Tamáska Eszter – A betonteknő

– Indulni akarsz? – döbben meg Rukia. Hematit vörös haja szétbomlott a hanyag copfban, és az apró ujjai között megállt az ecset egy pillanatra. – De hát miért? Tavaly is benevezett egy szigetlakó a futóversenyre, és csúnyán leszerepelt. Kétezer-húszban te akarod leégetni magad?

– Én vagyok a közösség legjobb vadásza, gyorsabban futok, mint egy szürke róka. És az állóképességem is jó.

– Nem akarlak elkeseríteni, de a városiak is gyorsabban futnak egy rókánál.

Steve-et bántotta, hogy a barátja ennyire nem bízik benne, így inkább terelte a szót.

– Megint ráfestetted az angyalfiút a képre?

– Ő a múzsám – súgta halkan a festő, és amikor a pelyhes tollakat formázta a megfeszített szárnyakon, mintha az ecset is puhábban siklott volna a vásznon.

Amikor először találkoztak Rukiával, Steve a közelébe sem akart menni. Egy magányos városi volt az idegen, aki a hatalmas acélhajóval érkezett meg minden vasárnap, de nem beszélgetett az emberekkel, ahogy a szemüveges kutatók, és nem adott gyógyszereket, ahogy a fehérköpenyesek, hanem kivonul a mezőre, és festett. Negyedik alkalommal vonult már a fák takarásába, amikor Steve úgy döntött, „véletlenül” pont arrafelé vadásznik. Úgy cserkészte be a furcsa városit, mintha vad lenne, egyre közelebb és közelebb sétált hozzá, amíg már mellette nem állt. Azóta hosszú hónapok teltek el, Rukia egyre gyakrabban látogatta meg, és igazán összebarátkoztak.

– Ennyi volt – lette le végleg az ecsetet a festő. – Elszállt az ég.

Steve hozzászokott már, hogy Rukia ostobaságokat beszél. Olyanokat mondott, hogy elaludt a fény, összeaszott a zöld, vagy éppen elszállt az ég. Steve nem értette, hogyan szállhatna el az ég, hiszen egy végtelen, kifeszített háló, aminek ha szárnya nőne, és elrepülne, többé se a hold, se a nap, se a csillagok nem ülnének fel rá. Rukia azonban egy csodás szót tanított neki az ilyen esetekre. Művész. Az utóbbi időben Steve úgy érezte, ez a fajta betegség a szigeten is teret hódított, főleg az idősek körében. Bármilyen ragályos kór is volt ez, örült, hogy rá nincsen hatással.

– És hogyan tervezed az indulást? – kérdezte Rukia, miután összepakolta a felszerelését. – Még sosem tetted ki a lábad a szigetről. Hajón sem ültél, nemhogy autóban. Tudod egyáltalán, hogy mi az?

– Persze, hogy tudom! – csattant fel Steve. Gyűlölte, amikor Rukia tudatlannak nézte. – Láttam az egyik képeden. Hatalmas dobozok, amik gurulnak, és emberek ülnek benne.

– Jó, rendben, de ez akkor is meredek elképzelés. Még ha el is jutsz a partra, hogyan fogod megtalálni a sportpályát?

– Marlon elkísér. Ő indult tavaly a versenyen, tudja, hogyan jutott el oda. Nem lesz gond.

Rukia kételkedve csóválta a fejét, majd elővette ezüsttárcáját, és kihúzott belőle egy szál cigarettát. Steve ki nem állhatta a kesernyés füstöt, megkerülte barátját, hogy kijusson a szél útjából.

– Ne mozdulj! – figyelmeztette a barátját, amikor meghallotta a neszezést. Ruki azonnal mozdulatlanná dermedt, ahogy azt korábban megbeszélték, hiszen sosem lehetett tudni, mi téved az útjukba.

Steve óvatosan fordult körbe, és amikor meglátta a fűben gubbasztó, szőrös nyulakat, rögtön ökölbe szorult a gyomra. A fehér szőrű, vörös szemű nyulak minden holdtöltekor befészkelték magukat a képzeletébe, és szörnyű csatákat vívott velük. Hegyes lapátfogukról vér csöpögött, a tekintetükben őrült fény csillant, bolyhos szőrük összeragadt a vörös nedűtől. Más-más helyen futott előlük, de egy dolog mindig állandó volt: a tűz, a holttestek, és a lakás, amibe bezárkózott előlük.

Világéletében az erdőben élt, a közösség faházaiban. Sohasem járt még a városiak otthonában, de Rukia festményein látott párat. Színes szőnyegek, furcsa szerkezetek és groteszk bútorok díszítették az ilyen lakásokat, de sehogy sem értette, miért lát ilyesmiket.

– Ott egy nyúl – alig bírta kimondani az állat nevét, irtózott még csak a gondolatától is.

– A nyuszik aranyosak – jegyezte meg mosolyogva Rukia, és tovább sétált. Amint elmúlt a veszély, újra a sugárzó önmaga lett.

A megszokott, letaposott úton haladtak, néma csendben. Steve elmerült a madarak egymást követő éles rikácsolásaiban, és dallamos füttyeiben, megpróbálva kiverni a fejéből a jeges rémületet, Rukia, érzése szerint a füstölgő rudat élvezte olyan elmerülten.

– Nem értek egyet a döntéseddel a futóversenyt illetően, de támogatlak – szólalt meg a parthoz érve Rukia. Kecses bőrcipőjét összefoltozta a nedves homok, és a feltámadt szél majdnem lefújta a fejéről karimás kalapot. A fejfedő okozta árnyékból is szinte világított az égkék tekintete, mandulavágású szemét fekete szénpor fedte. Megismerkedésük után Steve hetekig kerülte a pillantását, mert még életében nem látott olyan embert, akinek ilyen szemszíne lenne.

– Akár te is elkísérhetnél a versenyre – vetette fel Steve.

Sokkal szívesebben rótta volna az utakat egy helybélivel, mint a bohókás Marlonnal.

– Nem lehet, kiállításon leszek. Épphogy odaérek kezdésre. De ne aggódj, én leszek a leghangosabb szurkolód.

– Mi az a szurkoló?

– A szurkoló? – Rukia eltöprengett egy ideig. – Nos… – szólalt meg nemsokára. – A szurkoló olyan személy, aki hangosan bátorít másokat.

– Értem.

Az indulás valóban nem volt zökkenőmentes, először is, egy halom papírt kellett kitölteniük ahhoz, hogy felszállhassanak a hajóra. Marlon gyakorlottan lépdelt fel a fedélzetre, de Steve azonnal rosszulléttel küszködött, amint felhúzták a rámpát. A hajó ezerszer vészjóslóbbnak tűnt, mint az ütött-kopott ladikja, amivel olykor-olykor kagylókat gyűjtött.

A városban először a hangok rémítették meg. Autók dudáltak, emberek zsibongtak, és az énekesmadarak helyett csak a repülőknek hívott acélmadarak zúgtak. Marlont is láthatóan zavarta a nagy nyüzsgés, de szerencsére valóban emlékezett az útvonalra. A városiak megbámulták a szerelésüket, pedig vadászat közben nem volt szüksége másra az ágyékkötőjén kívül. A nők zavartan a szemük elé kapták a kezüket, de olyanok is akadtak, akik egy tenyérnyi készüléket nyomkodtak, aminek egyetlen szeme pontosan rá meredt.

– Telefonnak hívják – informálta Marlon, amikor lerázták magukról a bámészkodókat.

– Hogy micsoda? – kérdezte Steve, még alig tért magához a kezdeti sokktól.

– A készüléket, amivel fotóztak. Telefonnak hívják. Valahogy úgy működhet, mint a tengeri kagylók. Magában tartja a hangot.

Az épület, ahol le kellett adni a nevezést, nagy és hűvös volt. Steve ennyit jegyzett csak meg belőle első benyomásként, mert Marlon olyan gyorsan rohant előre, hogy nem maradt ideje nézelődni. A falakon embereket ábrázoló képek lógtak. Mindegyik alak mosolygott és fekete-fehér szerelést hordott.

– Ez egy iskola? – kérdezte Steve döbbenten, amikor az egyik terem ajtaja kitárult, és megpillantotta a padokat. Lassan öt éve, hogy a szigeten is nyitottak egy ilyen épületet, ahová tapasztalt városiak érkeztek, és a szigeten élő gyerekeket tanították írni és olvasni.

– Nézd, már pucér a csávó! – ordította el valaki magát a teremből, így Steve gyorsan tovább sietett.

Az ő közösségében ugyanis, pucérságnak azt nevezték, amikor semmilyen ruhanemű nem takarta a testet, a városban azonban elengedhetetlen a póló és a nadrág együttese, ha utcára lép az ember. A titkárságnak keresztelt helyiségben is azonnal pipacspiros lett a festett arcú lány ábrázata, amikor megpillantotta őket. A nevezési lapot úgy csúsztatta eléjük a lány, hogy közben rájuk se nézett.

– Maga meg hogy néz ki? – lépett be a helyiségbe egy köpcös alak, akinek a fülébe egy furcsa, téglalapalakú gyalogormányos fészkelte be magát.

Úgy tűnt, a férfit nem zavarja. Sőt, mintha még társalogott is volna vele. Steve kereste a csápokat és lábakat, de azok olyan mélyen benne lehettek a füljáratban, hogy nem látszódtak. Ráadásul még sosem látott olyan példányt, aminek a potrohán egy kéken villogó kitüremkedés húzódott.

– Roger, megint a nejed zaklat? – kérdezte a lány furcsa, városias kiejtéssel. – Szüntelenül rajtad van a headset.

– Nem, a vízvezeték-szerelő hívását várom. Úgy pörög a vízóra, mintha hajtaná valaki. Muszáj lesz megnézetni.

Egy szavukat sem értem, gondolta Steve, és lefirkantotta a nevét. Steve Williams. Ez a kilenc karakter volt az, amit ismert a városiak ábécéjéből, de többre nem is volt szüksége. A fajtája nem sűrűn járt be a betondzsungelbe, a parton átvették a katonák a vadhúst, és a következő hónapig békén is hagyták őket. Amikor az iskolát megnyitották, már régen kinőtt abból a kórból, hogy bejárhasson. A saját nevét is csak azért tudta leírni, mert az egyik kislány megtanította rá.

Steve egyetlen okból jelentkezett a futóversenyre, be akarta bizonyítani, hogy a természet erősebb harcosokat állít ki, mint a városiak sportlétesítményei.

Feszengett az új ruhájában, amit egy bajszos alak nyújtott át neki, a pamut atlétatrikó, és a furcsa, fényes anyagú nadrág idegennek hatott az erdőben megszokott öltözetéhez mérve.

Az öltöző keményfa padján ülve azon merengett, vajon miért olyan hangosak a városi emberek. A versenytársai szinte üvöltöttek, ahogy a felkészülésről meséltek, és néha a falakból is női hangorkán támadt. Egy félelmetes perszóna utasította a versenyzőket, hogy időben sorakozzanak fel a főkapunál, és lassan visszaszámolt a kezdéséig. Steve úgy sejtette, a főkapu a hatalmas, fekete kerítésnél van, ami a futópálya körül feszül, de eddig nem mert a közelébe menni. Odakint ugyanis őrjöngő szurkolók várták a futókat.

Steve félelmetesnek találta ezeket az embereket. Nem mert kilesni az öltőz ablakán, megelégedett a fejében élő képpel. Marlon így magyarázta el neki a versenyt: „Olyan, mintha a közösség dupláját rátennéd egy hatalmas betonteknő szélére. A teknő közepén vörös színű kemény föld van, ahol te, és még kilenc másik ember körbe-körbe futkostok”.

– Gyere, szigetlakó, induljunk! – szólt Steve-nek nevetve egy szőke fiú. Karcsú, langaléta alakja volt, de kisportolt vádlija. Fogai fehéren villogtak a vékony ajkai között, a szeme majdnem olyan világos volt, mint Rukiáé.

Steve némán követte a csapatot, és felmérte esélyeit. Mindenki magas, izmos, mégis vékony volt, és csepp felesleg sem csúnyította el a testüket. Véznának és erőtlennek érezte magát mellettük, de a vadászat nagy bátorságot adott neki. Az, aki vádállatokkal küzd, nem futamodhat meg a beképzelt városiaktól, ismételgette magának.

Amikor kiléptek a kapun, Steve-nek a fülére kellett tapasztania a kezét, nehogy megsüketüljön. Még a közösség ünnepein sem volt akkora hangzavar, mint az sportpályán. Emberek sikítottak a lelátón, nagy, fekete dobozokból pedig egy férfi kiáltásai hallatszottak. A versenyzők neveit sorolják fel. Mindjárt kezdődik – tudatosította Steve, és felsorakozott a versenyzők mellé.

Nagyon lassan emelte el a tekintetét a lelátóra, és a közönség soraiban karimás kalapot keresett. A tűző napnak hála sokan húztak fejfedőt, Steve-nek sokáig kellett keresgélnie, de végül rátalált az azúrkék darabra. Rukia széles mozdulatokkal integetett, majdnem leütötte a szorosan mögötte álló párját. Steve-nek hunyorítania kellett, hogy tisztán lássa őket, de még ekkora távolságból is kivette, hogy a magas, karcsú alak kimondottan hasonlított arra az angyali lényre, aki olyan sokszor felbukkant Rukia festményein.

– Jaj, ne! – nyögött fel az egyik bronzbarna bőrű, feketehajú fiú Steve mellett. Megbökdöste a haverja karját, és a fejével a közönség felé bökött. – Ott van az a flúgos festő, akiről meséltem. Most is nekem integet.

– A buzigyerek, aki női ruhákban jár? Melyik az?

– A kékkalapos.

Steve nem értette a buzigyerek jelzőt, de a hangsúlyból ítélve valamilyen szitokszónak tippelte. Nem akart beleszólni a beszélgetésbe – hátha félreértett valamit –, de azért elhatározta, mindenképpen leelőzi őket.

Körbenézett a pályán. Öt kört kellett futni a kemény talajon, ráadásul a legszéléről indult. Arra gondolt, a hangoskodók közelebb lesznek hozzá, de legalább nem kell olyan élesen fordulnia, mint a belsőknek. Úgy vélte, ebből előnyt kovácsolhat.

A perzselő napsütés ellenére jeges félelem fogta el, amikor megpillantotta a két lábon járó nagyfejű nyulakat. Az állatok szája mosolygott, kajla fülük az égnek meredt, párzási táncot lejtettek az emelkedőn. A közönség nagyon élvezte a műsort, a kisgyerekek integettek és a kezükkel nyúlfület mutattak, Steve-re teljesen másként hatott a látvány.

A legrosszabb rémálma vált valóra.

Rádöbbent, hogy az embernagyságú szörnyetegek pontosan mellette fognak táncolni, amikor elér a színpadhoz. A gondolat teljesen megbénította az izmait. Szíve vadul kalapált, lüktetett a feje a fájdalomtól. Kapaszkodót keresett, hogy ne ájuljon el, végül a térdén támaszkodva bámulta a salakos földet. Mélyeket lélegzett, és hátrasimította világosbarna tincseit.

– Szerencsétlen ördögök – szólalt meg újra bronzbarna srác. – Kinek jutott eszébe, hogy kabalaállatokat hozzon egy futóversenyre? Nem baseball match-en vagyunk.

Steve megpróbálta értelmezni a kabalaállatok szót, de nem sokra jutott vele. A kabala, legjobb fogalma szerint szerencsét jelentett, de abban biztos volt, a nyulak neki bármit hozhatnak, de biztosan nem szerencsét. Inkább egy jó kiadós kudarcot.

– Kérjük a versenyzőket, álljanak fel a rajtvonalnál! – zengte be a betonteknőt egy férfi mély hangja.

Steve remegő tagokkal állt a helyére, szemével folyamatosan a nyulakat követte. Az emelvény miatt magasabban voltak nála, és úgy sejtette, ha elhalad mellettük, könnyedén rávethetik magukat, viszont ha lendületben lesz, és felgyorsít kissé a színpad előtt, talán ki tud csúszni a markukból.

Futótársai olyan pózba vágták magukat, mint a rókák, amikor nekiugranak az áldozatuknak, de ő nem követte a példájukat. Kissé leguggolt, és előre dőlt, majd amikor eldördült egy fegyver, rohanni kezdett. Nem törődött a többiekkel, csak a saját ritmusában futott, egyedül akkor gyorsított fel, amikor a nyulak közelébe ért. A kiáltások összefolytak, nem tudott egyetlen értelmes szót sem kivenni belőlük, egyedül a saját lélegzetét, és a cipőjének ütemes csapódását hallotta.

Amikor befejezte az első kört, érezte, ahogy egyre több izzadtságcsepp csorog végig az oldalán, és mire a harmadikhoz ért, már alig látott a csípős folyamtól. Égett a teste, fájt a talpa, de nem adta fel. Nem lassított, tovább futott. Az utolsó körben elképzelte, ahogy a nyulak utána erednek. Ez elég erőt adott neki ahhoz, hogy felgyorsítson, és elhúzzon az egyik fiú mellett. Azt a srácot hagyta le, akihez a bronzbarna odaszólt. A képzeletbeli üldözői egyre közelítettek hozzá, így sietnie kellett.

Pontosan a célvonal előtt, sikerült még egy embert lehagynia, de csak hajszálakkal nyert, ha egy ütemmel később dobbant, biztosan leelőzik.

Hihetetlenül szomjasan, de széles mosollyal az arcán Rukia felé kocogott. Nem hallotta, mit mond a barátja, de követte az ujját, és a falra pillantott. Egy láthatatlan ecset folyamatosan írta az adatokat egy óriási vászonra, az ő neve mellett a nyolcas szám szerepelt.

Bár nem győzött, büszkeség töltötte el. Jobb eredményt ért el Marlonnnál, és a nyulak sem kapták el.

Steve a többi versenyzővel együtt egy ősz hajú úrhoz sétált. A férfi fekete kezeslábast viselt, a nyakába egy kék, selymes kötelet kötött. Steve nem értette, miért akarja felakasztani magát az öreg, és ha láthatóan ez a terve, akkor miért nem fordítja meg a hurkot, hogy a nyelv fölfelé álljon, de inkább nem kérdezte meg.

Miután átadták az érmeket, megnyitották a lelátót, és a közönség szépen lassan beszivárgott a pályára. Steve-t azonnal elfogta a rettegés a sok idegentől, és a lehető legmesszebb hátrált a szürke rácsoktól, de amikor meglátta a felé rohanó Rukiát, kissé megnyugodott. A művész szemére kent festék teljesen elmaszatolódott.

– Nagyon ügyes voltál – Az ezüstös fémgyűrű csilingeltek, ahogy a tapsolás közben összeütögette őket, ujjai végén még látszottak a grafitnyomok. – Ezer ötletem támadt, ahogy néztelek. Lehet, hogy te leszel az új múzsám.

– Na-na! – jelent meg mögötte a párja. – Máris dobsz? – kérdezte sértetten, de amint Rukia a mellkasához bújt, elmosolyodott. – Junie Stevenson. Örülök, hogy megismerhetlek. Rukia már sokat mesélt rólad. Tessék. Biztosan szomjas vagy – nyújtott át egy üveg, jéghideg vizet. Steve lassan kortyolt belőle, majd a hűvös palackot a homlokának nyomta. Dőlt róla a víz, mindennél jobban vágyott rá, hogy ledobja a kellemetlen ruhákat, és végre hazamehessen.

– Azt hiszem, láttam odakint a barátodat. Ugyanolyan szerelésben volt, mint amilyenbe te szoktál – intett az utca felé Rukia.

– Az ágyékkötősre gondolsz? – kérdezte Junie meghökkenve. – Te ilyen alakokhoz jársz festeni? Azt hiszem, legközelebb én is veled megyek.

– Jaj, ne csináld már! Steve is csak a barátom. Nincs miért aggódnod.

Steve nem értette, miért aggódna bármiért is az, aki úgy néz ki, mint egy angyal, de inkább nem szólt bele a civakodásba. Lábujjhegyre állt, és az utca felé lesett. Marlon az árnyékba húzódva faragott valamit.

Amikor odamentek hozzá, azonnal bókolni kezdett Rukiának. Megdicsérte a kalapját, gyönyörű kisasszonynak szólította, de amikor informálták, hogy ő voltaképpen férfi, hirtelen alább hagyott az udvariassága. Steve jót mulatott a szigettársa fancsali ábrázatán, majd megmutatta ragyogó érmét.

– Kettővel jobb helyezést értél el, mint én – húzta el a száját Marlon keseregve.

– Mit számít az? A lényeg, hogy részt vettem, és azok a félelmetes kabalaállatok sem kaptak el.

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 0.0/10 (0 votes cast)

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük