Szőke-Kiss Márton: Néhány napra Édentől – 2. részlet

Előző részlet

Akkoriban a városok voltak a legveszélyesebbek.

A ragály emberek és állatok között is terjedt, szinte minden lehetséges módon; aki a károsodást hordozó testnedvekkel érintkezett, azonnal megfertőződött. Egy köpet ugyanolyan veszélyes volt, mint egy csepp fröccsenő vér – ezért még a fertőzöttek irtásakor is óvatosnak kellett lenni. Terjedt vizelet és széklet útján is. Amikor az első fázisban küszködő őrjöngők elborítottak egy várost, mindkettőből bőven kijutott az utcákra. Az emberek csak késve értesültek róla, mire kell odafigyelniük, de amikor a védekezés módja eljutott valamely környékre, a reakció minden alkalommal megegyező volt; talpig beöltözött, arcuk elé rongyokat és hasított textildarabokat fogott emberek lepték el az utakat. Ha egy kisujjnyi esélyt láttak rá, hogy túléljenek egy kitörést, megkockáztatták. A legtöbb helyen elterjedt, hogy lehelet és tárgyak érintése útján is fertőz az ismeretlen vírus, de élő orvosok és kutatók híján ezt már senki nem tudta bebizonyítani.

           Dean és Tabby eleinte többször is találkozott menekültekkel. Épületek tetején kuporgó családokkal, a tömegbe kamionnal belehajtó sofőrökkel, akik vérmocskos tarlókat hagytak maguk után. Szupermarketek polcai között bujdosó árvákkal, magányos, kóborló szerencsétlenekkel.

           Aztán hónapokkal később már leharcolt, hullák egész folyamával megtöltött utcák fogadták őket. Mindenfele a pusztítás szertelen nyomai, minden sarkon újabb stigmája az elveszett sorsoknak. A jelen makacs módon bebetonozta magát minden kő alá, és nem volt rá eszköz, hogy a jövő építőelemei a helyébe kerüljenek.

           A Skyfall Hotel, amelynek kiszakadt és szilánkokra zúzott forgóajtaja előtt Dean és Tabby állt, hasonlóképp stabil mutatója volt a lassú, szinte mozdulatlan enyészetnek. Falait takaró üveglapok mind ripityára törtek már az őrjöngés egy korai szakaszában. A szilánkok közt szétszakadva, alig olvasható “— enntartható fejlődé —” matrica, rajta napelemek ciánkékre fakult képével. Felborított és összetört cserepes tuják elszáradt ágai, arany csillagok a földön. Egykor a homlokzaton hirdették a szálloda színvonalát – most a földön heverve tették ugyanezt.

           – Annyira sötét.

           Dean elővette Tabby hátizsákjából az indukciós zseblámpát, megrázta párszor, hogy a hengertest rézspiráljában csúszkáló mágnesrúd valamennyi elektromosságot termeljen, aztán felkapcsolta. Gyenge fénysugár ment neki a törmelékkel megtöltött terem sűrű sötétségének. A földön gödröket és halmokat rajzolt ki a fénynyaláb, ahogy végigpásztázott az elfekvő holttestek seregén.

           Dean lekapcsolta a zseblámát és feljebb nézett, szemével lekövette a szintenként végigfutó ablaksorokat.

           – Nyolc emeletet. Mindegyiken lehet harminc szoba, vagy több. Attól függ hány négyzetméteresek. Legrosszabb esetben is úgy… kétszáz szobával számolhatunk. Kétszáz potenciális élelem és ruha lelőhely. És menedék.

           – Van elég kajánk – jegyezte meg Tabby.

           – Most igen. De ki tudja később mi lesz. Ha itt találnánk valamit, addig sem a saját készleteink fogynának.

           – Rendben. Én viszem a zseblámpát, te meg a fegyvert, oké?

           Dean bólintott.

           Bár már lassan egy éve nem láttak mozgó fertőzöttet, mégsem lehettek biztosak benne, hogy később sem fognak. Nem tudták milyen túlélő tulajdonságokkal rendelkezik a ragály, így inkább arra készültek, hogy bármikor visszatérhet. Tabby sosem mondta Deannek, de ő maga jobban tartott attól, hogy túlélők támadnak rájuk, akik kifosztják és szörnyűségeket művelnek velük. Amikor egyik napról a másikra megszűntek a törvények, elég példát látott rá, hogy rettegjen.

           Dean előhúzta hátizsákja külső zsebéből a teli táras, .45-ös Smith & Wessont. Mióta a Sinking Moon Pictures stúdióban magához vette, többször megmentette Tabby és a saját életét is. Bár a muníció fogytán volt, ez nem aggasztotta különösebben; valószínűtlennek tartotta, hogy jelentős mennyiséget kelljen elhasználnia a jövőben.

           Dean ment előre, Tabby pár lépés távolságból követte és igyekezett minél nagyobb területet megvilágítani.

           A padlót széltében-hosszában hullák borították. Nem volt már szaguk, és a nedvesség is teljesen kiszökött belőlük. Egy-egy alkarcsont, ujjperc, fájdalmasan roppant ahogy végiggyalogoltak rajtuk. Tabby a boltozat felé irányította a fényt, ám az olyan magasan volt, hogy szinte semmit nem láttak belőle; épp csak derengve tűnt elő valami megfakult színkavalkád. Újkorában impozáns hatást kelthetett. Jóval előttük a fény téglalap alakban tört meg a falakon. Ahogy elkalandozott, mellette több másik reflektáló lap ragyogott fel.

           – Liftek. Szép lenne, ha még működnének – mondta Dean.

           – Inkább egy működő hűtőszekrénynek örülnék.

           – Idenézz!

           Tabby követte Deant a fénnyel.

           Szinte közvetlen a bejárat mellett alakot váltott a holttest özön; egy jól kivehető vonalban hullámként emelkedett ki, majd hanyatlott vissza. Ahol a fény túlfutott rajtuk, beszakadt ajtók és egy arcra dőlt, kettéhasadt fiókos szekrénysor. Tabby fejük fölé irányította a lámpafényt és megbizonyosodott róla, hogy jól tippelt; a plafonról alányúló, valamikor a világításért felelős vaskos tölgyfa testen összekaristolt betűkkel a „RECEPCIÓ” felirat állt.

           – Meg kell néznünk, maradt-e itt beléptető kártya.

           – Tartsam a lámpát?

           – Úgy is imádok elharapott nyakú testek között kutatni.

           –  Cserélhetnénk, de belenőtt a kezembe a lámpa.

           – Én meg hányni fogok – fintorgott Dean és mielőtt még meggondolná magát, beletúrt a vérben összeérett csont, bőr és ruhacsomók közé.

           Többször rá kellett szólnia Tabbyra, hogy jó szögből világítson, különben a koromsötétben nemhogy mágneskártyát, de egy ötven karátos aranyrögöt sem vett volna észre.

           Elkeserítően hosszú ideig semmit sem talált. Már a lámpa fénye, és Tabby is fáradni kezdett, amikor a rakás legaljáról, egy foszladozó ingzsebből Dean diadalmasan előhúzta a sokat érő plasztiklapot. Tabby majdhogynem tapsolt örömében – de csak majdhogynem.

           Jó időbe tellett, mire alulról felfelé haladva minden szobát egyenként végigpróbáltak, de szerencséjükre nem a legfelső emeleten, hanem már a hatodikon, a 625-ös ajtónál engedelmesen pittyent a zár.

           Ahogy benyitottak, rég ízlelt friss levegő legyintette meg az orrukat. Igaz, kicsit állott volt, kicsit dohos, de az általánosan jelenlévő szagokhoz képest mégis üdítően hatott. És ez csak a kezdet volt; a diszkréten félrevont függöny előtt két személyre vetett ágy, lábuknál gondosan összehajtogatott törülközőkkel. Szemközt egy öltözőtükör alatt nyurga lábú íróasztal, jobb sarkában teáskészlet: elektromos vízforraló, gyümölcstea filterek, 5 grammos kristálycukros zacskók. Csészék és kanálkák.

           – Ó… – Tabby táskáját a földre dobva, hassal az ágyra vetette magát. Halovány porpászmák szálltak fel a nyomában. Dean becsukta maguk mögött az ajtót. Lepakolta hátizsákjaikat az előtéri szekrények egyikébe, aztán kipróbálta a villanykapcsolókat, de nem lett világosabb. A hotel napelemei úgy tűnt már csak az ajtózárak mechanikáját működtették, fényt nem voltak képesek előállítani.

           – Hát nem fantasztikus? – ült fel vidáman Tabby. – Minden tiszta és hullamentes. Sehol egy folt, minden érintetlen és fogadás kész! Azt hiszem én innen el sem megyek már.

           – Nézd meg a minibárt, lehet még az is tele van – Dean az ablakhoz lépett és széttárta a függönyt. Alattuk a város szürke, mozdulatlan. Nyugodt közönnyel hagyta, hogy az alkonyat lassan betakarja.

           – Alkohol! – sikította Tabby a LED tévé alatti hűtő nyitott ajtaja előtt. – Édes atyám, sör és pezsgő! Bor és vodka! Ránk fér, hogy egy kicsit lazítsunk – fordult Dean felé. – Nem gondolod?

           – Egy sör talán nem árthat.

           Nem sokkal később odakint mindent elborított a sötétség. Az ablak résnyire nyitva, épp csak a levegőpótlás miatt. Meggyújtottak párat Tabby gyertyái közül. A viaszt a földre és az asztalra csepegtették és beleállították a rudakat. Bár mindketten éhesek voltak, ezúttal teljesen megfeledkeztek a vacsoráról. A minibár melletti szekrényből poharakat vettek elő és pezsgőt töltöttek egymásnak. Eléggé le voltak gyengülve ahhoz, hogy már néhány korty után fejükbe szálljanak a buborékok.

           – Hosszú ideje nem éreztem ilyen jól magam – mondta Tabby. – Bár valljuk be, ez nem nagy csoda.

           – Premierekkor minden nap másik hotelben, másik városban, másik földrészen szálltunk meg. Emlékszel? Annyira távoli emlék, mintha nem is velünk történt volna. – Dean belekortyolt a  poharába. – Talán nem is mi voltunk.

           – Ha kevesebbet ittunk volna, jobban emlékeznénk – mondta bujkáló mosollyal Tabby.

           – Akkoriban rengeteget foglalkoztatott a gondolat… Nevetséges belegondolni is, de folyton azon rágódtam, hogy mindez csak porhintés. Idővel elfelejtenek majd és ‘ZS’ kategóriás filmekben fogunk szerepelni, a gyerekeink veszik át a címlapokat tőlünk. Vége lesz, mintha soha el sem kezdődött volna. Mennyire értelmetlen volt. Annak tükrében, ami történt… komédia.

           Tabby keserűen felnevetett.

           – Én is biztos kevesebbet idegeskedtem volna, ha tudom, hogy a stúdiót és a filmtekercseket is halálos vírus-fertőzöttek fogják a földbe taposni.

           – … akik tulajdonképpen korábban a nézőink voltak.

           – Na tessék! – emelte meg a poharát Tabby. – Kell ennél egyértelműbb kritika? Ha innen nézzük, a nép kinyilvánította egyértelmű nemtetszését a kommersz hollywoodi szennyről.

           – Megvolt a revans. Most már biztos megbékélve néznek minket fentről.

           Tétován kortyoltak párat, mintha valami zavarba ejtő történt volna.

           Lassan kiszállt a maradék buborék is a poharuk fala mentén.

           – Gondolod, hogy odafent vannak? – szólalt meg nagy sokára Tabby. Ujjai a pezsgősüveg száján játszottak. Ha nem iszik, eszébe sem jutott volna ilyet kérdezni. Még hogy odafent. Micsoda baromság.

           – Hát… remélem. Úgy értem, jó lenne hinni benne, nem?

           Dean felhajtotta a maradék italát, aztán azt mondta:

           – Akarsz róla beszélni?

           – Hogy?

           – Rosalie-ról – mondta óvatosan.

           Tabby maga elé meredt. Az út alatt rapszodikus gyakorisággal bukkant fel, majd lett eltemetve a téma. Tabby hol több, hol kevesebb meggyőződéssel bizonygatta magának, hogy húga, Rosalie, a családi házban túlélte a járványt. Érvei „A kertvárosban kevesebb volt a fertőzött.” és „A ház olyan masszív, mint egy erőd”-től egészen a „Biztos, hogy túlélte, érzem.”-ig terjedtek. Dean jobbnak látta hallgatni, de tudta; hosszú távon annál rosszabb lesz, minél később fogadja el Tabby a megmásíthatatlan tényt; hogy mindenki halott.

           – Inkább igyuk meg a maradék pezsgőt – tért ki a válasz elől Tabby. – Úgy látom van ott még egy bontatlan palack tokaji is. Ne hagyjuk megbuggyanni.

           Két deci fogyhatott a borból, amikor már mindketten úgy érezték, ültükben el tudnának aludni. Dean épp csak annyira szedte össze magát, hogy eloltsa a gyertyákat, aztán segített Tabbynak felállni. A lány egy percre belekarolt, szinte csimpaszkodott rajta. Dean érezte hajának szagát, ami az alkohol kesernyés gőzével keveredett.

           Óvatosan az ágyra fektette, levette róla a cipőt és a zoknit, aztán betakarta a paplannal. Mellé heveredett, magára húzta a takarót. Lecsukta szemét és átadta magát a kavargó sötétségnek.

*

Másnap késő délelőtt, sűrű, szürke vattafelhők borították az eget.

Dean kialvatlanul ébredt, feje lüktetett. Jó öreg másnaposság, gondolta, üdvözöllek. Felült az ágyon, kinyújtózott, kezével végigsimított hosszú, csimbókos haján. Nézte, ahogy a távolban esőfüggöny ereszkedik a városra.

           A fürdőbe ment. Egy ujjnyival feljebb tolta a zuhanykart, mire hörgő, gurgulázó hang tört elő a fal mögött futó csövekből. Vékony erecskékben csurogni kezdett a víz. Gyorsan elzárta. A hotel hosszú vízvezetékeiben maradhatott még pár köbméter.

           A zuhanyzóban talált folyékony szappant. Levetkőzött és úgy ahogy volt, száraz hajára kent a kézmosóból. Addig dörzsölte a fejét, amíg a lehetőségekhez képest habos lett, aztán nyomott még a tenyerébe és a testét is megtisztította. Hetekkel ezelőtt fürödtek utoljára, a tisztálkodószer illata idegen, természetellenes anyagként fedte be. Vizet engedett, de csak addig csurgatta magára, amíg gyorsan végig nem járatta a kezét teste minden tájékán.

           – Van víz? – hangzott a háta mögül.

           Tabby állt a zuhanyzókabin ajtaja előtt. Kókadt szemekkel pislogott Deanre.

           – Nem tudom mennyi van, de szerintem marad neked is. Keveset használok. Bejössz?

           Tabby nem válaszolt azonnal.

           – Majd ha végeztél – visszament a szobába.

           A délután nagy részét a hallban fekvő holttestek zsebeinek átkutatásával töltötték. A terem óriási volt és szinte teljes egészében a szerencsétlenül jártak földi maradványai takarták, így a keresgélés hosszadalmas és fáradságos munka volt. Felváltva motoztak és tartották a lámpát.

           Rengeteg lemerült, összetört mobiltelefont találtak. Ötven és száz dollárosokkal kitömött pénztárcákat, amik már haláluk napján is csak színes nyomtatványok voltak. Laposüvegek, beléjük poshadt italokkal. Öngyújtók, papír és fém cigarettás dobozok. Többeknél családi fényképek, telefonszámok egy papírfecnin. Egy medál, megállt zsebóra, gyógyszeres tégely. Sokuknál rugós kés, vagy mezei szeletelő, amit a konyháról emelhettek el.

           Összesen huszonhárom mágneskártyát találtak.

           Ugyanúgy csinálták ahogy az azt megelőző napon, de ezúttal még lassabban haladtak, mivel minden ajtónál végig kellett próbálniuk az összes kártyát.

           A legelső nyitható szobából Dean elhozott két takaróhuzatot, egymásra húzta őket, aztán abba pakolták amit felkutattak.

           A legtöbb helyen csak pirított földimogyorót, burgonyaszirmot vagy puffasztott, száraz ételeket találtak. Pattogatásra váró kukoricát, több zacskónyi, mindenféle ízű kekszeket, de néhány lakó hasonlóan gondolkozott, mint ők, és a ruhás szekrényben egész tornyokban álltak a konzervek. Dean hamar rájött, hogy az egykori lakók több ételt hagytak hátra, mint amit magukkal tudnak vinni. Úgy számolta, hónapokba telne, mire mindent elfogyasztanának, de addig nem maradhattak.

           Az utolsó kilenc szobából már csak ruhákat hoztak el; kitömött kabátokat, néhány meleg és kényelmes kasmír pulóvert, pár jó állapotú farmert és alsóneműt. Találtak baseball sapkákat és kettő, valamilyen természetvédő egyesület logójával díszített, zöld kockás esernyőt is.

           Dean tudta, hogy a szobájukba cipelt cuccokat, csak alapos mérlegelés és az ezzel együtt járó selejtezés után tudják majd felvenni a készleteikbe. Dönteni kellett, mire van feltétlen szükségük, és mi az ami csak felesleges teherként hátráltatná őket. Tudta például, hogy az esernyő helyett sokkal praktikusabb a már meglévő nejlonponyvájuk, de Tabby ragaszkodott hozzá, hogy felvigyék a bázisukra – még ha végül ott is kell hagyniuk.

           – Eszembe jutott valami, leugrok a földszintre – mondta Dean, amikor a szobájukba érve Tabby fáradtan hanyatt dobta magát az ágyon. – Nem maradok sokáig.

           – Mit csinálsz? – kérdezte Tabby.

           – Eszembe jutott valami fontos és halaszthatatlan.

           – Ha vécézned kell, mond nyugodtan azt – sóhajtotta Tabby.

           Deannek odalent eszébe jutott, hogy zseblámpára is szüksége lenne, de már nem akart visszafordulni. A bejárat közelében kezdte átfésülni a nadrágzsebeket, ahova még elért a kintről beszivárgó fátyolos napfény. Megpróbálta felidézni nagyjából merre érdemes keresnie. Kisvártatva szerencsével járt; az egész napos hajlongástól fájó derékkal ugyan, de sikerrel emelte magasba kincsét, amiért tűvé tette a hotel nyugodt temetőjét.

           Egy tenyérnyi, összegyűrődött papírdobozt, melynek száján az idő sárgára marta a Camel feliratot. Négy szál, több helyen törött cigarettát őrzött magában, valamint egy levél Skyfall feliratú gyufasort.

           Kiballagott az utcára. Hátát a szálloda kopasz üvegfal keretének döntve a földre ült. Maga elé szórta a törött cigarettákat aztán a menthetetlen rudakból kimorzsolta az anyagot. Egy letépett szűrőfejre visszadugott egy félhengert és óvatosan dohányt szórt bele. Amikor kész volt, néhányszor a földhöz kopogtatta a dekket, majd rágyújtott.

           Nagyokat slukkolt. Élvezte ahogy a füst szétárad a testében, ellazítja az izmait, ólomsúlyokkal húzza le szempilláit…

           – Hé haver, van még egy szálad?

           A hang mintha a fejében szólna, de mégis test tartozott hozzá. Dean háta mögül jött a felborogatott bútorok és egymásra rétegződő testek közül. Mély bariton és reszelős, mint a torok amit rendszeresen whiskyvel öntöznek.

           – Keress magadnak – mondta fáradtan Dean. Egy cseppet sem tűnt meglepettnek.  – Folyton a nyakamon lihegsz, nem tudnál békén hagyni?

           – Lehetnél szívélyesebb – szólt a hang csalódottan. – Én mindig nagy örömmel látogatlak téged.

           – Eleinte én is örültem – mondta Dean. A cigarettájára nézett a mutató és a hüvelykujja között. Arra gondolt, a tenyerébe nyomja az égő parazsat. Vajon mi történne?

           Ügyetlen ugrándozás csattogása jutott a fülébe. A hang gazdája megcsúszhatott a testek valamelyikén, mert nagyot nyekkent, aztán recsegés hallatszott. Mintha megannyi pálcika törne ripityára.

           – Mi a baj Dean? – hallatszott most egészen közelről.

           Dean kivárt. A hideg végigfutott a gerincén, egész háta libabőrös lett. A szag ami a hanghoz társult egészen szörnyű, régi emlékeket ébresztett benne. Legszívesebben hátracsapott volna, mintha csak egy pimasz legyet akarna elhessegetni. De értelmetlen lett volna.

           – Amikor először jöttél… – kissé remegő kézzel beleszívott a cigarettába. – Azt hittem valami jelentéssel bírsz. Azt hittem segíteni fogsz. Talán elvezetsz Édenhez, vagy… akármi. Ehelyett olyan vagy, mint valami kullancs. Egy kurva makacs pióca.

           – Amikor először jöttem, biztos voltam benne, hogy bolondnak fogod tartani magad – vihogott az alak. Szőrös pofája előbukkant az árnyékból. Fényes, fekete orr, nedvesség csillogott rajta. Hosszú sertés, sötét szőr. Mélyen ülő gomb szemek. Szája dudori, előreugró, mozdulatlan.

           – Hogy?

           – Amikor először jöttem.

           A lény kibújt az árnyékok takarásából. Nagy, szőrös teste görnyedten csoszogott. Farából hosszú, kolbász vastagságú farok lógott, maga után húzva súrolta a földet. Mancsai síkesztyű nagyságúak, pofája csimpánz álarc. Rezzenéstelen, dermedt plasztika.

           Dean épp csak felpillantott rá.

           – Régen túl voltam azon, hogy bármin is meglepődjek. Ez az egész, ami történt, csak egy színdarab, de már nem keresem az igazságot a függöny mögött. – régóta foglalkoztatták már ezek a gondolatok.

           – Egy film? – röhögött a majom alak.

           – Gondosan felépített és levezényelt előadás – bólintott Dean –, amiben mindannyiunknak főszerep jutott. Csöndben eljátszottuk a ránk osztott szerepet, aztán leléptünk a világot jelentő deszkákról – ezúttal szó szerint.

           A csimpánz jelmezes mellé ült. Dean utolsót slukkolt a cigarettából, aztán elpöckölte.

           – Tényleg nincs még egy szálad?

           – Ha lenne, mire mennél vele? – elé dobta az összegyűrt Camel dobozt. – Tudod, az az érzésem, hogy te is egy vagy közülük.

           – Közülük?

           – A függöny mögöttiek közül.

           – Na hiszen… – tömzsi ujjaival megpróbálta kihalászni, majd összeilleszteni a törött cigaretta szálakat, de képtelen volt finom, precíz mozdulatokat végezni.

           – Ugyanonnan jöttél. A Nagy Rendezőtől. Az is lehet, hogy épp a járvánnyal együtt, kedvezményes menetjeggyel egy másik világból.

           – Azt hiszed ez volt a megjövendölt világvége?

           – Nem hiszek az apokalipszis baromságokban – szögezte le Dean. – Ez nem a világ vége, csak az emberiségé. Minden ami történt a kezdetektől fogva belénk volt kódolva és ott ketyegett, mint egy időzített bomba. Nincsenek gonosz démonok, akik lerohanják a földet, vagy a háború istenei… Csak mi vagyunk.

           – Ne bassz fel, Dean! – a csimpánz alak dühösen földhöz vágta a töredezett csonkokat. – Dumálsz nekem előadásról, meg főszereplőkről, miközben a napnál is világosabb, hogy megtorlás volt, ami végzett mindnyájatokkal!

           Dean megrázta a fejét.

           – Nem gondolom, hogy a járványnak bármi jelentősége lenne. Egyszerűen csak idáig jutottunk. Az útnak vége. Az egyenlet lezárult, jöhet az végeredmény. De azt mondom – állt fel – vannak dolgok amiket nem tudok megmagyarázni. Aminek nem értem a miértjét. Ilyen vagy te is.

           – Én csak egy cigiért jöttem.

           – Ne gyere többet – mondta határozottan. – Tényleg. Jobb lenne.

           – Azt hittem örülsz a társaságnak – mondta az alak árnyalatnyi sértődöttséggel a hangjában.

           – Ne gyere többet – Dean érezte, hogy elszorul a torka.

           Elindult vissza a sötétségbe. Az árnyékok gyomra úgy nyelte el, mintha üldözőjétől védné.

           A majombőrbe bújt alak figyelte ahogy távolodik. Mancsában tartott műfarkát szomorú ritmussal csapkodta a földhöz. Mintha monoton mantrájával elfeledett korok szellemeit akarná megidézni.