Pusztai Andrea: Álmoknak hinni

A hátizsák jobbra-balra zötykölődik a vállamon, ahogy minden erőmet beleadva futok felfelé. Fájó izmaimmal keményen nekifeszülök a hegynek, zihálok, szántszándékkal nem nézek fel a meredek útról. Az eső fanyar szurokbűzt old ki az aszfaltból, majd’ megfulladok tőle, ahogy felszáll a tüdőmbe tolakodó pára. Nem akar elállni, minden nyirkos, langyos és sikamlós. Már csak pár méter,…

Olvass tovább

Pusztai Andrea: A sorsszövő

Egy nagy, elnyúlt száj közeledett felé a félhomályban, sokkal sötétebb volt a mélye, mint a legmocskosabb bűnnek. Belenézett a sárga fogak ölelte mély üregbe, vonzotta a tekintetét. A száj pedig közeledett, szomjasan bekapta a fejét, nyálkásan rátapadt puha meleg érintéssel, és kiszívta belőle a létet.  ***   Jesabel. Ezt a nevet mondogatta magában. Aztán a…

Olvass tovább