gondom. Az énektanárnőt a fura kategóriába soroltam, azonban a tesi- és az infótanárunk jó fejnek tűnt. Előbbi közölte, hogy sokat fogunk a konditeremben lenni, ami valójában azt jelentette, hogy a rengeteg tesiórából azért lesz néhány lazább is, utóbbi humoráról pedig a tanterem berendezése árulkodott, mert egy apró, ám épp eléggé feltűnő matrica virított a műanyag tábla sarkán, amin ez állt: Tizenegyedik parancsolat: Ne másolj szoftvert! Ráadásul amikor a teremhasználatról beszélt, szórakozott mosollyal javította ki Tomit, hogy a hardver nem az, amibe bele lehet rúgni.

A negyvenöt perces ebédszünetet az udvaron, a kinti kosárpálya lelátóján töltöttem. Azért egyedül, mert kedden csak nekünk, táncosoknak van hetedik óránk. Hozzám hasonlóan sok felsőbb éves választotta ugyanezt a módját a szünet eltöltésének, bár a többség nem azzal foglalkozott, hogy dalszövegeket fordítson.

Rögtön tudtam, hogy a diákok miért szeretnek kijárni a lelátóhoz. Innen az egész udvart be lehet látni. Egyik oldalon a suli van, a másikon pedig a két különálló tesiterem épülete. Előttem a kültéri kosárpálya látszott, azon túl pedig a félig beton, félig füves udvar néhány fával és bokorral. Ráadásul a lelátóhoz közel van a suli egyik kijárata, ami a hátsó lépcsőházhoz vezet. Egyszerűen ideális hely.

Kristóf az egyik padon üldögélt egy nyalókával a szájában, és bámulta az eget, akárcsak az évnyitón. Elég zizi srác, bár ezt már korábban is megállapítottam. Az előző napi belépője után meg sem lepődtem, amikor a szájába tolta a kólás nyalókát.

Csengetéskor aztán a kisebb táncteremhez mentem, ahol találkoztam a másik hat tánccsoportossal, és örültem, hogy a csoport fele fiúkból áll. A terem esetében azonban a „kisebb” csak viszonyítás kérdése, mert a földszinti táncteremhez képest tényleg kicsi, de önmagában épp elég nagy, csak másként van berendezve, mint a nagyterem. Az egyik oldalon lépcsőzetesen háromsornyi padot építettek ki, ami szükség esetén lelátóként is jól funkcionált.

A csoporttársakról azonban keveset tudtam meg, mert Pintérnél nem szívesen szólalt meg önként senki. Köztük én sem. Bár Márkot egyszerűen csendes típusnak gondoltam. Az a fajta, aki akkor beszél, ha van mondandója. Vagy akkor sem. Ki tudja?

És ezzel véget ért a napom, az első valódi tanítási napom a suliban.

Fáradtan értem haza, és még álmomban is Pintér kísértett.

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 8.0/10 (25 votes cast)
8 hozzászólás Szólj hozzá
  1. Engem egy kicsit kezd untatni a történet, de lehet, hogy ez a fejezet volt csak egy kicsit laposabb a többinél, vagy én nem vagyok elég lelkes. Szurkolok, hátha a következő jobb lesz 🙂

  2. Szia!

    Nekem nagyon tetszik, az SzJG-t is olvastam, szerintem mindkettő más történet, persze, vannak benne hasonló elemek, de kb. egy műfaj lehet a kettő, szóval ez elkerülhetetlen. Annyiból tetszik ez jobban az első pár oldal (?) után, hogy itt van valami, ami nem derült ki teljesen, de ki fog feltehetően, és ez eléggé felcsigázza az érdeklődésemet – szerintem másokét is. Szurkolok nagyon, jó lesz ez, szeretném egy könyvesbolt polcán látni egyszer. 😀

  3. Köszönöm az újabb és régebbi véleményeket, azt, hogy olvassátok, azt, ha szeretitek, és hogy bátorítotok! 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük