Szurovecz Kitti: Interjú

Mióta írsz?

 Szerintem már akkor is írtam, amikor még nem is ismertem a betűket. Kisgyerekként, esténként feküdtem az ágyamban, és elalvás helyett órákon át azzal voltam elfoglalva, hogy történeteket találtam ki, és „beleálmodtam” magam különböző szituációkba. Aztán általános iskolában elkezdtem naplót írni, verseket, novellákat, és volt néhány regény-kezdeményem is, de azokat nem volt még türelmem befejezni. Ugyanakkor kamaszként nagyon sokat segített a lelkemnek, hogy kiírtam magamból az aktuális gondokat. Voltak bőven, és nem csak a lázadó korszak sajátosságai miatt, hanem azért is, mert a családi hátterem sajnos nem volt szokványos. Épp ezért, már 18 évesen elköltöztem otthonról, és miközben kommunikáció szakos főiskolára jártam, kezdtem el újságíró gyakornokként dolgozni. Akkoriban nem volt pénzem, és valamiből fizetni kellett a kis albérleti szobát, ahol laktam, ez volt a fő ösztönző erőm. Másodállást is vállaltam: éjfélig ültem egy kis, vidéki rádió stúdiójában hetente hatszor, kevertem a zenéket, kívánságműsort vezettem a hallgatóknak. Ennyit a kezdetekről. JAzóta összenőttem a Sanomával, lassan 10 éve vagyok az itteni női magazinok, de főként a Meglepetés és a Nők Lapja Évszakok állandó szerzője. Első megjelent regényemet, a Smink nélkült 25 évesen írtam. Mindent összevetve tehát: mióta az eszemet tudom, lételemem az írás, a történetszövés.

Jelent meg más műved korábban?

A legújabb kötet, a Fényemberek 2. A Fény árnyéka az ötödik regényem, tehát jubilálok. J Az első még a Sanoma Kiadó gondozásában jelent meg, de a négy Vörös Pöttyös büszkeségem mind a Könyvmolyképző Kiadó gondozásában.

Mit jelent számodra maga az írás?

Annyi mindent! Szórakozást, álmodozást, nagy felismeréseket, terápiát, gyógyulást. Azt érzem, rengeteg aspektusban hozzátesz az életemhez. Ez az, amit nem lehet szavakba önteni.

Van valami egyedi módszered, vagy szokásod írás közben?

Érdekes, de úgy vettem észre, leginkább hajnalban, vagy késő éjjel vagyok termékeny. De ha elkap a gépszíj, bárhol, bármikor képes vagyok elővenni a laptopom. Írtam már buszon, repülőgépen, orvosi rendelőben, de színházi öltözőben is – amerre épp az utam vitt, ahol az ihlet rám talált. Különösebb rituálém nincsen, de azért jellemző, hogy amikor a könyvemen dolgozom, se nem látok, se nem hallok. Gyakran megesik, hogy valahol a periférián hallom, kérdeztek tőlem valamit, de csak percek múlva reagálok, mert ha nagyon áradnak a gondolataim, nem engedhetem meg magamnak, hogy kizökkenjek. Már csak ezért is célszerű sötét, magányos napszakot választanom az írásra.

Hogyan keletkezett a mostani regény ötlete?

Mivel a Fényemberek háromrészesre tervezett sorozat, és most tartunk a második kötetnél, az alapötlet már jóval régebben rám talált. Nagyon szerettem volna fantasyt írni, de ki akartam hagyni a dologból a vámpírokat, a vérfarkasokat, a boszorkákat, egyszóval az összes mostanában divatos fajt. Egy új lényen törtem a fejem, sokáig nem tudtam, ki lehetne az. Aztán az élet az utamba sodorta a feladatot, hogy készítsek riportokat a klinikai halál állapotán átesett emberekről. Ők meséltek nekem először a Fénylénnyel kapcsolatos élményeikről, aki át akarta őket segíteni a Mennyországba. Az ő történeteik szolgáltak alapul ahhoz, hogy megszülessen a fantáziámban Christopher, és később az ő csodálatos, égi világa.

Írás közben voltak elakadások, nehézségek? Hogyan győzted le?

Időnként megesik, hogy elfogynak a gondolatok. Rég megtanultam, hogy ilyenkor nem szabad görcsölni, hanem valami egész más dologgal kell foglalkozni. Amikor például a Fényemberek 2 írása közben elakadtam, két hétig ki sem nyitottam a doksit, de nem is gondoltam rá. Kirándultam a családommal, az újságírói munkáimmal foglalkoztam, és rengeteget sütöttem-főztem. A történetemmel kapcsolatos új ötletek pedig egészen váratlan pillanatban találtak rám, és nagy lelkesedéssel vetettem bele magam ismét az írásba. Szerintem türelmesnek kell lenni az ihlettel, igen érzékeny lény, akivel nem lehet erőszakoskodni, mert megmakacsolja magát.

Melyik a kedvenc karaktered a saját könyvedből?

Nehéz dönteni, mert mindenkit nagyon szeretek a Fényemberek trilógia szereplői közül, hiszen az én „gyermekeim.” Így inkább azt a megközelítést választom, hogy kit volt a legérdekesebb írni. Matt, Chris, Linette, Jane és Helena karakterei foglalkoztatnak leginkább, de a csajozós Nassarban is vannak még rejtett tartalékok. 🙂
Lesz a műnek folytatása?

 Igen, ha minden igaz, akkor a Fényemberek 3. A Fény háborúja. De hogy mikor, az meghatározhatatlan. Úgy tervezem, akkor kezdem írni, amikor már igazán kikívánkozik a lelkemből. Most más történetek foglalkoztatnak.

Miközben megjelenik a regényed, milyen íráson dolgozol éppen?

 Írni kezdtem a híres-hírhedt Gyémántfiú trilógiám befejező részét, amit a jövő évi Könyvhétre terveztünk be a Kiadóval. Már várom! Nagyon jó érzés lesz a sorozatot egyben látni és remélem, hogy nem csak nekem, hanem az olvasóimnak is.
Mi az, amit tanácsként elmondanál az amatőr szerzőknek?

Azt, hogy használják ki az internet adta lehetőségeket! Egy kezdő íróval nem is történhet jobb dolog, mint az, hogy talál egy kisebb-nagyobb közösséget, akik hétről hétre figyelemmel kísérik a blog-regénye alakulását, akik véleményt alkotnak, biztatnak, vagy épp kritizálnak. Azt látom, egy szerző a könyvkiadás ingoványos, nehézségekkel teli országának fővárosába manapság csakis így juthat el: ha már akkor fel tud mutatni egy olvasótábort, amikor elküldi a kéziratát a szerkesztőnek. Ennek építéséhez pedig az internet, a közösségi oldalak remek felületet nyújtanak.