Ha visszagondolok a tavalyi évre – az első évemre a gimiben –, leghamarabb az jut eszembe, milyen zűrös idők vannak mögöttem. A zűröset nem rossz értelemben használtam. Illetve jó és rossz értelemben egyaránt.
Anyu kicsit sem csodálkozik, hogy így érzek, mert totál zűrösnek tart. Mondjuk ennél tudományosabban szokta magát kifejezni, amikor nekikezd a hegyi beszédnek. Szerinte abban az ellentmondásos életkorban vagyok, amikor teljesen nélkülözöm a józan észt és a logikát. Javasoltam neki, hogy ha tényleg így gondolja, adjon kölcsön a sajátjából, mert kiábrándítóan józan tud lenni. Nem díjazta az ötletemet, mert válasz gyanánt simán fejbe csapott az újsággal.
De térjünk vissza a címhez. Tizennégynek lenni, elkezdeni a középiskolát, új arcokat megismerni és közel kerülni egy fiúhoz… ezeket a helyzeteket tényleg zűrösnek éreztem.
A nevem egyébként Kárpáti Lilla, bár néhány gimis osztálytársam másként szólít. Tulajdonképp annyi becenevet akasztottak rám, hogy akkoriban ki is akadtam emiatt, de ne ugorjunk ennyire előre a történetben.
Kezdjük mondjuk egy nyári nappal, a helyszín pedig egy hipermarket. Tudom, tudom, elég gáz, de mit tehetnék? Füzetekért mentünk meg anyu szokásos bevásárlókörútjára. Anyu sokkal jobban rápörgött az új tanévre, mint én, és végig arról beszélt, mi mindenre lesz szükségem a középiskolában. Ahogy mindig, ezúttal is tervszerűen vásárolt. Előzőleg felírt mindent egy cetlire, majd az áruházba érve vérszemet kapott. A magam részéről legfőképp szenvedtem, mert szombat reggel volt, az áruházban nyüzsögtek az emberek, a hangszóróból pedig pocsék zene szólt.
Végül úgy nézett ki a bevásárlás, hogy amíg az írószereknél nézelődtem, anya lekapdosott a polcról egy csomó füzetet, és kérdezés nélkül a bevásárlókocsiba dobta. Normál esetben lázadnék az ilyen jellegű anyai önkény ellen, de szerencsére eléggé egyezik az ízlésünk. Eszébe se jutott csilivili mintás, kiskutyás, kiscicás vagy bármilyen kisállatos cuccot választani, helyette az egyszerű virágminta vagy a nonfiguratív ábrák mellett döntött.
Miután átestünk a vásárlás engem érintő részén, anyu elindult a halpulthoz (phuj!), én pedig leragadtam a regényeknél. Addig böngésztem a polcokat, míg kiemeltem egy könyvet a sorból. Tetszett a tartalom, ezért úgy határoztam, beleolvasok, de tényleg csak az elhatározásig jutottam.
– Nem azzal kellene foglalkoznod, hogy kiderítsd, milyen házi olvasmányokat adnak fel a tanévben? – szólalt meg anya a hátam mögött. A francba, de megijesztett!
– És neked nem azzal kellene foglalkoznod, hogy aláírd egy szerencsétlen ponty halálos ítéletét? – kérdeztem vissza, miközben azon gondolkodtam, anyám mióta képes kommandós módjára osonni. Sosem tűnt fel ez a képessége.
– Szóval? – nézett rám várakozón.
– Majd akkor olvasom el a kötelezőket, amikor kérik.
– Igazán? Úgy vettem észre, egy ideje semmi olyat nem olvasol el, amiben a helyes fiúk nem isznak vért vagy nem növesztenek bundát – morogta.
– Ezek csak könyvek, anya! A regényhősnőkkel ellentétben én nem csípem, ha egy fiú a gyorséttermi kaja helyett a vénámra bukik.
– Ne feleselj! – förmedt rám. – Annyira jellemző, hogy sosem a lényeget hallod meg a mondanivalómból.
Elvigyorodtam. Ilyenkor szokott nekiállni háborogni, milyen förtelmesen kamaszodom. Tudtam, hogy nem kellene tovább feszítem a húrt, mégis megtettem.
– Ebben pont nincsenek vámpírok – mutattam felé a könyvet.
– Teljesen hülyének nézel, kislányom? Vámpírok talán nincsenek benne, de gondolom, a férfinak a borítón nem véletlenül párducmintás a bőre.
Hát, ezt bebuktam. Magyarázkodni kezdtem. – Tuti, hogy genetikai eredetű az érdeklődésem az ilyen könyvek iránt. Néztél már szét apa könyvespolcán?
– Apád elvégzett már pár iskolát, úgyhogy szabadon eldöntheti, mit olvas. Neked viszont nem veszek meg egy újabb fantazmagóriát! Most semmiképp!
Ez eléggé úgy hangzott, mint az anyai szigor megmásíthatatlan kinyilatkoztatása. Baromira nem igazságos, hogy olyan előjogai vannak, amik nekem sosem lesznek. Ettől rossz kedvem lett.
– Amúgy tudom, milyen kötelezőket kérnek. Például az Antigonét. Csakhogy az Antigoné dögunalmas. Néha még a nagyival sem értek szót, amikor a gyerekkoráról mesél, ami időrendileg úgy ötven éve történt, és elvárnád, hogy egy több száz éve íródott művel kínozzam magam?
– Ne beszélj így a nagyiról!
– Oké, bocs.
– Ami pedig az Antigonét illeti, nem több száz éve, hanem több ezer éve íródott. Elgondolkodhatnál rajta, miért maradt fenn ilyen sokáig, és azok a könyvek, amiket te olvasol, valószínűleg miért nem fognak.
A szememet forgattam. Néha kibírhatatlan az okoskodása. Komolyan. Kibírhatatlan.
– Ha jól emlékeszem, az egész Antigoné körülbelül negyven oldal – folytatta. – Nem fogsz belehalni, ha elolvasod.
Hát ezt jelenti felnőttnek lenni. Teljes érzéketlenséget a gyereked problémájára.
– Ha elolvasom, megveszed? – pillantottam ismét a könyvre, hátha belemegy egy alkuba.
– Erre majd visszatérünk, ha aktuális lesz – közölte, majd le is zárta a témát. – Jól gondolom, hogy kiutálnál a világból, ha halat csinálnék ebédre?
– Ezt egészen jól gondolod – mondtam duzzogva.
– Apád csalódott lesz.
– Vidd étterembe!
Elhúzta a száját, aztán közölte, hogy ő azért visszamegy megnézni a halkínálatot, majd elvonult a bevásárlókocsijával.
Egyedül maradtam. Visszatettem a könyvet a polcra, és amikor felnéztem, megláttam őt. Jobban mondva őket.
A könyves sor végén álltak, néhány méterrel távolabb, mint én. Annyira nem illettek ebbe a környezetbe, hogy megráztam a fejem, hátha eltűnik a különös kép. Nem tűnt el. Láttam, hogy beszélgetnek, de persze nem hallottam, miről.
A középső fiút Havasi Krisztiánnak hívták, és ő az a fiú, akire korábban utaltam. Majdnem annyi idős, mint én, de többnek tűnik. Talán a magassága miatt van, vagy azért, ahogyan öltözködik. Világoskék, koptatott farmert, fekete sportcipőt és fekete pólót viselt, a jobb csuklóján pedig egy fakockából fűzött karkötő feszült. Ehhez jött az álla vonaláig érő szőkésbarna haja meg a szédítő, kék szemei, és az összhatás miatt fejben mindig egy Nickelback-dalt kezdek el dúdolgatni, ha meglátom. Hey, hey, I wanna be a rockstar…
A külső azonban nem minden. Néhány éve egyszerűen Pofátlan Bunkónak hívom. Nagybetűvel, a neve helyett. Nem kezdem el magyarázni, miért. A jellemzés, ami után elneveztem, egyértelmű és pontos.
A másik két fiú Krisztián haverja, sokszor láttam őket hármasban a házuk előtt dumálni. Mivel nem válogathatom meg a szomszédjaimat, akaratlanul is láttam, Krisztián kikkel barátozik.
Mindhárman hasonló magasak voltak, de a testalkatukban különböztek. Krisztián izmosabb, míg a jobbján álló rövid, barna hajú, csokibarna bőrű srác atletikusabb alkat. Eddig sosem láttam a kosárlabdája nélkül, és teljesen úgy is néz ki, mintha a középiskolai kosárlabdát népszerűsítő program reklámarca lenne. Farmert, pólót és baseballsapkát viselt, mindenből feketét.
A harmadik fiú egyértelműen más típushoz tartozott. Sokkal vékonyabb és valamivel magasabb is volt a barátainál, és általában inget hordott, amiben komolynak látszott. Kusza fekete tincseivel és álmos tekintetével akár helyesnek is mondhattam volna, mégsem volt az. Valami zavart vele kapcsolatban.
Azt hiszem, egy-két percet eltöltöttem a bámulásukkal. Épp le akartam sütni a szemem, amikor az álmos tekintetű hátrafordult, és a szemembe nézett. Semmi érzelem nem látszott rajta. Se jó, se rossz. Egyszerűen visszabámult rám. Fürkészett. Vizsgálgatott.
Fogalmam sincs, mit vártam. Hogy visszafordul, és odasúgja Krisztiánnak, hogy nézd, itt van a szomszéd csaj? Azon kívül, hogy visszafordult, nem tett mást. Szótlanul állt a két barátja mellett, akik észre se vettek semmit az elmúlt tíz másodperc történéséből.
Rájöttem, hogy fel kell hagynom az értelmetlen ácsorgással. Viszont tenni ez ellen bonyolultnak tűnt. Ahhoz, hogy megkeressem anyát, el kellett volna mennem mellettük, de ezt a lehetőséget azonnal elvetettem. Nem akartam adni PB-nek (a Pofátlan Bunkó rövidítése) egy újabb alkalmat, hogy levegőnek nézzen. Mert rendszerint ezt csinálta. Nem lát, nem hall, nem beszél. Tökéletesen bevált módszer. Hiába lakik a mellettünk lévő házban, a szüleink elég ritkán beszélnek egymással, és nem is járnak össze. Néha váltanak pár szót, és még az is elképzelhető, hogy nem az időjárásról, de úgy hiszem, nem nagyon szoktak lelkizni. Sőt! Krisztián néha köszönés helyett egyszerűen csak odaint a szüleimnek. Hát volt ennek gyerekszobája?
Szerencsémre megoldódott a problémám, mert feltűnt Krisztián anyukája két korabeli nővel az oldalán. Milyen szép! Nem csak a srácok, de az anyukáik is annyira jóban vannak, hogy együtt jönnek vásárolni. Mint egy nagy, boldog család.
Engem ebből kizárólag az a rész érdekelt, hogy családilag távozzanak az írószerosztályról. Amikor ez megtörtént, megkönnyebbülten felsóhajtottam, és elindultam megkeresni a saját anyámat. A tésztáknál találtam rá, és ahogy végignéztem a bevásárlókocsi tartalmán, szóltam neki, hogy megint elfelejtette a macskakaját. Ha anyán múlna, a cicám már éhen halt volna. Bár ez nálunk mindennapos eset, ezúttal nagyobb jelentőséget tulajdonítottam neki. Emlékszem, azt kívántam, bár lenne finnyásabb a cicám, mert úgy eltelt volna további öt perc azzal, hogy a macskaeledeleknél válogatok, de ugyanúgy hibáztattam anyát is, mert ha eszébe jut tápot is venni, hamarabb végzünk. Bármelyik variációnak örültem volna. Tényleg. A sors azonban másképp akarta. A sors azt akarta, hogy találkozzunk Krisztián anyukájával.
– Sziasztok! – mondta Havasi anyuka, amikor meglátott minket. Ekkor már az egyik pénztár előtti sorban álltunk a jócskán telepakolt bevásárlókocsinkkal, és Havasi anyuka rögtön leparkolt mögénk. Úgy tűnt, őszintén örül nekünk. Mosolyt erőltettem az arcomra, és anyával egy időben visszaköszöntem az apró termetű nőnek.
Első ránézésre egyértelmű, hogy Krisztián az anyjától örökölte azokat a lehetetlenül kék szemeit és a szőkésbarna haját, viszont a kosaras magasságát nem. Végignézett a bevásárlókocsink tartalmán, aztán így szólt: – Látom, ti is készültök az új tanévre. Hova fogsz járni? – nézett rám kedvesen.
– A Duna-parti Gimnáziumba – feleltem udvariasan, mire tányérnyi nagyságúra tágult a szeme. Huh! Komolyan, ilyet utoljára egy rajzfilmfigurától láttam. Nem semmi.
– Lilla választotta az iskolát, és nem hagyott sok beleszólást nekem és Vincének – közölte anya.
– Gondolom, a tánctagozat miatt – bólogatott Krisztián anyukája helyeslőn. – Táncolsz, igaz?
– Igen – feleltem.
– Érdekes. Azt hittem, olyan középiskolába akarsz járni, ahol komolyabban foglalkozhatsz a tánccal.
Ledöbbentem. Ezt mégis miből gondolta? Hiszen alig ismert. Ráadásul honnan tudta, milyen képzést nyújt az iskola?
Végül anya felelt helyettem. – Lillának a tánc inkább hobbi, nem életcél. Ahhoz pedig tökéletes, amit ez a gimnázium kínál.
Nagyjából jól látta a helyzetet, de utáltam, amikor két felnőtt a jelenlétemben tárgyalja ki a dolgaimat. Főként, hogy teljesen elfeledkeztek rólam, és nélkülem folytatták a beszélgetést. A szó Havasi anyukánál volt.
– Azért lepődtem meg annyira, mert a fiam és a barátai is abba az iskolába fognak járni. Bár más okból, mint te – nevetett fel. – Az emelt szintű testnevelés tagozat miatt jelentkeztek.
Na, ez volt az a rész, ami teljesen lesokkolt. A fiam és a barátai is abba az iskolába fognak járni. Az emelt szintű testnevelés tagozat miatt…
Egy suliba Krisztiánnal? Egy évfolyamba?
Ezt. Rohadtul. Nem. Hiszem. El.
Aztán beugrott még valami. Lehet, hogy annál is rosszabb lesz a helyzet, mint elsőre gondoltam. Jaj, ne! Hiszen ebben a suliban a különféle tagozatos diákok akár egy osztályba is kerülhetnek. Egy kicsit innen is, egy kicsit onnan is. Mi van, ha nem is évfolyamtársak, hanem egyenesen osztálytársak leszünk?
Teljes rövidzárlat állt be nálam. Ilyenkor szokta apa azt mondani, hogy az agyának újra kell bootolnia. Hát, az enyémnek is kellett volna egy Reset gomb, ami törölné a memóriám zavaros részeit.
Ha rajtam múlik, még tuti percekig ott állok mozdulatlanul, kiakadva, értetlen arckifejezéssel, és ezért jó, hogy nem rajtam múlt.
– Te jössz, Zsóka – szólalt meg hirtelen Krisztián anyukája, mire az enyém észbe kapott, és elkezdett felpakolni a pénztáros elé. Segítettem neki, bár csak azért, hogy elfoglaljam magam. Normál esetben, ha házimunkáról vagy bevásárlásról van szó, valahová elszökik az a rengeteg energiám, ami egyébként jellemző rám. Anya furcsállotta is, amikor szorgos hangya módjára kezdtem rendezgetni az összeválogatott árukat, és annyira összpontosítottam, mintha életem legfontosabb vizsgájára kellene koncentrálnom.
Valójában arra koncentráltam, hogy semmiképp se forduljak hátra. Akkor sem, amikor minden kétséget kizáróan a nagy, boldog család hiányzó tagjai csatlakoztak Krisztián anyukájához. Egyszerűen nem akartam figyelni rájuk. Nem akartam köszönni nekik. Főleg PB-nek.
Mégis, amikor meghallottam a hangját, egy picit felé fordítottam a fejem.
– Megvárunk titeket odakint, oké? – kérdezte Krisztián az anyukájától, és alighogy befejezte a mondatot, ellépett mellettem. Mivel épp néhány csokit próbáltam kihalászni a bevásárlókocsi távolabbi végéből, és kibontott, vörösesszőke hajam az arcomba hullott, elkerültem vele a szemkontaktust. Viszont ebben a helyzetben elég szerencsétlenül festhettem egy külső szemlélő számára.
Magamba szuggeráltam, hogy ez kicsit sem érdekel. Még nagyjából két másodperc, és Krisztián odébbáll. Miért foglalkoznék vele, hogy félig-meddig sikerült hülyét csinálnom magamból előtte?
Krisztián azonban megtorpant.
Nem vettem levegőt. Nem én. Szerintem az őzike sem lélegzik, amikor rájön, hogy a farkasok kiszemelték őt vacsorának.
Vártam, mit tesz. Krisztián meg gondolom azt várta, hogy felemeljem a fejem.
Azt bizony várhatta!
Végül belenyúlt a bevásárlókocsiba, és kivette azt a két tábla csokit, amit nem értem el. A kezembe adta.
Még mindig nem egyenesedtem fel, és a hajtincseim még mindig beborították a fél arcomat. Reméltem, hogy azt a felét, amelyik elvörösödött.
– Kösz – motyogtam, és elfordultam.
A szemem sarkából láttam, hogy bólint, aztán gyorsan továbbáll. A haverjai követték, majd elvegyültek a tömegben. Hamarosan szem elől tévesztettem őket, és aznap már egyiküket se láttam újra.
Akkor még két hét volt hátra iskolakezdésig.
Jajj de aranyos kamaszos, pedig az idegeimre tudnak menni, de ez nekem nagyon tetszett. Gratulálok. A lehetetlen hihetetlen kék szemek meg szuperek. Fain a kiscsaj, de azért egy kicsit olyan majdnem sablonos. No de meglátjuk. Bírom, hogy nem tetszik neki az a fiú, aki az éttermi kaja helyett a vénájára bukik. Nos, igen, kell némi ellenállási mozgalom is. A hús vér férfiak és leendő férfiak is éppúgy megérdemlik a figyelmet és a megbecsülést, mint egy Edward Callen, nem igaz?
Köszi hogy olvashattam, és szép napot:)
Jó lenne minden, tetszene is, de mégsem. Nekem nagyon sablonos, nagyon olyan, mint a Szent Johanna Gimi. Ha lenne benne valami új, akkor tovább olvasnám, de őszintén szólva még ezt is megfontolom. Ennek az oka csak annyi, hogy nem tetszik, ahogy a lány az anyjával beszél. Oké, vannak tiszteletlen gyerekek, de szerintem ez a „haveri” viszony, ahogy viselkedtek, túl sok. Néha az anya észre se vette a „vissza pofázásokat”, néha viszont sablonosan reagált rájuk. Nekem nem tűnt valószerűnek.
Sajnálom, hogy nem tetszett, és sok sikert kívánok a továbbiakban! 🙂
Gratulálok!
Az első mondatok megnyertek maguknak, és ott, ahol helye volt annak, mosolyogtam. Jó kezdés.
Aztán úgy is maradtam.
Megnyerve.
Bár kinőttem a korosztályból, amelyikhez szól, mégis beleképzeltem magam a háttérbe, és azt hiszem, hogy mai tinként, tinifiúként élvezném a regényt. Felnőttként is élveztem, rugalmas vagyok, be tudom fogadni a távoli korosztály gondolatait.
Olvasás közben egyre jobban megtetszett.
Ez annyira valóságosnak tűnik: „A regényhősnőkkel ellentétben én nem csípem, ha egy fiú a gyorséttermi kaja helyett a vénámra bukik.”
Tetszett ez is:”Teljes rövidzárlat állt be nálam. Ilyenkor szokta apa azt mondani, hogy az agyának újra kell bootolnia. Hát, az enyémnek is kellett volna egy Reset gomb, ami törölné a memóriám zavaros részeit.”
„Nem vettem levegőt. Nem én. Szerintem az őzike sem lélegzik, amikor rájön, hogy a farkasok kiszemelték őt vacsorának.”
Szerintem nagyon jó az arány a szleng és az irodalmi nyelv között.
Egyetlen állítmány nélküli mondatrészt leszámítva nem találtam benne nyelvtani gázt. Vagy valóban nincs benne ilyen, vagy elterelte a figyelmemet róluk a szerző. (Jó trükk, nekem is meg kellene tanulnom.)
Remélem, hogy bőséges lesz a termés az idei Aranymosáson, és ennek is helye lesz a kiadott könyvek között.
Sok sikert.
Yep! Erről beszéltem az előzőben. Valaki, aki tud írni. Hiába, hogy csak az ápiszba mentek leértékelt vérszemért.A pimasz kis rüfke máris rokonszenves 🙂 kik azok a zsenik, akik lepontozták? Egyébként sejtek én valakit a Tavi Kata álnév mögött, akinek a monogramja L. T., tévedek?
Ez a Nalini Singh-es párducos falkás könyvsorozat egy darabja, amiről írt?
NbA egyetértek, rettentő szórakoztató lehet ez a történet egészében véve is, pedig nem vagyok oda a tini sztorikért. De ez a kis hölgyemény azonnal befutott nálam. (Egy kicsit hasonlít a saját főhősnőmre a temperamentuma, csak fiatalabb.) Eredeti a szövegkörnyezet is, azonnal megfesti a kellő hangulatot! 🙂
Csak így tovább kedves Kata!
Hát ez nagyon aranyos volt, gratulálok! Magam előtt láttam a jeleneteket, Lillát, teljesen életszerű volt minden. Még a rövidítés is, azon akkorát nevettem! Kb 16 voltam, amikor a barátnőmmel mi is kitaláltunk egy ilyesmi rövidítést egy fiúnak, szóval ez nagyon találó volt.
Az elején az a „zűrös” szóismétlés volt zavaró, de ezen kívül semmi gond. Aki ebben a korban van, élvezné azért, mert magára ismer. Aki meg idősebb, az meg azért, mert rájön, hogy ő is volt ilyen 🙂
Gratulálok mind a felkerüléshez, mind pedig a regényhez. Fiatalos, korhű és nagyon egyben van az egész. Helyenként beleszőtt szleng és humor meglátásom szerint nagyot üt. Nagyon tetszik, letaglózott, mert olvasmányos és vitt magával a történet. Szemléletes leírás, jók a karakterek. Kíváncsian várom a folytatást s nem csak azért, mert hasonló témájú könyveket favorizálok.
Nekem ebből nem sok minden jött le . Az írás friss, kicsit csiszolatlannak érzem, szigorúan olvasói szempontból. Kíváncsi lennék mi kerekedhet ki ebből egyenlőre nekem olyan semmilyen.
Nagyon jó, nagyon ügyes és nagyon tetszik 🙂 Konkrétan végig mosolyogtam/nevettem az egészet 🙂 Nem sokkal vagyok idősebb a történet szereplőjétől, szóval könnyen át tudtam érezni a helyzetét 🙂 Olyan történet ez, amely bárkivel megtörténhet, és ezért annyira megkapó 🙂
Gratulálok!
Elég sokat töprengtem ezen a részleten, mert a legtöbben nagyon dicsérték, én pedig — elismerve az erényeit — láttam hibákat is. Közben Borika elég alaposan összeszedte, amit én is gondolok.
Ennek a korosztálynak szánt, Magyarországon játszódó, az ő hangjukon megszólaló regényből nincs valami sok, szóval ez mondhatni egy megtalált piaci rés. Szinte csak a Szent Johanna gimi sorozat az, amelyik ilyen — de akkor máris felmerül, hogy ne legyen ez a történet egy kevésbé jól sikerült utánzata annak a sorozatnak. (Márpedig az, hogy mitől is olyan működőképes az a sorozat, külön megérne egy kis gondolkodást.)
Alapvetően könnyed, ismerős, pontos képet adó ez a történet. Rengeteg eltalált mondat, gondolat van benne, amitől biztos vagyok benne, hogy nagyon sok olvasónak bejön. Olvastatja magát, nyelvileg helyes, a benne lévő szleng mennyisége nem túlzó, sőt szerintem még a szleng és az irodalmi stílus keverése is élet közelivé teszi.
De nekem is maradt hiányérzetem. A csapongó időkezelés az elején kifejezetten zavaros volt. Másodikosként (esetleg nyáron) visszaemlékszik a mesélő az első évre. Azaz nem is arra, hanem az évkezdésre. Azaz nem is arra, hanem egy két héttel azelőtti nyári napra.
Közben a cím — Sulijegyzetek — nekem nem egy visszatekintést, hanem egy közel lineáris, főbb eseményeket kiemelő, hosszabb-rövidebb részekből álló szövegekből összeálló regényt sugall.
Borikához hasonlóan nekem is hiányzott, hogy miért lett Krisztián Pofátlan Bunkó, még ha ez igen beszédes névnek tűnik is. Látszólag a főszereplőnek nagyon-nagyon fontos a viszonyuk, de ha nincs semmi információm, nehezen tudok azonosulni. Pedig ez ennek a jelenetnek a kulcsa. Különben csak klisésnek látom — a lány vágyakozik, a fiú nem veszi észre –, míg, ha kapok támpontot, talán megértem, mitől több ez a történet a szokásos sablonnál.
Soknak éreztem a szereplők külsejének részletes leírását, különösen a három fiú bemutatásánál. (Ráadásul nem értem, miért tűnik idősebbnek az öltözködése miatt valaki, aki éppen úgy farmert és pólót hord, mint a mellette álló barátja, és amúgy a fiatalok nagy része.) Az elejtett megjegyzések, egy-egy kiemelkedően fontos részlet (pl. szemszín) kiemelése elegánsabb lenne.
Összességében úgy gondolom, hogy kifejezetten jól tud írni a szerző, tehát egy jó hangú, kellemes kezdést olvastunk. A történet eddig sablonos, de bármilyen lehet még. Viszont akad több tipikus hiba is, amelyeket érdemes lehet finoman javítgatni.
Köszönöm!
Könnyen olvasható szépírás, melynek fő tartalma egyelőre nem sejthető.
Egy biztos: az írója nem 14 éves és esetleg, talán nem is lány.
(Enyhe modorossága és furcsa (hol felnőttes, hol nagyon szlengesre vett…) szóhasználata kissé zavar, de ezzel együtt elég egyedi a hang, amiért, ha hozzájön valamely fontos mondanivaló, akkor szívesen megbocsájtok).
először itt akadtam meg:
„A középső fiút Havasi Krisztiánnak hívták, és ő az a fiú, akire korábban utaltam.”
ez az utalás vagy nem hangzott el, vagy nem volt elég hangsúlyos. nekem most ez teljesen új infó.
Itt sajnos elkezdek számolni is: a jelenetben 14 éves a lány, a rockszámot felidéző fiú kicsit fiatalabb, mégis már „néhány éve” bunkónak tartja. Szerintem nem jó, ha az olvasó elkezd számolni egy ilyen történetben.
„Viszont tenni ez ellen bonyolultnak tűnt. ” tényleg bonyolult.
ez sem tűnt ésszerűnek:
„– Gondolom, a tánctagozat miatt – bólogatott Krisztián anyukája helyeslőn. – Táncolsz, igaz?
– Igen – feleltem.
– Érdekes. Azt hittem, olyan középiskolába akarsz járni, ahol komolyabban foglalkozhatsz a tánccal.
”
Ezek apró hibák, könnyen átfésülhetőek.
Remélem, hogy az amerikanoid „jólszituált, unatkozó kislány vagyok” életérzés kisebb teret kap a regényben, és előretör a kissé komolyabb mondanivalóval megtámasztott történet – de csak finoman, hogy a fiatal olvasók ne szédüljenek meg
Szóval remélem, a történet érdekesen, tanulságoktól sem mentesen folytatódik, és ha kiadják, akkor szerintem a gimnazista korosztály szeretni fogja.
Ha mégis fiatal az író, akkor én is nagyon bátorítanám, mert tehetsége az van, az kétségtelen.
Rebeka, ezt sajna én se tudom. 🙂 De ha itt jár a szerző, bizonyára elárulja.
Franciska, szerintem is bőven nagykorú a szerző.
NbA, nem ez a valós név monogramja. (Ha meg igen, akkor ciki, mert az adatlap jogi nyilatkozat is egyben, hogy övé a mű.)
A vélemények nagyon ellentmondásúak.Nekem tetszett és várom a folytatást.Meglátjuk kinek változik a véleménye.
Tetszik, az örök ifjú felemnek mindenképpen. 🙂 A lány stílusa, dumái megnevettettek.
A kukacoskodó felem viszont hiányolt belőle egy-két háttérinfót. Pl.: Miért lett Pofátlan Bunkó ebből a srácból? Nekem az eddigi viselkedése nem azt juttatja eszembe, amit a gúnyneve sugall. Persze, később még bármi lehet. Az viszont eléggé sablonos húzás lenne, ha a srác csak az osztálytársai miatt lenne bunkó, hogy felvágjon előttük, közben pedig egy aranyos valaki.
Miért olyan a viszonya az anyjával, amilyen? vagy csak a tipikus kamaszlázadás.
Avval viszont teljesen egyet értek, hogy ha megjelenik, remek hiánypótló könyv lenne.
Kíváncsi vagyok a folytatásra, mindenképp elolvasom majd. És a kukacoskodó felem egy kicsit háttérbe szorítom, hogy élvezhessem Lilla humorát. 🙂
Juj! Átmentem káosz teremtőbe!
A következőt akartam írni, most moderálás alá került. Kérlek, Bea segíts!
Az eltűnt mondat:
Szerintem a Pofátlan Bunkó név dolga nem annyira komplikált. Egyszerűen azért kapta ezt a nevet, mert a szomszédban él, és fütyül a lányra. Legalábbis eddig fütyült. Ez kamasz korban egyáltalán nem rendhagyó dolog.
Miért ciki, szabad használni álnevet, és maradhat valaki inkognitóban, nem?
(Félreérted. Meg kellett adni az írói nevet és a valós nevet. A valós név pedig jogi nyilatkozat, hogy a mű saját. De ez felesleges offolás most itt.)
Sziasztok!
Most akkor válaszolnék. Először is köszönöm mindenkinek, aki elolvasta.
Az életkoromról annyit, hogy harminc felé járok, viszont ifjúsági regényt még nem írtam eddig. Ez eléggé ismeretlen terep nekem is, egyszerűen csak jött egy ötlet tavaly tavasszal, és papírra kívánkozott. Az ellentmondások innen erednek.
Az, hogy milyen szavakat használ egy szereplő, azt szerintem nem lehet szigorúan kategorizálni. Amúgy sem szeretem a kategorizálást. Érdekes dolog, hogy egyrészt sablonos és klisés jelzőt kapok (ebben is lehet valami), közben pedig a szereplőre jellemző egyediség nem tetszik. Hm. A magam részéről ismertem és használtam tizennégy éves koromban konkrétan ezeket a kifejezéseket, mint a nonfiguratív, gyerekszoba, anyai önkény. Nem vagyunk egyformák.
A szóismétlést én is észrevettem, és engem is zavar. Tényleg hangsúlyozni akartam, de nem ennyire. Az is teljesen jogos, hogy zavaró a „csapongó időkezelés” az elején. Mea culpa. Egyetlen mentségem, hogy kezdő író vagyok.
Mindazonáltal ezt nem csak saját írásom miatt mondom, hanem általános tanulságként. Egyelőre minden regényből csak részlet került fel, egy rövid részlet. A hozzászólások alapján sokszor azt látom, ezt néhány elfelejtik. Például amikor Franciska „amerikanoid, jólszituált, unatkozó kislány”-ként gondol a karakteremre kicsit belemagyarázásnak érzem. A valóság sokkal egyszerűbb. Aki még emlékszik a kamaszkorára, talán tudja, hogy a nyár bármennyire is jó dolog, baromi unalmas tud lenni egy diák életében. Ennyi az egész. Lilla tényleg unatkozik.
NbA! Nem az vagyok, akinek gondolsz. Az eredeti monogramom is ugyanez.
Rebeka! Ráhibáztál, Nalini Singh könyv.
Köszönöm a biztatást, és a hozzászólásokat!
Nekem azért nem tetszett, mert teljes mértékben a Szent Johanna Gimire hasonlít. Tudom, hogy nem ismerhet mindenki minden könyvet, a nagyokkal is megesik, hogy megvádolják koppintással (pl. Meyerről azt suttogják, hogy a vámpíros világ bizonyos részeit a True blood sorozat írónőjétől lopta), de ha több emberben is ezt az érzést kelti, akkor az nem jó.
Már sokszor hallottam azt a mondatot, hogy „minden történetet már leírtak egyszer”, és ez nagyon igaz, de mindegyiknek valamiben még is másnak kell lennie, hogy igazán nagyot üssön. Nézzük csak meg Rowlingot, Tolkient, Stephen Kinget, de akár a „nagyipornós” Szürke-sorozatot.
Sajnos számomra ennél a részletnél még nem derült ki, hogy merre is kanyarodik, de csak arra tudok gondolni, hogy a SZJH is pont egy bevásárlós résszel kezdődött, hasonló karakterrel, aki frissen kezdi el a középsulit.
Engem ezért nem tud lekötni.
Hogy valami pozitív dolgot is mondjak, a szöveg olvastatja magát, tetszik az E/1 személyű elbeszélés, illik a történethez, szerintem a gondolkodás is megfelel.
Szinte újra kamasznak éreztem magam, s ismét lejátszódtak olyan érzelmi csaták bennem,, mint tizenéves koromban. Simán visszarepített ez a részlet abba a korba. Úgy érzem, jónak ígérkezik ez az írás, hiszen a kamaszok életéről, problémáiról szól majd. S ha visszagondolok a kamasz éveimre, akkor elég nehéznek tűntek ezek a dolgok. Új suli, fiúk, szülők, felnőttek. Szerintem a legtöbb tizenéves szívesen venné kézbe. Néhány helyen mosolyt csalt az arcomra, és az már jó jel. Egyáltalán nem erőltetett azt írás, gördülékeny és olvastatja magát. Engem megnyert! Csak így tovább, Kata! 🙂
kedves Kata,
valóban leegyszerűsítés volt részemről az „unatkozó gazdag kislány”, mert ezekkel a szavakkal tudtam leginkább összefoglalni azt a képet, amit ez a részlet nekem mutatott.
ha tovább olvassuk a művet, kétségtelen, hogy ettől változatosabb a figura, hiszen látszik, hogy kellően véleménygazdag lánykáról van szó.
és bár tudom, hogy ez csak egy részlet, a könyvesboltban is egy részlet alapján fog dönteni az olvasó.
amit az olvasó elsőre kap, az egy első benyomás.
az enyémben is benne van, hogy nem butuska, de egyelőre ugyanolyan fontos benyomás az is, hogy unatkozik.
őszintén kívánom, hogy az olvasó ne tegye.
kíváncsian várom a második részt.
Szia! Tetszett ez a kis rész. A lányról a saját tizennégy év körüli keresztlányom jutott eszembe. Ő is pont ilyen. Jól megfogtad egy kamasz lány „hatalmas” problémáit. 🙂 Szívesen olvasnék több fejezetet is belőle.
Ez nagyon tetszett! 😀 Nem is tudok sok érdemlegeset mondani, csak annyit, hogy ahhoz képest, hogy mostanság tele van a hócipőm az ifjúsági könyvekkel, ez magával ragadott! Nagyon érdekelne a folytatás, megvenném 🙂 Aranyos, nem akar több lenni, mint ami, a stílusa tetszik, a karakterek életszerűek. Szerintem egy jó szerkesztővel remek könyv lenne belőle 🙂 Várom, hajrá! 10/10
Nem rossz. Természetesen a SzJG-hez hasonlítottam én is és – meglepetés – ez jobban tetszik. Tény, hogy picit sablonos, az elején eléggé szóismétlő és bár találó, nem vagyok kibékülve a címmel. Látom viszont a fejlődés lehetőségét a szerzőben, illetve lentebb említette valaki a túl haveri viszont a szülővel – ennek is megvannak a maga hátulütői. Összességében véve tehát nekem tetszett, 7 pontot adtam rá. Hajrá! 🙂
Modern kamaszkor sejlett fel előttem a szöveg alapján 😀 Amikor én voltam 14, nagyon nem érdekeltek a fiúk, és nem léteztek azok a könyvek, amik most elárasztják a polcokat, no de az más kor volt, és nem tartoztam az átlag közé – a különcök furcsa, magának való, könyvmolynak tartott táborát gyarapítottam. Így még visszamenőleg se tudtam azonosulni Lillával és vágyaival, de nem is én vagyok a célközönség 😀
Jót nevettem viszont azon a részen, amikor az anya azt mondja a lányának, hogy az nem figyel oda rá, nem is azt mondta, amit a lánya értett. Ez harminc éves fejjel is napi szinten előfordul 😀
Könnyed történet, nem tudom, hogy végig ez-e a célja, vagy esetleg a tizenéves problémákon, csetléseken-botlásokon túl mást is szeretne megmutatni.
Kedves Franciska! A múltkor csupán véletlenül választottam példának azt, amit te írtál. Az olvasók persze tényleg rövid részletek, bekezdések, fülszöveg alapján döntenek. És ahogy mondtad, sokszor nem is azt döntik el, hogy elolvassák-e a regényt, hanem egyenes azt, hogy megvegyék-e. Hosszan lehetne arról is beszélgetni, hogy manapság mi alapján döntenek az olvasók. Gondolok itt a könyvkiadás marketingmunkájára, de ebbe nem szeretnék most belemenni.
Azt hiszem, arra minden pályázónak fel kellett készülni, hogy lesz, akinek nem fog tetszeni az, amit írt. Ez befutott íróknál is így működik. A magam részéről örülök, hogy ha valakinek tetszett.
Kedves B. Tothe! Engedj meg egy gondolatot ahhoz, amit írtál. Azt mindenki maga dönti el, aki elolvassa, hogy ad-e neki a történet elegendő újat vagy sem. Illetve ha nem ad elég újat, akkor ad-e elég élmény vagy sem. Ez megint csak ízlés dolga.
Egyébként azt gondolom, attól lesz színes a könyvkínálat, ha egy témával többen is foglalkoznak. Hogy visszacsatoljak a korábbi gondolatomhoz: úgy többen találnak maguknak való olvasmányt, ha egy témához többféleképp nyúlnak hozzá az írók. Ha az egyik nem tetszik, lehet, hogy a másik fog.
Kedves Rácz Tibor! A véleményedet elfogadom, de szeretnék hozzáfűzni valamit. Szerintem ha egy család időnkét elmegy étterembe vagy egy szülő vesz egy könyvet a gyerekének, attól még nem lesz gazdag. Nem emlékszem, hogy azt írtam volna, hogy ez náluk mindennapos eset.
Bocs az elkésett véleményért, de talán jobb későn, mint soha : )
Nekem ez most – ne sértődj meg – totál Szent Johanna Gimis volt, más szereplőkkel és kevesebb poénnal. De még így is szórakoztatott, és szívesen olvasnám a folytatást. Az ilyen regényekből sosem elég, nekem muszáj, hogy valami(hacsak fejben is, de) visszarepítsen a gimis éveimbe – és ez megtette. : )
Szerintem is hasonlít egy kicsit a Szent Johanna gimire: magyar szereplők, gimnázium, iskolakezdés… De ez nem jelenti azt, hogy nem lehet egyaránt valami teljesen más is. Ellentmondásos, de így van.
Ha ugyanaz az alaphelyzet, de eltérő a cselekmény, akkor kikerekedhet belőle valami új, egyedi, ami meglehet, lepipálja az SZJG-t is.
Tehetséges író, szépen fogalmaz, nekem nagyon tetszett a stílusa.
Csak így tovább! 😀
Köszönöm az újabb véleményeket!
Kedves O.C.M.! Örülök, hogy a hasonlóságokról és az egyediségről írtál. Remélem, hogy a történetem eléggé egyedi, akkor is, ha vannak hasonló elemek más regényekkel.
A Facebookos bejegyzéseket is szeretném megköszönni a pozitív lektori értékelés miatt. Attila, Tibor, Kae, Adél, Laura, Andrea, Máté, Mason, Üstökös! Olyan volt olvasni őket, mint a születésnapi jókívánságokat. 🙂 Sokat jelentettek.
És egy apró, nem teljesen ide nem illő bejegyzés. Attól függetlenül, hogy ki kapott/kap/fog kapni pozitív vagy negatív lektori értékelést (és hányat), remélem, mindenkinek segít ez a pályázat abban, hogy jobb író legyen. Mert ez a lényeg. Szerintem.
Szia! 🙂
Nekem eddig nagyon tetszik, a lány karaktere először kicsit fura volt, de végül is szimpatikus. A rövidítésről (PB) nekem speciel a plumbum jut eszembe, de valószínűleg csak azért, mert nagyon szeretem a kémiát. 🙂 Köszi, hogy olvashatom.
Tetszett! Nekem is először a Szent Johanna Gimi ugrott be, de aztán vártam, hogy a fiúk leírása is majd olyan legyen: „oké, most jön a kicsit duci, most pedig a fess, zakóba öltözött srác” – gondoltam én. És nem! Meglepett és ez jó. Még nevettem is, a mondatok jól voltak megírva. Bár én pont a tini korosztályba tartozom, úgy gondolom, hogy egy idősebb ember is eltudná olvasni. Gratulálok!:)