Szökendi Zsuzsa: Télen nyíló virágok

– Koncentrálj, menni fog!

– Próbálok!

– Finoman…

– FINOM VAGYOK! Picsába…

– Felgyújtottad?

– Fel.

A vonal túloldalán Celeste nénikém lemondóan sóhajtott. Előttem egy falatnyi rózsabokor lángolt, amit akár a szerelem olthatatlan tüzeként is eladhattam volna a holnapi esküvőn, de senki se vette volna be. Kit áltatok? A kiskert bűvölés, vagy egyáltalán bármilyen precizitást és finomságot igénylő, molyolós varázslás sose volt az erősségem. Ezen a távsegítség se változtatott. Cel néni ugyan felajánlotta, hogy beugrik és megcsinálja ő a növényi dekorációt, mielőtt délután Rómába utazna, de most már dacból se engedtem neki.

– Mi lenne, ha pár százszorszéppel kísérleteznél egy kicsit? – próbálkozott a nénikém. – Aztán ha arra ráéreztél, megpróbálkozhatsz egy tulipánnal, majd…

– Mintha lenne rá időm! – dohogtam tovább.

– Daniela, te akartad, úgyhogy fejezd be a hisztizést, kapd össze magad és csináld meg azt a rohadt kertet! – azzal lerakta.

Fancsali képpel süllyesztettem a farzsebembe a mobilomat, majd egy lefelé irányuló intésemre a föld magába szippantotta a kigyulladt bokrot. Volt-nincs probléma! Legrosszabb esetben arról fogok apának holnap mesélni, hogy mekkora pusztítást vittem véghez itt. Ciki lenne? Nagyon. De úgyis csak nevetne. A gondolatra elmosolyodtam, mert hiányzott már, hogy személyesen beszélgessünk. Az egyetem alatt ritkán látogattam haza, és ő se sűrűn járt az esős Angliában. Nem szerette a klímát, nyáron is csak a diplomaosztóm miatt jött az országba. Akkor még nem mentem vele, azt hittem, végleg itt telepedek le, de az elmúlt hónapok céltalan alkalmi munkákat hoztak csak, meg ezt az esküvőt.

Végignéztem az előttem kanyargó kikövezett ösvényen, ami a hatalmas kúriától az ünnepség helyszínéül szolgáló tópartig vezetett. A havat már lesöpörték róla, egy felvágós ficsúr megoldotta, hogy az esküvőre szánt területen kellemes meleg legyen, de a hó ne olvadjon el. Mindössze annyi hiányzott a tökéletes nyár-tél menyegzőhöz, hogy a fehér lepelből csontvázakként előmeredő bokrok és fák buján zöldelljenek, virágba boruljanak. Meg persze a székek, az asztalok, a táncparkett, a zenekar helye… de mindezt pár csettintés és néhány ügyes familiáris segítségével pillanatok alatt meg lehetett oldani.

A természet egy szeletének kijátszása egészen más történet volt.

Rávenni a virágokat, hogy pár óra erejéig úgy pompázzanak, mint tavasszal, majd sértetlenül visszaküldeni őket téli szendergésükbe, teljesen más lapra tartozott, mint a bútorok elrendezése.

Leguggoltam és megérintettem a fagyos földet azon a ponton, ahol korábban még a lángoló rózsabokor volt. A negyedik áldozatom ezen a délelőttön. Ha így folytatom, a barátaim, Ru és Shigure egy kopár mezőn fogják összekötni az életüket.

Összekötik az életüket… Ru három éve még csak a bulvárból ismerte Shigure van der Verle nevét, ugyanúgy csacsogott róla, mint bárki más. Aztán egy részeg estén a koliban fogadásból jobbra húzott minden mágus arisztokratát Tinderen, Shigi pedig alig tíz perccel később viszonozta is a virtuális gesztust és írt neki. Az ittas üzenetváltásból randi lett.

Premier plánból követhettem a dolgok eszkalálódását, pár hónap után már ott tartottak, hogy mágiájuk szabad szemmel láthatatlan, de mindenki számára érzékelhető fonalai találkozáskor azonnal egymásba szövődtek. Az összhangról Shigure rokonai is tudomást szereztek, onnantól pedig elvárás lett az eljegyzés. Úgy tartották, a mágikus erő örökletes, emiatt – kiváltképp a mágus családok körében – szilárdan tartotta magát a hagyomány, amely szerint, ha valakivel rezonált a mágiád, azzal frigyre kellett lépned, így biztosítva a család számára az erős utódokat. Két mágus között hitték ezt a leggyümölcsözőbbnek, de a bűvölőket is elfogadták – akik általában szerencsésnek érezték magukat, hogy így feljebb kapaszkodhattak a társadalmi ranglétrán. Olyanról még nem hallottam, hogy érzékennyel is létrejött volna ilyen kapocs. A szerelem másodlagos volt ilyen helyzetben, puszta szerencse, hab a tortán.

Furcsa volt, ahogy mindennek hála a mágusok élete elérhetetlen távolságból riasztóan testközelivé vált Ru számára – és az esküvője miatt a számomra is. A legtöbb ember csak érzékelte a mágiát, de a használatára képtelen volt, mi, bűvölők – mint Rukhsana és jómagam – már képesek voltunk a varázslásra kisebb-nagyobb mértékben, de az igazi mesterek a mágusok voltak. Mindegyikük a felső tízezerbe tartozott, minden mágus arisztokrata volt, de nem minden arisztokrata volt mágus. A befolyásukat, ragjukat és birtokaikat úgy szerezték, hogy nagy szolgálatot tettek a felmenőik a koronának. Vidéki kúriákban, kastélyokban éltek, távolabb a mágiát gyengítő, technológiától hemzsegő településektől, hogy óvják az erejüket. Mi, az egyszerű, mágiaérzékeny és bűvölő emberek városokban tömörültünk, a csillogást távolról figyeltük. Nem akadt olyan, aki közömbös lett volna a mágiára, és olyan is kevés volt, aki ne vágyott volna a mágusok körébe. Ők voltak a láng, mindenki más a nyomorult kis molylepke.

A nagy nap közeledtével Ru egyre többet áradozott és bizonygatta szkeptikus grimaszaimnak, hogy majd én is megtapasztalom mindezt, akkor pedig megértem. Aha, kösz – gondoltam –, inkább kihagynám. Persze, ezt nem mondtam, bunkóságnak éreztem volna páros lábbal taposni a rózsaszín felhőin. Főleg, hogy ezeket a felhőket lépten-nyomon tépázta Shigi családja. Korábban az esküvőt sürgették, mostanában a gyerekvállalást pedzegették, mintha mielőbb tudni akarták volna, hogy Ru valóban megfelelő utódot képes a világra hozni.

Úgyhogy, amíg a legjobb barátnőm épp a fehérkerítéses idillre készült, és az életébe kúszó árnyékok ellen hadakozott, próbálva megőrizni szerelmet és önállóságot, addig én pár nyavalyás gazzal vesződtem.

Persze, választhattam volna testhezállóbb feladatot is, mint például a sütés-főzés körüli segédkezés. A családom és a barátaim szerint piszok jó voltam a konyhában, mondták párszor, hogy szakácsnak vagy cukrásznak kéne mennem, de semminemű késztetést nem éreztem ez iránt. Más iránt se, ha már itt tartottunk. A kertészeti varázslatokkal ellentétben ugyan adott volna némi sikerélményt cserébe viszont bent ragadtam volna a házban, megkockáztatva, hogy többször összefutok…

– Ha emlékezetem nem csal, ez immár a negyedik bokor, amelyet sikeresen megsemmisítettél – csendült egy kaján hang a hátam mögül. – Aranyos, ahogy próbálod eltüntetni a pusztításod nyomait.

Lehunytam a szemem, magamban elszámoltam tízig, majd felálltam és szembe fordultam a kúria felől érkező Aiden Campbell-lel. A felvágós ficsúr, aki Shigure révén szivárgott az életembe. Ha egy mágus felbukkan, jön vele a többi is. Mivel kevesen vannak, ráadásul egy társaságban mozognak, mind ismerik egymást, ha pedig ez nem lenne elég: Shigi és Aiden pólyás koruk óta barátok voltak. Belegondolva elkerülhetetlennek tűnt, hogy előbb-utóbb összeismerkedjünk.

Próbáltam figyelmen kívül hagyni meglóduló szívverésemet, és ugyanoda száműzni, ahova az afölötti bosszúságomat, hogy volt rajtam szemceruza és rúzs. Igen, a rózsáknak akartam tetszeni! Ez a fedősztori: hátha a szépségemtől jobban engedelmeskedik nekem az anyatermészet.

– Ha azért jöttél, hogy cseszegess, menj vissza. – Karba fontam a kezem a mellem alatt. Kicsit talán megemeltem a domborulataimat. – Ha segíteni, akkor is – dacoskodtam tovább.

Lusta mosolyra húzta a száját, mogyoróbarna szeme játékosan csillogott. Idejét se tudom, mikor tűnt utoljára ennyire fesztelennek a közelemben. Pláne úgy, hogy az elmúlt egy évben legfeljebb nagyobb társaságokban futottunk össze. Kettesben… régen voltunk. Utoljára akkor, amikor kiadtam az útját.

– Bájos vagy, amikor makacskodsz – lépett közelebb, alig hagyva köztünk kartávolságot.

– Rohadtul – mormoltam az orrom alatt, mire féloldalas mosolya vigyorrá terebélyesedett.

– A szókincsed továbbra is lenyűgöző.

Celeste tehetett róla. Az egyetem miatt jöttem Valenciából Londonba, és ha már egy városban éltünk, többször összeültünk meginni egy-két pohár bort. Ezek az alkalmak nyomot hagytak a beszédstílusomon. Apa viccelődött is vele párszor telefonhívásaink alkalmával, hogy túl sok időt töltök a húga társaságában.

Beharaptam az alsóajkam. Aiden pillantása odarebbent, majd vissza a szememre, majdnem olyan gyorsan, mint egy kolibri szárnyverése, de csak majdnem. Éreztem, ahogy ettől az apró lebuktatástól a szám sarka megremegett, buta mosoly kívánkozott az arcomra, de nagy nehezen legyűrtem.

Így is elég szánalmas volt, hogy amíg ő látszólag teljesen összeszedetten álldogált itt, addig én lassan de biztosan, szétestem.

– Mondtam, hogy ha cseszegetni akarsz…

– Igen, tisztában vagyok vele. Segíteni sem áll szándékomban, ne aggódj – szögezte le feltartott kézzel, mielőtt a szavába vághattam volna. – Csupán azért jöttem, hogy bemutatót tartsak.

Mondtam én, hogy felvágós ficsúr!

Arrébb léptem, hogy legyen elég tere a mesternek. Felvontam a szemöldököm és sürgetve a legközelebbi bokor felé biccentettem.

Az egyik tüskés ághoz érintette két ujját, a mágia finoman hullámzott a teste körül, hűs fuvallatként bizsergette a bőröm, végül a kezében összpontosult. Eleinte úgy tűnt, hogy ő is kudarcot vallott, versengő részem szinte rimánkodott, hogy így legyen, de aztán a tövisek között apró hajtások jelentek meg, borsónyi levélkék tűntek fel, és végül kibuggyantak az első pici bimbók is. Mintha egyetlen növénybe koncentrálva néztem volna végig a tavasz eljövetelét… ám jóval azelőtt, hogy a bokor teljes pompájában tündökölhetett volna, Aiden ellépett tőle.

– Ennyi? – Nem tudtam palástolni a lekicsinylést a hangomban, ami azért is volt nagy pimaszság, mert én eddig se jutottam.

– Vidd végig! – lépett hátrébb, és lazán zsebre tette a kezét.

Gyanakodva méregettem.

– Ez valami szívatás?

– Nem. Puszta kíváncsiság, nincs hátsó szándékom.

Némileg meggyőzött azzal, hogy engedett modorosságából. Ezzel párhuzamosan beugrott egy rakás alkalom, amikor kettesben voltunk és ennyi felvezető se kellett hozzá, hogy maga mögött hagyja a szűk családi- és baráti körön kívül használt modort.

Hozzáértem az egyik ághoz – még éreztem rajta Aiden erejét –, mély levegőt vettem és engedtem, hogy a növényen keresztül elérjenek hozzám a föld rezgései. Ezt erősítettem fel a saját mágiámmal, a kettő elegyét keringettem a bokorban, ahogy a vér áramlik a testben. Egy csodálatos pillanatig éreztem a rózsa édes illatát, aztán valami kesernyés szag csapta meg az orrom és kinyitottam a szemem.

Tenyérnyi, elnyílt szirmok hevertek vércseppenként a havon, a levelek sárgán, fonnyadtan csüngtek az elrothadt bokron.

– Hm…

– Semmi „hm”! – förmedtem rá, hogy valamennyire levezessem az újabb kudarc fölött érzett csalódottságomat. – Ki fogom nyírni ezt a kertet – túrtam fél kézzel dús, hosszú tincseim közé.

– Ugyan, ez még mindig csak az ötödik – ballagott mellém Aiden, hogy pár másodpercig együtt nézzük a csoffadt növényt. – Bár, ha ez szerencsétlenséget hoz a házasságukra…

– Ne már! – csaptam vállon. – Így is elég rossz érzés, nem kell szemétkedni!

– Bocsáss meg – kuncogott dörmögésnek is beillően. – Gyere, engedd meg, hogy mutassak valamit. – Biccentett a fejével, hogy menjek közelebb, mire bizalmatlanul végigmértem. – Ne aggódj, nem harapok – vigyorgott rám, mire csípőből visszaszóltam:

– Kár.

Egyetlen röpke pillantásra találkozott a tekintetünk, de ennyi is elég volt. Mintha forró lehelet futott volna fel a gerincem mentén. Most már határozottan rossz ötletnek tartottam közelebb merészkedni. De a fenébe is, akartam.

Alighogy odaértem, felébresztette téli szendergéséből az egyik bokrot, életre hívta a rózsabimbókat, majd félig mögém lépve jobbjával óvatosan megfogta a kezemet és a virág fölé húzta. A körmöm a halvány szirmokat súrolta.

– Érintsd meg – mondta halkan Aiden, én pedig alig fogtam fel ezt a két kurta szót, mert mentolos tusfürdőjének és fás arcszeszének illata alig hagyott szabad kapacitást az agyamnak egyéb ingerek feldolgozására. Amit hagyott, annak a javát is kellemes hangjára és az érintésére fordítottam.

Darabos mozdulattal teljesítettem a kérést, mialatt próbáltam nem tudomást venni a kezem remegéséről.

– Ne legyél vele durva – súgta bizalmasan, a lehelete a fülemet csiklandozta. – Kényeztesd, kérleld. – Esküszöm, hogy az ajka a fülcimpámhoz ért!

Pontosan úgy cirógattam ujjbegyeimmel az egyre vörösebb bimbó szirmainak élét, ahogy Aiden a kézfejemet. Kis köröket írt le a bőrömre, én pedig ugyanilyen lágy, masszírozó mozdulatokat tettem. Energiái most szelíden hullámoztak, az enyéimhez simultak, a láthatatlan szálak egymásba fonódtak. A bimbó duzzadtabb lett, lassan, reszketegen nyílt ki, bár az is lehet, hogy valójában én remegtem.

– Jól csinálod. – Aiden rekedt hangja az egész testemben visszhangzott. – Simogasd. – Középső ujja finom nyomására az enyém első ujjperce a bársonyos szirmok közé nyomult. Égett az arcom, a légzésem kapkodóvá vált.

A mágiát már csak érzéssel, semmint tudatosan irányítottam, ha egyáltalán még én irányítottam bármilyen szinten is. A gondolataimat teljes egészében Aiden töltötte ki, ő volt minden hang, illat, melegség és érintés. Nagyjából másfél éve az én kezem volt felül, Aiden azonban rózsaszirmok helyett a csiklómat simogatta. Ahogy azt vártam tőle éles eszéhez mérten: gyorsan tanult.

Most pedig ő tanított, és bár ebben semmi szemérmetlen sem volt, az ölem forrón lüktetett, a fejemet kicsit oldalra döntöttem, felkínálva nyakam oldalát a szájának…

Alighogy ajka a bőrömhöz ért, megfeledkeztem esküvőről, kertről, rózsabokorról. Megfordultam, mindkét kezemmel hullámos hajába túrtam a tarkójánál, és csupán egyetlen másodpercet vesztegettem arra, hogy vágytól ködös szemébe nézzek, majd megcsókoltam. Azonnal elkapta a derekam, szorosan magához ölelt. Belenyögött a csókba, amikor öle az alhasamhoz nyomódott, keze a fenekemre csúszott, megmarkolt és hozzám dörgölőzött. Éreztem a merevedését, amit két mohó csók között sóvárgó nyöszörgéssel díjaztam.

Többet akartam. Minden kellett.

És egyszer már mindent meg is kaptam. Aztán amikor kiderült, hogy sokkal többről is lehetne szó, megfutamodtam. Akkor, egy éve megijedtem. Az első pillanattól magával ragadott, mint egy vad vihar, és mire észbe kaptam, nem csak a testünk simult egymáshoz odaadón, hanem mágikus energiáink is. Az emiatt érzett örömét a rémületem tette tönkre. És ha lehet, most még rosszabb volt az időzítés. Ez elég volt, hogy lehűtsön.

Aiden keze visszavándorolt a derekamra, csókjai puhatolózók lettek, majd teljesen elmaradtak, miután nem viszonoztam őket. A homlokát az enyémnek döntötte, és bár mindketten kapkodva szedtük a levegőt, a tekintete tiszta volt, éberen figyelt.

– Be fogsz futni a házba?

Nem volt se bánat, se vádaskodás a kérdése mögött, csak beletörődés. Ezért szorult el a torkom.

Árnyalatnyi biccentéssel feleltem. Elvettem a kezem a tarkójáról, lassan elhúzódtam, kiléptem a karjai közül. Egyetlen mozdulattal se próbált megállítani, amiért hálás voltam.

Sarkon fordultam, hogy ha nem is futva, de sietősen letudjam a kert és a kúria közti távot, ám a látványtól földbe gyökerezett a lábam.

Az ösvényt övező rózsabokrok, az esküvő számára kijelölt területet ölelő hortenziák és liliomok mind kinyíltak, a távolabbi alma- és barackfák virágba borultak. A levegő párásabbá, nehezebbé vált, megtelt a tavasz és a nyár buja illatával. A mágia lenyomata fátyolként lengett be mindent, szinte éreztem az ízét, ahogy a szájpadlásomra tapadt. Menta és narancs keverékének tűnt.

Hátrapillantottam a vállam fölött Aidenre, megszólalni viszont nem bírtam. Mit mondhattam volna egyáltalán? Azt se tudtam a rám törő érzelmi katyvaszban, hogy mit éreztem igazán.

Aiden is hallgatott, nyugodtan állt, zsebre tett kézzel, az arcán halvány mosollyal. A szó hagyományos értelmében nem volt jóképű. Macskás szem, görbe orr, aszimmetrikus száj, amitől egy szögben úgy festett, mint aki gunyoros, féloldalas mosolyra húzta a száját, sokszor úgy viselkedett, mint aki karót nyelt, jobban szerette a mágiát tanulmányozni, mint emberek közé menni, szórakoztatta, ha képes mást kijátszani, ha unatkozott, manipulatív terveket szövögetett, és mégis…

Őt láttam magam előtt minden lépésnél, amivel a kettőnk közti távolságot növeltem. Pont, mint egy éve. Annyi különbséggel, hogy akkor attól féltem, hogy csak azért, mert velem szexelt először, és a mágiánk összhangban volt, automatikusan kapcsolatot vár el. Ezúttal megijedtem a felfedezéstől, hogy legutóbb talán elszúrtam. Hogy szeretem. Hogy ezúttal is ugyanolyan könnyen elcseszhetem. Hogy fogalmam sincs, hogyan ne rontsam el. Hogy talán máris tönkre tettem mindent, azt is, ami nincs.

Berontottam és megtorpantam a hallban. Egy darabig a mozaikpadlót bámultam, a kirajzolódó cseresznyefát, eljátszottam a gondolattal, hogy visszamegyek, de végül megráztam magam és elvetettem az ötletet. Kettesével szedtem a lépcsőfokokat az első emeletre, végigmasíroztam a van der Verle család türkiz és bronz színeiben pompázó folyosón, újabb lépcsők, félemelet, majd egy kisebb szalon után megálltam vendégszobám impozáns kétszárnyú ajtaja előtt.

Az ilyen ajtók miatt nem szerettem Shigiéknél megszállni. A családja tovább vitte „a szem a lélek tükre” felfogást a következő szintre: az ajtó a lélek tükre. A hálószobák bejárata a benne lakót tükrözte. London belvárosa és Valencia tengerpartja mosolyt csalt az arcomra, de a kibogozhatatlanul kacsmargó ösvények közül mintha egyik sem vezetett volna hozzájuk, inkább a semmibe vesztek. A középen éktelenkedő labirintus nyomasztó átláthatatlansága szinte beszippantott, ahogy sokadjára próbáltam a szívében kuporgó alaknak valamiféle kiutat találni.

Akkor is az útvesztő körül forogtak a gondolataim, amikor a szertartáson elfoglaltam a helyem a Ru mögötti félkörben.

Tekintetemmel a fehér jégvirághímzést követtem Ru földet seprő, jégkék ruhájának hátán. Hat másik tanújával együtt én is hasonlót viseltem, csak kevésbé díszeset, egyszerűbb szabásút. Próbáltam a jégvirágokra koncentrálni, kizárni periférikus látóteremből a vörös, arany és narancsszín kavalkádot, amit a velünk szemben álló Shigure és az ő tanúsora jelentett. Mi a tél – Rukhsana téli gyerek volt –, ők a nyár, Shigi miatt. Közöttük volt Aiden is.

– Az el nem múló télre – mondta halkan a vőlegény, közelebb lépett és megfogta Ru kezét. Férfikórus visszhangozta a szavait a lámpásokkal megvilágított, buján zöldellő, havas udvaron.

A mágia fellobbant, a széksorokon túli tó víztükre finoman fodrozódott tőle.

– Az örök nyárra – felelte Ru, mi pedig utána mondtuk.

Felpillantottam. Aiden szinte azonnal elkapta a tekintetemet. Égett az arcom, szinte éreztem a bőre ízét a nyelvemen, az ujjaimat csiklandozó tincseket, amikor a hajába túrtam, szikár teste melegét…

Újabb mágikus hullám csapott fel, szelídebb, gyengédebb az előbbinél, hogy táncra keljen azzal. A meghívott fotósok vadul kattogtattak, a vendégek közül sokak arcából csak a mobiltelefonjukat láttam, mert vagy képet, vagy videót készítettek arról, ahogy Shigure és Ru bal csuklóján az egyesülésüket jelző, fehér rúnák sora jelent meg. Holnap címlapra kerülnek az online- és nyomtatott sajtóban is.

Tudtam, hogy Shigi státuszának szólt, mégis tolakodónak éreztem a fotósokat, meg mobilokat. Nem láttam magam előtt, ahogy esetemben is ekkora felhajtás lenne majd. Inkább szűk családi- és baráti kör, bizalmas, meghitt közeg, mélybordó és arany díszítéssel…

Megmerevedtem. A bordó-arany kombináció a Campbell család színei voltak. Aiden visszafogottan, de őszintén rám mosolyogott, mintha a fejembe látott volna. Lehetetlen volt, tudtam jól. A szabad ég alatt álltunk, nekem mégis levegőre volt szükségem. Alig bírtam kivárni, hogy lanyhuljon a taps, és az első vendég megindítsa a gratulálók özönét. Ahogy ők jöttek, én úgy slisszoltam el a sokaság tagjai között.

A zenekar első keringőjének éjszakába vesző dallamától kísérve siettem be a kúriába, hogy a szobámba meneküljek. Már a kilincset szorongattam, amikor észrevettem az ajtón a rózsabimbót a Piccadilly Circus közepén. Délelőtt még biztosan nem volt ott. Ujjaim hegyével épphogy hozzáérve rajzoltam körbe pár vonalat, mire azok szabályosan megremegtek, a fa átmelegedett a kezem alatt…

A következő pillanatban határozott kéz kapta el a felkaromat, fordított meg és lökött az ajtónak. A hátamba vájtak a minták, de sokáig ezzel nem törődhettem, mert Aiden szája megtalálat az enyémet. Elfojtottam egy nyögést, a kezemnek azonban képtelen voltam megálljt parancsolni. Kapkodó mozdulatokkal húztam ki aranyszín ingét vörös nadrágjából, ujjaim mohón tapogatva indultak felfedezőútra lapos, feszes hasfalán. Alsó ajkába haraptam, amitől megrándultak a hasizmai.

A tarkómnál a hajamba markolt, így feszítette hátra a fejem, nyelve a nyakamon kalandozott, szabad keze a ruhámat gyűrte feljebb, de szinte azonnal megállt, a bőröm ízlelgetésével is felhagyott, csak mélyen belélegezte a bőröm illatát. Hajamat markoló kezében már nem volt követelőzés, csak kapaszkodás.

– Jól vagy? – kérdeztem elfúló hangon, mintha nem is én rohantam volna el az esküvőről.

Sima álla fel-le mozdult a vállamnál, a szoknya pár centivel lejjebb csúszott. Próbálta visszaigazgatni a helyére a ruhadarabot, ám a csukójára tettem a kezem és megállítottam a mozdulatát.

Élesen beszívta a levegőt.

Felemelte a fejét, kissé elhúzódott. A szeméből az a vad éhség nézett vissza rám, amit én is éreztem. Még mindig markolta a hajamat.

– Megálljunk? – firtattam és kihúztam az inge alól a kezem, mintegy kihátrálva egy lépéssel a helyzetből, hogy tisztábban tudjon gondolkodni. A levegő hűvösnek tűnt a bőre után.

– Ne…

– Akkor mit szeretnél, Aiden?

Mert én őt akartam. Most. Azonnal. A következő perceken való agyalás nélkül. Kényszerűnek tűnő elköteleződés nélkül.

Megnyalta a száját. Önkéntelenül leutánoztam, mire bokától derékig hozzám simult. Visszahúzta a kezét tenyerem alól, majd ujjait az enyéim közé fűzte és a fejem mellett az ajtónak szegezte a kezem. Egyik combja a lábam közé talált. Szégyentelenül hozzádörgölőztem, és fikarcnyi bűntudatom sem volt, amiért elégedettséget éreztem elnyíló szája, hirtelen emelkedő mellkasa láttán.

A magunk módján játszottunk egymással.

Miközben mindketten tudtuk, hogy ez több puszta játéknál.

– Téged – vallotta be fojtott hangon. – És nem pusztán lopott órákra. – Villanásnyi, kelletlen grimasz torzította el a vonásait, a szorítása lazább lett, fokozatosan távolabb húzódott és nem nézett a szemembe.

Majdnem szó szerint ugyanezt mondta egy éve is. Akkor azt hazudtam, hogy nem lehet, holott az igazság az volt, hogy nem akartam, mert… Öklömnyire zsugorodott a gyomrom a gondolattól, hogy talán csak a mágiánk rezonálása miatt kereste a társaságomat. Huszonegy évesen megijesztett, hogy a maga komolyságával máris esetleg a holtodiglan-holtomiglan járt a fejében. Arra egészen biztosan nem álltam készen.

Még mindig ódzkodtam, mert vele olyan volt, mintha nem csak egy ki tudja, milyen hosszú – vagy rövid – kapcsolatra bólintottam volna rá, hanem egyből a végső elköteleződésre. Könnyedén összegabalyodó mágiánk se nyugtatott meg.

Frissen borotvált arcára simítottam a tenyerem. A térdem megremegett, amikor a mogyoróbarna pillantás teljes súlya rám nehezedett.

– Sajnálom, Aiden – suttogtam. Ujjaim alatt megfeszült az állkapcsa. – Mindent megérdemelsz, és még annál is többet, de én nem tudok ennyi mindent megadni. Még nem.

Elfordította a fejét és ellépett tőlem. A szalon hirtelen sokkal hidegebb lett.

– Most vagy hazudsz, vagy túl udvarias vagy, hogy egyenesen visszautasíts. – A válla fölött hátrapillantott rám. – Előbbinél többre tartalak, utóbbinál pedig nyersebb vagy. Nem értelek.

Ellöktem magam az ajtótól, de nem merészkedtem közelebb Aidenhez.

– Te tudod, mit akarsz, ismered az utad, látod, hogy min kell végigmenned, megvan a helyed, a szereped, amivel kibékültél, ami szerint élsz. De én? – tártam szét a karjaimat. – Fogalmam sincs.

– Mellettem is kitalálhatod.

Megráztam a fejem.

– Onnantól, hogy a mágiánk rezonál, semmi szavam nincs. – Karba fontam a kezem és felhúztam a vállam, a mellkasomra mintha súlyokat pakoltak volna, a nyomás minden szóval rosszabbá vált. – Tök jó, hogy céltudatos vagy és tudod, mit szeretnél, de nekem ez még ijesztő. Én még nem tartok itt.

Tekintetemet az övébe fúrtam.

– Neked már ránk is megvan a forgatókönyved, hogy meddig járunk, hogy mikor kéred meg a kezem, hogy mikor lesz ideális az esküvő, majd a gyerekek. – Megemelkedett a mellkasa, a szája már szólásra nyílt. – Ne mondd, hogy nincs igazam! – Elharapta a ki nem mondott szavakat. – Ha most rábólintanék kettőnkre, aszerint élnék, amit te elterveztél nekünk.

– Mindig van beleszólásod – ellenkezett, majd egész testével felém fordult. A szemöldöke között elmélyült a ránc, ahogy próbálta megérteni az álláspontomat.

Élesen, örömtelenül felnevettem.

– Ru anyósa már a gyerekeket tervezi.

– Nem tudják – mondta halkan. Kérdőn felvontam a szemöldököm, mire megköszörülte a torkát és egy pillanatra lesütötte a szemét. – Senkinek se mondtam el, hogy összhangban vagyunk. És nem is fogom.

A szám elnyílt, szólni próbáltam, de egy hangot se bírtam kipréselni magamból.

Ezúttal rajta volt a sor, hogy a tanácstalanságát céltalan gesztusba fojtsa: beletúrt a hajába.

– Látom, hogyan küzd Shigure a rokonai elvárásaival azóta, hogy felfedte a kötelékét a barátnőddel. Minden áldott nap veszekedéssel telik, mert Rúban nem a vele egyenrangú párját, hanem a családnév örökítő eszközét látják. – Kissé felszegte az állát. – Én nem követem el ezt a hibát.

– Hazudsz nekik – suttogtam, és azt már csak gondolatban tettem hozzá, hogy „miattam”.

– Fogalmazzunk inkább úgy, hogy tisztában vagyok azzal, mikor érdemes csendben maradni. Mindkettőnk érdekében. – Halványan elmosolyodott. – Kegyetlenség volna a részükről, ha rád erőltetnének. Nem fogom megengedni nekik.

Melegség járt át, de a számban megkeseredett a legutóbbi csók íze attól, amire készültem.

– Kell még egy kis idő, talán pár év, hogy kitaláljam, mihez kezdek az életemmel. – Megdörzsöltem a karom, majd nagy levegőt vettem a következő mondatomhoz. – Nem kérhetem és nem is kérem, hogy megvárj.

A torkom elszorult, ahogy Aiden arca megnyúlt, szeme elkerekedett, mert megértette, mire céloztam mindezzel. Önkéntelenül lépett felém kettőt, ezzel majdnem kartávolságon belülre ért. A hátam megint az ajtóhoz simult, hogy legalább leheletnyivel távolabb legyek tőle. Esküdni mertem volna, hogy éreztem azt a francos rózsát a lapockámnak nyomódni.

– Miért ne kérhetnéd?

– Mert önzés. És mert az esküvő után hazaköltözök apához Valenciába – hadartam egy szuszra.

Megereszkedett a válla. Úgy nézett rám, mintha elárultam volna. Szívesen elfordítottam volna a tekintetemet, hogy ne kelljen mindezzel szembesülnöm, de tudva, hogy mindössze órák voltak hátra az elválásig, minden apró részletet az emlékezetembe akartam vésni.

Én alakítottam így, tisztában voltam vele, de akkor is fájt az a lassú, határozott bólintás, amivel megpecsételte az elhangzottakat. Mint egy kimondatlan, de nagyon is létező fogadalmat tett volna.

Úgy viselkedtünk végig a lagzin, mintha mi sem történt volna. Két ismerős voltunk, akik régebben kavartak, semmi több. A lopott érintések nem léteztek, az egymásba akadó pillantásokat jelentéktelenségbe csomagoltuk. Minden táncpartnerében a jövendőbelijét kerestem, a nőt, akit majd gyűlölhetek, mert valakire ki kell majd vetítenem, hogy elszúrtam. De így volt helyes. Kegyetlenség lett volna olyan ígérettel kecsegtetnem, amit talán az idő és a körülmények felülírnak.

Jobb az elengedés.

Akkor is erről győzködtem magam, amikor másnap reggel összecsomagoltam, ez a háromszavas mantra járt a fejemben a reptéri terminálnál, és több ezer méter magasan is. Megkönnyebbülést tettettem afölött, hogy nem volt könnyes búcsú, csak egy-egy semleges, semmitmondó „szia”. Mi más történhetett volna még? Utánam rohan? Már megtette a kúriában, az eredményét is ismertük, és odáig szerencsére sose süllyedt volna, hogy könyörögjön.

Ennél önérzetesebb férfi és hatalmasabb mágus volt.

Nekem pedig sokkal nagyobb szükségem volt az életem átgondolására annál, semmint hogy visszakozzak. Ki kellett derítenem, merre tovább, hogy mi érdekelt igazán, hogy mi nélkül nem akartam élni, vagy egyáltalán: hol akartam élni.

A Piccadilly Circus és a mágikus kertek nem véletlenül voltak olyan messze egymástól.

Apa házában, az emeleti szobámban is az a kaotikus ajtó járt a fejemben, miközben gépies mozdulatokkal nekiláttam kipakolni a cuccaimat. Nem jutottam messze. A bőröndömet felnyitva, a ruháim tetején egy tintatartóra hasonlító üvegcsében hüvelykujjnyi, félig kinyílt rózsabimbó pihent. A szirmok a bordó egy olyan mély árnyalatában játszottak, ami már-már feketének tűnt, a szélük aranyszínű volt. Aiden családjának színei. Az üveg szájához hanyag eleganciával írt üzenetet kötöttek: „Gondoskodás nélkül is életben marad. A.”

– Borzasztó vagy – susogtam bután vigyorogva.

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 9.0/10 (2 votes cast)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük