Tallódi Julianna: Húsdaráló tér – 1.

1.

 

Martin Dezmann szorongva ült a MENYI-iroda várótermében. Jobb kezét a felesége fogta, tenyerük izzadsága összekeveredett. Martin nem bírt sem Adimea, sem a lánya aggódó arcára nézni, inkább a többi várakozót figyelte. Egyikükön sem látszott annyi félelem, amennyit ő érzett. A legtöbbjük számára a mérés szükséges formaság volt, csak egy frissebb biztonsági papírért vagy nullás jelentésért jöttek munkahelyi egészségügyi igazoláshoz, vagy hasonló. Csak két fiatal srác feszengett látványosan. A váróhelyiség udvarias csendjében nem volt nehéz meghallani a suttogásukat.

– De mi van, ha mégse volt az? Villant, na és? Én nem éreztem semmit…

– Te is tudod, hogy az volt, a fenébe is. Haza kéne mennünk, amíg lehet. Én igenis éreztem. Biztos marha sok dimp lesz. Ötven fölött bezárnak az új szabály szerint.

– Csak ha instabil vagy, meg ha aktív. Széttört elektromos ketyeréktől nem lehet annyit elkapni…

 

…mint haldoklóktól.

 

– Ezt az mondta, aki azt, hogy a meshral érintéssel is terjed? Az egy idióta. Fogadok, hogy egy világvége-szekta tagja.

 

A fiú észrevette, hogy többen is nézik. Remegve kifújta a levegőt aztán kihívóan megbámulta a közönségét – Martin Dezmannt is –, amíg félre nem néztek.

– Kár volt idejönni, már nem mehetünk vissza – suttogta valamivel később a másiknak.

Martin borzadva idézte maga elé, mit tenne a MENYI-iroda népe, ha a két srác megszökne. A legerősebb férfiak visszahoznák őket, biztosan verekedésig fajulna a dolog. De mindez jogos volna, mert ki szeretné, hogy egy instabil eset kóboroljon az utcákon?

Túl nagy volt a feszültség. Martin nem akarta tovább növelni, ezért nem nézett többet a fiúkra, inkább a váróhelyiség feliratait olvasgatta újra és újra. A legnagyobb barna, domború betűkkel állt a falon:

 

MESHRAL ELLENŐRZÉSI ÉS NYILVÁNTARTÁSI INTÉZET
Priscillavárosi Kirendeltség

 

A többi meshrallal kapcsolatos jogszabályok kivonata volt fénymásolt íveken, és akadt egy-két idézet is, ügyeletes bölcsektől és közszereplőktől, amik a kirekesztés és a félelem ellen szóltak. Azt hirdették, a meshral nem betegség és nem tragédia; meshralosan is ugyanolyan szép az élet.

Ez féligazság volt. Dezmann, aki aggodalmában csak a jelenség rossz oldalát látta, egyenesen hazugnak érezte a MENYI által sugallt hozzáállást. A meshraltól igenis megáll az élet. Évente ezreket zárnak a rehabilitációs intézeteknek nevezett börtönökbe, több százan a Kaszáscsillag út vagy a Szárny utca bunkereiben halnak meg, egyedül és nagyon csúnyán. Száz dimp fölött majdnem mindenki felrobban a halála után.

Ismerte a statisztikát: csak harmincöt százaléknak van aktív meshralja, csak tíznek instabil, a fertőzöttek ötvenöt százaléka pedig ugyanúgy élhet tovább, mint addig. De a számok nem nyugtatták meg. Amikor becsukta a szemét, még mindig tisztán látta azt a képet a rémálmából: szürke, márvány sírkő, rajta a saját neve, élt negyvenhét évet, a felirat alatt pedig a meshral jele, egy bütykösháromszög tudatja szemérmetlenül a világgal, hogy mi volt a halál oka. Lánya hosszú ujjú, finom kezével a gyásztól félőrülten csap a márványra, pedig jól látszik, hogy már az előző ütéstől eltörtek az ujjai.

Csak a feleségének beszélt róla. Bell ugyan elég nagy lett volna hozzá, de nem akarta ezzel rontani a kedvét. Biztosan csak vaklárma. Csak egy félig-jós álom. A meshralt megjósolta, a halált pedig a tudatalattija aggodalmas része kreálta hozzá. Elvégre nem érzett semmi gyanúsat, mióta megfertőződött. Akiket a meshralos ideghalál visz el, már kezdetben sincsenek jól… Általában. A meshralnál az az egyetlen törvényszerűség, hogy mindig vannak kivételek.

Aztán, sokadszorra arra gondolt, vajon aktív vagy passzív? Inkább passzívnak érezte. Ha fel tudná használni valamire a meshralt, az már kiderült volna. Valahogy mindenkinél hamar kiderül, még azoknál is, akik nem tudják, hogyan kapták el. Martin nem érzett magában semmi különös erőt, vaktában próbálkozni pedig nem mert. Normális ember nem kockáztatja ilyesmivel mások épségét. Különben sem tudta, hogyan kezdhetne hozzá. Erre találták ki a Kaszáscsillag úti telep stúdióit, ahol a meshral szakértői segítenek az embereknek felfedezni a képességüket.

Martin Dezmann jobb szerette volna, ha nem kerül oda. Kissé tartott azoktól, akiknek trükkjük volt. Emberek, akik egy érintéssel salakszerű anyaggá változtatták a fémtárgyakat, akik, ha ahhoz van kedvük, öngyújtó nélkül gyújtanak rá, akik zavarják a tévéadást, vagy apró tárgyakat lebegtetnek a tenyerükön. És még ki tudja, mit csinálnak. Mindenki titkolja, hogy mit tud. Aki szuperhős akar lenni, az gyakran rosszabbul jár, mint tizenöt perc hírnév.

 

Martin Dezmann következett. A két aggódó srác kijött a belső helyiségből, a második mosolyogva adta át neki a kilincset. Szinte felrepült a megkönnyebbüléstől. Legyen ez jó jel, gondolta Martin görcsösen, majd belépett.

Nagy cégnél dolgozott, amelynek saját üzemorvos mellett külön meshral-mérője is volt, ezért már évek óta nem járt MENYI-kirendeltségen. Szinte el is felejtette az egyenruhát, a kartotékszekrényeket, amik olyan illatot árasztottak, mint az apja rég bezárt könyvjavító műhelye, és a félelemmel vegyes szánalmat, ami görcsként húzta össze a gyomrát, ha a meshral-mérők szorosan közrefogva a váróhelyiségen át a páncélozott kocsikhoz vezettek valakit.

– Jó napot!

– Jó napot, foglaljon helyet! – A meshral-mérő, egy középkorú nő színpadias mozdulattal kínálta fel neki az övével szemben álló széket. Arcán szigorú majdnem-mosoly, az a kifejezés, amit Martin gyerekkora tanárjain, később pedig leginkább banki ügyintézőkön látott. Ez utóbbiak miatt nevezte el hivatali derűnek.

– Megkaphatnám a személyazonosító okmányait, a biztonságiját és az egészségbiztosítási igazolványát?

– Persze – válaszolta Martin, és már oda is nyújtotta a papírokat. A várakozás alatt épp elég ideje volt előkészíteni őket. A meshral-mérő köszönetképpen kurtán biccentett, majd elvette az iratokat, Összehasonlította Martin arcát az igazolványképével, aztán az egész paksamétát letette maga mellé – nyilván szándékosan olyan távolságba, hogy a férfi a széles íróasztalon átnyúlva se érhesse el.

– És miben lehetek a segítségére? Látom, nem adott biztonságit.

– Mert nincsen. Eddig nem voltam meshralos, de azt hiszem, most…

– Értem – felelte a MENYI-alkalmazott gyorsan, mintha meg akarná előzni, hogy ügyfele belebonyolódjon a szavakba. Babrálni kezdett az asztalon álló meshralméter tárcsáin.

– Csak nem a ma délelőtti kitöréshez volt túl közel? – kérdezte. A rettegő Martin szinte árvának érezte magát a hangjából áradó hivatali derűtől.

– Nem – felelte. – Autóbaleset. Tegnapelőtt. Az áldozat meshralos volt.

Önkéntelenül is újra felidézte a jelenetet. Hajnal, mindent beborító köd, neki pedig vezetés közben is ott motoszkál az a bolond álom az agya hátsó traktusában. Amikor meghallotta a fékcsikorgást, és meglátta a kipördülő fényszórókat meg azt az alakot, amint repül, majd furcsa szögben álló tagokkal ér földet, szinte csodálkozott, hogy nem ő az áldozat. Az alak a semmiből jött, hogy aztán átszaladjon a forgalmas úton. Lehetetlen volt előre látni, mi lesz, lehetetlen volt elég gyorsan reagálni. Ha Martin megy elöl, ő lett volna, aki elüti. A nő, aki az előtte haladó autót vezette, használhatatlan volt a mentésben. Nem volt hajlandó kiszállni a kocsiból, csak ordítva átkozta magát, amiért balesetet okozott. Martin szívesen felpofozta volna, de fontosabb feladata volt: túlkiabálni a pánikot meg a dudakoncertet, hogy valaki hívjon mentőt, és megnézni, hogy tehet-e valamit az áldozatért.

Az ősz hajú, apró termetű férfi mozdulatlanul feküdt a lámpák éles súrlófényében. Nem volt véres, de láthatóan össze volt törve. Félig nyitott szeme élettelenül csillogott, de ez lehetett optikai csalódás is a fény miatt… Amikor Martin leguggolt hozzá, hogy megnézze, van-e pulzusa, nem érezte az érverést. Helyette azonban érzett valami mást, amilyent még sosem, mégis rögtön tudta, mi volt az. Már épp visszahúzta volna a kezét, akkor csapta meg. Fájdalom nélküli, de kemény ütés, fölszaladt a fejébe, és végig mindenhová, az ujjai hegyéig. A köddel dacoló fények egy pillanatra elszürkültek, megfolytak, akár egy elázott vízfestmény.

Mindenki már kiskorában megtanulta, hogy a haldokló meshralosok átadhatják a meshralt, vagy fel is robbanhatnak, de egy balesetnél ki áll neki biztonságiért átkutatni a sérült csomagjait? Igaz, akkor kevesebb meshrallal fertőzött mentős lenne, de jóval többen halnának meg az utakon.

Martinnak nem kellett bemennie a rendőrségre. Miután elmondta, mi történt vele, a kiérkező járőrök megelégedtek egy gyors tanúvallomással, aztán megígértették vele, hogy a helyszínről egyenesen a legközelebbi MENYI-irodába megy. Martin ezt ugyan csak egy napos késéssel tartotta be, de végül is eljutott a MENYI-be, hogy a törvényekre és szerencséjére bízza magát.

 

A meshralméter régi készülék volt, abból a masszív, megbízható fajtából amit legalább húsz évre terveztek. A pontos értékhez itt is, akárcsak a céges meshral-szakértő mérőműszerénél, elég volt marokra fogni egy zömök fémrudat. Hiába helyezkedett Martin, nem tudta leolvasni a skálát. A meshral-mérő ítélete éneklő hivatali hangon szólalt meg:

– Huszonhat dimp passzívat mértem magánál. Stabil. Kiállítok egy biztonsági igazolást, amit mindig magánál kell hordania, és évente megújítás céljából el kell jönnie ide. Tudnia kell, hogy a passzív meshral is megváltoztathatja az idegrendszer működését, ezért figyeljen a változásokra, és ha bármi szokatlant észlel a…

A többire Martin már alig figyelt. Jól tudta, mik a meshralosok kötelezettségei. Ahogy azt is, hogy huszonhat dimpbe szinte senki sem hal bele. Már nem is értette, hogyan vehette olyan komolyan azt az álmot. Ő egy felnőtt, racionális férfi! Mosolygott. A gondolat, hogy köze van ahhoz a kaotikusan működő, érthetetlen erőhöz, ami egy napon talán elpusztítja a világot, már nem is tűnt olyan ijesztőnek. Huszonhat dimp passzív az semmi. Alig várta, hogy a családját is megnyugtathassa a jó hírrel.

 

A következő napokban alig gondolt a meshralra. Már csak azért is, mert nem kellett többet aggódnia, hogy elkaphatja. Úgy tervezte, a munkahelyén csak a főnökének mondja el. Ugyan egy biztonságos meshral-értékkel továbbra is gond nélkül alkalmazhatták, a felettesének joga volt tudni az ilyesmiről. Aztán szélesebb körben is kiderült: a kollégái addig faggatták a balesetről, amíg az egész történetet el nem mesélte. A legtöbben ugyanúgy néztek rá azután is, csak egy munkatársa volt, aki attól kezdve kerülte. Nyilván ő is tudta, hogy a meshral nem ragályos, és ha valakiben passzív, az még véletlenül sem csinálhat vele semmi veszélyeset, de a fóbiák mélyebben gyökereznek a logikánál.

Nem érték atrocitások, ugyanúgy fizetett a boltban, hajtott az úton vagy sietett az utcán. Az álom csak hetek múlva elevenedett fel újra, és akkor már nem okozott sem kétséget, sem aggodalmat, csak a felismerést, hogy az igazat mutatta.

 

Eredetileg kocsival mentek volna a színházba, de aznap Martin sehogy sem bírt életet csiholni az akkumulátorba. Furcsa volt tömegközlekedéssel utazni, buszmenetrendet böngészni és metrójegyet venni, ugyanakkor kellemes változatosság is. Éppen az járt Martin eszében, hogy máskor is kipróbálhatná, amikor elszabadult a pokol.

A metrószerelvény éppen elérte a Levéltár állomást, de ahelyett, hogy az ajtók kinyíltak volna, sötét lett. Az első sikítás akkor hallatszott, amikor maga az állomás is elsötétült. Zúgás és recsegés hallatszott a hangosbeszélőből, aztán semmi. Martin a többi utas ijedt beszélgetését túlkiabálva próbálta megnyugtatni a családját, hogy ez csak áramszünet. Aztán megérezték a hideget, és a kocsit megtöltötte a menekülni akarók kiabálása. Olyan érzés volt, mint belépni egy hűtőraktárba. Természetellenes, baljós, és nemcsak az ismerte fel, mi okozza, aki már élt át meshral-kitörést. A metrókocsi könyökök, taposó lábak és ordító fejek masszájává változott. Martin csak a lánya kezét találta, a felesége elkeveredett a közeléből. Hiába kiabálta a nevét, a hangzavarban ő maga sem hallotta a saját szavát. Valahol kitört egy ablak, és az emberek arrafelé kezdtek nyomakodni. A vaksötétet túlvilági fény villanásai oldották fel néhány másodpercre – a kitörés, amit a rengeteg elszívott hőenergia táplált. Martin megpróbálta megtalálni a feleségét a derengésben, de hiába. Ő is ordított, kétségbeesetten, de amikor megérezte az égett szagot, elhallgatott. Odaszorította Bellt a metrókocsi falához, és a testével védte mindentől, ami jött: öklöktől és cipőktől, a mennyezetről folyadékként lecsorgó fénytől és attól a szörnyűséges, hang nélküli lökéshullámtól, ami kitörte az ablakokat, összezúzta a csontokat. Nem volt többé hideg, sem zaj, forró dolgok röpködtek a levegőben, megfeledkezve a gravitációról, a sikoltozás pedig mintha egyre távolabbról szólt volna. Martin a lánya haját simogatta, miközben összeroppant körülötte a világ.

2.

Túlzás lenne állítani, hogy üldözte őket a meshral, Bell Dezmann mégis gyakran gondolta úgy, hogy a családja titokban eljegyezte magát a szerencsétlenséggel. Kiskorában biztos volt benne, az egész meshral-dolog forrása a nagypapája. Hiába mondták neki, félig nevetve, félig korholva, hogy ilyet nem lehet mondani senkire, és ha nem is mindenhol, de meshral már a nagypapa előtt is létezett, ő sokáig nem volt hajlandó igazat adni a felnőttes érveknek. A nagypapa ijesztő volt. Rengeteget játszottak és nevettek együtt, mégis… Egyik pillanatban még mosolygott, a másikban az arckifejezése már egy szörny vigyorának tűnt, és szemében felsejlettek a titkok. Számtalan titka volt a nagypapának, Bell biztos volt ebben. Amikor aludt, a csorba fogak börtönrácsán meg a füle labirintusán át be lehetett látni a fejébe. Bell ezt egyszerre találta izgalmasnak és rémisztőnek, de sohasem mert nagyon mélyre nézni.

A nagypapa rengeteget olvasott, és valószínűleg mindent tudott a világon. A kis Bell nem tudott olyat kérdezni, amire ne ismerte volna a választ. Egyszer, hogy próbára tegye, egy kicsi fehér kavicsot mutatott neki, és megkérdezte, szerinte mi az. Biztosan valami különleges kavics volt, szokatlanul fényes, szabályos alakú, az egyik végén pici benyomódással, ami egy gyümölcs szára helyére emlékeztetett. A nagypapa megszemlélte Bell kezében a kavicsot, és határozottan azt mondta:

– Őskori megkövesedett mamutfing.

Aztán kuncogott egyet, ahogy unokája elhajította a zsákmányát, és az rémült pattogással eltűnt a szemük elől a járda aszfaltján.

Bell időnként azt játszotta, hogy a nagypapa átváltozott emberevő szörnyeteggé, és el kell bújni előle. Barikádokat épített a dívány párnáiból és székekből (de többet, hogy megtévessze a szörnyet), és a legeldugottabb sarokban kuksolt dobogó szívvel, minden távoli parkettareccsenésre összébb húzva magát. A nagypapa ilyenkor rendszerint a szobájában volt, és dolgozott. Az enyv-és régiségszagú dolgozószobában mindenhol régi papírok és könyvek hevertek. Ezeket restaurálta a nagypapa, de Bell inkább csak egyszerűen úgy mondta, hogy gyógyítja őket, mert azt a nehéz szót nem tudta megjegyezni.

Csak ahhoz volt szabad hozzányúlnia, amihez a nagypapa engedte, és ez nem volt valami sok. De azért szívesen elnézte a réges-régi könyveket, ahogy a nagypapa lapozgatja őket. Volt olyan, aminek már alig volt anyaga, és minden lapozásnál apró darabkák törtek e róla. Aztán voltak még egészen sötétre öregedett könyvek, ez utóbbiaknak olyan volt a színe, mint a megsült piskóta teteje. A legtöbbnek a lapjai fájdalmasan ropogtak, mint az öreg csontok, ha mozgatták őket. És volt sok kép, ismeretlen fiúkról és lányokról, amikhez szívesen talált ki történeteket. Legjobban a színesek érdekelték, de azokból nagyon kevés volt. A nagypapa mutatott neki igazi pergamenlapot is, ami olyan állat bőréből készült, ami több száz éves lenne, ha még élne.

Csupa-csupa titok! Bell úgy érezte, hogy a nagypapa még rejtélyesebb, mint a dolgozószobája.

 

Már egész kicsi korában hallott innen-onnan a világvégéről. Nem tudta elképzelni, hogyan lehetne vége a világnak, de szeretett világvégéset játszani a többi gyerekkel az óvodában. Beszélni róla pedig okos és felnőttes dolognak tűnt.

– Nagypapa, ha eljön a világvége, akkor minden elég, ugye? – kérdezte egyszer, csillogó szemmel, és úgy érezte, most nagyon okosat kérdezett. Tudta, hogy az is lehet égés, ami nem is annak látszik. A könyvek is lassú égés útján válnak egyre sötétebbé, csak épp sosem válnak igazi hamuvá, hanem már előbb elporladnak. A nagypapa azt is mondta, hogy az emberekben is lassú égés folyik. Ez elég hihetetlennek hangzott, de ő elhitte a nagypapának, mert a nagypapa mindent tudott. Egyszer csak megszületett benne az ötlet, hogy ezt az égés-dolgot meg a világvégét összehozza, és ezt muszáj volt megosztania a nagypapával.

– Ki tudja? – mosolygott a nagypapa a könyvei közül. – De tudod, nem csak úgy lehet véged, ha meghalsz vagy elégsz. Akkor is véged van, ha már nem vagy saját magad. Ha megbolondulsz.

Ezt mosolyogva, de mégis olyan rémisztően mondta, hogy Bell egy pillanatra biztos volt benne, hogy a világban mindenki hamarosan meg fog bolondulni. Ekkor gondolt arra először, hogy maga a nagypapa a meshral, vagyis a bolond energia okozója.

Ennek ellenére ugyanúgy szerette őt. Alig látott rossz dolgot, aminek a meshralhoz volt köze, hiába mondta mindenki, hogy veszélyes. Átéltek egy-két hidegrohamot, amikor elment az áram, és olyan hideg lett, hogy be kellett takarózni, de ennél ijesztőbb dolgok nem történtek. Látta, hogy az emberek súlymágnesre akasztva cipelik a nehéz csomagokat, vagy vízforraló kővel fűtenek. Ezekről a tárgyakról még az apja is azt tartotta, hogy ártelmatlanok. Ámulva nézte az út túloldalán lakó fiú bemutatóit, aki ha akart, világító vonalakat tudott húzni a kezével bárhová, a házfaltól más emberek bőréig. Egyszer a barátnője haját tekerte az ujjaira, és amikor elengedte, a lány néhány másodpercig úgy nézett ki, mint egy tündér, a kedves mosolyával és a ragyogó foltokkal a hajában. Egy napon kiderült, hogy a fiú negyvenkét dimpje negyvenhatra emelkedett, és beszállították egy MENYI-telepre, de Bell ezt csak jóval később tudta meg.

 

A rejtélyes nagypapa mellett más oka is volt, hogy Bell így gondolkozott: a Húsdaráló téren laktak. Eredetileg persze másképp hívták, és még csak nem is tér volt. Egy nappal Bell ötödik születésnapja előtt keletkezett. Szombat délelőtt volt, az a fajta, amikor otthon van az egész család. Bell a konyhában héjában főtt krumplit hámozott az anyukájával, amikor valami hangtalanul felrobbant. Minden megremegett, az ablakok hatalmasat reccsentek a keretükben, és Bell azt hitte, a plafon is le fog szakadni. A krumplik, amik olyan forrók voltak, hogy alig tudta megfogni őket, egy másodperc alatt langyosra hűltek a kezében. Az anyja odaugrott hozzá, és körbefonta a karjával, hogy megvédje valamitől, amitől talán nem is lehet, és ő mozdulni sem tudott a félelemtől, még vissza sem tudta ölelni az anyját, csak állt, és úgy érezte, odafagyott a padlóhoz.

Azt is csak akkor vette észre, hogy elhallgatott a rádió, és tényleg nagyon hideg van, amikor benyitottak a szobába vezető ajtón. Összeütköztek a küszöbön apuval és nagypapával, akik kifelé igyekeztek.

– Jól vagytok? – kérdezte apu teljesen más hangon, mint ahogy általában beszélni szokott. Aztán visszafordult, ahhoz a polchoz, ahol a legszükségesebb dolgokat tartották. A túlélőcsomag pont az ilyen esetekre volt kitalálva, minden kéznél volt, ha az ember használni akarta, és vészhelyzet esetén elég volt alátartani egy utazótáskát, és mindent belesöpörni. Konzervek, házipatika, új fehérnemű nejlontasakban, gyufa, fésű, borotva, felfújható matrac és a legszükségesebb papírjaik.

Bell akkor kezdett sírni, amikor meglátta ezt a polcot üresen.

Bell nem látta a robbanást, de úgy képzelte, megrázta az egész várost. Később kiderült, igaza volt, de átvitt értelemben. Másnap közölték a hírekben, hogy több mint negyvenen haltak meg. Ők akkor csak a káoszt látták, a kétségbeesett arcú embereket, akik úgy futottak, mint egy szétrombolt hangyavár lakói, az összeboruló párokat és a visító gyerekeket.

Mindenki kirohant az utcára. Az útnak azon az oldalán, ahol ők laktak, csak a benzinkút személyzete volt, de a másikon nagy volt a nyüzsgés. Ordító csecsemők, kiáltozás, csomagok puffanása. A távolban úgy hullámzott a levegő, mint télen a kályha fölött, vagy mint kánikulában az utcák vége. A másik oldalon előbb jöttek rá, merről jött a baj, és elkezdtek menekülni onnan. Bell családja és a benzinkutasok követték őket, és Bell még örült is, hogy futhatott, mert azt a rengeteg félelmet muszáj volt kifutnia magából. Apu a nagypapát cipelte, anyu pedig a táskát, közben Bell kezét fogta, akinek ott himbálózott a cipője a másik kezében, mert nem volt ideje felvenni. Az út fölötti vezetékeken fények csúszkáltak, ugyanolyan sebességgel, mint esténként, ha kocsik mennek el alattuk, de most egy borús délelőtt volt, és egyetlen autó sem haladt az úton. Az autóriasztók brekegő kórusában egyre csak futottak a többiek után, és Bell nem is bánta, hogy a téli hidegben mintha megfagytak volna a gondolatai.

 

A menekülőket egy iskola tornatermébe terelték, ahol egy alkalmi MENYI-kirendeltséget állítottak fel, néhány rendőrrel, és meshral-szakértővel. Ez utóbbiaknak nem akadt sok dolga, mert a legendás Inci néni is jelen volt.

Inci néni egyszerű nyugdíjasból két hét alatt meshral-nyomozóvá változott, és azóta mindenről, ami a közelében volt, meg tudta mondani, hogy meshralos-e. Senki sem értette, hogyan lehet  makkegészséges, amikor annyi meshral van benne, amitől kiakad egy átlagos mérőműszer. A tévében először orvosi csodaként szerepelt, csak később került nyilvánosságra az a páratlan képesség, amit a sorstól kapott. A vele készült riportokból kiderült, hogy Inci néni nagyon élvezte a felhajtást. A holtra vált meshral-mérők egy páncélozott kocsiban szállították a veszélyes esetekkel foglalkozó intézménybe, és a néni csak kuncogott, amikor hallotta, hogy kő-papír-ollóval döntik el a másik helyiségben, ki legyen a sofőr. Mindenki el volt ámulva Inci nénitől, hogy átmegy minden teszten, és patikamérleg-pontossággal meg tudja mondani, hogy miben van több meshral az elé tett két tárgy közül, még ha csak fél dimp volt is a különbség. Úgy döntöttek, hogy ez a képesség túl értékes ahhoz, hogy arra kötelezzék Inci nénit, hogy az emberek biztonsága érdekében éljen elkülönítve tőlük, egy biztos helyen. Inkább megtanították a dimp-skála használatára, és bevetették mindenhol, ahol a meshral-mérők csak nagy sokára végeztek volna. A néni azóta több meshralos balesetet látott, mint bárki. Leleplezett illegális műhelyeket, ahol meshrallal kísérleteztek, és szabotázsokat, ahol a balesetet a meshralra próbálták fogni. Ha nagyüzem volt – mint a Daráló robbanásakor is – sorba állították az embereket, és Inci néni elhaladt előttük, ítéletként csak egy igent vagy egy nemet közölve.

Amikor épp nem volt bevetésen, a városban autózott vele valamelyik kollégája, hátha felfedeznek valamit, aminek köze van a meshralhoz, és törvénytelen. Iszonyú elfoglalt volt. Három naponta orvosi ellenőrzésre kellett mennie, ahol mindig közölték, milyen hihetetlenül szerencsés, és fellélegeztek, hogy még mindig nem kell katasztrófára számítani. Majdnem minden héten szerepelt valamelyik újság címlapján, megjelentek a receptjei a női magazinokban, és néha egy-egy televíziós riportban is feltűnt. Mindig olyan izgatott volt, mintha az első randiján lenne, és könnyekig meg volt hatódva attól, hogy ilyen hasznos lehet.

 

Az események Bell családja számára egész szerencsésen végződtek. Ők már délután visszamehettek a házukba. Három sarokra laktak a kitöréstől így, az ő környékükön csak a hirtelen lehűlésre érzékeny dolgok mentek tönkre, és minden meshralos tárgyból, ami energiát tárolt, kiszívta az erőt a kitörés. Kihunytak az örökvilágítók, kézmelegre hűltek a vízforraló kövek.

Az utcájukban lakó német juhász kutya teljesen megőszült, és este a Hekk utcai kereszteződésben (eddig engedték csak a robbanás helyszínére igyekvőket) lehetetlen színeket láttak a közlekedési lámpában, pedig állítólag lekapcsolták az áramot.

Bell örült ugyan, hogy semmi baja a házuknak, és nem kapták el a meshralt, de azért szívesen kipróbálta volna, milyen egy tornateremben aludni.

Furcsán kihalt és hideg volt a lakás, amikor visszatértek. Ami elemes készülék be volt kapcsolva a hidegroham idején, abban mind kimerült az elem. A nagypapa íróasztala fölött elpattant a lámpában az izzószál. A szomszéd házba a lakók távollétében beszaladt valaki, és elvitte a mozdítható értékeket. A nagypapa csak mindentudóan somolygott, és azt mondta, hogy ugye, milyen jó, hogy nem újíttattuk fel azt a málladozó vakolatot.

Ha Bell eléggé kinyújtotta a nyakát, a tetőtéri ablakból látta, mi maradt a robbanás helyén. A katasztrófa-elhárítók lámpái színpadias fénybe vontak mindent: egy megroggyant kétemeletes ház, aminek hiányzott a fele, néhány lehetetlen szögben álló villanypózna. És a romok közepén az az ormótlan sziluett. A szája, a tekerője, a rostélya… A daráló magasabb lehetett, mint a házuk. Egy MENYI-s autó vörös fénye lüktetett rajta. Riadó! Világvége! Meg fogtok halni!

A szüleivel ott álltak a szobája ablaka előtt, szótlanul a látványtól. Egy teljesen hétköznapi húsdaráló, majdnem olyan, mint ami nekik is van, négy emelet magasra nőtt, és elpusztított egy egész házat. Bell akkor csak izgalmat és valami körvonalazatlan félelmet élt át. Csak nagyobb korában kezdett rájönni, mit is érezhetett apa és anyja a kitörés után. Egy értelmetlen, pusztító erő kezében van a világ. Megsemmisítő ereje volt ennek a gondolatnak, még fiatalon is, amikor a halál nem több homályos sejtelemnél.

Bell aznap este nem ment a szobájába, hanem együtt aludt a szüleivel, amit már évek óta nem csinált. Mikor végre sikerült elnémítania a fejében rajzó miérteket, meshralról álmodott, betörőkről, és arról, hogy az egész világ sápadt tejszínűre ég, mint a sebhelyek a betonon, és sötétbarnára, mint az ősrégi papír.

 

Hetekig senki nem mehetett a Daráló közelébe. A vesztegzár feloldása után furcsa zarándoklatok indultak meg a rettegett mementóhoz. Más emlékhelyeken koszorúkat, gyertyákat helyeznek el az elhunytak emlékére – itt az emberek, babonásan félve a meshral következő csapásától, saját húsdarálóikat hagyták a monstrum tövében.

 

Ahogy a Húsdaráló térből lassan turistalátványosság és fiatalok találkozóhelye lett, úgy enyhült a helyiek félelme egy új katasztrófától. Csendes félelemmel és tisztelettel lakták körül a Darálót, mint egy alvó tűzhányót, és reménykedtek, hogy a katasztrófa nem ismétlődik meg. Bell családja nem is látott több meshralos balesetet, mint bárki, aki híradót néz. Legalábbis addig, amíg Bell tizenhét éves nem lett.