Soha nem sétálok arra, pedig nincs messze. Ha a közelében vinne az utam, inkább megkerülöm a fél hegyet. Semmi dráma, szeretem a tudatot, hogy a közelben van egy darab a gyerekkoromból. Talán az időtlenséget akarom megőrizni, fene tudja. Ezen még nem gondolkodtam.
Viszont ma reggel, nyűgös, rosszkedvű ébredezés közben eszembe jutott, hogy a nagyapám egyszer eltörte a karját. Bambán felültem az ágyban. Ez a bevillanás most honnan jött? És miért?
Ó, igen, a betűk meg a varázsige.
A kávégőzölgésben aztán élesedett a kép. Négy éves lehettem, és itt történt, itt fent a hegyen, a régi háznál. Apámmal egy fát akartak kivágni, mert az ágai tolták a fészertetőt, valahogy így mondták, igen, hogy „tolják a tetőt”. Úgyhogy nekiestek jobbról-balról, aztán a fa eldőlt, mint a székely viccben, egy ág magával sodorta a fészertetőt, a sufni ettől összenyekkent, a család férfi ága meg a balesetin töltött pár verőfényes nyári napot félig agyonütve.
Az, hogy apám hetekre hikomat lett a három törött bordája miatt, nem rázott meg különösebben, a nagypapa fehér gipsze is tetszett, meg jópofák voltak azok a színes pacák és marcona horzsolások is a képükön, úgy festettek, mint a nagypapa képregényeiben a matrózok kocsmai verekedés után, és azok a rajzos sztorik tagadhatatlanul érdekesebbek voltak, mint például a Többsincs királyfi, amiből a nagymama esténként felolvasott.
Szóval nem nagyon értettem, miért siránkozik mindenki, egészen addig, amíg ki nem derült: nem tudunk repülőzni nagypapával, nem tudunk rendesen sózsákosat játszani, sem zsipzsuposat, sem fogócskát, de még labdázni, homokozni sem lehet vele normálisan! Márpedig nekem nagypapa volt az elsőszámú játszótársam.
Ráadásul mást se hallottam nagyanyámtól, mint hogy „óvatosan nyaggasd a papát, el van törve a karja!”. Csakhogy óvatosan nem lehet játszani. Az ember vagy játszik, vagy óvatos – véltem én. Úgyhogy teljes letargiába süppedve ücsörögtünk nagypapával a kidőlt fán a sufni romjai közt, és jobb híján a cserepeket tologattuk körbe-körbe.
– Nézd csak, ez egy O betű – mutatott hirtelen egy karikára a porban és felvett egy botot. – Ha egy vonalat teszel a tetejére, akkor hosszú Ó, mint amikor csodálkozol, hogy: Ó! – Tovább rajzolt. – Ha meg két pöttyöt, akkor Ö lesz, ha két vonalat, akkor Ő… – nagyanyámra nevetve meglengette a botot: – Ööö… Ki is a sárkány a háznál? Hát Ő! Ó!
Dőltem a kacagástól. A legjobb murik egyike nagymama szívatása volt. Nagypapa meg firkált tovább:
– Ez meg egy E. Ha letöröd az egyik bordáját, mint az apád, akkor F lesz belőle, F, mint FA, ami ránk dőlt.
– De apunak 3 bordája törött!
– Ó, tényleg, akkor az E-ből nem F, hanem I lesz, amire ha teszel egy tetőt, akkor T. Ha két I közé egy kötőjelet raksz, akkor, hűha, nézd csak: H lesz.
– És van cicis betű is – közöltem bizalmasan.
– Ne mondd, és az milyen?
– Ilyen – és egy nagy B betűt írtam a porba. – Misike mutatta.
– Nagyszerű. És még mit mutatott a Misike? Tudod mit, inkább nem akarom tudni. Misike egy M betű, az I-t már ismered, és van még benne egy kacskaringós S meg egy K…
Napokig ezt játszottuk, volt nyújtózkodós Y betű, volt szoknyás R, házacskás A, amiből kiradíroztuk a vonalkát és megfordítottuk, hogy V legyen, kanyargós U, vesszőkkel és pöttyökkel, cicabetű C, amibe ha belehúztunk, G lett, cikkcakk betű Z, meg W, ami olyan volt, mint a papírból hajtogatott sótartó oldalról. Amikor már mindenféle betűt a homokba véstünk, nagypapa elővette a Füles újságból kivágott és összefűzött képregényei egyikét, találomra felütötte.
– Koc s máros hoz z ru mot! – fél percbe is beletelt, amíg kisilabizáltam. De aztán határozottan megismételtem: – Kocsmáros, hozz rumot!
Addig ordítoztunk, hogy „kocsmáros, hozz rumot!”, amíg meg nem jelent a nagymama két pohár málnaszörppel.
– Ez nem rum, ez málnaszörp – köptem ki. Nem mintha tudtam volna, milyen a rum, de azzal tisztában voltam, milyen a málnaszörp.
Nagypapa rám kacsintott, egészen közel hajolt, hogy senki más ne hallhassa:
– Mondjuk azt, hogy rum! És mi matrózok vagyunk. És mondjuk azt – mutatott körbe a kerten –, hogy ez itt a kikötő.
– És mondjuk azt, hogy a sufni a kocsma, és azért dőlt össze, mert ti apuval megverekedtetek a kalózokkal!
– Rendben, mondjuk azt! – és koccintottunk. A rummal. A kikötőben. Mi, matrózok.
– Nagypapa – mondtam a sokadik rum után –, mondjuk azt, hogy nincs eltörve a kezed és nincs is gipszben.
– Miről beszélsz? Hol látsz te itt gipszet? Túl sok rumot ittál, hajósinas!
Ó, igen, Így született a varázsige. Mindent gyógyított. Mondjuk azt, hogy…
…nem is fáj a torkod, csak rossz álom volt, csak véletlenül történt, meg se történt, mindjárt visszajön, ez nem is én voltam, örökké így lesz, ez nem is komoly, ez csak hosszú álom…
És mondjuk azt, hogy még itt vagy, öreg, hogy a fa még mindig ott fekszik a tetőtlen sufni romjai közt, hogy az eső nem mosta el a porba rajzolt kalandos betűket, mondjuk azt, hogy megállt az idő, és majd akkor engedjük tovább ketyegni, ha… Mikor is?
És mondjuk azt, hogy ezek az izék az arcomon nem is könnyek, mondjuk azt, hogy csak felhő vagyok és esőt pergetek… mondjuk azt, hogy…
***
Tara Monti – író, újságíró, szerkesztő, műfordító
Blog: http://montitara.wordpress.com/
Facebook: https://www.facebook.com/Monti.Tara
Mondjuk azt, hogy: vicces, gyönyörű, megható, kalandos, szép időkre emlékezős, nevetős… Mondhatjuk, mert így van! 🙂 Gratulálok, Tara! 😀
Szerintem is szép írás. 🙂
Engem megríkatott. Nem is mondok mást… :’)