Szöllösi Kristóf: Acélszentek – 2. részlet

Előző részlet

A géprombolók talán legnagyobb előnye a politikai függetlenség, legalábbis szerintem. Verheti egymást akárhogy Budapest négy nagyobb állama, mi mindig kimaradunk a szarkavarásból. Megöljük, akit kell, felmarkoljuk érte a fejpénzt, és már ki is szálltunk a buliból. Kifejezetten kényelmes megoldás, főleg akkor, ha körülötted az egész város egymást öli még pár négyzetméter földért a napelemeknek vagy az ültetvényeknek.

 Persze a politikai semlegesség addig csak egy szép elmélet, amíg nincs elég fegyvered és katonád, hogy átültesd a gyakorlatba. A géprombolókat megalakulásuk után épp ezért elég hosszú ideig baszogatták még azok, akik úgy gondolták, szükségük van saját exo ellenes katonákra. Mind megszívta. A páncélokat jóval az állomások elérése előtt ki tudtuk iktatni EMP gránáttal, az egyszerű gyalogosokat pedig ledaráltuk a föld alatti folyosók útvesztőjében. Rengeteg vérrel és halállal kikiáltottuk a függetlenségünket, és a többiek egyre jobban hajlottak arra, hogy ezt tiszteletben is tartsák.

 Aztán jöttek a kommunisták. Az Angyalföldi Népköztársaság sosem a békés külpolitikájáról volt ismert. Amit csak lehet, erőszakkal oldottak meg, és a géprombolók esetében is a jól bevált taktikához folyamodtak. Háromszor rohamozták meg a Nyugati pályaudvarnál felépült állomást, és háromszor verték őket vissza. Negyedik próbálkozásra már nem a munkásőröket küldték, csak eltorlaszoltak minden kijáratot, aztán pedig ideggázt pumpáltak a szellőztető rendszerbe. A nyugatinál mindenki meghalt, a Lehel téri géprombolók között pedig még aznap kitört a proletár forradalom.

A Lehel tér ezután megszakította minden kapcsolatát a többi állomással, imperialista kutyáknak bélyegezte őket és elhatárolódott tőlük, az onnan kikerült géprombolók pedig már csak a Népköztársaság parancsait követték. Volt, aki árulónak tartotta őket emiatt, mások teljesen megértették őket, és azt mondták, nem maradt választásuk. Engem személy szerint sosem érdekelt annyira a téma. Elkönyveltem magamban, hogy a Lehel tér innentől kezdve kommunista, és többet nem is törődtem a dologgal. Épp elég problémával találkoztam nap mint nap, nem akartam még értelmetlen filozófiai kérdésekbe is belekeveredni.

Ha a város utcáit járva Lehel téri géprombolóba botlottam, köszöntem neki, néha dumáltunk is egy kicsit, ha éppen ráértünk, de megbízni sosem bíztam egyikben sem, és hátat is csak akkor fordítottam bármelyiknek, ha már lőtávon kívül jártak.

 Nem foglalkoztam velük a szükségesnél többet, mégis, mikor meghallottam a Törött generálistól, mi történt velük, egy pillanatig sem haboztam a kommunista összekötővel menni. Árulók vagy sem, a puszta tény, hogy valaki kiirtott egy teljes gépromboló állomást, már önmagában elég fenyegető volt.

 Szótlanul mentünk a Törött generális után, nem igazán volt mit megbeszélnünk. A géprombolók hagyományosan utálták a kommunistákat, amiért kiirtották a Nyugatit, ők pedig imperialista kutyáknak bélyegeztek minket, mert nem ingyen és nem nekik dolgoztunk. Ilyen feltételek mellett igen nehéz bármiről pofázni.

 Az elsötétített ablakú, erősen páncélozott terepjáró a Nyugati téren várt ránk. Fél tucat munkásőr vette körül, kezükben fegyver, pluszban még az aluljáró maradványain felhúzott kommunista őrposztból is figyeltek minket néhányan. Két évtizeddel ezelőtt még mindenki fogadkozott, hogy ez lesz a népköztársaság déli határa, csak aztán közbeszóltak az Újlipótváros mélyén meghúzódó szektások. Jöhetett akármennyi katona, mindet megölték, így a kommunisták egy idő után feladták a tervüket, és megelégedtek egy apró, jelképes őrposzttal.

– Arra kell kérnem önöket, hogy a hátsó ülésre szálljanak – szólalt meg a generális, mikor már majdnem elértük a dzsipet. – Fáj a szívem, de meg kell önöktől tagadnom a népköztársaság felséges látványát. Nyilván tudják, milyen aggodalmasak hőn szeretett vezetőink. Nem igazán kedvelik, ha idegenek többet látnak nagyszerű államunkból, mint az feltétlen szükséges. Hiszen a kémek miatt… Megértik biztosan, ugye?

 Csak némán bólintottam, majd Danival a nyomomban beszálltam a kocsi hátuljába. Az ablakokat elsötétítették, és a vezetőtől is egy fekete üveglappal választottak el minket, így az egyetlen fényforrást a kocsi plafonjára ragasztott apró fénycső jelentette. Kívülről csak halk, elmosódott hangok szűrődtek be hozzánk, más semmi. Mintha csak foglyok lennénk, akiket épp visznek a gulágra, vagy franc se tudja, mijük van most ezeknek börtön gyanánt. Aztán a következő pillanatban nyílt az ajtó, és beült hátra a Törött generális is. Alighanem így akarta jelezni, hogy nem foglyok vagyunk, hanem vendégek, akiket sajnos jelenleg potenciális kémként kell kezelnie.

 Az út rövid volt és meglehetősen gyors. A Váci út állapotát a kommunisták mindig is a szívükön viselték, hogy a tankjaik a lehető leggyorsabban fel tudjanak vonulni a déli határhoz, ha onnan érné őket támadás. Az autóroncsokat eltüntették, a kátyúkat feltöltötték, a szektások házi készítésű taposóaknáit pedig minden reggel hatástalanították. Kis jóindulattal megalkották Budapest legjobb állapotban lévő, legbiztonságosabb útszakaszát.

 Mire megérkeztünk, a Lehel tér már úgy nézett ki, mint egy háborús zóna. Több tucatnyi munkásőr rohangált a téren, néhányan a közeli utcákat biztosították, mások pedig a teret körbevevő újépítésű betontömbök lakóit terelték vissza lakásaikba. Az egykori piac helyén álló hatalmas Sztálin szobor tövébe még egy terepszínű sátrat is felhúztak, ahonnan tisztek üvöltötték parancsaikat a közelben álló beosztottjaiknak. Az egész úgy nézett ki, mint egy felbolydult hangyaboly, az igencsak paranoiás fajtából. Azon csodálkoztam, hogy a tankok még nem lepték el a környéket.

– Mint láthatják, nem vesszük félvállról az ügyet – kommentálta a látványt a Törött generális, majd fejével a legközelebbi lejárat felé biccentett. – De biztos megértenek majd mindent, ha látják, mi van odalent. Az embereim egyelőre nem hatoltak be az állomás területére, gondoltam, ezzel bölcsebb lenne megvárni magukat. De már az aluljáró is önmagáért beszél, ha értik, mire gondolok.

 Nem értettük, de hamar leesett. Odalentről a vér és a halál szaga áradt felfelé, a lépcső aljában pedig egy levágott női kéz hevert. Valaki már majdnem kijutott a felszínre. Dani arca egyből megrándult, ahogy meglátta a csonkot, és tudtam, nem sok hiányzik ahhoz, hogy elhányja magát. Érdekes, de valahogy teljesen más exók pilótáit kivéreztetni, és egyszerű, hétköznapi emberek hulláját látni. Az előbbinél még tudunk védekezni azzal, hogy tulajdonképp egy köcsögöt öltünk meg, utóbbinál viszont nincs semmi ehhez hasonló mentális kapaszkodó.

– Ha akarsz, nyugodtan maradj itt fent – szóltam a srácnak, ahogy megindultam lefelé. – Az állomáson ennél jóval durvább dolgok is lesznek.

– Dehogy maradok. – Daninak alighanem minden erejét össze kellett gyűjtenie, hogy ne remegjen a hangja. – Ott a helyem nekem is.

 Na persze. Ő még abban a korban élt, amikor gond nélkül elhitte, hogy a géprombolók, főleg a felavatott testvérek, bátrabbak, okosabbak és keményebbek bárkinél, aki a senki földjét járja. Még pár év, és ő is rá fog jönni, hogy mi is ugyanúgy fosunk az exóktól meg a többi szarságtól, ahogy akármelyik másik normális ember, csak mi egy kicsit jobban titkoljuk a dolgot. Nem tagadom, az én gyomrom is görcsbe rándult, mikor megláttam a kezet, de gyorsan erőt vettem magamon. Valaki kicsinálta az itteni géprombolókat. Az a legkevesebb, hogy zokszó nélkül lemegyek körülnézni, hogy ki lehetett az a rohadék.

 Odalent eléggé rossz lehetett az áramellátás, mert az aluljáró plafonjára szerelt lámpák csak pislákoltak, gyenge fényükben alig láttunk valamit. Dani kérdés nélkül elővette és bekapcsolta a zseblámpáját, aztán lassú, széles mozdulatokkal körbepásztázott az aluljáróban, hogy fel tudjuk mérni a terepet. Három hulla hevert előttünk. Két férfi, akiket hátba lőttek, és egy nő, akinek a karját a lépcső aljában láttuk. Bárki is végzett vele, egyetlen gyors, precíz csapással csinálta. Erős lehet, semmi kétség.

– Civileknek tűnnek – jegyezte meg Dani. Alighanem ridegen, távolságtartóan próbálta nézni a helyszínt, hátha akkor nem kell belegondolnia, hogy ezek az emberek pár órája még lélegeztek. – Nem látok rajtuk semmiféle gépromboló tetoválást. A személyzet tagjai lehetnek.

– A személyzet? – Ez új volt. Amennyire én tudtam, a géprombolók autonóm közösségekben éltek, nem fogadtak személyzetet máshonnan. Mert hát ki az az őrült, aki a belváros szennyét önként beengedi az otthonába?

– Az. Nem egy túl érdekes dolog, de olvastam pár jelentést arról, hogy a szakadár állomások jó része a befogadó állam területéről fogad takarítókat, szakácsokat, ilyeneket. A kötelék megerősítése miatt, meg hogy így is jelezzék, nincs mit takargatniuk az állam vezetői elől.  Gondolom, ez itt sem volt másképpen.

– Lehet. – Megvontam a vállam, és nekiálltam átkutatni az egyik fickó szegényes ruháját, hátha van nála valami érdekes.

 Nem volt. Akárhogy néztem, ezek csak egyszerű népköztársaságiak voltak, akik rosszkor vállaltak műszakot az állomáson. Akadt a zsebüknek néhány pengő, meg egy-egy vörös csillagos útlevél, de ezt leszámítva semmit nem találtunk náluk. Nem értek semmit, mégis, valaki vette a fáradtságot, hogy idáig üldözze és megölje őket. Bárkik is támadtak a Lehel térre, nem akartak szemtanúkat, az tuti.

– Menjünk le! – intette fejemmel a mozgólépcsők felé, mikor végeztem az aluljáró gyors átnézésével.

 Dani csak biccentett hamuszürke arccal. Alighanem tudta, hogy odalent jó eséllyel a fenti vérontásnál valami jóval brutálisabb vár ránk. Nem tévedett. Még félúton se jártunk a mozdulatlanságba dermedt mozgólépcsőkön, mikor megéreztem a vér szagát, további tíz lépés után pedig megpillantottam a hullákat a zseblámpa fénykörében. Nem nyújtottak valami szép látványt.

 A peronon valóságos mészárlást rendeztek a támadók. Tucatjával hevertek itt a holttestek, felavatott testvérek, fegyverkovácsok, gyógyítók, nők és gyerekek vegyesen. Volt, akivel golyó végzett, akadt, akit kettévágtak vagy lefejeztek. Vérük már megalvadt, de meg nem feketedett. Nemrég végezhettek velük, valószínűleg hajnalban, legkorábban éjfél magasságában. Nem adták olcsón az életüket, ez tisztán látszott. A peronon százával hevertek a töltényhüvelyek, akadt köztük istengyilkos lőszerhez tartozó is, a falakat pedig sűrűn pöttyözték a golyónyomok. Mégse láttam a támadók hulláit. Vagy nem öltek meg egyet sem közülük, amiben erősen kétkedtem, vagy feltakarítottak maguk után a mocskok.

 Intettem Daninak, hogy világítson az egyik félbevágott géprombolóra, aztán letérdeltem mellé, hogy alaposabban is szemügyre vehessem a sebét. Tiszta, egyenes szélű vágás volt. Bárki is támadt rá, egyetlen csapással végzett vele, nem kellett rángatnia a pengét. De mi a picsáért hozott volna valaki kardot egy tűzharcba? Ezek alapján a támadók közül minimum egyvalaki vagy nagyon bátor volt, vagy egy exo. Ők szoktak szórakozni közelharci megoldásokkal, mikor egyszerűen csak lőhetnének is.

– Mennyi az esélye annak, hogy egy csapat exo le tud nyomni egy komplett gépromboló állomást? – kérdeztem Danitól, aki egyre szarabbul nézett ki. Valószínűleg többször is megbánta már, hogy nem maradt odafönt, de most már nem akart visszakozni.

– Elenyészően kicsi – válaszolt egyből, bár hangja erősen remegett, és minden szóra koncentrálnia kellett. – Több taktikus is foglalkozott már a kérdéssel, de mind ugyanarra a megállapításra jutottak. Az exók nem jelentenek komoly fenyegetést egy jól felszerelt gépromboló állomásra. A szűk térben jóval kevésbé tudják kihasználni a sokkal nagyobb mobilitásukat, ráadásul itt még a vaktában elhajított EMP töltet is sokkal nagyobb eséllyel találja el őket, mint nyílt terepen.

Tiszta sor. De mégis, az a vágás nem hagyott nyugodni. Olyat én egyszerű embertől még soha az életbe nem láttam, hogy karddal megy a tűzharcba, pedig összefutottam már pár ritka rossz lövésszel. Egyszerűen nem egyeztethető össze a józan ésszel az, hogy karddal hadonásszunk, miközben mindenki más géppisztollyal meg rohampuskával rohangál körülöttünk. Ilyesmihez azért kell egy páncél.

– Menjünk tovább – mondtam némi gondolkozás után. – Hátha rájövünk, ki tette mindezt.

Eddig még sosem jártam a Lehel téren, mégis tökéletesen kiigazodtam az állomás területén. Még tíz éves koromban az oktatóim ragaszkodtak hozzá, hogy a többi növendékkel együtt fejből megtanuljam minden budapesti gépromboló állomás alaprajzát. Sose lehet tudni, mikor jelenthet emberéleteket az, ha egy gépromboló nem ismeri ki magát a testvérei otthonában, hangoztatták, és, bár akkor rohadtul utáltam őket ezért, utólag azért elismertem az igazukat. Ha anno nem tanulom meg az összes alaprajz minden egyes kis részletét, most alighanem menthetetlenül eltévedtünk volna a szűk szervizfolyosók, lepukkant szobácskák és rég bezárt boltok labirintusában, így viszont gond nélkül vettük az akadályt. Hogy megérte-e, az egy teljesen más kérdés.

 Az, hogy a támadók alaposak voltak, már a peronon kiderült, és ahogy haladtunk előre, úgy igazolódott be újra és újra. Hátba lőtt holttestek hevertek a szobákban, lekaszabolt testvéreket léptünk át a folyosókon. Volt, aki megpróbálta védeni magát, akadt, aki fegyvertelenül menekült, de nem számított. Mindenkit megöltek.

 Út közben benéztünk mindenhová, de se túlélőket nem találtunk, se magyarázatot arra, hogy kik és miért irtották ki az egész állomást. Csak holttestek hevertek mindenütt, civilek és géprombolók vegyesen, támadók viszont sehol.

 Az adminisztrációs központ, ahová igyekeztünk, az állomás túlsó végén kapott helyet, a legjobban védhető pozícióban. Vastag ajtaját felfeszítették, az odabent tartózkodó tíz géprombolót mind lelőtték. Itt azonban nem elégedtek meg ennyivel a támadók, a hullákat át is rendezték, hogy négy, egymásba fonódó kört alkossanak. Ahol nem tudták kellőképpen meghajlítani a testeket, karddal darabolták fel őket, hogy minél jobban ki tudják adni az alakzatot.

 Tipikus szektás szarság. Európában rengetegen hittek abban, hogy a különböző jeleknek és szimbólumoknak misztikus erejük van, és képesek befolyásolni a valóságot is, és néhányan tovább is fejlesztették ezt az elméletet. Szerintük minél közelebb áll az emberhez az anyag, amiből a jelet készítik, annál nagyobb lesz annak a hatalma. Ennek megfelelően ha hullákból tudjuk kirakni a szimbólumot, nyertünk.  De ha csak ezeket a szar köröket akarták összerakni, akkor miért támadták meg a Lehel teret? Budapesten gyakorlatilag csak egy gépromboló állomásnál könnyebb célpontot talált az ember, ha hullákat akart gyűjteni.

– Mi a franc ez? – kérdezte mögülem Dani rémült, sírásba hajló hangon. – Mit tettek velük?

 Már nyitottam volna a számat, hogy mondjak neki valami hülyeséget, amitől remélhetőleg megnyugszik egy kicsit, amikor elment a világítás. A plafonra ragasztott neoncsövek eddig is csak gyengén pislákoltak, akárcsak az aluljáróban, mos viszont egyik pillanatról a másikra teljesen kialudtak. Azonnal leesett, miért jöttek a támadók, mint ahogy az is, hogy még mindig itt vannak a köcsögök. Muszáj, hogy itt legyenek, különben már akkor is vaksötét lett volna, amikor megérkeztünk.

– Add ide a lámpádat, és maradj szorosan mögöttem! – kiáltottam rá Danira, és már kaptam is a zseblámpa után. – Ha lemaradsz, tedd fel az éjjellátódat, és menj a peronra. Ha bárki jön, aki nem én vagyok, bújj el, amilyen jól csak tudsz! Ne parázz, nem foglak itt hagyni! És ne csinálj semmi ostobaságot. Alighanem ez a legfontosabb.

 És már futottam is. Kezdetben még hátranéztem egyszer, láttam, hogy Dani a nyomomban van, aztán nem foglalkoztam a dologgal. Ha eltéved, maximum egy ideig egyedül kell boldogulnia az éjjellátójával, ha viszont elszalasztom a támadókat, könnyen lehet, hogy soha nem fogom megtudni, ki áll az itt elkövetett mészárlás mögött. Azt pedig nem hagyhattam, hogy a rohadékok gond nélkül megússzák a dolgot. Arról nem is beszélve, hogy ha tényleg azt cipelik ki innen, amire gondolok, akkor hamarosan az egész város kurva nagy szarban lesz.

 Úgy terveztem, a peronról leugrok a sínekhez, hogy a lehető leghamarabb érjek a generátor közelébe, de a tervezgetés, a sietséggel együtt, feleslegesnek bizonyult. A támadó nemes egyszerűséggel bevárt a peronon.

 Exo volt a rohadék. Egy két és fél méter magas, piszkosszürke exo. Jobb kezében véres pengéjű kardot tartott, a válláról dobtáras rohampuska lógott, bal kezében pedig ott fogta a Hamvasztót, a nukleáris páncélok prototípusát. Tuti egyedi készítésű ruhája volt, mert azt még a félhomályban is meg tudtam mondani, hogy még csak véletlenül sem hasonlít egyik gyári modellre se. Sisakrostélyát nem engedte le, így láthatóvá vált a pilóta arca. Hosszú, fekete hajú, zavart tekintetű kölyök arcába bámultam, akinek tejfehér bőrén vaskos fekete vonalként ütöttek át az erek. Mikor a pofájába világítottam, még csak nem is hunyorgott.

 Ki a franc lehet? A többi géprombolóval ellentétben viszonylag sokat jártam a várost, és ismertem is egy halom holdkórost, őrültet, kultistát és önjelölt prófétát, őt azonban még soha nem láttam. Azt viszont tudtam, melyik páncélt vezeti. A kibaszott Fantomot. Az exót, ami annyira megijesztette a Szabad Kereskedelmi Zóna fejeseit, hogy csak egyetlenegyszer vetették be, mikor az államuk fennmaradása volt a tét a Szabadság híd ostrománál. Amint sikerült visszaverni a Szakadár Blokk embereit, a ruhát már tuszkolták is vissza valami rohadtul titkos fegyvertár mélyére, és azóta sem látta senki. Egészen eddig, a jelek szerint.

– Helló, gépromboló! – szólalt meg a srác, mikor meglátott, még egy vérszegény, kissé szégyellős mosolyt is megeresztett felém. – Képzeld, rád vártam!

 Szívem szerint azonnal lerohantam volna, hogy a késemmel vágjam szét a védtelen fejét, de a kiképzésen belém vert reflexek meggátoltak ebben. Először lebénítani, aztán megölni, különben esélyem se lenne. Az övemen lógó EMP felé kaptam, de a srác megelőzött. Csak kicsit összehúzta a szemét, mást nem csinált, de így is elérte, amit akart. A töltetek szikrázva kisültek, elég volt egy pillantást vetnem rájuk, hogy tudjam, innentől kezdve körülbelül annyit érnek, mint egy darab kő. A kurva életbe, ezt meg hogy a francba csinálta?

– Nem, nem! – ingatta a fejét a srác. – Nem ölhetsz meg. Tudom, jelenleg még nem érted, hogy azt kellett tennem, amit, de pont ezért vártalak meg. Hogy megmagyarázhassak mindent.

 Rálőttem. Ezúttal nem remegett a kezem, nem céloztam mellé, a lövésem pontos és precíz volt. Ennek ellenére semmit sem ért. A sisakrostély, egy tükörsimára csiszolt páncéllap, közepétől egy kicsit balra egyetlen függőleges, vérvörös csíkkal, már a helyére is csapódott, gond nélkül felfogva az istengyilkos lőszert. Még csak be se horpadt, maximum egy kicsit összekarcolódott. Hogy rohadna meg az összes egyedi építésű exo, és a prémium minőségű anyagok, amiket beléjük pakolnak!

 – Megölhetnélek – folytatta a srác a sisak külső hangszórói segítségével. – Könnyedén kicsinálhatnálak, ezt nyilván te is be tudod látni. De nem teszem.

 A kontúrjai kicsit megremegtek, a következő pillanatban pedig láthatatlanná vált a Hamvasztóval együtt. Már csak a hangja jutott el hozzám, de az is egyre távolabbról.

– Emlékezz erre, amikor legközelebb találkozunk, gépromboló! Emlékezz, hogy a kezemben volt az életed, de én még hagytalak játszani!

 Ezzel eltűnt, magamra hagyott a sötét peronon. Dani jó tíz perc múlva érkezett meg, teljesen kifulladva. Még mindig szarul nézett ki, de most alighanem rávertem egy kört ebben, mert úgy nézett rám, mintha minimum hulla lennék.

– Basszus, Ádám, mi a franc történt veled? Mit láttál?

– Valamit, amit azonnal jelenteni kell a tanácsnak – préseltem ki magamból a szavait. – Mostantól odakint rohangál a Fantom, méghozzá egy atombombával a hóna alatt.