Tavi Kata: Sulijegyzetek -2.

1. részlet

A hazaúton anya próbált volna beszélgetni velem, de nem voltam olyan kedvemben. Akkor is hallgattam, amikor apu csalódottan megkérdezte, miért is nem hal lesz ebédre. Közöltem velük, hogy a szobámban leszek, és szörnyű drámaisággal felrohantam az emeletre.

Egész délután nem nyugodtam le, és estére a szüleim idegrendszere is kezdett elrongyolódni. Pár perccel hat óra előtt apu nyitott a szobámba, és a reggel vásárolt cuccaimat rejtő táskákat is magával hozta.

Oda se néztem, amikor mindent ledobott az ágyamra. Órák óta a levendulaszínű plafont bámultam.

– Ennyire nem érdekel, miket vettetek?

– Bocs, de ott voltam ma reggel az áruházban!

– Látom, még mindig a szörnnyel beszélek. Majd szólj, ha Lilla visszatér – vigyorgott rám.

Ez direkt hergel! Felkaptam egy párnámat, és püfölni kezdtem vele. Apa ledobta magát az ágyamra, és beszállt a csatába. Rövid időn belül begyűjtötte az összes párnát, amivel addig harcoltam, és a szobám sarkába dobálta őket. Amikor teljessé vált a megaláztatásom, rám mosolygott.

– Újra köztünk?

Bólintottam, hisz a párnacsata kiszakított az értelmetlen nyűglődésemből. – Kérdezhetek valamit?

– Persze, kicsim – simított végig a hajamon. Bár ezt a szokását egyre kevésbé bírtam elviselni, ezúttal nem rántottam el a fejem. – Mit szeretnél tudni?

– Miért nem vagytok jóban Havasiékkal?

– Anyád mondta, hogy találkoztatok velük, de reméltem, hogy nem ezért változtál át sárkánybébivé.

Megkértem, hogy mellőze a megjegyzéseit, és inkább feleljen a kérdésemre.

– Nézd, igazából nem emlékszem, miért távolodtunk el egymástól – mondta, de közben kerülte a pillantásomat. Apa rosszul hazudott, és mindig kiszúrtam, ha mellébeszélt.

– Ne vetíts, jó? Az igazat szeretném hallani.

Erre felállt az ágyamról, és az ablakhoz lépett. Elképzeltem, mit láthat odakint. A szemközti szomszédunk kutyája és a távolabbi autószerelő műhely előtt parkoló kocsik esélyesek voltak. Mindenesetre nagyon lekötötte a figyelmét a látvány.

– Most miért nem kamaszodsz? Miért nem mondod, hogy hagyjalak békén az ótvar történeteimmel? – támadt rám.

– Megelégszem vele, ha nem akarok eldönteni helyettem, mit tartok ótvar történetnek.

– Jól van, legyen – sóhajtott. – Tudod, olyan régóta nem beszéltem Havasiékról, hogy azt se tudom, hol kezdjem. Anyád és én fiatal házasokként költöztünk Budára, ide a szomszédságukba. Ráadásul anyád és Laura alig egy hónap eltéréssel lettek terhesek, és ez két nőt nagyon össze tud hozni. Persze, hogy jóban voltunk velük. A születésetek utáni években is rendszeresen összejártunk velük. Közös ebédek, közös nyaralás, együtt karácsonyozás… minden belefért. Aztán valami megváltozott.

– Micsoda? – kérdeztem közbe kíváncsian.

– Te – felelte egyszerűen.

– Hogyan?

– Pár nappal az ötödik születésnapod után egy átlagos délután olyan dührohamot produkáltál, amit anyád még sosem látott tőled. A mai napig nem tudjuk, mi történt, pedig Laura is ott volt. Később ez csak rosszabbodott. Akárhányszor át akartunk vinni Krisztiánhoz, te sírni vagy hisztizni kezdtél. Korábban sosem voltál hisztis, leszámítva a dackorszakot, de azon minden gyerek átesik. Végül pszichológushoz fordultunk.

– Azt hiszem, emlékszem rá. Egyszer-kétszer beszélnem kellett egy ismeretlen nővel, akinek apró játékokkal sorakoztak a könyvespolcán. Kinder-tojás figurák voltak.

– Igen.

– Mit mondott?

– Kifaggatott minket a viselt dolgaitokról, aztán levágott valami szakszöveget arról, hogy a haragod szorongássá vált, és ezt nem tudod kezelni. Őszintén mondom, kicsim, nem sok értele volt. Végül próbáltunk a magunk eszével megoldást találni. Távol tartottunk titeket egymástól, és ez látszólag segített. Egy idő után lenyugodtál, elmaradtak a hisztirohamok, és később sem jelentkeztek.

Ekkor én is felugrottam az ágyamról. Normális, ha ilyen kevésre emlékszem a kiskoromból? Egy csomó dolog rémlik az óvodából, de itthonról annál kevesebb.

Körözni kezdtem a szobában. Elmentem a párnával bélelt rattan olvasófotelem, a számítógépasztal és a tévé mellett, majd fordultam vissza.

– Milyen viselt dolgaink voltak?

– A szokásos. Krisztián egyszer eltörte a babádat, néha összetépte a rajzaidat, húzgálta a hajad. Nem mintha te egy angyal lettél volna. Egyenesen hadjáratot indítottál a matchboxai ellen. Egyszer kidobtad mindet a kukába, egyszer meg a vécébe hajigáltad őket.

– A fiúk többsége az óvodában ugyanazt csinálta, mint Krisztián. Miattuk nem hisztiztem?

Apa elgondolkodott, aztán megrázta a fejét. – Nem. Az óvónők sosem panaszkodtak rád.

– Ezután kezdtem el táncolni?

– Nem. Már előtte is táncoltál. A magad módján.

Odaléptem mellé az ablakhoz, és felpillantottam az arcára. Szomorúnak tűnt, és ettől jó kövér bűntudatom támadt.

– És végül már nem is beszéltetek Havasiékkal, igaz?

Apa sejtette, hova akarok kilyukadni.

– Ne legyen lelkifurdalásod azért, ami régen történt. Valójában nem szakítottuk meg velük a kapcsolatot, egyszerűen minimalizáltuk.

Ettől nem kisebbedett ugyan a bűntudatom, viszont valamit még meg kellett kérdeznem tőle.

– Téged nem zavar, hogy Krisztián olyan…

– …szemtelen?

Hát, a magam részéről másik szót használtam volna, de apa néha lehetetlenül jóindulatú.

– Aha.

– De igen, zavar, viszont ezért nem haragszom rá. Te is sűrűn pimaszkodsz, és rád sem haragszom. – Kis szüntetet tartott, aztán hozzátette: – Hosszútávon.

Ekkor anyu felkiabált, hogy tíz perc múlva vacsora. Apa nagyon komoly arccal folytatta: – Szeretném, ha lejönnél. Már az ebédet is kihagytad.

– Lemegyek – ígértem, mert igazság szerint már egy órája korgott a gyomrom.

– Rendben – felelte, aztán becsukta maga mögött az ajtót. Néha úgy érzem, apa sokkal jobban ismer, mint az egészséges lenne. Mindent azonban ő sem tud rólam.

Szerencsére.

Természetesen az évnyitó előtti éjszaka nem tudtam aludni. Hiába szuggeráltam magamba, hogy részt vettem már pár tanévnyitón, és semmi különös nincs benne, megbuktam önhipnózisból.

 A DVD-lejátszóm narancssárga kijelzője 01:47-et mutatott. Pompás. Szemernyit sem éreztem magam álmosnak.

Lerúgtam magamról a vékony takarót, és az ablakhoz sétáltam. Az éjszakák napról napra hűvösebbé váltak, de nem zavart. Kiültem a párkányra, és az üres utcát kezdtem bámulni.

A XI. kerület egyik kertvárosában nőttem fel, ebben a házban, csupán egy háztömbnyire a vasúti sínektől. Az elhaladó vonatok tompa zaját már annyira megszoktam, hogy ha nem hallanám, hiányozna. Az éjszaka elhaladó vonatok tompa zaja ennél is többet jelentett nekem: megnyugtatott.

Amikor a nagyszüleimnél töltöm a nyarakat Szegeden, akkor is folyton a pályaudvar közelében sétálgatok. Szegeden valahogy minden sokkal csendesebb, és hiányzik ez a fajta háttérzaj. Na jó, sokkal több minden hiányzik. Nagyjából az egész főváros.

Aznap éjjel azért nem tudtam aludni, mert az agyam folyamatosan pörgött. Azt ismételgettem magamnak, hogy én akartam mindenáron ebbe az iskolába jönni, és kizárólag anya kedvéért adtam be a jelentkezésemet egy másik suliba is. Egyébként bármilyen iskolában kezdeném a tanévet holnap, ugyanúgy izgulnék.

Sajnos az önhipnózishoz hasonlóan az észérvek sem segítettek. Ettől se nyugodtam meg. Újabb emlékek törtek rám.

Visszaemlékeztem a Duna-parti nyílt napjának délutánjára. (A suli amúgy nem közvetlenül a Duna-parton áll, hanem beljebb, de ez úgy tűnik, nem érdekelte a suli névadóit.) Miután odaadtam anyának az iskolában kapott tájékoztatót, majd meghallgatta a beszámolómat és megnézte a suli honlapját, csak ennyit mondott:

– Emelt szintű tánc, rajz és testnevelés csoport? Már értem, miért ezt választottad. Kedvedre táncolhatsz tanóra alatt, miközben sportoló fiúk vesznek körül.

– Hát persze anya! Ilyen sekélyes vagyok! – feleltem neki sértődötten. – Pontosan azért akarok a Duna-partiba jelentkezni, hogy álló nap a helyes, sportoló fiúk után csorgassam a nyálam.

Később apára hárult a feladat (mint mindig), hogy megvigasztaljon.

– Ne hergeld magad! Anyád nem vív szellemi párbajt olyannal, aki nem érdemes rá.

– Ez mit jelent?

– Azt, hogy le van nyűgözve a választásodtól, de ezt neked sosem fogja bevallani.

A többi emlék, amivel éjszaka játszadoztam, kevésbé emlékezetes, de sikerült háromnegyed óráig lefoglalni vele magam. Végül felhagytam az ablakban ücsörgéssel, és új időtöltést kerestem. Betettem egy DVD-t a lejátszóba, felvettem a fülhallgatót, és filmet néztem. A Step up még mindig benne volt a top 5-ös listámban, és hajnali négy után lett vége. Azt hiszem, utána sikerült valahogy elaludnom.

Reggel természetesen táskás szemmel, fáradtan ébredtem.

Az évnyitó miatt egy harang alakú, fekete szoknyát és egy fehér pamutblúzt választottam a szekrényemből, a hajamat pedig csattal fogtam össze. Hirtelen ötlettől vezérelve kutatni kezdtem az ékszeres dobozomban, és előhalásztam belőle egy aranyláncot, amin a zöld szememhez passzoló jádeköves medál függött. Gyorsan felvettem azt is, majd kinéztem az ablakon. Hét elejére jó időt mondtak, ezért úgy terveztem, hogy szandálban megyek.

A tükör előtt megérintettem a jádeköves medált, amit apától kaptam a ballagásomra. Anya egy új biciklivel lepett meg. Mindkettőnek örültem, de azért az ajándékválasztás elég jól jellemzi a szüleimet. Apu mindig jobban megértett, mert vele általában egy hullámhosszon voltunk. Anya ellenben szörnyen gyakorlatias, és ez nem az én véleményem róla. Ezt ő állítja saját magáról.

 Mivel előző este összepakoltam a táskámat, azzal már nem kellett foglalkoznom, csak felkaptam a székemről, és levánszorogtam a konyhába.

Egy falat kaja sem ment le a torkomon, és jobbnak tűnt hamar ráhagyni a reggelizést, nehogy hányás legyen belőle. Próbáltam anyát rávenni, hogy tegyen kivételt, és engedélyezzen nekem egy csésze kávét, de nem lágyult meg a szíve. Nemrég koffeinellenes hadjáratot indított, de a tiltás kizárólag rám vonatkozott. Végül apa vette a kezébe a nevelésemet, és készített nekem egy instant kávét.

– Ismerhetnéd a lányodat, Zsóka. Ha nem kap kávét, akkor útközben megáll egy pékségnél. Ezt akarod?

Apára vigyorogtam, és elvettem tőle a felém nyújtott csészét. Anya összefont karral nézte a lázadásunkat. Szinte hallottam, ahogy kattognak a fogaskerekek az agyában, és azt fontolgatja: tényleg megtenném?

Apu csípőből tudta erre a választ. Természetesen megtenném.

– Izgulsz? – kérdezte apu.

– Naná!

– Gondolj arra, hogy néhány órán belül túl leszel ezen az egész „első nap az iskolában” cirkuszon.

– Ez a hozzáállás általában segíteni szokott neked? – kérdeztem őszinte kíváncsisággal.

– Általában nem.

– Hát akkor kösz – morogtam, mire felnevetett.

Megráztam a fejem, és témát váltottam. Közöltem velük, hogy gyalog megyek a suliba, utána pedig biciklivel fogok járni.

– Biztos? ­– kérdezett vissza apa.

– Persze.

Szerencsére ismerték már annyira a dilijeimet, hogy nem akartak lebeszélni a gyalogútról. Tudták, hogy szükségem van erre a fajta mozgásra, ezért nem erőltették tovább a témát.

 Suliba menet zenét hallgattam. Nem sikerült elfáradnom, mire odaértem, és a gyomromat még mindig akkorának éreztem, mint egy teniszlabdát.

A suliépület egyébként nem valami nagy szám: négyemeletes, téglalap alapú, és a lehető legunalmasabb bézs árnyalatúra festették. Emlékezetből tudtam, hogy főépület mögött egy kültéri sportpálya és két különálló tornaterem áll. Az egyetlen, ami igazán tetszett, hogy az épület előtti széles, füves területen rengeteg padot láttam, ahol a diákok gyülekezhettek. Akadtak szimplák, egymással szemben állók, és kör alakban elrendezettek is.

Egyelőre csak elméletben találtam ezt lenyűgözőnek, hiszen a valóságban rengeteg felsőbb éves diák csoportosult a padoknál, akik előtt el kellett sétálnom. Velem ellentétben ők nem érezték magukat riadt üregi nyúlnak, mert magabiztosan beszélgettek, röhögtek és bandáztak.

Úgy éreztem, rá van írva a homlokomra, hogy elsős vagyok. Kíváncsi szempárok pillantottak rám, egyesek zavaróan bámultak.

Berontottam a suliba.

A főbejárat egy aulába nyílt, ahonnan néhány diák továbbkalauzolt a szemben lévő udvar felé. Köszönetképp az útbaigazításért megeresztettem egy vérszegény mosolyt, és továbbmentem.

Az udvaron is lézengtek páran, és megnyugtató volt újra ennyi diák között lenni, és hallgatni, ahogy a stúdiósok a mikrofonnal és a technikával babrálnak.

Mivel krétával felírták a földre, melyik osztálynak hol a helye, könnyű dolgom volt. Megkerestem a 9/a-t, és megálltam. Szerencsére nem egyedüliként álldogáltam ott, mert távolabb tőlem egy rövid, barna hajú srác támasztotta a falat. Sajnos nem ismertem az osztálytársaimat, mert az osztályfőnökünk, Kökény tanárnő tüdőgyulladása miatt elmaradt a gólyatáborunk. Azt se lehet tudni, hogy ma itt lesz-e egyáltalán.

A srác azonban egyértelműen ugyanabban a sávban állt, ahol én, tehát osztálytársak leszünk. Rögtön feltűnt, milyen széles válla van, és ebből gyanítottam, hogy nem a rajz- és nem is a tánccsoportba fog járni. Ahogy korábban mondtam, ebben a suliban nincsenek külön művészetis vagy sportosztályok, hanem csoportbontásban tanuljuk az emelt óraszámú tantárgyakat. Minden osztályba járnak művészetisek és sport fakultásosok is.  

A srác felvonta a szemöldökét, és végignézett rajtam.

– Az első emeleten van a tantermünk.

– Ööö, köszi, de nem akarok felmenni – hálás voltam, amiért megszólított, és ráadásul segíteni akart, de a tarka virágmintás oldaltáskámat nem éreztem olyan nehéznek, hogy le akarjam tenni a teremben.

Ezután nem szólt egy szót sem, így odasétáltam mellé.

– Lilla vagyok ­– mutatkoztam be.

– Márk ­– felelte.

Itt aztán megint elakadtunk. Még tizenhét perc volt hátra az évnyitóig.

– Tulajdonképp lepakolhatok. Megmutatod, melyik a termünk?

Egyedül is odataláltam volna, mert korábban jártam már az iskolában, és egyébként sem hittem, hogy eltévednék, de kezdenem kellett valamit magammal.

A srác ellökte magát a faltól, és a fejével intett, hogy kövessem. Rövid ujjú, fehér inget viselt, és egy bő, fekete nadrágot, ami szinte teljesen rálógott a fekete sportcipőjére. Nagyon laza.

Visszamentünk az aulába, és pont abban a pillanatban, ahogy felléptem volna az első lépcsőfokra, belépett az iskolába egy jól ismert háromtagú társaság. Középen Krisztián, balján az álmos tekintetű, jobbján a csokibarna bőrű haverja.

Krisztián hosszan bámult rám, aztán felemelte a tekintetét, és elnézett a fejem felett. Odafordultam, és rájöttem, hogy a két lépcsőfokkal feljebb álló Márkot nézi.

– Jössz? – kérdezte újonnan megismert osztálytársam, és látszólag nem érdekelte Krisztián fürkésző tekintete.

– Naná.

Nem is fordultam vissza. Minek? Krisztián csupán egyvalamire képes: alulmúlni önmagát. Egy napra éppen elég az, hogy újabb strigulát húzhattam a „már megint nem tudott kinyögni egy hellót” falamra.

Közben Márk felvezetett az elsőre, a tizenhetes számú tanterembe, és körbemutatott odabent. – Íme, négyévnyi kényszerű rabságunk színhelye – közölte unottan.

Tetszett a stílusa. A teremé kevésbé. Kopár, személytelen, unalmas volt. Egyelőre.

Köszöntem a bent lévő lányoknak, és beljebb léptem.

Két padsor volt, én az ablak mellettihez mentem. Sosem szerettem elöl ülni, ezért ledobtam a táskámat a harmadik padba, de nem közvetlenül az ablak melletti ülésre, hanem a másik padsor felőli székre.

Márk még mindig az ajtóban állt, mintha arra várna, hogy végezzek. Rendes tőle, hogy nem hagy elanyátlanodni. Odamentem hozzá, és amikor kiléptem a folyosóra, egymás mellett indultunk vissza az udvarra.  Mire leértünk, már nem voltunk egyedül.

Meg kellett volna lepődnöm. Vagy nem.

Krisztiánék is ott álltak a 9/a-s felirat sorában, másik nyolc osztálytársunkkal együtt. Mindenkit megnéztem magamnak, és cserébe mindenki megnézett magának. Többnyire kíváncsian mértek végig, de akadt két lány, akik ellenséges tekintettel vizsgálgattak.

Szerettem volna elfordítani a fejem, de a büszkeségem nem engedte. A színpadon táncolás megtanított néhány dologra, és a legfontosabbak ezek közül, hogy legyek magabiztos, és viseljem el pókerarccal a kritikát. Megvan a maga ideje annak is, hogy véleményt nyilvánítsak, de ez nem az a pillanat volt.

Márk és én hátramentünk az iskolaépület falához, ahol korábban egyedül álldogált, és a falhoz dőlve várakoztunk.

Két perccel nyolc előtt a karórámra sandítottam. Akárhogy számoltam az osztályomat, egyvalaki hiányzott a tizenhatból.

Mint kiderült, korán izgultam. A hiányzó még időben befutott.

Alig szólalt meg, én már tudtam, hogy a fiú nem százas, ugyanis így kezdte a bemutatkozást:

– Üdvözletem mélyen tisztelt osztálytársaim! Én is határtalanul örülök neki, hogy négy évig boldogítjuk egymást, de most elkotródnátok az útból? Utálok az első sorból szurkolni a dirinek. Nem lájkolom az évnyitó beszédeket.

Vigyorogva néztem, ahogy mindenkit félrelök az útjából, és elindul felénk. Valaki azonban az útját állta. Krisztián.

A nyurga, szőke srác megtorpant, és megnézte magának, ki az a félkegyelmű, aki nem értette meg, mit jelent az, hogy „elkotródni az útból”.

Kihívója magas, izmos, hátragumizott hajú bunkó volt. Nekem háttal állt, ezért az arcát nem láttam, csak azt, hogy farkasszemet néznek.

– Mi a gond? – kérdezte végül a szőke.

– Te meg miféle szerzet vagy? – kérdezett vissza Krisztián.

– És miért pont a mi bolygónkon landolt az űrhajód? – horkant fel egy másik fiú valamivel előrébb.

Erre mindenkiből kitört a röhögés. Na jó, majdnem mindenkiből. A lányok, akik korábban úgy megnéztek, továbbra is fapofával álltak. Uncsi tyúkok.

A szőke fiú hátrafordult, hogy visszaszóljon annak, aki beszólt neki, de nem tudott, ugyanis a diri mikrofonpróbát tartott. Ebből mi csak egy éles, fülsüketítő hangot hallottunk. A kényesebb lányok fel is sikkantottak, a többiek némán tűrték a kínzó hanghatást.

 A gyilkos hangtechnika elvonta a fiúk figyelmét, de láttam rajtuk, hogy nem játszották le a meccset. Krisztián nagylelkűen odébb lépett, mire a szőke srác hátrafurakodott hozzánk, és megállt a másik oldalamon.

– Figyelj, vörös! – bökött oldalba, és rá kellett jöttem, hogy a „vörös”-t megszólításnak szánta. – Ha elalszom, ébressz fel, amikor vége! – ezzel leült az aszfaltra, nekidőlt az épületnek, majd a feje tetejéről a szemére lökte a napszemüvegét, és az eget kezdte figyelni.

Egymásra néztünk Márkkal. Láttam, ahogy a szája széle megrándul, aztán a válla is rázkódni kezd. Magában röhögött. Végül is, jó volt a műsor.

Tizenöt perccel később még jobb lett, ugyanis egy idősebb, őszes hajú tanár keveredett hozzánk, és komor arccal, az egyik ujját az ajkára szorítva jelzett nekünk, hogy meg ne szólaljunk.

Nem tettük, mert nem mertünk.

Arra gondoltam, hogy a srácnak tutira csukva van a szeme a napszemüveg mögött, különben kiszúrta volna a veszélyt. Ahogy az a barna öltönyös tanár nézte… Az arcán egy gyerekgyilkos beteges mosolya virított. Huh. Még ma is beleborzongok az emlékbe.

Hirtelen támadt rémületemben megrúgtam a srácot a lábammal.

– Vége van? – riadt fel, és rám nézett.

– Nincs.

– Akkor mi a francnak ébresztettél fel? – mordult rám, mire rámutattam a tanárra.

– Ó! – felelte, és feltápászkodott. Már minden osztálytársunk, a mellettünk lévő b-sek zöme és a távolból néhány c-s is minket figyelt.

– Neved? – érdeklődött a tanár mézesmázosan.

– Szalay Kristóf.

– Úgy gondolod, ez a megfelelő viselkedés egy évnyitón, Kristóf?

– Vegyem le a napszemüvegem? – kérdezte a srác.

A fejemet fogtam. Ez hülye.

– Tudod, ki vagyok? – vallatta tovább a tanár.

– Tudnom kéne?

– Igen, kellene. Az igazgatónő alig tíz perce mutatott be, mint a leendő történelem tanárodat, de gondolom, akkor is aludtál. A nevem Pintér Károly, de neked ezentúl Pintér tanár úr. Amint megkapod az ellenőrződet az osztályfőnöködtől, fáradj fel vele az igazgatóiba. Odatalálsz, ugye?

– Nem gond – legyintett a srác, aztán gúnyosan hozzá tette. – Tanár úr.

Pintér erre letépte róla a szemüveget, és Kristóf ingének zsebébe tette. A mozdulat eleje brutálisra, a második fele elegánsra sikerült. Pintérrel jó lesz vigyázni. Kiszámíthatatlan.

Ahogy elmúlt a veszély, a fejemet csóválva odafordultam a sráchoz.

– Gratulálok. Lehet, hogy első nap igazgatóit kapsz.

– Az egyéni rekord lenne, mert még sosem sikerült első nap szereznem egyet. De ezért nem fogok igazgatóit kapni!

Mivel annyira csalódottnak tűnt, vigyorogva megkérdeztem: – Ugye kezelteted magad?

– Minden nap, Vörös. Minden elcseszett napon.

Furán néztem rá, de Kristóf csak megrázta a fejét, és nem indokolta meg az utolsó megjegyzését.

Az évnyitó hátralévő része viszonylag nyugodtan telt. Pintér elsétált felénk még egyszer, de másodjára nem tudott belekötni Kristófba.

Egyszer aztán a diri is befejezte a szövegelést, és elhallgatott a mikrofon.

Fellélegeztem.