Ott ragadok nálad, pedig ma nem akartam. Vonz ez az új létforma, identitás, amit kiváltasz belőlem. Hókrémes a levegő, a szavaim kemények és ritkák. Veled piros rúzs vagyok a vörösboros pohárra ragadva, hallgatom az életed egy csendes bárban, ahol az emberek szeme ránk tapad, nem tudják, mit kezdjenek velünk. Aztán hirtelen a lakásodnál vagyunk, éhes vagy. A te korodban én is inkább lazacot ennék tejszínes szószban, mint a sarki ötszázforintos gyrost vagy BigMacet. Úgy ismerem ezt az utcát, mint a 47-es villamos megállóit, mégis, eddig elkerülte a figyelmemet az ódon vaskapu, és a százéves pesti bérlakások. Édes Anna szelleme itt él Pesten, ezekben a házakban. A lakásodba érve levetem a kabátom, eláraszt a hideg és a bor meg a politika, a törtmagyarod és a hvg címlapja hever előttem. Próbálom magam otthonosan érezni nálad, de legszívesebben takarítónőd lennék, nem a huszonhét évvel fiatalabb szeretőd. Megértem, nincs idő takarítani üzleti vacsorák, emailezések, projekttervezés közben. A Financial Times címlapok megsárgulva hevernek a sarokban, koszos edények a mosogatóban, még a kávé is kiborult az ötvenéves tűzhelyre. Igazi legénylakás, de itt csak én vagyok fiatal. A lányod rajzát nézem az asztalon, rádobáltál vagy ötven névjegykártyát meg pár számlát. Képzeletben ígérteket teszünk egymásnak, én azt, hogy ma lefekszem veled, te pedig azt, hogy velem maradsz pár hétig vagy hónapig. Már nem tudom, hol ér véget a magyar és az angol szó.
Do you speak English? – így ismerkedtünk meg, a zenekarról kérdeztél, ismerem-e a dalokat, amiket játszottak. Alig két hete volt az az este, amikor örvendezve meséltem, hogy az egyetlen ok, amiért én azon az estén ott voltam, az a magyar zenekar. Te üzletet kerestél, befektetést. A mai napig nem tudom, elég jó voltam-e. Könnyen s hamar rám találtál, a randikat hozzád igazítjuk, te szervezel, hiszen én diák vagyok, nekem mindegy. Én csak igyekszem, hogy eléggé nőnek érezzem magam melletted.
A ma este sem szól másról, csak kisebb-nagyobb hatalmi játszmák, bevezetsz az elit világodba, te vagy az apa, az üzletember, az amerikai. Én a gyerek, aki korban közelebb áll a lányodhoz, mint hozzád, a kíváncsi, üres lélek, aki várja, valami történjen vele, valami ehhez fogható veszélyes és vonzó, amit te tudsz adni. Húsz vagyok, aki többször meghalt már, veled újjászületek az Astorián. Félelemből szívom el a cigit, kitöltesz a pohárba, az öledben heverek. Kellemes az angolod, borosta érinti a bőrömet.
Simon and Garfunkel koncertfelvételeket nézünk és a fiatalkorodról mesélsz. Elképzellek egy őszi New Yorkban, a nyolcvanas évek forgatagában. Nem tudom, mennyi igaz abból, amit magadról mesélsz, de nem is érdekel, mert már nem számít, hogyan lettél New York-i orvostanhallgatóból sármos befektető, aki nála jóval fiatalabb lányokat visz fel a lakására. Amikor megismertelek, úgy gondoltam, te megmondod majd, ki leszek. Az októberi hidegben te lettél a tűz, a vágyálom. Sok buta tinilány vágyik náluknál idősebb férfira, akikkel jazzbárba járnak, minőségi bort isznak és politikáról, művészetről beszélgetnek. Csakhogy ami tizenöt évesen álom volt, és amit a filmekből ismertem, az most egy belvárosi valóság lett. Melletted mindig gyerek vagyok, ezzel magamat lepem meg a legjobban. Tudtam, hogy neked idősebb pasik valók, visszhangzik anyukám mondata a fejemben. Pedig ő azt sem tudja, mennyit szenvedtem gimiben amiatt, hogy első szerelmem a kétgyerekes tanárom volt.
Miérrt nem meshelsz magadrhol? – kérdezed sokadszorra. Kérlek, térjünk vissza hozzád, ez az itt és most nem arról szól, hogy én felfedjem magam neked. Megijednék tőle, titokzatos és vonzó akarok maradni, aki reggel hamarabb hazamegy, minthogy felkelne a nap. Elképzeltem a mondataidat, magam előtt látom a kilencvenes évekbeli Budapestet és téged. A fiatal félmagyar srác, aki Kelet-Európába jött, mert nem tudta, mit kezdjen az életével. Azt hiszem, azóta sem tudod, pedig az ötvenhez közel már illene kicsit rendbe tenni az életedet (és mondjuk a lakást is, ha vendéget hozol fel). Mikor angolul folynak a beszélgetéseink többet mesélsz Pestről, mint amennyit töri órán tanultunk a századfordulóról és a főváros mai képének kialakulásáról. Mindig meglepsz valamivel. Amikor először szóltál hozzám magyarul – szeretkezés után –, vagy amikor hiába taxiztam oda éjfélre a lakásodhoz, mínusz tíz fok volt, te pedig sehol, hiába hívtalak a megbeszélt időponttól fél órával később.
A hónapok gyorsan telnek el, mert csak egy-két hetente van rám időd az üzleti vacsorák között; a borok gyorsan fogynak a lakásodon. Félek, hogy nemcsak a testemet, de a lelkemet is kéred. Egyszerűbb testnek lenni lyukakkal, egyszerűbb orgazmust színlelni szex közben, amikor te elmész. A többihez bizalom kellene, én pedig lassú vagyok és gyerek. Pontosan tudom, mikor jön el a pillanat, amikor felteszed a Chopin CD-t és meggyújtod a gyertyákat, aztán lefekszünk. Kiszámítható vagy. Kíváncsi vagyok, nekem akarsz imponálni, vagy nem tudod, hogyan kell őszintén csinálni a romantikát. Vagy azt hiszed, ez működik, és csak egy fáradt, középkorú férfi vagy ahhoz, hogy igazán értékeljél és észrevegyél.
Nem tudom, hol kezdem el nem élvezni az estéket. Talán túlságosan az apukám típusa vagy a mindentudásoddal, az imponálni vágyásoddal, hogy pénzzel akarsz kedveskedni, megadsz mindent (belga étcsokitól kezdve az orálszexig), de végül marad a félelem és az elzárkózás. Neked nem tudom megnyitni magam máshol, csak a lábaimat teszem szét. Verseket írok rólad, mert különleges ez az egész, de nem eléggé, hogy máshol is megnyíljak. Te pedig nem érted, miért vagyok néma, akár magyarul, akár angolul. Próbálok a verseimről mesélni, ami érdekel is, de aztán megint ott lyukadunk ki, hogy Londonba kell utaznod egy hétig, vagy hogy hány teniszérmet nyertél. Apukám szívesen teniszezne veled, de én nem engedném. Ez a két férfi nem fog találkozni, gondolom, pedig talán valami jó üzleteltet is köthetnétek, amiben nem vagyok én benne.
Sokszor eszembe jut a lányod, vajon neki is érzelmileg nehéz az apjával a kapcsolata? Vajon magyarul beszélsz vele… mi is a neve? Már nem hoz zavarba, ha róla kérdezek, még ha az első csóknál én voltam az, aki a füledbe súgta, hogy a lányod is lehetnék. De nekünk nincs múltunk és nincs jövőnk, én pedig egyre jobban megfulladok. Most már a találkozásaink sem hoznak izgalomba, inkább teher vagy, akinek egy külön identitást kell kreálnom. A Szexi Nőt. Mikor reggel otthagylak, ismét fojtogat a köd, az elviteles kávé mellett tűnök el a világból. Az albérletben az ablakból kihajolva cigizek, fejben még mindig az Astoria macskakövein sétálok veled, néhány ember este tizenegykor sétáltat kutyát. Nélküled sosem figyeltem fel volna erre a belvárosi jelenségre.
Egy álom vagy, amit ebben az időkeretben is kell megtartani, akár a terápiás ülésnél. Talán ez az oka, hogy mindig csak késő este találkozunk. Az álomban én vagyok a húszéves, impulzív Dolores vörös rúzzsal, te pedig a kifinomult ízlésű Humbert Humbert, akinek a családi élete pont olyan rendezetlen, mint a drága lakása a belvárosban, hiába kéne figyelni mind a kettőre. Így az vacsorák és üzletkötések mellett csak a fiatal lányra marad időd a szúrós, hideg, téli estéken. Nálad mindig fázom, és akkor sem tudok elaludni, amikor beveszem a gyógyszeremet. Nem, neked nem leszek tragikus, azzal nem lehet A Szexi Nőt játszani, akinek könyörögni kell, hogy feküdjön le veled, mert olyan vhonzoh.
A szexi nőd megint egyre jobban depressziós, és karján hegek vannak. Macskakarmolás, gondolod. Szex előtt kiöntöm neked a lelkem, már elaludtak a gyertyák és a Chopin CD is véget ért. Megkérdezed, hogy most jól vagyok-e, a kapcsolatunk segít-e nekem. A szeretkezés most felszabadult, magamon érzem a zöld szemeidet és a tenisztől izmos karod érintését. Reggelig a karodban alszom, így megy ez még pár hétig. Reggel depressziós családtagokról mesélsz, mintha ez bármit is segítene rajtam. Hiába ölelsz, simogatsz, mennem kell. Néha én is elfelejtem, diák vagyok, akinek nyolcra kell egyetemre mennie. A tükörhöz érve megérintem koszos felületén a meztelen testemet, mintha ezzel közelebb kerülnék magamhoz, az életedhez. Mindent megbánok, de csak a pocsék török kávédat kortyolom jóreggelt és good morning szól különböző hangszinteken a csend mellett. Reggelit adsz, megetetsz, mintha a gyereked lennék, akit iskolába viszel. Nálad eszek először gránátalmát.
A karácsonyi terveidről kérdezlek, mint kiderül, idén is egyedül töltöd az ünnepeket. Most nincs barátnőd, akit elvihetsz az Alpokba síelni, és a gyereked anyja pedig vidékre viszi a lányodat a pasijával. Néha eszembe jut, hogy te is csak egy magányos gyerek vagy belül, akinek a széthullott családja a világ különböző pontjain van. Kereslek magamban, látod, én még próbállak téged is megérteni, ürügyet keresni, hogy minek kellek neked, és főképpen, minek ragaszkodom én hozzád. Nem látok el a cipőmig sem, nem látom a reggeli fényeket, pedig minden olyan tiszta. A Bródy Sándor utca is éledezik.
Az ünnepek után is felmegyek hozzád, dühös vagyok. Magyarul beszélek, most élvezem, hogy sokkal bizonytalanabb a hangod az én nyelvemen. Nem akarok a prostid lenni, sosem akartam. Fontos akarok lenni, akivel időt töltesz, aki nem úgy végzi, mint a családod, hogy kidob, mert a munka fontosabb neked, mint ők. Még te vagy felháborodva, mikor gyakorlatilag én kurvázom le magamat. Azt mondod, a barátnőd lehetek, hogy megyünk majd moziba, ide-oda, hogy lehet ebből rendes kapcsolat is. Várom az estéket, de sosem hívsz fel hozzád borozni, és én már sosem megyek el az Astoria mellett.
*
Huh 🙂 Tetszett 🙂
Érdekes, hogy az első négy-öt mondat után pont az ellenkezője rajzolódott ki bennem, mint ami később lett, hogy a nő az idősebb, és nagyon izgalmasnak tűnt volna ez az alapszituáció is. Ám a legelső gondolatom az volt, hogy „de megszerkesztettem volna megjelenés előtt!” 🙂 Nagyon jó alapanyagot hoztál, amiből akár egy „háromfogásos vacsora” is simán asztalra kerülhetett volna.
Ami mindig nehéz, hogy a sok ihletadó gondolat, szókép közül a szükségeseket kiválogassuk. Ebben az nyújthat segítséget, hogy mi az, ami előreviszi a történetet, ami a novellának ívet ad? Az maradjon benne. Az író előtt mindig ott a legfontosabb kérdés, hogy hova futtatja ki a történetet? így ez a novella inkább hangulatok és benyomások „gyűjteménye” lett, semmint konkrét történet. Egy etűd, egy videoklip. Néhány bekezdés után pedig olyan érzésem lett, hogy felhúztak és elém tettek a padlóra egy búgócsigát (amit egyébként szeretek), és bár teljes erejéből pörög, hiszen „ilyen a természete”, bennem hiába növekszik a várakozás, végül „nem történik semmi”.
Kell, hogy minden szereplő akarjon valamit, legyen az akár csak egy pohár víz (Vonnegut). Ez hiányzott. A főkarakter lassan, de biztosan elmerült a tipikus magyar spleenben, passzív-agresszívvé vált, és mint tudjuk, az önsajnálat nem vezet sehová. Szóval ez levont valamennyit a történet élvezetéből. Számomra is érdekesek azok az emberek, akik folyton akarnak valamit vagy valakit, vágyakoznak valami vagy valaki után, de végül – e legkülönfélébb okokból – mégsem érik el, mert nem tesznek érte semmit. Mert önbizalom-hiányuk van, vagy kicsit lusták, vagy azt várják, hogy mások tegyenek meg helyettük mindent, mások érjék el az ő céljaikat.
Az nem jó, ha egy írás csak szimpla lenyomata az életnek. Kell bele plusz történés, nem nyugodhatunk bele, hogy akkor ennyi volt, végig izgultunk, meg szorítottunk neki, aztán „nem történt semmi”… Szóval adott esetben ne sajnáld kihúzni a felesleges részeket, biztosan ráérzel ezekre, és esetleg tedd át egy másik történetbe, ahol az ötlet jobban érvényesül.
Elnézést kérek a sok fecsegésért. Ez a történet nagyon is pezsgő, tele van élettel, tetszett az E/2. nézőpont, és mint a mai magyar történetek rajongója, óránként elolvasnék egy ilyen hangulatos novellát. Gratulálok a megjelenéshez! 🙂