– A legjobb barátom csaja vagy – mondta Árpi a kávéházban. Csók még nem volt, de túl voltunk már néhány hosszú ölelkezésen, és az ujjaink egymás bőrén pihentek. Árpi olyan arcot vágott, mintha csodálkozna, hogy itt ülünk együtt. De ha valaki olyan mélyen nézett a szemébe, mint én, a felszabadulást is látta. Azt, hogy „de nem érdekel”.
A legjobb barátod csaja vagyok – visszhangoztam. Tetszett a kihívó él a hangomban. Erkölcsi szabályokkal dacoltam, törvényeket vettem semmibe.
Nem pont veled kéne összegabalyodnom – csóválta a fejét Árpi. – De veled akarok. – A gondterhelt arckifejezéstől csak még helyesebb lett. A szemöldöke finoman ráncolódott, mint egy filmdráma hőséé, és a szája vonala… azzal mindegy is volt, mit csinál, mindenhogy szexi volt. Egy egyszerű kis vonal, mégis mennyi piszkos gondolatot szül.
Közös bűn, közös kísértés. Amikor koccintottunk, magamban azt mondtam, hogy erre iszunk. Ha bűn az, amitől újra úgy borzongok, mint kamaszkoromban, akkor legyen bűn. Rám fért már. Amiben éltem, arra az okosok azt mondják, a hosszú távú kapcsolatok lángolás utáni szakasza, de szerintem ez már az unalom volt. Egy lapos, száraz valamivé vált a szerelmi életem.
És a kávéház után? Hazamentünk, ki-ki a saját kedveséhez. És én Árpi mosolyával álmodtam. Akárhányszor gondolkodtam is el rajta, hogy mit akarok az életben, mindig az volt a végső válasz, hogy boldog lenni. Ha a boldogság ezen módja félelmekkel is társult, a mérleg helyrebillent attól, hogy ráadásként Árpinak is juttatok belőle.
Igazából Zsoltival kezdődött, ő volt a lánc első szeme. Három éve ütötték el kerékpározás közben, Tiszafürednél. Nem ismertem. Lillát, a barátnőjét sem, de róla azért többet hallottam. Zsoltiról csak azt, hogy tökéletes volt, bár nyilván mindenki az, aki fiatalon hal meg. De Zsolti nem tűnt el, mint minden rendes halott, Árpi mesélte, hogy minden nap látja őt Lilla szemében. Azt mondta, olyan az emlékével versenyezni, mintha egy szuperhőst kellene kihívnia bokszmeccsre. És hogy Lilla időről időre elmondja: lezárta, kész volt egy új kapcsolatra, amikor igent mondott Árpinak. De hazudik.
Zsolti – Lilla – Árpi – Attila… és a lánc másik végén ott vagyok én, aki egy fél éjszakányi pihentetés után úgy éreztem, a dolog jó így, már amennyire az lehet, de valahogy mégis ki kell egyensúlyozni a dolgokat.
Amikor Attila ébresztőórája megszólalt az éjszaka közepén, a téli utca olyan hamisan meredt rám a reluxa réséből, mintha csak azt mondaná: majd én segítek.
Az éjszakai buszon olyan hideg volt, hogy amikor leszálltunk a metróállomásnál, az ablakokon még mindig látszottak a szívósabb jégvirágok. És egy darabig velünk jött a busz utasainak a bűze. Brr! Fúj! Hogy képes Attila minden hétköznap megtenni ezt az utat? Én a pokol egy bugyrát képzeltem ilyennek. Ahogy az aluljáró melegében kezdtek kiolvadni a gondolataim, rögtön az jutott eszembe, hogy amit csinálok, az látványos pedálozás. Az ember lánya hajnali fél négykor nem kíséri el a párját a munkahelyére, csak ha vezekelni akar. Attila mégsem érzi? Meg volt lepve, amikor mondtam, hogy felkelek vele, és elkísérem, az igaz. De örült neki.
Az aluljáró úgy festett, akár valami éjszakai menedékhely. Körbe a falnál koszos ruhahalmok, meg színüket vesztett tükrös paplanok, borzas fejek lógtak ki alóluk. Milyen leverő lehet erre járni dolgozni! Persze még a BKV is jobb, mint a gyár. Biztos fintorogtam, mert Attila engesztelően mondta:
– Bent már otthonosabb, hidd el.
Kinyitotta a szolgálati helyiség ajtaját, és engem is beterelt. Nem volt otthonosabb. Nyers betonfalak és csúnya zöld olajfesték váltották egymást, előttük támláját vesztett szék, meg özönvíz előtti íróasztal hámló élfóliával. De legalább kellemes meleg volt.
– Nem engedlek el forró tea nélkül – jelentette ki Attila. Valami bűntudat-féle mart belém.
Attila egy kollégája álmosan üdvözölt minket. Az a fajta ember volt, aki képtelen elfogadni, hogy kopaszodik. Tüntetően hosszúra növesztette a haját, és lófarokba fogta, de semmilyen praktika nem takarhatta el a feje búbján ékeskedő fényes foltot. Bandiként mutatkozott be, és gratulált Attilának a „szép hölgyéhez”. Kicsit ízetlen megjegyzés volt, főleg egy olyan vigyorral kiegészítve, ami a pacák arcán ült, de hát hajnalban senki sincs a legjobb formájában. Szép hölgy, na hiszen! Már csak a szemöldökét kellett volna vonogatnia hozzá. Attila cinkosan mosolygott, és nekilátott megtölteni a vízforralót.
– Hát ezen a fényes helyen dolgozom – mondta közben, és fejével a hátsó ajtó felé intett. – Ott van a monitorszoba, onnan megy a hangosbemondó. Ha én lennék az állomásfőnök, akár ki is próbálhatnád.
– Nem vágyom rá – feleltem, talán flegmábban, mint szerettem volna. Elvileg azért jöttem, mert kíváncsi vagyok, milyen a metróban dolgozni. Elhelyezkedtem egy pilleszéken. Utoljára a nagymamám falujában ültem ilyenen. A BKV-nál megállt az idő.
Arra gondoltam, vajon hogy nézhetett ki az a bizonyos Zsolti, aki miatt úgy érzem, helyrehoz valamit, ha itt ücsörgök. Bandi halkan morgott a háttérben, nem indult a számítógépe. Attila beakasztotta a kabátját a szekrénybe, és odajött hozzám. Keze gondoskodóan pihent a vállamon. Vagy birtoklón? Ma nem értettem az érintése nyelvén.
A falra kirakott metró-alaprajzot néztem, de nem tudtam kisilabizálni belőle, hol is vagyok.
Amíg vártam a teámra, Attila rövid idegenvezetést tartott. Erre vannak a raktárhelyiségek. Ott tartjuk a sót a jeges lépcsőkhöz, és a forgácsot a tudod mihez. Meg egy rakás szerszámot, ha meghibásodna valami. Arra kell menni az elsősegélyhely felé. Itt meg itt férhetünk hozzá a fél méter vastag tolóajtókhoz, amikkel lezárható az állomás. (Atomtól nem igazán véd, ahhoz nem vagyunk elég mélyen, de a hidrogénbombától még talán.) Ide pedig mindent felírunk. Takarítás, karbantartás, készlet, jelenléti ívek. Ugyanúgy ki kell nyitni ezt a helyet, mint egy kocsmát.
Sokkal több mutogatni való nem is volt a szolgálati helyiségben.
Éppen az első kortyot ittam a Barcelona feliratú bögréből, amikor kopogtak.
– Ez vicc? – nézett fel Attila. Bandi elfintorodott, amitől egy rókáéhoz hasonlított az arca.
– Tudom, ki ez. Tavaly ilyenkor nem voltál még itt, mi?
– Nem – felelte Attila. A csukott ajtó felé nézett, de nem mozdult.
– Egy főnök? – kérdeztem halkan. – El kell mennem?
– Dehogy főnök, azok nem kopognak – legyintett Bandi. – Ez Karcsi lesz, ő helyi rezidens. A január tizenkettedikés Karcsi. Hallottál már róla? – fordult Attila felé.
– Nem én.
– Hát akkor most meglátod. Nagy showman az öreg. Ma van a születésnapja, és ilyenkor színházat játszik. Már ha engedik. A Laci nem bírja, de én úgy vagyok vele, hogy hát felőlem…
Elindult az ajtóhoz, és fél perc múlva egy hálálkodó férfival tért vissza. Nem volt annyira büdös, de egyértelműen csöves volt.
– El nem mondhatom, milyen hálás vagyok magának, Bandi úr – motyogta. Visszafojtottam egy mosolyt. Bandi úr!
– Ez nekem nagyon fontos dolog, tudja, tényleg elmondhatatlanul fontos. Maguk persze biztos nem értik, csak eltűrik, de az nekem elég is.
Aztán észrevett minket, és színpadias főbólintással köszönt.
– Maguknak is köszönöm, kedves-hölgyek-urak. Szerelmesnek tetszenek lenni? Az szép dolog. Én is voltam…
– Jól van, jól van, Karcsikám, ne hálálkodjon – emelte fel a kezét Attila kollégája –, essünk túl rajta. Húsz perc, és jön Maja a mikrofon elé. Őt meg nem akarja haragudni látni!
– Maga egy jó ember, Bandi úr! – A hajléktalan egy suta mozdulattal jelezte, meglapogatná Bandi vállát, de udvariasságból inkább nem teszi.
– Érzem is a nadrágszíjamon – felelte Bandi, és megcsóválta a fejét. – Na, jöjjön, öné a stúdió.
– Egy újabb évet megértem – motyogta Karcsi. Bandi betessékelte a monitorszobába.
– Hányadik is? – hallatszott a nyitott ajtón át.
– Tizenötödik, drága Bandi uram. Pár századik. És az első. Nézőpontok, tudja.
– Mi mit csinálunk? – kérdeztem halkan Attilát. Vállat vont, elindult Bandiék után. Ha showman, hát látni kell. Bögrével a kezemben követtem a kameraszoba keskeny bejáratához.
Karcsi a régi, nagy dög tévékkel kirakott fal előtt állt, és egy irodaszék fölött az asztalra támaszkodott. A torkát köszörülte. Még egy hálás pillantást vetett Bandira, majd rövid monológot intézett hozzá.
– A vers nem kopik el, tudja? Az az elmondhatatlan, amire a költő száz éve találta meg a szavakat, ma is él… A költő megmutatja, mi van a lelkünk mélyén. Ez olyan, mintha felöltöztetné a félelemeinket is, a tragédiákat is, szép ruhába, érti, hogy találkozhassunk velük egy kávéházban, kezet rázhassunk, hogy íme, itt vagyok, és ilyen vagyok.
Nem várta meg Bandi reakcióját. Hangosan beszívta a levegőt, és rátenyerelt a mikrofon gombjára.
– Szabó Lőrinc – kezdte. – Sivatagban.
Láttam őt, aki mindent látott,
láttam a Szfinkszet. Mosolya
üres volt, és még üresebb lett
tőle a halott Szahara.
Az elején iskolásan szavalt a kihalt peronnak, de aztán kezdett belejönni. A visszhang eltüntette az öreges színt a hangjából.
Láttam őt és megszólítottam,
mint porszem a sivatagot,
Te, óriás, mondd meg, mit érek
én, aki csak ember vagyok?
Nem is tudtam, vicces-e, vagy inkább ijesztő, hogy itt szaval ez az ember az üres metróállomásnak. Minek a hangosbemondó, ha senki sem hallgatja? Nem volt komplett az öreg. Már ha öreg, persze. Az utcán minden év hatot ér, azt mondják. Egész jól mondta a verset amúgy, csöves létére. Talán pedagógus volt. Diplomával fedél nélkül, van ilyen.
És végignézett az időn és
rajtam és szólt a szörnyeteg
„Az örökkévaló világnál
többet ér egy perc életed.”
Végignézett a pusztuláson
és szólt a Szfinksz ötezer éve:
„Egy perc örömöd többet ér,
mint a föld minden szenvedése.”
És csönd lett. És én hazajöttem,
s velem jött a Szfinksz mosolya,
s mindenütt rémülve látom,
hogy őneki van igaza.
A dupla visszhang olyan volt, mintha a szavak ide-oda röpködtek volna a férfi meg a peron felé nyíló kijárat között. A kamerák monitorain csak tiszta geometrikus formák látszottak, sehol egy élőlény. A „helyi rezidens” lassan, töprengve mondta a vers végét, az volt az érzésem, be sem akarja fejezni.
Hazajöttem, megöregedtem,
vén vagyok, mint ő, szörnyű vén,
s ülök a növő sivatagban,
melyet az idő fúj körém.
S aki kérdez, annak a porba
jeleket húzva felelek:
„Az örökkévaló világnál
többet ér egy perc életed.
Többet ér egy perc örömöd,
mint a Föld minden szenvedése!”
S betűim belevesznek a
futóbolond idő szelébe.
Halk recsegés követte az utolsó szót. Attila hitetlenkedve nézte a Karcsi nevű hajléktalant, amint elfordul az asztaltól, és megköszöni Bandinak a lehetőséget. Mintha megkönnyebbült volna. Egyenesebb lett a tartása. Barátságosabbak a ráncai.
Biccentett nekünk.
– Hölgyem, uram.
Aztán már kint is volt a szolgálati helyiségből. Ment az utcára, vagy az aluljáró valamelyik paplanja alá. Belekortyoltam a teámba. Egy pillanatra szerettem volna tudni, mi volt Karcsi foglalkozása.
– Hát ő volt a showman-ünk – foglalta össze Bandi. – Irodalmár.
Talán inkább színész, gondoltam. A képernyőn továbbra is az üres peron látszott. Nem volt nehéz elképzelni, hogy Karcsi érezte már a sivatag magányát.
Vicces volt? Bizarr? Szánalomra méltó? Lenyűgöző? Igazából egyik jelző sem illett a hajléktalan előadására. Nem tudtam hová tenni. Csak azt éreztem, hogy a szőrszálak felállnak a karomon.
– Miért mindig ezt a verset mondja? – kérdeztem Bandit. Már újra a gép előtt ült, egy nagy, FEBRUÁR feliratú mappával a kezében. Széles gesztusokkal magyarázott:
– Annyit tudok, hogy a Színművészetire készült, és ez volt az egyik vers, amit a felvételin elszavalt. Fel is vették, de nem tudta elkezdeni, mert a felvételi napján családi perpatvar tört ki náluk, valaki talán meg is halt, és őt meg a bátyját elzavarták a világba. Hogy aztán igaz-e? Ki tudja?
– Szóval így zajlik az élet a munkahelyeden. – Vidám hanggal próbáltam lerázni a rám telepedett kellemetlen érzést. Egy perc örömöd…
– Ezek szerint – felelte Attila. Megvonta a vállát. Mosolygott egyet, és a kezemre tévedt a tekintete. Az ujjaim már tudták, milyen érzés Árpi bőrét simogatni. A kezét. Az arcát. Bűnöztek. Én bűnöztem.
Nem, csók nem volt, de ígéret annál több.
Zsolti, miért voltál olyan átkozottul tökéletes? – mire végiggondoltam, rá is jöttem, mekkora baromság. Nincsenek láncreakciók, döntések vannak. Én vagyok a felelős.
Lillának szakember kell, nekem meg egy pofon. Remélem, nem az élet fogja adni, csak a lelkiismeretem. A tükörképem úgy néz majd rám, mintha le akarna köpni, összeugrik majd a gyomrom, ha Árpi és Attila beszélgetnek. Valószínűleg minden alkalommal. Sokáig.
Felhajtottam az utolsó korty teát, és közben az elsősegély-hely alapján betájoltam magunkat a térképen. Pedig nem is akartam, csak ránéztem. Megkérdeztem magamtól, vajon elég erős lesz-e a varázslat, amit Árpi karjai között találhatok. Elég nagy voltam már hozzá, hogy tudjam: nem. Árpi sem csodalény, ráadásul egy fájdalmas kapcsolat kínját és fáradtságát hozza magával.
– Lassan indulok, kicsim – mosolyogtam Attilára. Még mindig a reggeli álmos arckifejezésével állt ott, a kupacban álló papírok és poros vezetékek előtt. Attila, akinek fésülködés után fél perccel már kócos a haja. Aki csúnyán beszél, úgy kérdez vissza, hogy „mi?” és mondat közben képes bealudni, hiába mondta, hogy figyel.
Akinek csak én vagyok. Akit szeretek, és mégsem elég jó nekem.
Meg akartam ölelni, szorosan, hogy eltűnjön belőlem a feszültség, és hogy Attila értsen belőle, ha érteni akar. De csak visszavettem a kabátomat, és egy gyors csókot adtam neki. A feszültség majd eltűnik az Árpinak mondott szavaimban, és azokban, amiket a busz kereke kattog: „mit csinálsz?”. A jeges hajnali szél majd kifújja belőlem a mi lett volnákat.
Odakint nem volt más, csak a hajléktalanok. Aludtak, vagy fektükből néztek utánam. Elfordítottam a fejem, mintha meztelenséget látnék. De hát nem voltak meztelenek valahol? Rájuk volt írva, hogy nincs mit veszteniük.
Karcsit nem láttam köztük. Talán menhelyen lakik. Vagy igazából egy dolgozó ember, aki minden évben csövesnek öltözik, hogy elnézzék neki a mániáját.
A buszmegállóban rozsdaszínű lámpák őrizték a mozdulatlanságot. A hideg egyenként dermesztette meg a gondolataimat, amíg már csak a legfontosabbak maradtak. Fázom, nagyon. Emberből vagyok. Tökéletlen emberhúsból és emberagyból, én is meg Árpi is. Attila is. Amíg élünk, amíg egymásba könyökölnek a lelkeink, fájdalmat okozunk.
De mégis akarom. Akkor is, ha az igazi üresség nem múlik el tőle, akkor is, ha mindketten rossz emberek vagyunk miatta. Legyen olyan jó, amilyen egy lopott szerelem csak lehet.
De jó volt…:) Szépen írsz, jó a hangulata és imádom, ha magyar. 🙂
Gratula hozzá!
Köszönöm! Örülök, hogy tetszett.
Hát, most őszinte leszek. : )
Nagyon szépen, nagyon hangulatosan írsz. Érzékletesek és jól elkapottak a leírások, tehát mindenképpen tehetséges vagy, de ezt a témát én kevésnek éreztem. Nem hatott meg, nem ütött, nem hagyott bennem semmilyen nyomot.
De jól írsz, úgyhogy így tovább! : )
Kedves Hulló Kata, nem baj, ha őszinte vagy, és az még kevésbé, hogy egy novella alapján nem ítéled meg az egész írói munkásságomat. 🙂 Köszönöm a véleményed.
(és jelentem, az a véletlenül anonim hozzászólás is én voltam.)
Szépen megírt történet, amolyan elgondolkodtató. Főleg azoknak, akik hasonló szituációban vannak. Nem ad hozzá, de nem is vesz el.
Bizonyára sok Karcsi él a Földön, és főleg kis hazánkban. Akiknek elég egy nap, amikor előcsalhatják magukból azt, ami valaha fontos volt nekik, és ez – ha nem is az egész évre – de jó időre boldoggá teszi őket.
Tetszett, gratulálok, köszönöm, hogy olvashattam. 🙂