Kiszólnak nekem. Hangosan kérdezik mi a gyerek neve. Tőlem kérdezik. Én nem tudok semmiről, felelem, csak várakozom Apámmal vizsgálatra. Én itt most nem Anya vagyok. Az én kicsinyeim otthon maradtak. Én ezen a kórházi folyosón Gyerek vagyok most Apukámmal. Az eszméletlen kisfiú anyja viszont nincs sehol. Ilyenkor az anyákat messze távol tartják. Könnyebb lenne nekik láncra verve ordítani egy hegy tetején, mint a folyosón némán bámulni a lelógó kis fehér kezeket. A hangoskodás, a sírás nem fér meg a kórházi szabályzattal. A folyosón egy erre járó orvos bámészkodik. Kérdi egy másiktól: na, mi van. Odavetett válasz: harc van bent. Biccent és tovább csúszik a folyosó kövén hangtalan, észrevétlen, lábán szatyorral, akár egy zöld csónak. Tévedésből az eszméletlen kisfiú testvérének a neve került a kórlapra. Valaki hozzánk fordul az orvosok közül és kiküld a folyosóról a nagy előtérbe.
– Itt túl nagy a forgalom, hölgyek.
Az erős és nagyhasú Orvos rám kacsint pajkosan. Bizonyára észrevette mennyire döbbenten elveszett vagyok itt, ebben a partra vetett Bálnaszerviz központban.
Apám tegnap elesett, ahogy bice-bóca lábain kopogott le fekete gyógycipőjében a vidéki rendelőintézet lépcsőjén. Hetvenöt évesen, civil ruhában, bottal sántikált lefelé a szocializmusban biztosra öntött, csúszós, szürke betonlépcsőn. Bárki azt hihette róla, hogy csak egy idős nyugdíjas az SZTK-ban. Ő azonban nem Beteg. Ő Orvos. És pedig az egyik legjobb. Nőgyógyász, aki átlagon felüli együttérzésre képes a női nemmel és bajaikkal, ha kell. Szeretik is a betegei. De mostanában fárad. Hiába korholja anyám, hogy csökkentse a munkát, nincs már orvos az országban, aki vidéken dolgozna. Apám nem hagyja magára a betegeit. Nem teheti. Ilyen ember az én Apám.
Apám tegnap elesett, majd felállt és hazavezetett, a panel lépcsőn is felment másodikra. Egyedül. Utána lett rosszul. Nem kért mentőt. Neki csak a csípője fájt az eséstől. A mentő a betegeknek jár. Anyám tehetetlenségében a nyolcvannégy éves nagynénémtől szerzett járókeretet, mert a combnyaktörés szerintük nem játék.
Most várakoznunk kell kicsit a folyosón, de nyugodjunk meg, sorra fogunk kerülni hamarosan. Közben összegyűlik vagy tizenöt orvos. Micsoda csoportos összjátéka ez a fáradt Bálnamentőknek. Összetartja őket kívülről a fehér védőruha, belülről pedig az elmúlás fölötti győzni akarás. A vizsgáló szobában nagy a sürgés-forgás, az ajtórésből látom, hogy eszméletlenül fekszik bent egy kisfiú. Kiszólnak nekem.
Reggel úgy keltem fel, hogy nem megyek be dolgozni. Kivettem szabit, hogy tisztára gondolhassam a fejem és benne újrapolarizálódjon az iránytű. Anyám kilenckor hívott.
– Be kell vinnem apádat a kórházba. Tegnap elesett. Combnyaktörés, valószínű. A mentő nem jön már ki, mert nem friss beteg.
Anyám nem kért segítséget, anyám tényeket közölt. Erős és igazi posztumusz mártírjellem. Már megszoktam. Azonnal indultam hozzájuk.
Apám tehetetlen teste nehéz volt és moccanatlan, akár a partra vetett bálnáé. Csak a feje volt könnyű. Kisfiús mondatokban beszélt. Utasítgatta anyámat, milyen csekkeket fizessen be, kiknek írjon üzenetet a rendelőbe, amíg ő távol lesz, és hogy szerinte még ma megműtik. Öt nap és jöhet is haza. Nem nagy dolog. Anyám később bizonyítékként használta fel ezt a jelenetet apám ellen egy meghitt családi karácsonyon, mert hát kéremszépen ki látott még ilyen nehéz sorsot, amilyen neki feleségként jutott egy ilyen konok ember mellett, aki fekve, tehetetlen bálna állapotában is képes folyton dirigálni, meg utasításokat adni neki…
Valamivel 10 óra után értünk be a Baleseti Sebészet hátsó bejáratához. Addigra Apám már rosszabbul volt. Hordágyat kellett szereznem és mentősöket, akik felrakják rá, meg beregisztrálni.
Fél óra múlva engedtek be bennünket az első emeleti vizsgálóba. Itt vannak a műtéti szobák és a zsilip rendszer. A padló nagyon csúszik és valószerűtlenül steril, ahogyan a koszos cipőtalp szégyenlősen csikorog rajta. Nem csoda, hiszen a takarítók miden nap többször is halálmentesre síkosítják. A halál szagát a klórgőz ügyesen el tudja rejteni. Nekünk, élőknek csak a csúszás marad, meg a kórlapok, statisztikák, kéremittírjaalá, a halál beálltának időpontja, műtéti jegyzőkönyvek. Nincs ebben semmi misztérium.
Az előtérben a sok partra vetett Bálnabeteg mind rendszertelenül kapálózik gurulós ágyaikon. Fiatal csinos nővér éles hangon kiabál Bálnaneveket. Mindig új Bálna kapálózik a hallatán. Látszik némelyik Bálna mozgásán, hogy eltökélte: amilyen hamar csak lehet, vissza fog térni a nyílt tengerre. A levegő itt más az előtéri Bálnacsarnokban. Cigibűz és húgyszag egyvelege a szürkeségben. Odabent a műtéti részen a nagy csönd klórhideg, és örök a precíz neon. Itt kint a bűz ellenére jobb a légkör. A Bálnák itt még mind elevenek. A zsilip mögött csak a Bálnatesteket úsztatják a műtős fiúk szép suhanással.
Végre újabb húsz perc után kiszól a pocakos Orvos, hogy mi következünk. Apámat betoljuk a vizsgálószobába, ahol nemrég még az eszméletlen kisfiú feküdt. Minket anyámmal, akik nem vagyunk Bálnák, kitessékelnek és felparancsolnak az emeletre, úgy mondják, kapunk ágyat. mármint bizonyára a Bálnának adják, nem nekünk – helyesbítek magamban, de nem szólok. A Bálna oda fog tartozni egy időre, a saját gurulós ágyához, ez az a partszakasz, amit beszámoznak, hogy a sok magatehetetlen Bálna közül megtalálhassuk a miénket. Bejön a területünkre egy kockásinges Férfi, aki végre jóillatú. Mutatja nekünk a Bálna leendő fekhelyét. Kedves és biztonságos a kézfogása. Ki hinné, hogy ő a Bálnaszervíz Főfőnöke. Főorvos. Puha jelenség, akár egy kedves csiga. Szerinte szükségtelen tovább maradnunk, most már mindent elintéznek. Érzem, könnyebbedik a légzésem, ahogy átadom a kezébe a Bálnám megmentését, aki az egyetlen nekem ezen a világon. Kicsit várni kell, míg újra kieresztik majd őt a nyílt vízre. Ennyi fog történni és nem több. Minden rendben lesz. Ez csak játék, újra össze kell szerelni kicsit a Bálnát, s már mehet is. Különben ne aggódjunk, ő szeret szerelősdit játszani.
Ahogy vesszük a kabátunkat, megcsap valami büdösség. Anyám nem érti honnan. A beteg beöntése sikeres volt, mosolyog a Bálnanővér teli fogazattal, mintha csak azt mondaná, elnézést, a desszertre ma nem jutott elég porcukor. Nincs már itt mit keresnünk. Megkérnek szépen, vigyük haza a Bálna táskáját, mert felelősséget nem tud a Bálnaszervíz vállalni az esetleges eltűnéséért. A táska, amiben Apám élete nyugszik, benne a saját nevével jelzett orvosi pecséttel, hazajön velünk. Csak a Bálnatest marad. A játékra vár.