Szurovecz Kitti: Fényemberek 2. – A fény árnyéka (1. fejezet)

1. fejezet

TIK-TAK, TIK-TAK

 

Chris

 

A szerelmem kérdő tekintettel pillantott rám a létra tetejéről.

Mandulavágású, ragyogó zöld szemeit egy kicsit összehúzta,

magas, sima homlokán ilyenkor megjelent egy kis ránc, telt, mármár

természetellenesen piros ajka tanácstalanul lefelé biggyedt. Kék

kockás pamutinge és bő, szakadt farmernadrágja tele volt festékfoltokkal,

élénkvörös copfjából itt-ott kiszabadult egy-egy tincs, ami

ellenállhatatlanul bájossá tette őt. Most mit csináljak veled, Jane

Andrews? Szedjelek le onnan, a létra legfelső fokáról, hogy magamhoz

ölelhesselek, most, azonnal? Próbálkozni sem merek. A sors fintora,

hogy tízszer erősebb vagy, mint én, és nem jössz le, hacsak nem

akarsz. A tekintetedben pedig ott az a határozott kérdés… Ajjaj, bajban

vagyok, valamit mondanom kell, különben…

– Milyen lett, Chris? Egészen őszintén – a nagy szemek elől nem

lehetett elbújni. A vesémbe láttak.

– Őszintén? – mosolyogva fintorogtam. – Egyszerűen szörnyű.

Jó ötletnek tűnt angyalszárnyakat festeni a nappali falára, de most,

ahogyan ezt így látom…

– Igen? – vonta fel a szemöldökét. – Merd végre nevén nevezni

a dolgokat!

– Giccsparádé – közöltem.

– Micsoda?

– Giccsparádé – ismételtem meg. Sértődött pillantást vetett rám,

aztán egyik kezét csípőre téve még egyszer megnézte a művét. Elmélázott,

és észre sem vette, hogy az arcán is megjelent egy gyöngyházfényű,

világoskék festékpaca. Nagy sóhajjal a vödörbe mártotta az

ecsetet, majd rám pillantott, és kitört belőle a nevetés. – Ez tényleg

iszonyú ronda… Nézd, drágám, én csak Lea és Rómeó előtt akartam

tisztelegni. Nélkülük az elmúlt egy évben elszálltam volna, a szó

minden lehetséges értelmében.

– Igen, ez kétségtelen – mondtam, majd heves iramban átszeltem

a szobát, hogy a létra mellett állva átölelhessem. Elértem a csípőjét,

mire a következő pillanatban az ajka már az enyémen volt. Rég

megszoktam a szélsőségesen gyors mozdulatait. Nem tehetett róluk.

Már így is nagy dolog, hogy valamennyire megtanult bánni az erejével,

amit az univerzumtól kapott. Kezdetben mindent levert, túlfutott,

túlugrott, túlszorított, jaj, azok a fájdalmas éjszakák… Mindig

mosolyognom kellett, amikor arra gondoltam, hogy a pizsamáim

egymás után szakadtak. Nem a férfiaknak kellene letépni a nők ruháját?

Igaz, ez a mi esetünkben lényegtelen. A kapcsolatunk sokkal

mélyebb dimenzióban zajlik annál, mint hogy próbáljunk a szabványnak

megfelelni. Csaknem egy éve együtt voltunk már, de még

mindig csak nagy kínok árán sikerült kibontakoznunk egymás öleléséből.

Képtelen voltam elmenni mellette anélkül, hogy meg ne

érintsem, és ez így volt jó.

– Mihez kezdesz a fallal? – kérdeztem, amikor először levegőhöz

jutottam. – Ez így nem maradhat. Ha ezt a vendégeink meglátják…

– A halálom napjáig ezzel fognak szívatni – fejezte be helyettem a

mondatot. – Nem tudom. Azt hiszem, most átfestem fehérre, aztán

pár nap múlva, ha teljesen megszáradt, kiagyalok valami új mintát.

De most nincs időm ezzel pepecselni. Tanulnom kell. Holnap vizsga,

holnapután újra munka… Jaj, kicsit sem érdekel az egész! Szombat

estét akarok! Az pedig még két nap – közölte durcásan, majd

a maga hihetetlen tempójában felkapta a másik, dögnehéz festékes

vödröt, és szemmel nem követhető iramban kezdte átpingálni fehérre

a kissé félresikerült falfestményt. Elmosolyodtam, majd felléptem

a létra legalsó fokára, és megcsókoltam a tarkóját.

– Alkoss, kis művészem! – suttogtam. – Mennem kell dolgozni.

– Rendben, estére sütök egy grillcsirkét – mondta magától értetődően.

– Szeretlek, Chris.

– Én is szeretlek.

Nem volt nap, hogy ez a szó el ne hangzott volna közöttünk,

de lehetetlen volt megunni. Egyszer állítólag tizenkét órán át nem

mondtam, és komoly letolást kaptam érte. Már amennyire lehet

közöttünk

komolyságról beszélni – általában egymást ugratva nevettük

végig a nap huszonnégy óráját. Ha éjjel felébredtem, rámosolyogtam

a kedves, alvó arcocskájára. Ő a kifinomult receptoraival

megérezte, és visszamosolygott, anélkül, hogy ennek tudatában lett

volna. Egyszerűen elragadó volt. Nehezemre esett otthon hagyni őt,

mint minden alkalommal, de azért kénytelen-kelletlen elindultam

a kis lakásunk ajtaja felé. Beleugrottam a bakancsomba, felkaptam

a bőrdzsekim, és már a kilincsen volt a kezem, amikor megszólalt

mögöttem, egészen közel. Amint megfordultam, a lélegzete simogatta

az arcomat.

– El sem hiszem, hogy eljönnek, Chris.

– Én sem. Talán akkor, ha már ott bandáznak – mutattam a

konyha irányába.

– És Linette dobol majd az asztalon a jajvörös körmeivel…

– Jon pedig megkéri, hogy fejezze be…

– Alex pedig megfogja a kezét, hogy tényleg így legyen… – folytattam.

– Aztán Nassar szemérmetlenül közli veled, hogy még mindig

észbontóan szép vagy.

– Mire benned a féltékenység utat tör magának…

– Tévedés, nem utat! Orrot – nevettem el magam, majd még egyszer

magamhoz öleltem, és kelletlenül elindultam dolgozni.

Pontosan tudtam, mit rejt Jane türelmetlen tekintete. Ugyanarra

várt, amire én is, hónapok óta. A látogatásra. Hogy ismét együtt

lehessünk a családunkkal. Különös mozaikfamília vagyunk. A Sors

adta testvéreimet vártuk, akikkel csaknem egy éve nem találkoztunk.

És ez az egy év… Minden hiányérzetem ellenére hazudnék, ha

azt mondanám, hogy nem volt fantasztikus. Végre halandó emberként

élhettem Jane-nel, az én kis csodalényemmel. Az Amphibiával,

akit az univerzum azért teremtett, hogy helyreállítsa az egyensúlyt

az Égi Fény és az Örök Sötétség világa között. Immár tizenegy hónapja

tudtuk, hogy ő az, de valahogy nem akaródzott elfogadnunk

a tényt, hogy hamarosan eljön a nap, amikor megváltozik az életünk.

Amikor már nem az lesz a legfontosabb problémánk, hogy

mindent tűvé tegyünk nevelt kisfiam, Adam után, hanem az, hogy

megakadályozzuk a sötét pokolszolgák pusztítását a földön. Atyaég,

ha mindezt egy idegennek mesélném, azon nyomban hívná a fehérköpenyeseket,

hogy zárjanak gumiszobába.

Pedig hát, a száraz tények: vannak az emberek, akik mit sem sejtve

élik a mindennapjaikat, és azt hiszik, hogy az egyre gyakoribb betegségek,

balesetek, természeti katasztrófák a véletlen művei. Nem

így van. Mindenről egy másik, az úgynevezett Sötét, vagy Pokol

dimenziójának népe tehet, akik vezetőjükkel, Damiannal az élükön

azt akarják, hogy a világot elborítsa a mocsok, hogy ne a becsület,

a szeretet, a tisztesség irányítson, hanem az élvezet és a pusztítás.

Sajnos az utóbbi néhány száz évben meglehetősen jól haladtak. Aztán

vannak a Fényemberek. A nép, amit maga a Sors, a Teremtő

jobb keze, Astrid Úrnő teremtett tükörtiszta lelkekből azért, hogy

biztonságban átsegítsék a haldoklókat a Mennyországba, hogy azokat

véletlenül se rabolhassa el a Sötét csőcselék, általuk növelve az

erejét.

Ám a Fényembereknek már nagyon régen nem csak ez a dolga:

a haldoklók utaztatása ellazító hobbitevékenység a harchoz képest,

amit a Sötét dimenzió szolgáival folytattunk. Igen, folytattunk. Én

múlt időben. Fényember voltam, míg tavaly a szerelmemről ki nem

derült, hogy ő az univerzum csodája. Astrid Úrnő megajándékozott

bennünket egy nyugodt évvel, kettesben, és visszaadta a személyazonosságomat,

az emberi életemet. A képességeim, például a repülés,

a gondolatokkal történő kommunikáció, az angyalok jelenlétének

érzékelése és az éghetetlenség, mint legfőbb fegyver, elveszett belőlem,

ám megkaptam Jane-t, aki értékesebb számomra mindennél a

világon. Csakhogy az óra megállíthatatlanul ketyegett, és ha a Sors

jóslata igaz – márpedig ki tudná jobban nála, mi történik a jövőben

–, akkor röpke néhány hetünk van hátra, és a jó öreg halálfélelem

kegyetlen barátként kopogtat be ismét az ajtónkon. A Sötétekkel

együtt…

Amikor ez eszembe jut, akkor rögtön az a gondolat követi, hogy

az eltelt tizenegy hónap kevésnek bizonyult ahhoz, hogy megtaláljuk

a volt menyasszonyomat, Keirat és a kisfiát, Adamet… Tudni

akartam, hogy jól vannak, hogy mindketten túlélték az autóbalesetet,

amit az első földi életem utolsó napján együtt elszenvedtünk.

Aznap én meghaltam volna, ám Astrid úgy döntött, ahelyett, hogy a

Mennyországba küldene, Fényemberré változtat. Jane és én tűvé tettük

Adam és Keira után egész Los Angelest, és csak akkor repültünk

vissza New Yorkba dolgozni, amikor minden megtakarított pénzünk

elfogyott, és elkezdődött a szerelmem utolsó éve az egyetemen.

Sehol sem találtuk őket. Persze Astrid Úrnő segíthetett volna

nekünk, hiszen pontosan tudja, mi történt egykori szeretteimmel,

mégsem tette. Ő általában nem tesz semmit, amivel befolyásolhatná

a dolgok alakulását, mert szerinte ez az élet természetes folyása.

Nem lennék a bőrében. Előre látni az örömöket, szép dolog.

De tudni a borzalmat is, ami később bekövetkezik, erről inkább lemondanék.

Emlékszem, még Fényemberként olykor belefeledkeztem

Astrid mélyzöld, megfejthetetlen íriszeibe, de annyi titok rejlett

bennük, hogy hamarosan megfájdult tőle a fejem.

Ami miatt nem kaphattunk még égi segítséget Keira és Adam

felkutatásához, az volt, hogy Astrid csak azzal a feltétellel engedett

vissza bennünket az emberek világába, ha minden kapcsolatot megszüntetünk

a Fényemberekkel. Ez utóbbi nem ment könnyen, mert

Jane képes volt kommunikálni az Őrangyalainkkal, akik ugyancsak

beszédesek voltak, és nehezükre esett nem hozni, nem vinni a híreket.

Pedig a parancs az parancs, és a Szárnyasoknál nincsenek engedelmesebb,

belátóbb, alkalmazkodóbb lények. Már-már idegesítően

jók.

– Julien – suttogtam halkan a saját Őrzőmnek, miközben felhúztam

a kesztyűm, és megérintettem az öreg motorom ülését. Néhány

hónapja vettük Jane-nel egy járműbörzén, és mindketten imádtuk.

– Nagyon csúszik ma az út?

A következő pillanatban jéghideg fuvallatot éreztem a fülem mellett.

Kellemetlen volt az amúgy is nyirkos, didergős novemberben.

– Szóval csúszik – sóhajtottam, majd a helyére tettem a fülhallgatómat,

a bukósisakomat pedig a fejemre húztam. Mit nekem egy

kis víz az aszfalton? Mindig is adrenalinfüggő voltam, és amióta

nem tudtam repülni, olyan segédeszközöket használtam, mint például

a motorom. Nagy szerencse, hogy Jane nem szólt emiatt, persze

féltett, de pontosan tudta, hogy a halandó élet mennyire lassú

nekem ahhoz képest, amihez hozzászoktam. Én ettől szenvedtem,

ő pedig attól, hogy nem engedhette szabadjára a képességeit, híven

azAstridnak tett ígéretéhez. Egyetlenegyszer fordult csak elő, hogy

engedett a kísértésnek, és a zivatart szikrázó napsütéssé változtatta.

Aztán persze Astrid és a Teremtő bosszút álltak rajtunk. Három teljes

héten át esett Manhattanben az eső, amit mindketten utáltunk.

Szívből.

Nem csoda hát, hogy ezen a csatakos, őszi késő délelőttön semmi

kedvem nem volt beharcolni magam a színházba, hogy a srácokkal

folytassuk a Macska a forró bádogtetőn díszletének tegnap megkezdett

építését. Jól elvoltam ezzel a munkával, de a régi, Los Angelesben

berendezett életem kaszkadőr évei után maga volt a megtestesült

unalom. Szívesen folytattam volna az égő épületekből és robbanás

előtt álló autókból való kiugrálást, de Jane és én túlságosan

féltünk attól, hogy magunkra vonjuk a Sötétek figyelmét, így kerültünk

minden feltűnő viselkedést. No, nem mintha nem találnának

ránk, ha akarnának, de nem szerettük volna provokálni őket. Bármikor,

bármelyik napon benne volt a pakliban, hogy megpróbálnak

elkapni bennünket, hiszen arról álmodtak, ha ugyan ezeknek a

megátalkodott szerzeteknek vannak álmaik, hogy Jane egy nap átáll

az ő oldalukra, és a képességeivel együtt könnyen leigázzák az Égi

Lények Világát. Beleborzongtam a gondolatba, hogy vajon milyen

volna egy általuk irányított bolygón élni. Kösz, nem.

Belőttem az MP3 lejátszómon a kedvenc rádiómat, ahol épp

WhitneyHuston énekelt szexi torokhangon. Szegényke. Kár érte.

Noha nem az egyetlen szörnyűség mostanában, hogy popcsillagok

halnak. A dalnak vége lett, és elkezdődött a hírblokk, mire elértem

az első lámpás kereszteződést. A jelzőfény pirosra váltott. Ez az

egyik leglassúbb darab a városban, el fogok késni. A gyalogosok hada

megindult előttem, én pedig a színes esernyők kavalkádján bambulva

hallgattam a hírolvasót.

– Hírek, délelőtt tizenegykor, Thomas Harris vagyok. Halottgyalázás

Venice temetőjében. Ma hajnalban különös sírrabláshoz

riasztották a Los Angeles-i rendőrséget. A megközelítőleg három

éve nyugalomba helyezett koporsóból csak maga a holttest tűnt el,

a mellé temetett ékszereket és egyéb személyes tárgyakat szétszórták

a sírkertben a rablók. Nem tudni, mi lehetett a célja a különös bűnténynek,

a rendőrség gőzerővel nyomoz a tettesek…

Kip-kop. Félrekaptam a fejem, az egyik fülemből kiesett a hallgató.

Valaki jobb oldalról megkocogtatta a bukósisakom. Sötét hajú,

sötét szemű férfit láttam magam előtt egy hivalkodó, tűzpiros sportautóban.

Mellette harisnyás lábú, miniszoknyás, plasztikázott ajkú

szőke cicababa.

– Nem tudtad, hogy motorozás közben, sikamlós aszfalton veszélyes

zenét hallgatni? – kérdezte kihívóan Matt Shelton.

– Te csak ne féltsd az életem, cimbora! – sóhajtottam.

– Felőlem akár két mérföldet repülhetsz arról a vacakról. De mivel

ez Jane-nek fájna, érdekel a testi épséged.

– A kis barátnőd tudja, hogy épp valaki másról álmodozol? – intettem

a fejemmel Matt cicababája felé.

– Kretén – mondta gyűlölködve Matt. Valami olyasmit láttam a

szemében, ami nagyon nem tetszett, de igyekeztem magamban elnyomni

az érzést.

Valaki dudálni kezdett mögöttem. Gyorsan kapcsoltam, és kilőttem

Shelton mellől. Nem voltam féltékeny rá, hiszen Jane engem

választott és nem őt, pedig az ipse igen szorgalmasan tepert utána

egy évvel ezelőtt. Olyan szinten padlóra küldte az, hogy nem kellett

a lánynak, hogy hetekre eltűnt. Az egyetemi legenda szerint

Olaszországba ment meglátogatni az édesanyja családját, és egyben

elfelejteni Jane-t. Mióta tudja, hogy együtt vagyunk, nem próbálta

meg elvenni tőlem, sőt, kifejezetten kerülte a kedvesemet, ám ha

összefutottunk valahol, sosem mulasztott el megejteni egy-egy epés

megjegyzést. Magam sem tudom miért, de örökös rossz érzés volt

bennem vele kapcsolatban. Rossz volt a tudat, hogy létezik egy ember,

aki a pokolra kíván, csak mert Jane engem szeret.

Az én menyasszonyomnak nem kellett efféle démonokkal harcolnia,

pedig bátran vállalta volna, ha megtaláljuk Adamet és Keirát.

Mélyen hitt az érzéseimben, ahogyan én is az övéiben, így a szerelemféltés

egyetlen szikrája sem pattant el közöttünk, amikor a múltamról

meséltem neki. Pedig a régi időkben, amikor még azt sem

tudtam, mi fán terem a misztikus világ, Keira volt a párom. A filmes

iskola első évében ismerkedtünk meg, a gyakorlati órákon előttem

ült, és csak azért nem húzogattam a derékig érő, hollófekete haját,

mert abból már mindketten kinőttünk huszonkét éves korunkra.

Helyette alig néhány hét alatt egymásba gabalyodtunk, és egy évvel

később megkértem a kezét. Hazavittem Moreno Valley-be, és

bemutattam a családomnak, akik különösebben nem lelkesedtek

azért, hogy egy színésznőjelöltet készülök feleségül venni, akinek

ráadásul már van egy kisfia, de szépen, lassan beletörődtek a megváltoztathatatlanba.

Az együtt töltött négy év alatt, amíg főiskolára

jártunk, dolgoztunk és megpróbáltuk magunkat kicsit összeszedni

anyagilag egy közös élethez, mindketten nagyon hozzám nőttek.

Keira és Adam – nem tudom, melyikük jobban. Egyetlen karnyújtásnyira

voltunk az álmunktól, attól, hogy összeköltözhessünk,

amikor egy nap elindultunk nagyanyám öreg járgányával az óceánpartra,

és megtörtént, aminek sosem lett volna szabad: egy kamion

szédületes sebességgel közeledett felénk, szembe a forgalommal.

Már nem emlékszem, mit tettem. Elrántottam-e a kormányt, avagy

sem? Az a néhány szörnyűséges pillanat homályos, fájdalmas folttá

mosódott az agyamban. A következő emlékem Astrid arca, amikor

elmondta nekem, hogy kiválasztott vagyok, mostantól Fényemberként

élek, és a küldetésem az, hogy a távozó lelkeket átkísérjem a

túlvilágra. Biztosított, hogy lesz segítségem: a mentoraim, Helena

és Jonathan mindenre megtanítanak majd. Ők voltak a családom

abban a két évben, míg öregedéstől és fizikai változásoktól mentesen

közöttük éltem, és most, hogy visszakaptam a régi valómat, a

személyazonosságomat, mint ChristopherHopevalley, Adamet és

Keirát mintha csak a föld nyelte volna el…

Olykor elmerengtem azon, mi lenne, ha egy nap feltűnnének, vajon

hogyan reagálna a lelkem, ha megpillantanám a lányt, akiért a

régi, emberi életemben bármire képes lettem volna. Kizárt dolognak

tartottam, hogy az egykori érzelem felébredjen bennem, hiszen, ami

köztem és Jane között kialakult, míg Fényember voltam, arra egyszerűen

nincsenek szavak. Adam, akit a kisfiamként szerettem, sokkal

jobban aggasztott. Majd megőrjített a tudat, hogy nem tudom,

hol lehet, túlélte-e, mi történt vele? Hivatalos helyeken nem mertünk

nyomozni utánuk, hiszen Jane és én tudtuk, Astrid nem véletlen

rejti el őket előlünk. Az Úrnő ok nélkül nem veszi el az emberek

szeretteit. Minden tette része az élet bonyolult, szüntelen körforgásának.

Mi csak annyit tehettünk, hogy kerestük őket, megadtuk az

esélyét, hogy rájuk bukkanjunk, ám ez mégsem történt meg. Kezdtem

beletörődni, hogy soha többé nem fogom látni Adamet. Nagyon

fájt, ám amikor Jane-re néztem, az kárpótolt sok mindenért.

Azonban egy vágyat, ami nagyon is valóra váltható volt, képtelen

voltam kiverni a fejemből. Immár tizenegy hónapja, hogy ismét emberként

élek, de még nem láttam a szüleimet. Nem akartam őket veszélybe

sodorni, nem akartam átélni, hogy magamhoz ölelem őket,

aztán kényszerből ismét eltaszítsam. Amikor néhány hónapja először

felhívtam őket telefonon, kitaláltam egy jól hangzó hazugságot:

Keira elhagyott, és nekem időre volt szükségem, hogy felejtsek,

ezért tűntem el az életükből ilyen hosszú időre. Mindehhez Matt

Shelton látványos olasz tiplije szolgáltatott nekem ihletet. Persze a

családom tagjai nem most jöttek a falvédőről, anyám mondta is,

hogy szerinte ez mese habbal, és arra gyanakodott, valamiféle bűncselekménybe

keveredtem, ami miatt egy időre el kellett hagynom

az országot. Még az Astrid által „varázsolt” múltam is erről árulkodott,

ugyanis az Úrnő egyetlen gondolatával intézett nekem alibit

a vámhivatalnál, és a francia Riviérán volt egy bártulajdonos, aki

sziklaszilárdan emlékezett, hogy egy ideig dolgozott nála egy Christopher

Hopevalley nevű srác. Persze, soha az életben nem jártam

ott. A szüleim nem faggatóztak. Valójában örültek, hogy élek, hogy

hallják a hangom, hogy nem kell többé aggódniuk miattam. Azonban

egy napon őszinteségi rohamomban meséltem nekik Jane-ről,

és azóta is azzal nyúztak, egyre határozottabban, hogy vigyem el őt

Moreno Valley-be, látogassuk meg őket, még az ünnepek előtt. Hm.

Karácsony. Mi lesz akkor velünk? Ha tudnák…

Úgy elszálltak a gondolataim, hogy csak most vettem észre, már

a színház épülete magasodik előttem. Bekanyarodtam a hátsó udvarára,

igazi bohém közeg – belül csillogó, elegáns, tükörtiszta terek,

ám amit a közönség nem lát, azt eszi a kosz és az enyészet. Így van

ez a filmiparban is. Míg kaszkadőr voltam, számtalanszor megfigyelhettem

ezt a kontrasztot. Leemeltem a fejemről a bukósisakom,

lezártam a járgányom, és közben már tettem is a fülemhez a telefonom,

ami a megszokott módon csörögni kezdett.

– Megérkeztél? – hallottam meg a hangot, amit imádtam.

– Naná. Már most hiányzol.

– Te is nekem, Chris. Sima út volt?

– Az. Leszámítva, hogy belefutottam Matt barátodba…

– Kellemetlenkedett?

– Arrogáns volt, mint mindig, de nem vettem magamra – vontam

vállat, s közben intettem Shane-nek, a portásnak, amint elsétáltam

mellette.

– Sosem lesz már a régi – sóhajtott Jane. – Talán beszélnem kellene

vele…

– Talán inkább nem kéne vele keresni a kapcsolatot!

– Nem is olyan régen még a barátom volt, Chris, aki mindig mellettem

állt a bajban.

– Nem kell emlékeztetned! Mégis féltelek tőle. Régen más volt.

Most kifejezetten veszélyes fazonnak tűnik – érveltem.

– Összetört – felelte halkan Jane. – Tudom, hogy álarcot hord.

Az álarc mögött pedig ott az én barátom. Miért nem hagyod, hogy

levegyem róla? Mitől félsz? Chris, sosem fogsz elveszíteni.

– Ezt gondolod? Hogy féltékeny vagyok?

– Van jobb ötleted?

– Van valami a tekintetében, ami nem tetszik. Nem tudom megfogalmazni.

Neked is érezned kellene!

– Érzek is valamit – felelte határozottan. – Azt, hogy tisztáznom

kell vele a dolgokat.

– A te döntésed – hagytam rá, de nagyon nem szívesen, egyszerűen

nem akartam erőszakoskodni. Úgy éreztem, jobb lenne témát

váltani. A Matt Shelton-ügy kezdte elnyomni az agyamban a jókedvközpontot.

– Így van – felelte, majd könnyedén hozzátette: – Azt éreztem,

vívódtál magadban valamin, miközben motoroztál…

Hát, igen. Jane a vesémbe lát. A képességei lehetővé teszik, hogy

ráhangolódjon azokra, akiket szeret. Még Keira és Adam arcát is

látta az emlékeimben, a hangulataimat pedig többnyire hajszálpontosan

megérezte.

– Csak eszembe jutottak a szüleim. Már megint.

– Mit szeretnél tenni?

– Látni akarom őket, még az ünnepek előtt – mondtam gyorsan.

– Már nagyon sokszor megbeszéltük, hogy ez veszélyes.

– Akárcsak Matt Shelton.

– Chris, nem összehasonlítható a két dolog, te is tudod. Ha még

élne édesanyám, eszembe sem jutna belekeverni őt…

– Ha még élne édesanyád, és te tudnád, hogy talán már nincs

sok hátra az életedből, akkor meghátrálnál, vagy magadhoz ölelnéd

még egyszer, utoljára? Nem tudhatjuk, mi lesz, Jane – lehalkítottam

a hangom, mert a kollégáim közelébe értem.

– Kérlek, ne mondd nekem még egyszer, hogy meg is halhatsz!

Azt sosem hagynám…

– Itt nem csak erről van szó. Ha teszem azt, Főnökasszonynak

olyan hangulata lesz, hogy ismét Fényember formámban találom

magam, már megint nem mehetek el a családomhoz, hiába leledzem

ezen a bolygón élve és virulva. Kincsem, nem tehetek róla, de van

egy olyan érzésem, hogy vagy most, vagy soha többé.

– Én is csak annyit mondhatok, hogy ez a te döntésed. Megértelek,

de az biztos, hogy egy perc nyugtom sem lesz, míg haza nem jössz…

– És azt miből gondolod, hogy van esélyed itthon maradni?

– Persze, menjek veled, és üldögéljek valami panzióban, amíg te

a családoddal vagy, és…

– Ezt meg hogy képzelted?

– Úgy, ahogy mondom. Chris, nem mutathatsz be nekik!

– Ezt pedig te nem gondolhatod komolyan! Miért nem?

– Mert bármelyik pillanatban, bármire lehet egy képtelen reakcióm,

és akkor lebukunk. Tudod, hogy újabban megváltozik a szemem

színe, ha izgulok vagy aggódom valami miatt! Vagy emlékezz

csak arra, amikor bemutatkozásnál majdnem eltörtem Creevy haverjának

a kezét! Nem hiszem, hogy a mamád ezt jó néven venné…

Tudod, hogy egyelőre elég a legkisebb stressz ahhoz, hogy ne legyek

képes uralni az erőmet.

– Itt az ideje, hogy gyakorolni kezdj. Velem kell jönnöd, Béna

Jane, olyan nincs, hogy itt hagylak egyedül!

– Olyan nincs, hogy kibírom nélküled – a vonal végén nevetett a

hangja. Fellélegeztem.

– Akkor ezt meg is beszéltük.

No, ez elég egyszerűen ment. Megkönnyebbülve nyomtam le a

hívásmegszakítás gombot, aztán nekivetkőztem, és harcolni kezdtem

a díszletelemekkel. Elképzelni Jane-t a szüleim nappalijában, meglehetősen

kellemes kép volt. Nagy vigyor terült szét az arcomon,

miközben nekiálltam, hogy a sablon alapján megfessem az egyik

kartonból készült tetőelemet.

– November van, mocskos rossz idő odakinn, ömlenek a rádióból

a rossz hírek, és félórája kiégett az egyik metrókocsi, mérföldeket

gyalogoltam ebben a dzsuvában… – sorolta a panaszait a kolléganőm,

Adrianne. – Te mégis folyamatosan mosolyogsz! Felháborító.

Nem tudom, mit szedsz, Christopher, de adj belőle nekem is!

– Nem nagy titok – vontam vállat. – Csak annyi, hogy az emberek

néha elfelejtik, az eső nem elég nagy bosszúság ahhoz, hogy

lehervadjon a mosoly az arcukról. Nekem ahhoz valami több kell.

Halálos betegség, atombomba…

– Nem mintha ezek jelen helyzetben reálisak lennének… – emelte

az égnek a tekintetét.

– Bármikor, bármi lehet reális, Adrienne.

– Milyen kis bölcsek vagyunk huszonhat évesen. De most már

igazán elárulhatnád, mi a folyamatos vigyorgás oka!

– Jane végre belement, hogy bemutassam a családomnak – mondtam

egy kicsit büszkébben az elfogadhatónál, körülbelül úgy, mintha

a szerelmem egy különleges, rákgyógyító hatóanyagot fedezett

volna fel.

– Szerelem! – sóhajtott Adrienne, a megrögzött, harmincas szinglik

sóhajával, majd rám villantott egy elnéző mosolyt, feltűzte a haját,

és kezelésbe vette Maggie, a Macska szexi ruháját. Hiányzott

még róla néhány flitter. Csöndben dolgoztunk, miközben az eső

odakinn kérlelhetetlenül zuhogni kezdett, és a gomolygó, sötét felhők

félhomályba vonták a műhelyt.

– Kapcsoljak villanyt? – kérdezte Adrienne.

– Nem lenne rossz – bólintottam.

Kolléganőm az ablakhoz lépett, és kinézett rajta, miközben az

aranysárga villanást a dübörgő ég hangja váltotta fel.

– Így borul a sötétség a világra, ha hagyjuk…

– Tessék? – emeltem fel zavartan a fejem.

– A nagy szerelem árt a hallásnak, úgy látszik – nézett rám értetlenül

Adrienne, majd felkapcsolta a villanyt. – Nem mondtam semmit.

Hát, persze hogy nem. Hiszen a hang, amit hallottam, nem is a

színházi varrónőé volt. Mélyen visszhangzott, odabenn, a fejemben.

Astrid, a Sors hangja. Összetéveszthetetlenül gyönyörű orgánum.

Egy év. Tik-tak, tik-tak. Az óra megállíthatatlanul ketyeg, és az

időnk lassan lejár. Minél hamarabb fel kell hívnom a légitársaságot,

ha azt szeretném, hogy a szüleim valaha is megismerhessék Jane-t,

s hogy még egyszer az életben utoljára magamhoz ölelhessem őket.