Szöllösi Kristóf: Acélszentek – 3. részlet

Előző részlet

Harmadik fejezet

Mire feljöttünk az aluljáróból, az odakint várakozó munkásőrök száma legalább megkétszereződött. Most már tucatjával posztoltak minden útkereszteződésben, ráadásul befutott az egyik tankjuk is. Az ósdi, de legalább jól karbantartott T-90-es a Dózsa György út irányából gördült be a térre, és tőlünk mintegy húsz méterre cövekelt le, ágyúját felénk fordítva. Ahogy az elsötétített ablakú dzsip mellett várakozó Törött generális felé sétáltunk, a lövegtorony is fordult velünk.

– Elnézést ezért a kis apróságért, de nyilván megértik, krízishelyzet van, ugye – szabadkozott az egykori szektás, miközben beterelt minket a dzsip hátsó ülésére. – Önöknek biztos nem kell magyaráznom a dolgot, hisz a saját szemükkel is látták. Nem szívesen mondom ezt, de valaki bizony komoly ütést vitt be szeretett államunknak, és ilyenkor nem lehet elég óvatos az ember, ugye? De nem komoly a gyanú, természetesen.

– Semmi baj – nyugtattam meg. – Úgyis rég láttam már tankot.

 Dani nem szólt semmit, de látszott rajta, hogy eléggé lenyűgözte a monstrum. Igyekezett úgy helyezkedni, hogy a csukódó ajtó ellenére minél tovább bámulhassa a városi álcaszínekre fújt páncélzatot és a torony tetejére szerelt páncéltörő géppuskát. Maximum egy hónap, és tuti megpróbál majd valami ilyesmit építeni az utcán talált szemétből, és az a legdurvább, hogy valószínűleg sikerülni is fog neki.

 A kormánynál ülő munkásőrön látszott, hogy nem szívesen megy vissza Újlipótváros közelébe, ennek ellenére tövig nyomta a gázt. A tudat, hogy imperialisták vannak szeretett állama területén, alighanem jobban zavarta, mint az a csapatnyi szektás, akik a WestEnd közelében lapultak.

– És mit találtak odalent, ha nem vagyok túl tolakodó? – kérdezte a Törött generális, mihelyst a dzsip mozgásba lendült. – Elég sokáig lent voltak, gondolom, alaposan körbe is néztek.

– Semmi lényegeset – vontam meg a vállam. Voltak emberek, akiknek minél előbb be akartam számolni a Fantom felbukkanásáról és a Hamvasztó elrablásáról, a kommunisták összekötője viszont nem tartozott közéjük.

– Biztos?

– Kurvára az.

Az út hátralévő része néma csöndben telt. A Törött generális valószínűleg rájött, hogy nem kéne erőltetnie a témát, a munkásőrök pedig inkább a fegyvereik ellenőrzésével voltak elfoglalva. A kínaiaktól kapott rohampuskáik szívósak és igénytelenek voltak, cserébe viszont a lehető legrosszabb helyzetekben tudtak beragadni. Egy munkásőr, aki nem ellenőrizte gyakorlatilag percenként a felszerelését, erősen kísértette a sorsot.

 Mikor a kocsi lefékezett, jószerivel kilöktek minket a Váci útra, aztán már mentek is vissza. A generális, aki úgy döntött, a népköztársaság helyett visszatér belvárosi menedékébe, rosszallóan megrázta a fejét, majd felénk fordult.

 – Elnézést a pillanatnyi kellemetlenségért. A fiúk sajnos eléggé idegesek errefelé. Nyilván vannak elképzeléseik, miért, én nem is ragoznám tovább a témát, ha megengedik.

 Csak biccentettem, aztán indultam a Bajcsy-Zsilinszky felé, nyomomban Danival.

– Helyes, mi se álljunk itt tovább, mint amennyire szükséges! – A generális csak nem akart lekopni, loholt utánunk, akár egy lelkes kiskutya. – A tiszteletdíjukról akár menet közben is tárgyalhatunk.

– Tiszteletdíjról?

– Persze. Természetesen nem várjuk el, hogy ingyen dolgozzanak nekünk. Tudjuk, hogy önöket, kapitalistákat, mennyire elvakítja a pénz iránti szeretet, és ezúttal, tekintettel a helyzet fontosságára, hajlandóak vagyunk az önök szabályai szerint játszani. Szóval mennyit kérnek a munkáért? Budai dollárban, netán nagyobb értékű tárgyakban, ereklyékben is tudunk fizetni, ahogy maguknak megfelel.

– Nem kell a pénzetek – vágtam rá gondolkodás nélkül. – A géprombolók sosem dolgoznak a Népköztársaságnak, és egyetlen állomás kiirtása ezen a tényen nem változtat. Lenyomozzuk, előkerítjük és megöljük azt, aki ezt tette velünk, de a Népköztársaságnak ehhez nem lesz köze.  Belső problémaként kezeljük az ügyet, nem pedig megbízásként.

– Valóban? – A generális megpróbált fenyegetően hangzani, de a tucatnyi munkásőr hiányzott a háta mögül ahhoz, hogy komolyan lehessen venni.

– Ez csak természetes. Most pedig tűnj a francba!

 A fickónak volt annyi esze, hogy nem állt neki szívózni, hanem minden további nélkül eltűnt a Markó utcában. Jól tudta, a belvárosban már mi vagyunk túlerőben, itt már nem játszhatja a nagyhatalmú embert, tankokkal a háta mögött.

– Jól elküldted a fenébe– jegyezte meg Dani, mihelyst meggyőződött róla, hogy a generális hallótávolságon kívülre ért.

– Nem volt nehéz döntés – vontam meg a vállam. – Ami a Lehel téren történt, az csak a mi problémánk, senki másé. Meg amúgy is, elég bonyolult az élet, nem kell még a kommunistákat is belekeverni.

– Ha te mondod…

 A fiatal srác még megvonta a vállát, aztán újra csöndbe burkolódzott. Száját egyetlen vékony, vértelen vonallá préselte össze, tekintete pedig mereven maga elé meredt. Öreg hiba nem figyelni folyamatosan a környezetet, most mégsem szóltam rá ezért. Volt egy olyan érzésem, hogy csakis miattam néz ki úgy, ahogy. Bár saját elhatározásából jött le a kiirtott állomás területére, én voltam az a hülye, aki ezt hagytam is neki. Tudnom kellett volna, hogy rohadtul nem lesz rá jó hatással az, ami odalent vár rá, és mégis hagytam, hogy saját maga döntse el, kíváncsi-e a hullákra.

 Miattam volt ilyen nyomorúságos állapotban, ehhez kétség sem férhetett. Megfogadtam, hogy amint visszaérünk az állomásra, kerítek valakit, aki beszélni fog a fejével, és közben reménykedem, hogy helyre lehet hozni a kárt, amit az én meggondolatlan döntésem okozott.

Negyedik fejezet

 A Deák tér vezetői kezdetben nagyon megengedőek voltak a környéken élőkkel szemben. Míg a Kálvin téren az állomáshoz vezető lépcsőktől is távoltartottak mindenkit, aki nem gépromboló, itt még azt is megengedték a csöveseknek, hogy az aluljáróban húzzák meg magukat. Az egymás után dúló járványok aztán viszonylag gyorsan rádöbbentettek mindenkit, mekkora hibát is követtek el ezzel. A Deák teret nem sokkal a felismerés után már lángszóróval tisztították meg a csövesek cuccaitól, a kormos, helyenként megolvadt falú aluljáróba pedig azóta nem tehette be a lábát senki, aki nem a rendhez tartozott. Mi gond nélkül lemehettünk, de az odalent ácsorgó őrszemek bárkit lelőttek volna, aki megpróbál utánunk jönni.

– Ádám! – köszöntött az egyikük, kivillantva apró áramkörökkel teleforrasztott fogait. – Mi történt veled, ember? Soha a kurva életbe nem voltál ennyi ideig odakint, hogy elkapj egy köcsögöt! Azért minden fasza, ugye?

– Persze – nyugtattam meg a másikat. – Csak közbejött némi apróság. Olyasmi, ami alighanem a tanácsot is érdekli.

– Akkor menj csak, ember!

 A biztonsági még hátba veregette Danit, és gratulált neki az újabb sikeres vadászathoz, de én már nem foglalkoztam ezzel, hanem megindultam az állomás mélye felé. Az aluljáróból egy rövid, viszonylag frissen festett mozgólépcső haladt le az első szintre, ezt céloztam be. A drága áramot természetesen nem ezeknek a cuccoknak a mozgatására pazaroltuk, így gyalogolnom kellett, de kibírtam ennél nagyobb fizikai megpróbáltatásokat is az életem során.

  Annak idején a Deák tér egyike volt Budapest legnagyobb és legforgalmasabb állomásainak, ahol három metróvonal is találkozott, és ezt a kitüntetett státuszát a mai napig megőrizte. Bár a város első géprombolói a Kálvin téren telepedtek le, nem kellett hozzá egy évtized, hogy a Deák váljon a gépromboló állomások laza szövetségének a legjelentősebb tagjává. Nálunk éltek a legjobb gyilkosok, nálunk készítették a legjobb fegyvereket, és nálunk tanítottak a legbölcsebb mentorok. Mondjuk valószínűleg az összes többi állomás is pont ezt állította magáról, de ránk mindez igaz is volt.

 Miközben keresztülvágtam az egykori állomáson kialakított lakókörzeten, mindenhonnan kisgyerekek rajzottak elő. Nyilván hallották valakitől, hogy egy felavatott testvér most ért vissza a vadászatról, és kíváncsiak voltak a részletekre. Mit öltem, hogyan, és persze vérzett-e az exoszkeleton pilótája. Fene se tudja, honnan ez a morbid kíváncsiság, mindenesetre mikor kölyök voltam, engem is mindennél jobban érdekeltek ezek a részletek.

 Máskor általában meg szoktam itt állni, hogy beszéljek pár szót a legutóbbi megbízásomról, elvégre aki lerázza a gyerekeket, az rohadt nagy bunkó, most viszont siettem, mert tudtam, minél előbb el kell mondanom a tanácsnak, mi történt a Lehel téren. Dani viszont maradt, hogy kiélvezze a vadászatról hazatérő embereknek járó öt perc hírnevet.  Ő még nem érdemelte ki a jogot, hogy beléphessen az irányítóba, ezért felesleges is lett volna tovább kísérnie.

  Átfurakodtam a tömegen, keresztülmentem egy dugig tömött raktáron, valamint a gyengélkedőn is, ahol néhány sebész ép új kart szerelt valakire, végül pedig elértem az irányítóig. Ezt a szobát utólag építették az állomáshoz, úgy, hogy messze benyúljon a peron fölé, ezzel szimbolizálva az állomás vezetőinek kitüntetett státuszát. Meg persze kiváló célpontot nyújtott egy esetleges támadás esetén, de ez már nem az én problémám volt.

 Az irányítóba alapjáraton egy vaskos, tűz- és robbanásbiztos ajtón keresztül lehetett bejutni, ezt azonban most kitámasztották egy megviselt próbababával, így gond nélkül elsétálhattam mellette. Odabent egy telefonokkal telezsúfolt asztal, valamint régi könyvek, kézzel írt szerződések és félig már szétesett térképek százait tartalmazó könyvespolcok vártak rám, két férfi és egy nő társaságában, akik épp egy hatalmas térkép felé görnyedtek.  Testüket szürke köpeny burkolta, arcukat pedig halott exókról leszerelt sisakkal takarták el. Aligha láttak tőle sokat, és valószínűleg kegyetlenül húzta a nyakukat is, de ha tradícióról volt szó, a rendem sosem tudta, mikor kell leállni.

 Vetettem egy gyors pillantást az asztalon kiterített térképre, és egyből láttam, hogy a Széll Kálmán téri állomás létesítésének részleteit vizsgálják felül. Az ötlet pár éve merült fel, hogy csináljunk egy budai állomást is, azonban a Szabad Kereskedelmi Zóna és Óbuda között kitört háború miatt újra és újra el kellett napolni az építkezést. Normális esetben nem kellett volna ilyesmivel foglalkozni, hiszen a felszín politikai csatározásai minket kevésbé érintettek, de Óbuda más lapra tartozott, velük kapcsolatban sosem lehetett tudni, hányadán áll az ember. Az egyik pillanatban még együtt vacsoráztál valamelyik messiásukkal, a következőben pedig már a nyakadra is küldték elbaszott milíciáik egyikét.

– Ádám, látom, hogy megjöttél – köszöntött az egyik férfi, mihelyst meglátta, hogy beléptem az irányítóba. A sisakhoz mikrofon már nem járt, így hangja csak gyönge, erőtlen suttogásként hallatszott a fém mögül. – Mond hát, mi olyan fontos, hogy megzavard vele a bölcsek tanácskozását?

– A Lehel térnek annyi. – Nem raboltam felesleges köntörfalazással az idejüket, egyből a tárgyra tértem. – Ma hajnalban megöltek ott mindenkit.

– Értem – biccentett a férfi. – Ez igazán… érdekes fordulat. Te tetted esetleg?

– Nem. A Törött generálistól hallottam, mi történt. Elvitt a helyszínre is, hogy a saját szememmel győződhessek meg mindenről. Azt hitte, elvállalom a szerződést, amit kínálni akart nekem, és kiderítem majd neki, ki a felelős mindezért.

– És elvállaltad? – Most a nő szólalt meg, de közben fel sem egyenesedett a térkép fölül.

– Természetesen nem.

– Helyes – biccentett újra az első férfi. – A kommunistákkal továbbra sem vállalunk közösséget semmilyen téren. Elveink szilárdak, mert csak ez nyújthat nekünk menedéket ezekben a zavaros időkben. Azt lehet tudni, ki volt a támadó?

–A Fantom. – A név hallatán a másik két tanácstag is felegyenesedett a térkép mellől. Valószínűleg őket is annyira meglepte a név, mint engem, amikor nem sokkal ezelőtt találkoztam a legendás budai exóval.

– És ebben biztos vagy? – kérdezte végül a nő. – Nem lehet, hogy összetévesztetted valaki mással?

– Ki van zárva – ráztam meg a fejemet. –  Piszkosfehér, egyedi építésű páncél, karddal és rohampuskával. Álcamezője is van, méghozzá a legjobb, amivel eddig találkoztam. Teljesen láthatatlanná tud válni a segítségével. Tuti, hogy a Fantom volt az.

– A leírásod alapján valóban ő lehetett – bólintott végül a férfiak egyike. – De vajon mit jelent ez? A Szabad Kereskedelmi Zóna hadba kíván lépni velünk? Netán valaki ellopta tőlük a páncélt, hogy elterelésre használja? Lehet, nem is a géprombolók a célpont, hanem a népköztársaság?

 A három alak pár pillanatig csak bámult maga elé, valószínűleg próbálták feldolgozni az új információt, és kitalálni, hogy fogja mindez befolyásolni a jövővel kapcsolatos terveit az állomásnak. Végül a nő szólalt meg ismét, kérdését nekem címezve.

– És ki vezette?

– Erről sajnos fogalmam sincs. Valami fiatal srác. Húsz körül lehetett talán. Hosszú, fekete haja van, és valószínűleg egy kicsit kattant.

– És miért mészárolta le áruló testvéreinket?

– A Hamvasztó kellett neki.  Láttam, ahogy elviszi. – Az EMP gránátjaim hazavágásáról nem szóltam egyelőre. Még magammal sem tisztáztam, mi és hogyan történt akkor, nem akartam az állomás vezetőit mindenféle megmagyarázatlan hülyeséggel is terhelni.

 De a kijelentésem így is hatott. A tanácstagok elnémultak, és úgy meredtek maguk elé, mint akik most vesztették el az utolsó csatát is. Bár arcukat nem láttam a sisak miatt, fogadni mertem volna rá, hogy mindhárman halálosan elsápadtak. Mondjuk ez érthető is, tekintve, hogy az imént közöltem velük, a Fantom lényegében egy atombombával sétálgat Budapest utcáin.

 A Hamvasztó eredetileg egyike volt a NATO által pénzelt számos alternatív exoszkeleton projektnek, mint az első nukleáris ruha. Míg a legtöbb társa méregdrága akkumulátort használt, hogy ellássa energiával önmagát, addig a Hamvasztóba egy mini atomreaktort terveztek a készítői. A tervek szerint a cucc akár több évszázadig is el lett volna magában, és még a prototípust is megépítették belőle, mire kiderült, hogy a vázat egyszerűen nem lehet elég páncélzattal ellátni, ami szavatolja az atomerőmű biztonságát. Egyetlen kósza lövés, és már robban is az atom a NATO katonák soraiban, ezért a fejesek végül úgy döntöttek, ekkora kockázatot inkább nem akarnak vállalni. A Hamvasztó prototípusa eltűnt a süllyesztőben, hogy aztán pár év múlva a Margit-szigeten seftelő németeknél kerüljön elő. A Lehel téri géprombolók egyből le is csaptak rá, és ma hajnalig a vázba épített atomreaktort használták a megálló áramellátására.

– Ebben az esetben hiba lenne bármilyen késlekedés – nyögte ki végül az egyik tanácstag. – Arra kell kérjelek, hogy minél előbb térj vissza a felszínre, és szerezd vissza a Hamvasztót. Nem is tartunk fel tovább, indulj minél előbb!

– Ez csak természetes! – biccentettem feléjük, és már indultam is kifelé.

 Bár a parancs értelmében azonnal indulnom kellett volna, és nem is akartam sokat késlekedni, hiszen mégiscsak egy potenciális atombomba rohangált a városban, egy dolgot még el kellett intéznem, mielőtt a piszkosszürke exo után megyek. Be kellett köszönnöm apámhoz. Az öreget igencsak megviselte anyám halála, és azóta mindig betegre aggódta magát, valahányszor vadászatra mentem. Előre rettegett a naptól, mikor majd valamelyik másik felavatott testvér közli vele, hogy telibe kapott egy sorozat, vagy félbevágtak egy karddal.

 Apám egyike volt a valaha élt legjobb fegyverkovácsoknak, hiába tagadta ezt a lehető leghevesebben. Az erőszaktól magától ódzkodott, de ha fegyvert kellett összerakni, mindenki hozzá fordult tanácsért. Dani szemében ő testesítette meg istent, és ezt elég sokszor el is mondta nekem, én pedig teljes mértékben egyetértettem vele. Apám fegyverei nem egyszer mentették már meg az életemet, egyedül azt sajnáltam, hogy géppisztolyt sosem készített valami hülye babona miatt.

 A kis fülke, ahol az öreg alkotott, az állomás legalsó szintjén kapott helyet, valamivel a peron alatt, és dugig volt tömve fegyveralkatrészekkel. Puskatusok, csövek, irányzékok és egy csomó egyéb cucc hevert itt halomban, aminek pedig nem jutott hely odabent, azt a folyosón halmozták fel. Mikor beléptem, apám, alacsony, kopaszodó öregember, épp egy puskát szerelt össze. Óvatosan, halkan fütyörészve tolta egymásba az alkatrészeket. Hosszú, vékony ujjai nem hibáztak, és nem telt bele tíz perc, el is készült a páncéltörő fegyverrel. Első pillantásra egész úgy nézett ki, mint Dani fegyvere, csak ez nem esett szét.

– Jó téged látni, Ádám! – köszönt rám az öreg, mihelyst befejezte, amit csinált. Az érzelmek kimutatása valahogy sosem jött össze a családunknak. Mások talán könnyekben törtek volna ki, vagy kiszorítják belőlem a szuszt is az ölelésükkel, ő csak biccentett egyet és elmosolyodott. – Maradsz idelent egy darabig, vagy van valami dolgod?

– Sajnos akad, méghozzá elég komoly – válaszoltam. – A részletekbe most nem mehetek bele, de szinte biztos, hogy pár napig nem jövök vissza.

– Vagy úgy… – Az öreg felvette a puskát, bár fogalmam sem volt, hogy bírja el a súlyos fegyvert a vékony kezeivel. – Akkor tényleg komoly lehet. Fel se tartalak, mert, gondolom, akkor sietős a dolog.

–Az. Egy dolgot viszont szeretnék kérni tőled. Tudnál pár szót váltani Danival valamikor a napokban? – Eléggé köcsög dolognak tűnt apám nyakába sózni ezt a munkát, de nem tehettem mást. Úgy számoltam, a következő pár napot egész biztosan a felszínen fogom tölteni, így valaki mást kellett megkérnem, hogy beszéljen Dani fejével.

– Ő az a srác, aki folyton errefelé lóg, igaz? – Apám vetett még egy pillantást a fegyverre, majd félrerakta a tesztelésre váró darabok közé. – Jó fiú. Lelkes, és van is tehetsége a szakmához, az biztos. Mi a baj vele?

– Egy órája belefutottunk egy mészárlásba. Nem kellett volna látnia, de én hülye voltam, és megengedtem neki.

– Akkor, azt hiszem, mindent értek. – Az öreg biccentett. – Veszélyes dolog, ha valaki összezavart fejjel merészkedik vissza a felszínre. Feltétlen beszélni fogok vele még a napokban.

– Hálás vagyok érte. – Kivételesen nem ironikusan beszéltem, hanem komolyan gondoltam, amit mondok. – Most viszont mennem kell, mert tényleg sürgős a megbízásom. Majd jövök, ha végeztem!

 Kezet fogtam vele, aztán már mentem is kifelé. Soha nem szerettem sokáig búcsúzkodni, főleg akkor nem, ha valaki közben egy atomtöltettel a hóna alatt mászkált a városban.

– Csak egy dolgot még, Ádám – szólt utánam az öreg, mikor már kiléptem a szobájából.

– Igen? – fordultam vissza.

– Nem tudom, mennyi ideig leszel odafönt, de ha lehet, ne nagyon húzd el a dolgot. Tudod, mit mondanak az emberek. Ha sokáig vagy odafönt, ez a város lehúz magához, és kurvára megöl…

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 9.5/10 (6 votes cast)
5 hozzászólás Szólj hozzá
  1. Nekem még mindig ez a mű az év No.1. írása. Bízom benne, hogy más is így gondolja…
    Egyszerűen el akarom olvasni és ez a lényeg. Remélem, lesz rá lehetőségem.

    Nagyon gratulálok és további sok sikert!

  2. Amikor ezt az epizódot olvastam, a 2035-ben, Moszkvában, a metróalagutak dzsungelében játszódó történet jutott eszembe. (Elnézést, de nem jegyeztem meg a pontos címét annak a regénynek.) Bizonyára megsértek a véleményemmel néhány szakembert és rajongót, de azt a regényt összedobált, zagyva dolgozatnak találom ehhez a pályaműhöz képest. Míg abban a lehetetlenség járta át az egészet, addig ez a munka – részben azért, mert Kristóf nem kötötte meg a fantáziánkat egy közeli határidővel, ami irreálissá tenné a mesét – nem rugaszkodik messzire a lehetségestől. A posztapokaliptikus világ valóra válásának egyre nagyobb az esélye, és az Acélszentek az egyik elképzelhető variációt rajzolja meg.
    Csak bizakodni tudok abban, hogy Kristóf fantáziája és rendteremtő elméje a regény végéig mederben tartja az ötletekben bővelkedő sztorit, és holmi dramaturgiai baki nem teszi lehetetlenné a megjelentetését. Ezt innen még nem lehet látni. Drukkolok a második pozitív lektori jelentésért. Sok sikert!

  3. Sziasztok!
    Nagyon szépen köszönöm, hogy még így a harmadik fejezet tájékán is kitartotok a történet mellett, annak pedig nagyon örülök, hogy tetszik is nektek. 😀
    Bár bevallom, szerintem a Metro univerzum és az én írásom között olyan sok párhuzam nincs. Amennyire én meg tudtam anno állapítani, a Metró regények főleg egy új világ megismeréséről, összetalálkozásáról szólnak (legalábbis a Metro 2033, ahol ugye egyrészt a főszereplő indul el, hogy bebarangolja a metrót, másrészt pedig a felszínről érkeznek szép lassan a kvázi poszthumán cuccok), és jóval mélyebben boncolják az emberi lélek rejtelmeit, mint arra nekem valaha esélyem lenne. Mondjuk a sorozat folytatásához még nem volt szerencsém, meg sosem tartottam magam egy nagy irodalmi elemzőnek, aki akármikor meg tudja mondani, hogy mire gondolt a költő, így persze könnyen előfordulhat, hogy tévedek. 😀

  4. Kedves Kristóf!
    Nem láttam sok párhuzamot a két regény között, csupán beugrott a hangulata. Félre ne érts, vagy valaki félre ne értsen! Pusztán annyi párhuzamot vontam, hogy szerintem ez a regény valószínűbb jövőt rajzol meg a Metro 2033-nál. Abban zavart a teljes valószínűtlenség, és azt megbocsáthatatlannak tartom. Az Acélszentek valószínűbb jövőt vázol fel. Pusztán ennyiből tartottam fontosnak az orosz regény megemlítését. Nem állítom, hogy hangulatot koppintottál! Ezzel az erővel bármilyen krimi koppintás lehetne, hiszen mindegyikben ölnek. 🙂

  5. Kedves Attila!
    Nyugi, nem értettelek félre (legalábbis nagyon remélem, hogy nem, az internetes kommunikációban valahogy nehezen megy az ilyesmi), fel sem merült bennem, hogy esetleg hangulatlopásról vagy ilyesmiről beszélnél. 🙂
    Ami pedig a Metro regények által vázolt jövőt illeti, igazából én azért elképzelhetőnek tartom a dolgot. Elvégre az atombombának megvan az a “szépsége” hogy bármikor le lehet dobni, amennyire pedig én tudom, a moszkvai metró egy része tényleg atombunkernek épült, szóval akár túl is élhetne egy ilyen támadást, ahogy nálunk is, a kettes és hármas metróvonalak egyes részei így kerültek kialakításra. A pontos szakaszokra sajnos már nem emlékszem, de az rémlik, hogy itt a közelemben lévő Gyöngyösi utca még épp atombiztos. 😀

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük