Tallódi Julianna: A közeledben elérhető

Ha az életem webes minisorozat lenne, mint Sárié, akkor a koronavírus különkiadás a február tizedikével kezdődne. „Kata, mondanom kell valamit”, fogadott aznap Milán, olyan ünnepélyes arccal, ami a torkomba ugrasztotta a szívemet. Csomó dolog futott át az agyamon: Remélem, sima fémkarika, a csicsásak mind rondák, főleg, amelyik egyszerre ezüst- és aranyszínű. Vajon normálisan áll a hajam? Vajon számít? És tényleg olyan szerelem ez, ami érdemes a gyűrűre meg tíz, húsz, n a végtelenediken évre?

Amit végül Milán mondott, arra nem lehetett felkészülni. Örömmel jelentette be, hogy a beleegyezésem nélkül vett egy patkánylyuknyi irodát a város határában, az apránként összerakott pénzmagunkból pedig hitelfedezetet csinált.

És nekem még örülnöm is kellett volna ennek!

Már nem emlékszem, mit mondtam, csak azt, hogy olyan hangosan, hogy a szomszéd néni biztos tisztán értette, hogy ez nem csak civakodás, hanem valami sokkal véglegesebb. Pár nappal később már aligha ment volna, szükségem volt a haragra, hogy erőt adjon. Ha maradok, lesz majd még egy ilyen, és még egy. Úgy fogok élni, ahogy egyáltalán nem akarok. És Milán olyan srác, mint a legcukibb kutya megszorozva kettővel, nem tudsz vele sokáig haragot tartani. Azt meg is bocsátottam volna neki, ha néha szétrágja egy-egy cipőmet, de a bizalmamat meg a jövőmet, hát azt nekem ne rágja szét senki. Hiába mentegetőzött a telefonba, hogy itt lesz majd a cég, jól tudtam, hogy egyelőre csak egy terv van, az is egy óvodai rajz kidolgozottsági szintjén. A végén már ő is bedühödött, azt mondta, azért hallgatta el a dolgot, mert én csak megvétóztam volna, mert egy vétókirályő vagyok, örökös hideg víz a lelkesedésére. Másnap elvittem a cuccaimat az albérletből, és otthagytam Milánt a lelkesedésével meg a hitelével.

Életem sorozatának következő epizódja, avagy mi történt három héttel később: Ekkor már nem voltam dühös, csak féltem, és egy kicsit szégyelltem magam. Március eleje volt, én pedig az összes tünetét mutattam a koronavírus-járvány külső hullámának, amelyik nem cseppfertőzéssel terjed, hanem információ útján. Illetve majdnem mindet, mert a pánikszerű lisztvásárlás kimaradt, de a fejemben egymást kergették az apokaliptikus forgatókönyvek, a kezem bőre csiszolópapírrá vált a sok fertőtlenítéstől, és az alvásciklusomat felborította az állandó bizonytalanság. (Meg igen, a Milán-hiány is, de mindent megragadtam, amit a feltételes módban működő Tinder csak nyújthatott ellene.)

A hivatalos hangomon hívtam fel. Szia, Milán, kérdeznem kell valami fontosat. Tudod, a munkahelyem nem működhet otthoni munkavégzéssel, és ugyan korlátozott félfogadási idővel, de ügyfeleznem kell. És hát ismered az apámat, gyakorlatilag csak a fél tüdeje működik, szóval abszolút veszélyeztetett. És busszal járni oda-vissza, annyi ember között… ez csak tovább növeli az esélyét, hogy hazaviszek valamit. Mi lenne, ha egy időre visszaköltöznék hozzád, mert nem biztonságos egy légtérben élnem vele. Ő is ezt szeretné. Lehet, hogy a vírus már ott van minden második irodaházban, satöbbi satöbbi. A folytatást jótékonyan elkendőzte valami cringe-amnézia. Csak Milán válasza maradt meg: egy tökéletesre csiszolt „persze”, olyan laza, hogy szinte vártam, mikor teszi hozzá, hogy „haver”.

– Akkor tisztázzuk a helyzetet – mondtam, amikor újra beköltöztem az albiba. Lakótársak leszünk, oké?   Fizetem a lakbér felét. Nem forgatom a szemem, ha találkozunk az előszobában, te pedig nem osonsz be este a hátsó szobába egy kis szakítás utáni szexért. Szeretném ezt kihagyni, jó?

Nem azt mondta, hogy jó, csak azt hogy megértem, és közben elég leforrázottnak tűnt. Ha én lennék Sári, aki jóval végzetasszonyabb, mint én, belül mosolyogtam volna, de így egy kicsit rosszul éreztem magam. Alig bírtam levenni a szemem Milán hajáról, amit tuti az én kedvemért lőtt be így. Olyan volt, akár egy kicsapó hullám, vagy a láng a régi vízmelegítőnkben, ami bekapcsoláskor képes volt leperzselni a szempilládat, ha túl közel álltál. És a csík az alkarján, a két izom között, az is a régi volt. Szerettem volna végighúzni rajta az ujjam, de lehűtöttem magam: ez csak biológia, és az legyőzhető. Le is fogom, mert nem akarok még egy ilyen csalódást. Ez lesz az én karantén-kihívásom: megőrizni az életem irányítását.

– De palacsintát azért csinálsz? – kérdezte Milán, majd reménykedve hozzátette: olyat, amilyet a múltkor?

Azt kellett volna felelnem, hogy milyen múltkor? Már új időszámítás van, nem érted?, de már az is kimerítette az erőtartalékaimat, hogy ne mosolyodjak el az arca láttán. A hitel, gondoltam gyorsan, fókuszálj arra a rohadt hitelre, meg az örökre eljátszott bizalmadra, meg… Sóhajtottam. Azt  feleltem, oké.

Nem volt egyszerű az élet. Minden hétköznap kettőig dolgoztam, aztán leültem a webkamera elé, hogy Sári bőrébe bújjak. Ő a webes sorozatunk, a Carpe Diem egyik szereplője. A sorozat már három hónapja ment, és persze az elején világhírnévben gondolkodtunk, de miután a még mindig háromszáz fő alatt lézengtek a feliratkozóink, annyiban maradtunk, hogy a szórakozás kedvéért csináljuk. Heten dolgoztunk a projekten, egy szövegíró és hat amatőr színész. Zsú és Csenge színésznek is tanultak, a Carpe Diemet referenciának is szánták a jövőben. Vicces, romantikus szappanhab, de szeretem azt hinni, hogy azért van lelke. Szeretjük csinálni, van köztünk kémia, és a kedvenc kommentelőm is megmondta, hogy van benne szív, szóval a kultúrsznob utálkozók bekaphatják. Eredetileg külső helyszínen forgattunk, de az izoláció idején mindent gyorsan át kellett szerveznünk, és videochat jelenetekké alakítottuk a történetet. Kicsit fapados, de úgy túnik, a követőink nem bánják.

Sári karaktere olyasmi, amilyen néha lenni szeretnék, szenvedélyesebb és spontánabb mint én. Szeretek a bőrébe bújni. Cicás szemeket festek neki, és a saját stílusomnál elegánsabb ruhákat választok. A Milánnal való összezártságom idején a történet szerint nem rég jött össze Atival. Kicsit játszadozott vele, mert élvezte, hogy csapják neki a szelet, de valójában fülig bele volt zúgva, és a barátnőinek lányregénybe illő áradozásokat rendezett.

Igyekeztem a lehető legjobban félrevonulni a felvételek idejére, de csak az albi hátsó szobájába mehettem. Eredetileg tárolásra használtuk, de most én is ott aludtam egy kempingágyon. Egy függönyt akasztottam a rengeteg cuccunk elé, amit a kicsi hely miatt csak csúnyán tudtunk elrendezni. Ez szolgált háttérként Sári szerelmes susogásához. Milán pedig ott ült a monitor vagy egy könyv előtt a másik szobában, és szenvedett. A csöndből ezt igenis ki lehet hallani. Sári élvezte volna, de az én szívem valami puhább és kevésbé menő anyagból készült. Milán néma szenvedése néha hangosabb volt, mint a gondolataim, és halálra idegesített. Napról napra nehezebb volt Sárit alakítanom. Hiába a józan ész hangja, akinek a hitel meg a bizalom voltak a kedvenc szavai, mint valami pénzügyi reklámembernek, és hiába a Tinder. Nem tudtam túltenni magam Milánon, mert ott volt a másik szobában. Egy szerda volt a legrosszabb. Abba kellett hagynom a felvételt, és emiatt mindenki egy napot késett. Minden idegesített. Épp kicsit féltékenynek kellett volna lennem Sári szerepében, de a szemem előtt csak Milán képe égett, ahogy bánatos mosollyal elveszi az utolsó palacsintát. A macska is odajött kaparni a szoba ajtaját. Még csak nem is a miénk volt, hanem a szomszédé, de Milán néha beengedte. Miután vagy tíz mondatot is elrontottam, elegem lett, kivágtam az ajtót, és felkészültem, hogy mondjak valami szigorút. Meglepve láttam, hogy Milán nincs a szobában. Végül a lakás legtávolabbi pontján, a konyhában találtam. Láttam, hogy valamelyik appját fejlesztgeti. A testtartásán teljes figyelem látszott, a fején fülhallgató. Csak akkor vett észre, amikor megurdultam, hogy visszamenjek.

– Na, hogy megy? – kérdezte.

– Marha jól. Neked?

– Halad – mosolyodott el. Nekem ehhez a mosolyhoz már nincs közöm, ez csak biológia – emlékeztettem magam, de így is olyan volt a szája vonala, mint amikor megpillantod a szülőfalud mögötti hegyeket.

– Minek jöttél ki ide?  – kérdeztette velem a hiúságom.

– Rossz hallgatni, amikor… szóval Sárit. Olyan, mintha társkeresőznél.

– Társkeresőzöm is. Tinder.

– Tudom. Én is felraktam – felelte, és miután hiába próbált olvasni az arcomról, hozzátette: Fel sem dobott neked engem?

– De. Kiírta, hogy a közelemben elérhető vagy. El is húztalak balra – közöltem diadalmasan.

– Én jobbra húztalak – mondta Milán. – Bármi van, téged mindig jobbra foglak húzni, Kata.

Azzal visszafordult a monitorjához, így szerencsére nem látta, hogy elvörösödtem.

Nagy nehezen kiraktam a bokám körül keringő macskát.

– Miért imád ez engem? Én nem csinálok vele semmit – kérdeztem, hogy eloszlassam Milán szavainak a visszhangját.

– Pont azért – válaszolta. – Ezek fordítva vannak bekötve.

Minden este felkészültem rá, hogy Milán bepróbálkozik. Talán mégis annyira gátlástalan vagyok, mint Sári, mert titokban azt gondoltam, ha így lesz, akkor én nyertem. Mert nem én törtem meg először. Igazságtalan egy verseny. Mert én szakítottam vele, szóval ha ő lép, akkor nem tartja be a szabályokat, ha pedig én tenném, csak meggondolnám magam. De a másik háta mögött átrendezni a közös életeteket nem ugyanígy igazságtalan? Hát de, gondoltam, és vártam tovább. Egyik reggel hátulról hozzám bújt, és azt mondta, nagyon hiányzom neki. A testem egyetértett, különös tekintettel a szívemre, de a józanságom az utolsó pillanatban túl tudta ordítani a javaslatait. Szoborrá merevedtem, és közöltem Milánnal, hogy nem szeretnék vele újra járni, anélkül a szex pedig csak ront a helyzeten. Ez persze elég volt hozzá, hogy még pocsékabbul menjen a nap, mint az előző. Alig bírtam megállni, hogy el ne küldjek egy-egy értetlen ügyfelet melegebb éghajlatra. Átkoztam a vírust, a pánikvásárlástól megoldást váró idiótákat, akik miatt élesztő és liszt hiányában még csak egy pizzát sem tudtam sütni, pedig csak magamra voltam mérges. Legalább apám megőrizte az egészségét – és a diszkrécióját, mert nem tett fel kérdéseket.

Arra értem haza, hogy Milán rendbe rakta a hátsó szobát. Felcímkézett dobozok és egy egész rendezett könyvespolc fogadott. A függönynek használt óriás kendőt a székem hátára ejtette – biztos tudta, hogy ha összehajtotta volna, arra már hangos szemforgatással reagálnék, és talán még azt is hozzátenném, hogy ez nem segít, tudod? Így csak azt mondtam, jó lett, és Sári most már új háttérrel csatlakozott be a történetbe.

Milán munkahelye gond nélkül váltott át home office-ra, így időnként láttam dolgozni. Mármint nem csak a billentyűkön zongorázni és programot fejleszteni, hanem telefonálni, szervezni, online megbeszélésen részt venni. Életemben először hallhattam a tárgyalós hangját – ahhoz hasonlított, ahogyan asztalt foglalt, ha étterembe mentünk. Nem ismertem ezt az oldalát. Egy visszafogott, megfotolt ember képe rajzolódott ki belőle, egyáltalán nem olyasvalakié, aki egy szép napon közli, hogy vett egy irodát. Meg is győzött volna, ha nem én vagyok én.

Elkaptam egy-két szót a privát beszélgetéseiből is – nem akartam hallgatózni, de a köztünk lévő ajtó és néhány méter nem volt mindig elég hangszigetelés. Egyszer valakinek – gyanítom, hogy egy újonnan megismert, nőnemű valakinek, mert minden haverja név szerint ismert engem – elmesélte, hogy  „amúgy az a fura helyzet, hogy az exemmel élek egy lakásban”. Én bezzeg az egyik tinderes srácnak sem írtam meg ezt soha. És – megdöbbentem, amikor erre rájöttem – Milánra sem úgy gondoltam, mint az exemre, hanem mint egy folyamatosan fennálló kísértésre. Egy olyan folyosóra, ami egyáltalán nincs lezárva, és egész kellemes hely lenne, ha nem tudnám, milyen kétes környékre vezet.

Teltek a napok. Néha együtt reggeliztünk, sok kávéval, olykor rántottával, de kevés beszélgetéssel. A munkaidőm egyre rövidült, mert fogytak az ügyfelek. A Carpe Diem egyre nehezebb lett. Egy olyan Sárit kellett játszanom, akit egy beteljesült álom vár az ágyban. Lestem a híreket, de a számok és a rendkívüli tájákoztatók sokkal kevesebb érzelmet váltottak ki belőlem, mint apám aggódása, aki szinte már csak házhoz szállított ételt evett. És persze a barátaim beszámolói arról, mit hoz ki a munkahelyükből a krízis: őrült kapkodást, nagyvonalú segítőkészséget, átszervezést, csődöt. Csengének ki kellett költöznie a családi lakókocsiba, mert boltban dolgozott, és az anyja nem engedte be a lakásukba. Ezek után már nem éreztem szürreálisnak a lakhatási problémáimat.

Milán nem próbálkozott többször. Alig hittem el. Viszont egyfolytában a telefonján lógott. Nem mindig tudtam eldönteni, most hivatalos beszélgetésben vesz részt, vagy egy haverja van a vonalban.  Esetleg egy barátnő-jelölt. Gyakran nevetett, és sokszor mondta, hogy „az remek lesz”, meg ilyesmiket. Néha még az ajtón túl sem bírtam, és inkább kimentem a ház apró, közös udvarába, az elnyílt tulipánok közé, ahol előbb-utóbb örömmel csapott le rám valamelyik magányos szomszéd néni, meglátva bennem a társasági érintkezés egy ritka lehetőségét. Akkor szigorúan másfél méterről, de csevegnem kellett velük, miközben jobb szerettem volna magányosan füstölögni, vagy egyenesen lekattintani a nappalt, mint egy mennyezeti lámpát, és keserű monodrámát előadni a szenvtelenül hallgató holdnak. Milán annyival könnyebben lépett túl a kapcsolatunkon, mint én, hiába éltünk egymás mellett, ő, meg egy olyan nő, akit mindig jobbra húzna.

Nem gondoltam, hogy megvilágosodni is a kis udvaron fogok, pláne teregetés közben, de így történt. Azt hiszem, ha elég ideig fő az ember a saját levében, még a mosott ruhában is az univerzum üzeneteit fogja látni. Milán fehérneműje legalábbis jelképek egész tárháza volt, csupa érintés útján működő hiperhivatkozás régi házipornófilmekhez (avagy mi történt, mielőtt és miután ezt levettem róla). De aggasztó kérdések is felmerültek: Vajon hol vette az új zoknijait, amikor alig láttam kimenni a házból. Nem ismertem a történetüket, és ez valamiért nagyon zavart. Ugyan, már nem is vagyunk együtt Milánnal, kit érdekelnek a zoknijai, próbáltam józan észt parancsolni magamra, de hiába. Tovább motoszkált bennem a rossz  érzés, nem is igazán féltékenység, nem is aggodalom, hanem inkább veszteség. Lemaradtam valami fontosról.

Ekkor ment el mellettem a szomszéd néni, és csak annyit fűzött a köszönéshez: Milyen szép csipeszei vannak. Én pedig bűntudatosan összerezzentem. Már megint szín szerint rendeztem a csipeszeket. Minden ruhára azonos színűeket, ráadásul a kék ruhákra kéket, a lilára lilát, és így tovább. Milán egyszer kényszeresnek nevezett érte, és azóta igyekeztem direkt különböző színeket válogatni egymás mellé(egy-két kivétellel, hogy valószerűbb legyen, mert merő véletlenségből is jut egymás mellé két ugyanolyan), de most ideges voltam, és egyszerűen ez esett jól. Sután megköszöntem, aztán végignéztem a sorban egymás mellett lógó szürke és barna zoknikon, mindegyiken zöld csipesszel. Mintha egy pocsék fotót láttam volna magamról. Amelyiken nem viselsz sminket, az ellenfény pedig kielemeli, milyen hatalmas is valójában az orrod. Aztán mintegy végszóként a semmiből megjelent a macska. Kiszámíthatatlan volt ugyan, de mégis jól ismertem: a nyávogását, a puha szőrét, az öngyilkos vektort, ahogy a lábam alá kanyarodott. A tény, hogy sosem voltam kíváncsi a nevére, örömmel töltött el. Talán mégsem vagyok annyira kontrollmániás. Vagy ha igen, lehet, hogy ez csak megszokás, és az legyőzhető. És akkor talán, valamilyen objektív szemszögből, ami jó eséllyel sokáig olyan egzotikus lesz nekem, mint Hawaii, közös döntés nélkül venni egy irodát igazából bocsánatos bűn. Ilyeneket mondtak nekem a csipeszek, meg az univerzum.

Aznap délután úgy néztem és hallgattam mindent, amit Milán csinál, mint egy filmsorozatot. Hol komoly volt, hol vicces, hol elszánt, de végig nagyon Milán. És már tudtam, melyik rész ez. Amelyikben a férfi és a női főhős, akiket mindenki nagyon szeretne együtt látni, végre összejönnek. Ez sokszor a sorozat végét jelenti, sejtetve hogy innen már csak a boldogan éltek van hátra, de ez baromság. Akkor kezdődnek csak az igazi problémák. És kalandok.

Milán még nem tudta, hogy ez az a rész, ezért csodálkozott, hogy nincs rajtam póló. És hogy belépek a személyes terébe, és még hozzá is érek.

– Kata – mondta. Több gyanakvást láttam az arcán, mint vágyat. Felhúzta a vállát, és egy hajszálnyit még hátrált is.

– Lehet, hogy elkaptam a vírust, csak nincsenek tüneteim – kezdtem. – Mit tennél meg az immunitásért?

Nézte, hogyan kúszik végig az ujjam az alkarja izmai közti barázdán. Mint a tű a kedvenc lemezemen.

– Nagyon szar duma – felelte. – Rosszabb még annál is, hogy gyakran jársz ide?.

– Akkor átfogalmazom. Nem bírom tovább nélküled. Így jobb?

A karja megremegett a kezem alatt.

– Én se bírom.

Nem kellett sokat győzködni. Már csókolt is. És a dolgok hipersebességgel haladtak tovább. Nem volt időm mindenre, ami hiányzott, de az olyan szexnél, ami legalább annyira feszültséget kiegyenlítő vihar, mint szeretkezés, ez így volt rendben.

– És akkor mostantól lehet szakítás utáni szex? – kérdezte Milán a vihar után, amikor izzadtan feküdtünk, ő a szőnyegen, én pedig a kanapén. Lustán simogatta a bal lábamat.

– Én nem éreztem szakítás utáni szexnek, inkább összejövősnek. Vagyis… – oldalra fordultam, hogy láthassam az arcát. – Szóval szeretnék veled újra járni.

Annyi ideig volt csöndben, amennyi alatt végigvettem három forgatókönyvet a legjobbtól a legrosszabbig (ebben Milán új barátnője fél perc múlva bekopogott az ajtón), és amikor mindegyiket egyformán lehetségesnek találtam, azt mondta, ő is nagyon szeretné, ha a dolgok a régiek lennének.

– Vagy nem is a régiek – javította ki magát – hanem egy kicsit jobbak. Ígérem, nem csinálok több ilyet. Egy ígérettől ugyan még semmi sem lesz jobb, de a cég, az például működni fog. Tomi meg Zé benne vannak, és ott van biztonsági hálónak Zé volt főnöke, akivel nagyon jóban vannak, és rengeteget tud a startupokról, meg képben van a piaccal. Igazából már el is indítottuk a dolgot, csak az kell, hogy fizikailag találkozhassunk, és aláírjunk.

– Azta – csak ennyit tudtam mondani. Milán vagy tízszer körberajzolta a bokacsontomat az ujjával, mire bűntudatosan kiböktem:

– Én nem tudok mit felmutatni.

Erre felült.

– Mi? Miért kéne? Ez nem egy verseny, én csak igyekszem embert faragni magamból.

– Az, hogy a dolgok jobbak legyenek, rajtam is múlik. Nekem is van mit faragni saját magamon.

– Mindenkinek van – felelte diplomatikusan.

– Tetszik ez az új Milán – mosolyodtam el.

– Új?

– Lehet, hogy nem új, de ezt az oldaladat nem ismerem úgy, mint a többit. A cégeset. A diszkrétet. De nem baj. Jó partinak tűnik. Szóval nem kell elmondanod, hol veszed a zoknijaidat, de ha legközelebb nagy pénzügyi döntést hozol, avass be!

– Oké – furcsálkodva vonta össze a szemöldökét. – De mi van a zoknikkal?

– Semmi. Felejtsd el őket! Én is elfelejtem, ezzel kezdem én a faragást.

Milán ezen jót nevetett.

– Hogy mi van? Szerintem neked most nagyon lejjebb van a véred az agyadnál.

– Valószínű – válaszoltam, és lemásztam mellé a szőnyegre.

Másnap Sári pont olyan volt, amilyennek megálmodtam.