Tallódi Julianna: Budapest light

A Publik. Azért szeretek itt lenni, mert ugyanolyan, mint a város. Nem visz el egy álmagyar borospincébe vagy valamilyen műanyag vadnyugatra, ugyanaz a sima por és napfény kavarog a székei és asztalai között, ami odakint. Most persze napfény nincs, mert este kilenc van, de a Publik így is jó. Érzem a karommal a vastag faasztal hűvösségét, és pont olyan, mint a szél a rakparton, esténként. Meg mint a régi pad a buszmegállóban, abban az isten háta mögötti utcában. Emlékek, de olyanok, mint egy másik emberé. Minden budapesti ember nevetése, sóhaja, drámája és fecsegése úgy duruzsol körülöttem, mint a sztatikus elektromosság.

Másik Peti belép. Az ajtóban hátulról megvilágítja a kinti lámpa. Budapestem még a fény is más, mert itt otthon vagyok. Budapesti fény. Bár magammal vihetném akárhová.

– Szia!

– Szia!

Ezek a puszik… Három. Tulajdonképpen megbékéltem velük, de… Azért még mindig van valami de.

Másik Peti visszajön a pulttól és leül hozzám egy mosollyal az arcán.

– Mi újság, Kedves?

A nevem különleges ínyencfalat a szájában, hallom, ahogy ropogtatja a mássalhangzókat meg a magánhangzókat, és Budapest egyszerre eltűnik a látókörömből.

Visszamosolygok. Újság? Semmi. Mondjam inkább, hogy egyre inkább úgy érzem, mintha csupa csatornafedélen járnék? Tudod, hogy nem szoktak beszakadni az ember talpa alatt, de akkor is mélység van alattad… Hirtelen könnyű leszel, mintha már félig zuhannál is, és ez, szédelgősen meg torokszorítóan, de jó. Mindig csak a zuhanásra várok. Gépszíj. Rá lehet kattanni.

– Semmi – mondom, és nézek rá üres arccal. De a szívem le akarja pipálni minden idők legjobb jazzdobosát.

– Megyünk ma? – kérdezi Peti csak úgy mellékesen. És én ezúttal sem tudom kinyögni azt, amit tényleg szeretnék, csak rákérdezek, hogy „Lejjához?”, mintha nem lenne világos, hogy ezért találkozunk mi minden csütörtök este.

– Nem, Kedves, a jeruzsálemi siratófalhoz.

– Jó – mondom. – De nem csinálhatjuk ezt örökké.

– Tudom – válaszolja, de érzem a hangján, hogy igenis örökké szeretné, talán annál is tovább.

Zötykölődünk a metrón, és arra gondolok, hogy ez lesz az utolsó alkalom. Tényleg az utolsó utolsó.

Nagybevásárlás horoszkóp alapján. Aromaterápiás plüssállatka aloe verával. Epikus diszkó. Egy végeláthatatlan hülyeségdömping. Mintha alig látnék igaz dolgot, csak Lejjánál. Amit pedig ott látok, az a világ legdurvább illúziója, de annyira jó, hogy nem érdekel, hogy át vagyok verve.

Utolsó. Nem szeretném még egyszer. De érzem a fájdalmas űrt magamban, a masszív, vegytiszta semmit, amit muszáj eltakarni. A korszak okozza, az emberek, a rendszer, én. Nem tudom, de kell valamit keresnem, hogy eltűnjön. Vagy talán most azonnal el kéne utazom szerencsét próbálni az első városba, amit meglátok a földgömbön.

Folyton zakatol a fejemben, hogy nem lehet, hogy rászoktunk Lejjára? És nem lehet, hogy ő is ránk szokott, és egymás nélkül nem megy tovább?

Nem csodálkoznék rajta. Igazából semmin sem csodálkoznék. Ha divatba jönnének az öngyilkosság-partik, vagy ha most meglátnék egy tizenöt éves szomáliai kissrácot, és menten beleszeretnék. Hiába keresek bármit, amin tudnék.

A pszichológusom azzal hárít, hogy ilyenek vagyunk mi, emberek. Mindent megszokunk. Akkor én már azelőtt képes vagyok rá, mielőtt találkoznék az adott dologgal? Ő is csak ugyanolyan ócska illúzió, mint a többi, valószínűleg akkor is ugyanaz maradna, ha tudna Lejjáról, és arról, hogy lélekben, vagyis valójában hány ezredévvel vagyok idősebb nála.

Megérkezünk Lejjához, szinte a metrófeljáró szájában lakik, az első panelházban. Úgy csinálták meg ezeket a házakat, hogy a különböző színű panelkockákból egy kép áll össze. A felbontás rém alacsony persze, de így is egyértelmű, hogy ez egy domb fákkal és fölötte a vörös napkorong. Vagyis inkább napkereszt. Felcsöngetünk, és már hívjuk is a liftet. Koszos, sárga fémburkolata van, és a felirataiból remekül bővíthetik trágár szókincsüket a kisiskolások. Peti a kezemért nyúl, mintha lenne valami közünk egymáshoz. De idegenebb, mint egy idegen. Úgy érzem, meghatványozódott alattam a liftakna mélysége. Utálom. Utálok a Petivel minden fizikai kontaktust. Sosem jártunk, csak átkacsingatunk egymásra a kapcsolatainkból, és egyszer részegen smároltunk egy bulin, de semmi több. Nem akartuk a barátságot elrontani. Most meg olyan, mintha háromszáz évig házasságban éltünk volna, és egyikünk sem emlékezne rá.

Egyszer le akart velem feküdni, én meg körberöhögtem. Tényleg minden hitedet a szexben le akarod bombázni azzal a szánalmas fűrészeléssel, amit mi ketten alakítanánk? Azok után, hogy Lejjánál nincsen se te, se én, csak a világ, ami egyszerre szeretkezik a testével és a lelkével annak az általános alanynak, akivé váltunk? Mondta, hogy bocs, a férfiak, tudod, másképp működnek. Aztán spongyát rá, a hirtelen nagy szakadékra.

Nem értem, miért fogja a kezem. Talán gyakorolni akarja a hagyományos emberi kapcsolatot, ami ezentúl lesz köztünk. Hát pedig nem lesz. Te a hegyre, én a dombra. Nem akarom Petit. Petiből is ki kell szállnom.

A mély részét, az elmondhatatlan részét kifordítva és befordítva ismerem, de azt mégsem tudom, mi jár a fejében.

– Utolsó – mondom figyelmeztetően, mielőtt még Lejja ajtót nyit.

– Sziasztok!

Gyors puszik, libbenő vörös fürtök, és Lejja szokásos hűvös parfümje.

– Hogy vagy, Lejja?

– Hát megvagyok. Holnap megyek állásinterjúra. Ilyen telefonos táv-izé. De gyertek be!

Egy szál spagettipántosban meg egy állatfigurás boxerben van, hiába áll nyitva minden ablak, itt a tizediken émelyítő a meleg. Lejjának csak egy szobája van, és az sem túl nagy. Zebulon békésen alszik a kiságyban, ami a sarokba van állítva. Rossz kisfiú, minek jöttél ki, jut eszembe, de lelövöm magam. Zebulon tulajdonképpen aranyos srác, már amennyire én a gyerekeket aranyosnak bírom találni. Kúszó-mászó, hangos, játékokat a földhöz csapdosó, fárasztó kis életforma. Hogy fogja majd gyűlölni a nevét. Lejja fogadásból vagy bosszúállásból adta neki. Valami ilyesmi, kissé ki volt fordulva önmagából akkoriban. De őszintén remélem, hogy szereti azért. Zebi. Majdnem olyan, mint a zabi. Nem tudom, Lejja ismeri-e ezt a szót, talán csak régen hallotta valamikor. Talán freudi volt a dolog, önbüntetés meg Zebi-büntetés.

Lejja mosolyog, de hámlik róla a fiatalság, alig hiszem el, hogy nem is olyan rég osztálytársak voltunk. Dumálunk, mindenféle kis időtöltő kérdésekről, filmek a moziban, politika, régi szép idők, lakótelepi alvilág. Egyikünkkel sem történt semmi különös.

Amikor rátérünk jövetelünk tárgyára, az már sokkal egyszerűbb. Lejja egyik kezével megfogja a kezemet, a másikkal meg a Petiét, és én még félkomolyan annyit mondok: na hadd szóljon. Lejja behunyja a szemét. Ő nem érez semmit, nekünk meg bumm.

Sehogy sem tudnám másképp leírni. Csak bumm. Ősbumm. Túlszalad azon a nevetséges képernyőn, amin általában látni szoktam. Jobb, mint bármi, életebb, mint bármi, amit ezen kívül éltem. Nem vagyok egyedül, a magány eltűnt, a semmi sohasem volt. De mi vagyunk, végre valami biztosan van. Együtt többek vagyunk, mint a kettőnk összege. Peti hirtelen világos lesz, átérezhető és kézzelfogható. Biztonságos. Igazi.

Minden.

Aztán persze jön a reccs, és ami utána szokott. Még felismerem Peti arcán a kifejezést: „öljetek meg”, de már sehol sem vagyunk, fényévekre sem. Engem is öljetek meg, most és rögtön, mert annyira vége van.

Egy merő csalódás és reménytelenség vagyok, de azért megölelem Lejját, legalábbis úgy teszek.

– Köszönöm. Köszönjük.

És még mosolygok is. Ez a reccs, ez az utolsó, teljesen kibelezett. Szenvtelenül kutatnak a pénztárcámban az ujjaim.

– Ami jár, Lejja.

Peti is előszedi a maga részét.

– Ó – mondja Lejja az illendőség kedvéért. – Ilyenkor mindig olyan prostinak érzem magam…

– Jaj már – mondom. Aztán leolvasztom az arcomról a konzervmosolyt, és az asztalt kezdem bámulni.

– Figyelj, én…

Lejja figyel. Hogyan is tudna nem figyelni.

– Félek. Az a helyzet, hogy meg vagyok ijedve, hogy mi lesz. Meg Peti is. És… azt hiszem, abba kéne hagynunk. Igen, abba fogjuk hagyni, ez a helyzet. Tudom, hogy így hirtelen, meg hogy a hiteleid, meg minden, de… de.

– Aha – mondja Lejja. – Aha. – Fel van dúlva? Megijedt? Nem tudom. Lejjának soha nincs az arcán egyetlen nyavalyás érzelem sem.

– Figyelj, Lejja, tudom, hogy nem rózsás a helyzet, de muszáj. Egyszer muszáj kiszállni, egyszer azt kell mondani, hogy most. Ha úgy adódik, kereshetsz még megbízható embereket, akik talán… vagyis akik biztos…

Beszélek neki hülyeségeket. Megbízható emberek? Lejja azzal rémálmodik, hogy kirabolják, amikor fürdik, vagy amikor este tévét néz. Az ajtót nyitva hagyják, Zebi meg ordít a kiságyban. Nem ismer ő embereket, megbízhatókat meg pláne nem. Nekünk is nagyon későn mutatta meg ezt a… ezt a tandem agyrobbantást.

Engem az sem érdekelne a helyében, hogy ki megbízható. Bemennék Janó bácsihoz a Viszlátba, és én lennék a sztárvendég. Minden kedden és pénteken ott osztogatnám boldog-boldogtalannak az ötperceket. Meg a reccseket a végén. Reccs! A végzet asszonya. Tenném az agyam, szipkával szívvám azokat a hülye női cigiket az amúgy is öt centis füstszűrőjükkel, hatméteres szempilláim lennének, és hat kilométeres fekete műkörmeim. És mindig jönne valaki. Érdekes emberek. Messziről. Telt ház sosem lenne, mert a hering-effektusnál nincs rosszabb, de néha még japán turisták is jönnének.

Az sem érdekelne, hogy ehhez az kell, hogy ez a történet ne legyen olyan, mint a valóság, ahol az ilyeneket elrabolják és kihasználják, és azt parancsolják nekik, hogy csináld szex közben, mert ha már úgyis a pokolba jutok, legalább itt legyen egy kis mennyország. Ahol talán kísérletek után és legálisan, talán egy mocskos mellékutcában megölik az ilyeneket, mert olyan felháborítóan érthetetlenek, mert annyira ordítóan kilógnak a megszokott képből. Ebben a történetben engem nem akarna senki megérteni, csak érezni akarnának, és ünnep lennék meg ajándék, és suttogva terjedne a hírem, de a fásult tekintetek aztán megtalálnák egymást a metrón, és menne a néma üzenet, hogy látom, te is kinéztél egyszer a kulisszák mögé, testvér.

Elmondom, hogy ne haragudj, Lejja, de ez sok. Valamikor ki kell szállni, mielőtt semmi más nem marad, csak te meg Másik Peti. Minden fekete-fehér, minden hazugság, csak a csütörtökök színesek. A többi átverés, mint a light zsír meg a light kóla. Nekem újra kell tanulnom élni. Nullásgéppel a hajamat, aztán égővörös festék. Ki kell menni külföldre, kulimunka, de jó pénz, és akkor minden nap parti, minden nap más. Idegen ég alatt filozofálni részeg fiatalokkal, gyönyörű csokifiúk, akiknek a bőrén úgy csillog a neon, mint a vízen, és talán akkor, miután elvesztettem önmagamat, majd épen ki tudom halászni abból a centrifugából, amivé az életemet változtattam. Vagy valami. Csak nem ez.

És hidd el, kegyetlenül nehéz volt ezt elmondani.

Attól, amit Lejja válaszol, legszívesebben ordítanék és beleverném a fejét az asztalba.

– Nem muszáj ennyit fizetnetek… Mi lenne, ha…

– Meg ne próbáld – vicsorgok rá, mielőtt még Peti lecsaphatna az ígéretes ajánlatra. – Komolyan ki akarok szállni. Ennyi. Snitt, csapó, vége.

– És te? – kérdezi Lejja Petit, ami iszonyat fura, mert sohasem beszél hozzánk külön-külön.

– Kedves nélkül nem az igazi – válaszolja Peti megfontoltan, és én tudom, hogy most gyűlöl. De örülök, hogy nem próbált meg lebeszélni.

– De ugye… azért átjöttök még?

– Persze – mondom. Csak nem így.

Rám emeli azokat a macskaszerű, zöld szemeit, és most már látok bennük valami remegést. Pontosan tudja, hogy nem jövünk.

– És szerinted, Kedves, szerinted ki megbízható?

– Hát kiben bízol, Lejja?

Kellemetlen kérdés ez valakinek, akinek nincsenek közeli barátai.

– Figyelj, Lejja, neked össze kell szedned magad – mondom végül. Hazug kis mondatocska, mondhatja tanár vagy a haverod, ha nem követi segítség vagy tanács, csak annyit jelent, hogy le vagy szarva. Én is ezt akarom vele közölni. Mindenkinek megvan a maga keresztje.

Még elmondom, hogy ne haragudjon rám, aztán felrántom Petit a székről, és távozunk. Este Lejja biztos fel fog hívni, és sírni fog a vonal túloldalán.

Sóhajtok, amikor bezárja utánunk az ajtót.

Győzködöm magam, hogy ez a világ itt körülöttem fontos, hogy ez nem Budapest light, hanem a való élet, és én is itt élek, de nem ér semmit. A lift csak nyomtatva van egy reklámcédulán, amiből a nap kiszívta a kontrasztokat, és én meg Peti noname szereplők vagyunk egy klipből, ami olyan gagyi, hogy álmosan sem bírtam végignézni.

A földszinten vagyunk már, amikor Peti megszólal.

– Biztos jó lesz így ez?

Olyan kevés jut el belőle hozzám a hangján meg a tekintetén keresztül. Olyan idegen így. Annyit szűrök csak le, hogy dühös rám, és talán sajnál is.

– Annyit beszéltünk már róla. Te ki fogod bírni?

– Hát most már ki kell, nem? De velünk mi lesz most?

A hangon száraz az őszinteségtől:

– Úgy érted, most már lefekhetsz-e velem?

– Hát nem most, és én nem csak szexre…

Egy mocskos ünneprontó vagyok, és Peti utál érte. Elgondolkozom, és arra jutok, tökmindegy. Nem érzek mást, csak fáradtságot.

– Végül is mit számít? – rántom meg a vállam. Elfordítja a fejét, és keres valami elég erős szót ide, de aztán visszanéz rám. Mélyen a tekintetembe fúrja az övét, és gyűlölet van a szemében, ami valamivel igazibb, mint a kilúgozott világ itt körülöttünk. Engem gyűlöl, meg Lejját, és mögöttünk valami megfoghatatlant, amit én már elfogadtam, és már csak unok. Irigylem, amiért tud gyűlölni, és szeretnék minél tovább fürdőzni ebben a keserű és forró érzelemben, ami visszapattan a házfalakról, mert nincs igazi célja, végül pedig visszatér oda, ahonnan elindult.

Kicsit jobban érzem magam, mert mégiscsak én győztem. Talán majd reménykedni is tudok.

– A Publikba azért még járhatunk – mondom, mielőtt elindulnánk a metró peronja felé, én az egyik, Peti a másik irányba.