Tallódi Julianna: Ezer másik felem

Merrickstone belvárosának kanyargó utcáit régi zsindelytetők és patinás falak szegélyezik, mint a szépiaszínű fotókon, de a házak mögött már a huszonegyedik század üvegépületei és adótornyai látszanak. Ám a szél ma is ugyanúgy sóhajt, ha feléled, és hiába vezetnek főutakhoz és szupermarketekhez az apróköves utcák, még mindig reménytelen zsákutca mind. A modern világítás sárgább, élesebb fényt vet a belvárosra, mint az egykori gázlámpák, csak az az átokverte hold dereng ugyanolyan ezüstösen, mint akkor. Az odakint bóklászó turisták fel-felnéznek rá, mintha ellenőriznék, hogy tényleg növekvő-e. Vajon milyen lehet annak, aki nem érzi? Vagy akiben úgy él, mint a lélek ritka kincse? Irigylem őket, mint mindig. El sem tudok képzelni egy olyan életet, aminek nem kínzó, reménytelen vágyódás minden napja.

A vendéglő ablakából épp a szerelmespár bronzszobrára látok. Körülöttük üzenetekkel telefirkált macskakövek, egy kis talapzaton állnak, és egymás kezét fogják. Arcukon ügyesen megmintázott öröm, de az egész hiteltelen. Sírniuk kellene az újjászületés gyönyörétől, a felismeréstől, hogy együtt végre élhetnek.

Én ritkán élek. Néha egy-egy percre úgy érzem, de mindig rájövök, hogy csak illúzió.

A szobor-Mary haja olyan, akár az enyém: rövid, bodorított frizura. Neki persze jobban áll, mert csak tizennyolc éves, és örökre annyi is marad. Weston kócos hajjal, mezítláb és szakadt ingben úgy fest, ahogyan a zárkájában is kinézhetett. Néha az ügyfelek is így öltöznek a kedvemért, de ők még a szobornál is kevésbé hasonlítanak az igazi Westonra.

A párt most is turisták állják körül. Már az emberek tartásából meg tudom állapítani, ki unott, ki szemléli a szobrot áhítattal, vagy épp borzongva. Annak, aki egy gyorséttermi papírzacskóból falatozik, Weston és Mary biztosan nem több mint egy kis színes, egy apró, különös rejtély. Akik a feliratokat böngészik, és könyveket szednek elő, azok meg akarják érteni, mi történt és történik itt. Tényleg vannak átkok? Vajon telepátia? Kísértetek? A hely aurája?

Aki csak fejcsóválva elfordul a szobortól, az valószínűleg már eltöltött egy holdciklust a városban, és kezdi érezni, hogy Weston nem így tartotta magát, és sosem viselt ilyen arckifejezést.

A nyitott ablakon át idehallatszik, ahogy valaki a német nyelvű feliratot olvassa. Egyszer  én is elolvastam a szöveget. Furcsa érzés volt úgy olvasni a saját életemről, mintha rég elmúlt volna. Ezerkilencszázkettő nem egy évszázada volt, hanem most van, és nekem minden dagadó holdkor megölik a kedvesemet. Ismerem Weston savanyú szagú tömlöcének minden apró részletét, hiszen ha fogy a hold, akkor az az én börtönöm is. Emlékszem, miket meséltem a lelencházban a nálam kisebbeknek, hogy olyan könnyű volt a képeket is a történetekhez adni, mint az éneklés. Emlékszem az ördögűző papra. Olajszagú egyenruhája volt, meg ragyaverte képe, és hiába vetette be mindhárom fegyverét, a szerelem meg a bűvös erő ellen nem használt sem a Biblia, sem a fogdosástól csillogó feszület, de még a mindenható, vasalt végű bot sem. Egy percig sem hittem azt az Istent, akinek a nevében majdnem halálra vert.

Ha fogyó hold van, a mennyországot nem az égben keresem, hanem a különc polgárlány szemében, aki cselédek gyerekeivel játszott, és direkt csúnyán tartotta magát, ha a teadélutánok tiszteletére fűzőt adtak rá.

Weston idején mindenki férfiasabb a városban, még a nők is. Olyankor Mary tiszta, ropogós vászonillatára vágyom, és a növekvő hold ordító fájdalma keserű tehetetlenséggé szelídül.

Most dagad a hold. Ilyenkor a szobafogság ideje van, a halcsontfűzős ruháké, a dologház mögött lopott csókoké. Anyám rémült tekintete keveredik sétakocsikázások és teadélutánok emlékével. Néhány jelenet elevenebb, mint a saját emlékeim. Anyám beránt a kocsiba, és nehéz parfümje olyan a hársfaillat után, mint egy lánc a mellkasomon. Egy szót sem szól, de úgy csillog a szeme, mint az acél egy szánakozó hóhér kezében. A kocsi falán át is magamon érzem Weston tekintetét – tudja, hogy nádpálca jön és elzárás, és hogy az ablakomat a legmogorvább cseléd fogja őrizni egész éjjel.

A majorság mögötti cserjésben szeretkezem Westonnal, a ruhám egy bokorról les ránk, fehéren, mint egy döbbenettől sápadt arc, a madarak úgy dalolnak, ahogy azóta soha, és ahogy a testünk összeér, úgy keveredik össze a tilalom és a vágy, a veszély és a teljes biztonság. Egy érzéssé válik a gyönyör és a fájdalom, és tudom, hogy ez nem lehet bűn, amikor ennyire hasonlít a mennyországra.

 Arra gondolok, régen színesebb volt a világ. Akkor volt a legszínesebb, amikor láthattam Westont. Amikor pedig a szerelmem kísértete eljött hozzám, és én úgy üvöltöttem bosszúért, hogy megrémültek a lovak, az összes szín belerobbant a holdba.

Belebújok a munkaruhámba. Mary is ilyet viselhetett volna, ha megéri a huszonhetedik évét, és azt a kort, amikor a nők elhagyják a fűzőt. Csupa anakronizmus, csupa selyem és batiszt. Egy műalkotás. Illik a hajamhoz, ami az államig ér, és lendületes hullámait lakk rögzíti olyanra, mint a szoboré. Az arcom csak egy kicsit hasonlít Maryére, de szerencsére nagyon fiatalnak nézek ki, és némi sminkkel egész jól el tudom rejteni a saját karakteremet.

A vendéglő kizárólag a turisták kedvéért lett korhű, a város lakói nemigen fájdítják vele a szívüket. Fényesre lakkozott lépcső vezet le oda a szobámból, mellette a falon sötét faburkolat, és a kortól szinte súlytalannak látszó, filigrán porcelántányérok.

Már a lépcsőházban hallom a zenét: a háromfős zenekar unásig ismételt, százéves dallamokat játszik. Amikor először hallottam, borzongató többszörös visszhangot vert a lelkemben, de már megszoktam.

Belépek a márványasztalok közé, a cipőm csillogó parkettán kopog. Tükör és faburkolat váltja egymást a falon, ettől a vendéglő első pillantásra olyan, mintha két egyforma helyiség nyílna egymásba. Két zúgó-morajló, teremnyi időgép, két vezeklésből épített szentély. Majdnem minden asztalnál ülnek. Páran megnéznek, és a főnököm alig láthatóan biccent nekem a konyhába vezető ajtó mellől. Nem kedvelem különösebben. Kapcsolatunk kölcsönös, mosolygó zsarolás: én vagyok a legjobb Mary, akivel valaha dolgozott, ő meg a legtöbbet fizető munkáltató, akihez szerencsém lehet ebben az életben. Ha megtudná rólam, miért is csinálom ezt igazából, akkor nem hagyná, hogy én válasszam a kuncsaftjaimat.

Szinte minden asztalnál ülnek. Párok, akiknek Merrickstone nyilván olyan, mint Verona, kíváncsi fiatalok, talán még szociológiai megfigyelést végző egyetemisták is. És igen, a magányos férfiak. Ők fogyó holdkor többen vannak, de minden este van olyan, akin látni, hogy szeretne Weston lenni egy éjszakára.

Hiába a legapróbb részletekig korhű berendezés, a vendégek ruhái figyelmeztetnek rá, hányat is írunk. De nem csak emiatt nem érzem magam egy másik században. A likőröspohár és a kávéskancsó hajlékony ívei olyanok, mint az emlékeimben, de energiatakarékos égők fénye csillan rajtuk, nem gázlámpáké. A sokféle parfümillat mellől hiányzik a pipafüst.

Az egy hónapra idelátogató turistákat általában meggyőzi ez a gondosan rekonstruált világ. Ők aligha élik át Mary és Weston emlékeit, csak a vágyakozás gyötri őket.

Az egyik sarokban ülő pár áhítattal nézeget körbe, ragyogó arcukon az édes szenvedés elárulja, hogy már érzik, amit kell. Sokszor láttam ugyanezt az arckifejezést, és ezeket a szerelmet dicsőítő félszavakat is rengetegszer hallottam már. Néha elhiszem, hogy az ember tényleg bölcsebb lehet, ha van egy reménytelen szerelem az életében, és hogy sokan rájönnek, miről is szól a földi lét, ha hazamennek Merrickstone-ból.

Én nem érzem magamat bölcsnek. Mary és Weston emlékei úgy sodornak, mint egy papírhajót, és akárhányszor úgy véltem, hogy társra találtam, a szerelmespár benézett az ablakomon, hadd érezzem, hogy hozzájuk képest csak foszló cérna bármilyen kötődés.

Nem kell szerepet játszanom, miközben felmérem a terepet. Akkor is pont ilyen lettem volna, egy gyengéd ragadozó. Arra sincs szükség, hogy reklámozzam magam, akinek tudnia kell, miért vagyok itt, az tudja. Elárul a tekintetem, és a ruhámtól elütő vastag rúzs, ami olyan, mint egy útszéli szajháé egy jobb napján.

Többen szeretnék megismerni Maryt közelről, mint ahánynak engedem. Most egy fekete hajú, búsképű férfit néztem ki magamnak, és ahogy találkozik a tekintetünk, látom rajta, hogy érti.

Talán még nincs negyven. Az arca fáradt és gyűrött, a szemöldöke dús, szomorú ívű. Lassan vándorló, fásult tekintete inkább egy csöndes toronyszobába illene, nem ide. Ujjai egy borospohár karcsú derekán játszanak. Nagyon szép, hipnotikus mozgású keze van, és hiába zúzódott feketére az egyik körme, olyan elegánsan viseli a sérülést, mint egy gyűrűt.

Mindig azokat választom, akikben olyan szenvedélyt látok, ami hasonlíthat az enyémre. Mary a férfiak többségének nem más, mint egy különleges példány a helyszínek, tudatállapotok és pozíciók gyűjteményébe, a próbafülke meg az anyós ágya mellé. Szex nosztalgiával és konzervszerelemmel. De vannak, akik többet akarnak. Vannak férjek és apák, akik itt születtek, de már csak akkor jönnek vissza, ha elviselhetetlenné válik a vágy. Vannak fiúk, akiknek egy város volt az első szerelmük.

Néhányan belém szeretnek, és velem akarnak élni. Ezer másik felem van, de mindegyik csak egy új módja a fájdalomcsillapításnak.

Ma már nem iszom részegedésig minden összetört férfiszív után.

Pár perc, és már az asztalánál ülök. Azonnal megérti a jellegzetes „ki is mondom meg nem is” virágnyelvet, így hamar túljutunk a szokásos első kérdéseken.

Ernestnek hívják. Nincs ellenére egy éjszaka Maryvel, és pénze is van rá. Ő is itt született, és a nosztalgia hozta vissza. Részletes emlékeket hordoz a századelőről, ami különösen érdekel, mert ritka dolog, és mert aki tudja, hogyan szeret Weston, az néhány percre elfeledteti velem a valóságot.

Nevetve meséli, hogy aggódó szülők helyett a város kollektív emlékezete világosította fel, hogy milyen tapasztaltnak gondolta már első partnere is, csak azért, mert a női oldalról is ismerte a testi szerelmet. A hangja színtelenebb, mint amilyet képzelnék hozzá, és furcsa módon szomorúnak tűnik a nevetéstől. Elcsevegünk Merrickstone régi postásáról, meg az ijesztő, nagy szakállú emberről, aki minden nap kihajtotta a mezőre Mr. Jones teheneit. Még a patkányokról is mesél, amikkel hiába próbálta kirágatni magát a zárkából, de hamar visszatérünk a vidámabb témákra.

Majdnem éjfél van, mire felmegyünk a padlásszobába. Megkérdezi, miért csinálom, és én olyat teszek, amit csak ritkán: őszintén válaszolok. Azt mondja, neki is valószínűleg az elvonást csillapító drog lesz a mai éjszaka, de ettől függetlenül boldog.

A szája puhaságának nem hiszem el, hogy ő Weston, de a keze pont úgy simítja végig a combomat, ahogy annak idején Maryét. Ha becsukom a szemem, a kedvesem illatát érzem rajta. Föld, szalma, erő. Nem is haltunk mi meg, hanem idősebbek lettünk. Minden mozdulatunk csuszamló, tilalomtól borzongó élvezet, kezünk minden apró tapogatózása új világtájakat fedez fel a másik testén.

Nem érdekel, hogy Mary vajon úgy mozog-e, ahogy én most, és hogy ez a saját boldogságom, vagy Maryé? Csak azt tudom, hogy az idő a világ legnagyobb illúziója.

Utána Ernest sokáig mered rám a félhomályban. Meglep azzal, hogy nem vall szerelmet, és nem is akar elvinni a városból. Alábecsültem. Talán tényleg költő, vagy csak megtanulta a régi szerelemből, amit én is. Azt ígéri, vissza fog jönni, egy napon, ami elég távoli ahhoz, hogy az az éjszaka ugyanilyen szenvedélyes legyen.

Weston és Mary sosem érték meg a huszonhetet és a negyvenet, nem is találkoztak az után, hogy a fiúra rákenték egy szegény cseléd halálát. A szerelmespár története csupa hiány, és senki, aki benne él, nem hiheti el a boldog végkifejletet.

 Szeretek olyanokkal lefeküdni, akik megértenek. Mosolygok, amikor Ernest azzal búcsúzik, hogy neki is több másik fele van: évek óta csalja egymással Maryt és a feleségét.