Prológus
Dean figyelte ahogy a balta újra meg újra a magasba lendül. Minden sújtásnál önkéntelen pislogott egyet. Ahogy a nyakcsigolyák recsegve törtek szilánkosra Tabby csapásai alatt, nem fröccsent vér, csak valami ragacsos, kátrányszerű anyag kenődött rá a baltafejre. Tabby haja testének lendületét követte. A lefejezett holttestek számának növekedésével mozgása egyre szakadozottabb lett. Lényének egy része megtorolt valamit a szörnyek itt hagyott porhüvelyén, arcán a bőr ráncok egész sokaságába torlódott a haragtól.
Előtte Dean hetek óta semmilyen kifejezést nem látott rajta.
Éden
Egész nap az országúton gyalogoltak. Két napja látták az utolsó ember alkotta építményt, egy felégetett benzinkutat, aminek a gázolajár táblájára valaki fekete festékkel ezt írta: „Felhagytam minden reménnyel!”. Dean arra gondolt más sem maradt nekik.
A nap úgy követte őket mint holmi lerázhatatlan operatőr. Élő közvetítés a világűrbe, gondolta Dean, ahogy menetelésük közben válla felett a fénybe nézett. A felhők olyan nyugodtan úsztak el felettük, mintha semmi sem történt volna az elmúlt szűk két évben. Mintha az emberiségnek évezredei lettek volna még túlnőni saját határain, majd mint egy kiüresedett csillag, önön súlya alatt összeroskadni.
A kozmikus óra azonban rég elütötte az éjfélt.
Dean aznap az elmulasztott lehetőségeken gondolkodott.
Minden napra volt valami. Hol gyerekkori emlékeit idézte fel, színes júliusi képeket. Villanásokat ahogy egy lengő kerti hintából szól a szüleinek, akik nem figyelnek rá. Apja faszénen disznótarját süt, a rostély izzik a húsok alatt. Illata a levegőben. Anyja tálcát hordoz körbe pezsgőspoharakkal, úgy mosolyog mintha egész életében ezt gyakorolta volna.
Máskor a forgatásokra gondolt. Messzi idegen világra. Kamerákra, amiknek műanyag teste lett a bennük pöndörödő celluloid hengerek koporsója. A raktár Hollywoodban, ahol film klasszikusok eredetijeit őrzik, talán már nem is létezik. Ha mégis létezik, mauzóleum csupán. Emberekre gondolt akikkel együtt dolgozott. Mostanra mind halottak voltak.
Ahogy a nap lassan süllyedt mögöttük a hegyormok vonzásában, Dean Tabby hátizsákját figyelte, ahogy jobbra-balra ring a lány meggörnyedt hátán. Szinte hipnotizálva érezte magát.
Arra gondolt sosem járt még az Amazonas-medencében. Nem látta a dús, fojtogató esőerdőt, ahogy végigköveti a folyó kanyarulatait. Nem beszélt bennszülöttekkel, nem látta hogy készítik a törzsi tetoválásokat, bár egyszer, egy dokumentumfilmet megnézett róla. Nem kísérte el a vadászaikat portyára, nem evett még olyan vadhúst amit önkezűleg ejtett el. Minden évben különböző alapítványokon keresztül adakozott, Afrikába, Dél-Amerikába, de sosem utazott el megnézni hova kerül a pénze. Nem járt Rio de Janeiróban, de többször is elrepült már felette. Szeretett volna néhány hónapot a Himalájában tölteni, serpákkal jakháton utazni és meredek szirteket megmászni. Eljutni egy olyan helyre ahol nincs térerő. Hindu kolostorban élni ahol senki nem ért angolul. Ahol szavak nélkül tanulhat. Szerette volna egy papírfecnire írni, hogy om mani padme hum, aztán beledobni egy imamalomba és megforgatni. Csinált már ilyet egy távol-keleti film bemutatóján, harminc újságíró és kétszer annyi fényképész előtt. Közben arra gondolt, létezhet-e teleportáló technika a valóságban, vajon képes lenne eltűnni, ha nagyon koncentrálna rá? Aztán sosem barlangászott. Félt a sötét és szűk helyektől, mégis szeretett volna lemászni egy földalatti vízgyűjtőbe, cseppköveket fényképezni és megérinteni egyet, csak azért, hogy igazi nyomot hagyjon maga után a világban. Ehelyett járt Batman barlangjába, a kövek habszilikátból készültek és csak a több rétegnyi száradt festék miatt tűntek igazinak. Az ember hozzájuk ért és meghorpadtak. Szeretett volna zuhanni, torkában dobogó szívvel, ordítva, maga alatt látni a makett házakat és hosszúmetélt tésztautakat, a horizonton a Föld görbületét és szédülni a ritka levegőtől meg az adrenalintól. Több tucatnyi felhők között játszódó jelenetben szerepelt, de sosem volt két méternél magasabban és a lába alatt zöld szivacsok védték az eséstől. Vagy hiába vehetett részt már vagy száz hajóúton – csillogó, úszó szállodákon –, mégsem érezte soha a tenger ölelését, rémisztő-fenséges erejét. Volt, hogy a mentőcsónakokat bámulta és elképzelte, ahogy egyedül hánykolódik a tiszta kék ég alatt, parttalan, határok nélkül.
Tabby öblös zsákja kitartóan táncolt a lány hátán. A táska kettényílt cipzáras szájából egy összetekert papírköteg figyelt ki. Tabby a menekülésük kezdete óta hordozta magával.
Dean gondolatai ismét elkalandoztak.
– Meséljek neked Leslie Irvine-ról? – Tabby úgy suhogtatta a kezében tartott összehengerelt forgatókönyvét, mint egy karmesterpálcát.
A Sinking Moon Pictures stúdiót férgekként kerítették körbe a nyüzsgő fertőzöttek. A parfümreklám, aminek két napos forgatására Dean és Tabby a stúdióba látogatott másfél hónapja fejeződött be. A felvett nyersanyag valamelyik vágószoba szerverére lehetett már másolva, várva, hogy valaki munkához lásson vele. A szobát azóta víztárolónak használták, a számítógépek pedig haszontalan fémdobozokká silányodtak a falakat ostromló fertőzött tömegek mellett.
– Hogy kiről?
– Sejtettem! – csapott az asztalra Tabby – Persze hogy fogalmad sincs, kiről beszélek. Akkoriban inkább jártál klubokba, mint színházba – engem meg anyáék folyton elrángattak. Istenem, hogy utáltam. Válogatás nélkül nézettek meg velem mindent. Shakespeare, Becket, Wilde… a felére sem emlékszem. Aztán egyik este a Macbethben felfigyeltem Leslie Irvine-ra.
– Ekkora tehetség volt?
– Nem, olyan jó pasi volt… naná, hogy ekkora tehetség volt! Szóval később utánaolvastam. Kiderült, hogy az év nagy felfedezettjei között emlegetik. Üstökös a színház egén, meg ilyenek. Hamar jó néhány nagykutya körbeszimatolta, de annak az idiótának semmi ízlése nem volt. Őszintén szólva kétlem, hogy bármit is olvasott a darabokon kívül, amikben játszott.
– Na és?
– Arról beszélek, hogy a színház után sikerült két olyan pocsék filmet forgatnia, ami először a földbe döngölte, aztán olajfúró pályára állította. Meg sem állt egy vidéki színi társulatig, ahova már nem jutottak el azok a Rob Schneider szintű filmgyalázatok.
– Vajon mi lehet a jó öreg Schneiderrel? – töprengett hangosan Dean. – Te el tudod képzelni, ahogy a többi fertőzött között tántorog az utcán?
– A kurva lényeg amiről beszélek – folytatta zavartalanul Tabby –, hogy Leslie Irvine-nak megvolt az esélye változtatni! Az én esélyem pedig itt van a kezemben – lerakta az asztalra és kisimította a forgatókönyvet. Elveszett gyerekek paradicsoma – állt a címoldalon.
– Komoly – nyugtázta Dean.
– És tudod mi a legkomolyabb az egészben? Tudod? Ez a forgatókönyv a kulcsa, hogy végre elfelejtethessem az emberekkel Fabienne Talmirát. Hat évet vett el az életemből… persze ne érts félre, hálás vagyok, ez a szerep adott meg mindent, amire vágytam. Mégis, ennyi évvel a befejező rész után is mindenki csak úgy emlékszik rám, hogy „Az a csaj a varázslós filmekből”. Hát bekaphatják! Ezzel a szereppel – határozottan a forgatókönyvre bökött – végre megmutathatom mindenkinek, hogy mire vagyok képes! Ez az én Nyughatatlanom, Az elszánt diplomatám… de minimum A szív bajnokai! Érted?
– Lehet ezt nem érteni?
– Azt mondtam magamnak, ezt a lehetőséget senki nem veheti el tőlem. Akkor is megcsinálom! Mindenképpen! Erre meg… világméretű járvány pusztítja el az emberiséget.
Ha egy filmben lettek volna, végszóra beáll a csend, vagy felhangzik a gépi röhögés.
– Majd elmorzsolok egy könnycseppet, ha túléltük – állt fel Dean. – Szerintem nagyjából biztos, hogy jelenleg mindenki szarik a forgatókönyvedre.
– Éppen ez az! – ragadta meg Deant Tabby – Éppen ez az!
Tabby megtorpant, táskáját az útszéli száraz hangák közé dobta és mellé telepedett. Kinyújtotta lábát, megpróbálta megérinteni a cipője orrát, de nem járt sikerrel. Sóhajtva dőlt hátra.
Dean megállt mellette. Órájára nézett. Körülbelül három-négy órájuk lehetett, mielőtt a nap karóra tűzi magát a távoli hegycsúcsokon. Ha szabad ég alatt haladtak, Dean jobb szeretett minél több időt mozgásban tölteni. Azt mondta Tabbynak, tovább kell menniük, de a lány nem válaszolt. Napok óta nem beszéltek. Tabby a forgatókönyvét olvasta. Néha motyogva a dialógusokat idézte, melyek mind értelmüket vesztették. Ilyen játékszabályok mellett ugyan mi jelentése volt az írott szónak?
Dean a szél hordta törmelékkel terített betonútra ült, hátizsákja oldalzsebéből elővette a térképeket. Különböző méretarányúak voltak. Valamelyik egy-egy várost és annak vonzáskörzetét ábrázolta, de a legtöbb távoli, műhold pásztázta képet rajzolt a szamárfüles papírra. Dean széjjelhajtogatott két különböző metszetű térképet és igyekezett megsaccolni hol járhatnak. A szakállába dúrt és mint legutóbb, most is emlékeztette magát egy szögmérő beszerzésére. Ha lett volna filctolla, felírja hátizsákja hasára is.
Úgy tűnt, a következő város több napi járóútra van.
Tabby felegyenesedett, kinyújtózott akár egy ébredő macska, aztán vállára kapta a zsákját. Várakozóan Deanre nézett. Dean összepakolt és annyit mondott Tabbynak, hogy megérti ha kimerült.
Hosszan tolták maguk előtt fáradhatatlan árnyékukat. Hamarosan felfigyeltek rá, hogy tőlük alig valamivel távolabb autóroncsok vágják el az országút vonalát. Közelebb érve látták, hogy nem egyszerű tömegszerencsétlenségről van szó; a roncsok kör alakban verődtek egymáshoz, mintegy védvonalként.
Dean és Tabby óvatosan, lépésről-lépésre hatolt keresztül a kiégett utasszállítók gyűrűjén. Ahogy az utolsó rétegen is átvágtak, holttestek egész medencéje tárult eléjük. Száraz múmiák feküdtek egymáson, kupacokban. Ruháik repedezett rongyok, körülöttük lőfegyverek. A tetemeken úgy hevertek szétszórva az üres töltényhüvelyek, mintha a háború borsőrlője szórta volna rájuk. Egyes arcokra ráfagyott a rettegés, másoknak torz, véres fogsora mutatta, hogy már fertőzöttként vesztette életét. Dean valamivel távolabb egy helikopter földbe fúródott kabinját látta, talán az ittragadtakat próbálta menekíteni. Propellere fejfaként meredt az ég felé.
– Szerencsétlenek.
Tabby a roncsok között járkált. Benézett az üres utasterekbe. Sorban nyitotta fel a nyekergő, ropogó csomagtartó ajtókat; kifosztott elsősegély ládák, olvadt gumiköntösű acélabroncsok. Törött elakadást jelző háromszög, szerszámos láda, szerszámok nélkül. Egy anyósülés alól kilógó lapos ládában vércukorszint mérő és injekciós tűk üres helye a formaszivacsban. Aztán egy leharcolt Jeep rakterében megtalálta amit keresett.
Ide nézz! – ez volt Tabby arcára írva, ahogy kezében a baltával visszatért Deanhez.
– Biztos ez a legjobb módja, hogy oldjuk kettőnk között a feszültséget?
Tabby úgy suhant el mellette, mint egy kísértet. Minden teketória nélkül az első fertőzött testhez lépett, lendületet vett és tiszta erőből a nyakmaradványába vágta a baltát. Azonnal megadta magát. A fej beesett két láb közé ami eddig a tarkót tartotta. Tabby a következőhöz lépett, hangos szuszogással kísérve odasújtott. Reccsenés, tompa placcsanás, mint amikor az őszi eső sárba löki a fa fonnyadt termését. Tabby a testeken taposva lépett következő áldozatához. Egyre hangosabb volt, nyögött, sikított, üvöltve lengette a fegyvert.
Dean felmászott egy a külső körben álló, motorháztetőjét egész a szélvédőig gyűrő furgonra. Tetején mintha rég volt kontinensek képét rajzolta volna ki a rozsda. Leült középre, hátizsákját az egyik sarokba támasztotta és kikötötte a szájat összefogó cipőfűző zsineget.
Legfelülről kivette a katonai acélrezsót, aztán kihúzta az egyik pokrócot és maga mellé tette. Előkotorta a lassan kiürülő gázflakont, lepattintotta a védősapkáját és a kannát a rezsó oldalába illesztette. Aztán kioldotta a biztosító pecket, de a gázt még nem engedte meg.
Beledúrt a táskában pihenő konzervekbe. Rövid matatás után két marharagut választott. Régen ettek már húst. Tabbyra pillantott és tudta, hogy most itt az ideje. A két konzervhengert toronyba rakta és melléjük tett egy-egy darab kétszersültet. Ha Tabbyban most felszakadt valami, méltó módon akarta megünnepelni.
Mire a tájra ráborult a szürkületi égbolt sokszínű pamlaga, Tabby fáradtan és mocskosan tért vissza Deanhez. Maga sem számolta hány összeaszalódott fej kellett hozzá, hogy saját meggyötört példányát kitisztítsa valamelyest. Mielőtt felmászott Dean mellé a furgonra, a baltát messzire hajította. Ahogy aláhullt a roncsok közé, utoljára még átszaladt rajta a nap véres fénye.
Néhány perc múlva már barátságos kék láng lobogott a gázrózsán, felette egy serpenyőben a két adag marharagu melegedett. Tabby étkészletet vett elő, aztán ahogy az étel megfőtt, Dean elzárta a gázt és maguk közé vették a serpenyőt. Így kezdtek neki a vacsorának.
– Köszi – mondta Tabby, kétszersülttel a fogai között.
Aznap este a furgonban aludtak. Az utastér a puszta kormányon és váltókaron kívül teljesen üres volt. A székeket korábban kiszerelték vagy kitépték, a padlószőnyeget felhántották, kilátszott a jármű rozsdás acélalapja. A vezérlőpulttól egész az autófar ajtajáig övék volt a teljes tér.
Egymáshoz közel ágyaztak meg a pokrócokkal. Két oldalról a táskáikkal támasztották meg a hátukat, ennyivel is kevésbé fért hozzájuk az éjszaka hidege.
A csillagok alig derengő fénnyel szórták be a gép- és embertemetőt. A furgon néhány ép ablaka szégyenlősen foszforeszkált. Sírhalmukat úgy ölelte körül a csend, mint álmokat dúdoló anya a gyermekét.
– Miért csináltad?
A szavak ott pattogtak közöttük. Tabby olyan későn válaszolt, hogy Dean már egészen azt hitte, elaludt.
– Nem tudom.
– Dühös vagy?
– Persze hogy az vagyok!
Dean már rég nem érzett semmit a járvány áldozataival kapcsolatban. Ahogy rohamuk megállíthatatlanul rombolta le az általa ismert világot, elpusztítva szinte mindenkit akit szeretett, túlságosan rettegett, hogy haragot érezzen. A félelem teljes egészében kitöltötte a gondolatait – amíg a stúdióban húzták meg magukat, esténként hálát adtak azért, hogy élnek. A harag használhatatlan fogalommá sorvadt.
Később, amikor menedékük őrjöngő börtönné változott, megint csak nem volt ideje másra gondolni. Túl kellett élniük az elkövetkezendő perceket. Órákat… Napokat…
Aztán lassacskán nem találkoztak már emberekkel, és hamarosan a fertőzöttek is elmaradoztak. Megnyert versenyfutásukat, a városokban oszló, rohadásszagot árasztó hullakupacok jelezték. Ahogy megtöltötték a sikátorokat, utakat, tereket, olyanok voltak, mint a kádban felhalmozódott szenny, ami már nem tud távozni az eldugult lefolyócsőn át.
– Úgy érzem lassan kezd kiveszni belőlem a maradék… – Tabby a szavakat kereste, Dean szinte látta ahogy a sötétben utánuk nyúl. – Teljesen kihalt tájakat hagyunk magunk mögött. Sehol egy állat, sehol egy ember. A járvány elején egész madárrajokat lehetett látni, nap mint nap, ahogy beterítik az eget. Most úgy néz ki már csak mi vagyunk. De akkor mi értelme mindennek?
– Okkal maradtunk életben.
– Ne haragudj, de én nem bírok ilyen magasságokba emelkedni.
– Szerinted miért éltük túl?
– Szerencsénk volt. Vagy ellenkezőleg. Talán ennél szerencsétlenebbül nem is járhattunk volna. Talán azok jártak jól, akik elmentek már. Talán minket néznek odafentről és röhögnek rajtunk. Mint egy valóság show szereplőin, akik azt sem tudják mire vállalkoztak. Túlélőshow, helyszín, a Föld.
– Számomra egy jel. Hogy még itt vagyunk – Dean ezt valamivel halkabban mondta. – Nem egyszer hajszál híján csak, de sosem martak meg, sosem estünk áldozatul. Elkaphattunk volna valamit. Mezei betegséget. Lehetett volna tüdő- vagy vakbélgyulladásunk, halálra foshattuk volna magunkat a tetemek terjesztette járványoktól. De minden elkerült. Van élelmünk. Eddig mindig volt. Nem haltunk éhen. Nem haltunk szomjan. Szerintem hálásnak kell legyünk.
– Talán igazad van. De talán jobban járnék egy golyóval a fejemben.
– Ne mondd ezt.
– Lehet egyszer elcsórom a stukkerod. Egyik este csókot lehelek a homlokodra és nem kelek fel többet.
– Nem tennél ilyet.
– Nem, talán nem. De néha eljátszok a gondolattal. Olyan egyszerű lenne.
– És értelmetlen.
Aztán hallgattak.
Sosem volt ciripelést képzeltek az éjszakába. Vonítást a hegyek felől, apró állatok lépteit az autótetőkön. Neszezést a kavicsok között, szárnysuhogást, kaparászást. Bármit ami kitölti a szélcsendes éjszakát. A csend volt a legalattomosabb hírnöke a pusztulásnak, amivel nap mint nap szembe kellett nézniük.
– Te hiszel benne? – szólalt meg nagy sokára Tabby.
– Istenben?
– Nem.
– Ó… Édenben?
– Tényleg hiszel benne?
– Hinnem kell benne.
– Én nem.
– Miért nem?
– Túl sok mindenkit láttam meghalni. Túl sokszor hallottam ahogy utoljára felsikítanak. A világ kegyetlen módon szenvedett ki. Ez a hely, Éden, csak egy tündérmese. Bolond vagy, hogy a nyomában jársz és én még nagyobb bolond vagyok, hogy követlek.
– Sajnálom, hogy így érzel – mondta Dean őszintén. – Bennem ez tartja a lelket. Hogy tudom, van célja a napjainknak. Van miért felkelni reggel. Van miért gyalogolni, keresztül mindenen. Meg fogom mutatni neked, hogy tévedsz. Bebizonyítom… hogy semmi sincs hiába.
– Bár igazad lenne.
– De… van itt még valami.
– Mi?
– Nem biztos, hogy vevők lesznek a forgatókönyvedre.
– Vevők lesznek rá – mondta Tabby. – Ha kell meztelenül adom elő.
Belemosolyogtak a sötétbe.
– Könnyen azon kapnád magad, hogy te lettél a következő Éva. Nem viselném jól, ha neked kéne benépesíteni a Földet.
– Elég nekem egy Ádám is.
Tabby közelebb vackolta magát Deanhez, háta alig érezhetően remegett. Dean összébb húzta válluk felett a takarót. Így aludtak el.
Szerep
Mr McDonnell abból a napból leginkább az izzasztó hőségre emlékezett, ami rátelepedett a városra mint egy óriási, kövér behemót. A Buick légkondicionálója alig néhány napja beadta az unalmast, így egész úton szakadt róla a víz. Rengeteget káromkodott és többször hátrafordult az akkor tizenhárom éves Deanhez, hogy elmondja neki, mekkora áldozatot hoznak érte. Aznapra bezárták az üzletet „Csak és kizárólag a te kedvedért, fiam! Megálltunk, mint gyalogkakukk a szarban!”
Dean számára valóban fontos nap volt a mai. Alig egy óra múlva Derek Hatcher producerrel volt találkozójuk, aki az elmúlt évek egyik legnagyobb szabású mozifilm sorozata, az Éjféli Bódén túl saga felett bábáskodott. McDonnellék méltán számíthattak rá, hogy a telefonos tájékoztatás után, ezúton formálisan is bejelentik, hogy Dean kapta meg a film főszerepét. Dean, aki természetesen már mindhárom megjelent regényt elolvasta (Az Éjféli Bódén túl, A viszály bajnokai és az Űzött árnyék), alig várta, hogy mihamarabb személyesen is belecsöppenjen ebbe a fantasztikus kalandba.
Miután McDonnellék nagy nehezen parkolóhelyet találtak a stúdióépület mélygarázsában, elindultak a betonra festett nyilak mentén a felvonólift irányába.
Útközben elhaladtak egy háromtagú család mellett. A férfi egy öreg Mustang nyitott platóján, cserzett, barna bőrtáskában kotorászott. Felesége csillogó tollat nyomott az orra alá “Ezt keresed?”. Lányuk tőlük pár lépésnyire állt, kezében egy keménykötésű, ütött-kopott könyvvel. Figyelte McDonnelléket, ahogy áthaladnak az úttesten. Dean szeme összetalálkozott a lány frufruja alól alig kilátszó akvamarin kék szemeivel.
Megálltak a liftnél, Mr McDonnell megnyomta a hívógombot.
Ahogy várták, hogy LCD kijelzőn felvillanó számok elérjék a nullát, az imént látott család beérte őket. A férfi bő, konfekció öltönyt, a nő fehér pettyes kiskosztümöt viselt. A férfi tüsi haja, dús bajuszához hasonló vehemenciával meredt előre. A nő vékony ajkán karmazsin rúzs, szemén túl sok festék. Lányuk közvetlen Dean mellé lépett, de ezúttal nem nézett a fiúra. Dean most már látta, milyen könyvet szorongat a kezében.
– Én már mindhármat olvastam – fordult a lányhoz, összeszedve minden bátorságát.
– Tessék?
– Az Éjféli Bódén Túl. Már mindhárom részt olvastam. Te is a film miatt vagy itt?
A szülők kíváncsian egymás felé fordultak. Szemmel felmérték a másikat – a bőrtáskás férfi bajuszát táncoltatta –, de nem szóltak semmit. A szertartás következő mozzanata a gyerekek további beszélgetésétől vált függővé. Ebben a pillanatban rajzolták meg közös éveik történetének első vonásait.
– Én játszom Fabienne-t.
– Én meg Adam. Mármint én meg Adamet. És Dean vagyok.
– Tabby – a lány rámosolygott. Dean érezte, hogy elolvad mint egy tányér vaj a mikróban. – Egyébként én is olvastam mindhármat, természetesen – mutatta fel a kezében tartott könyvet. – Csak gyakorolok.
A szülők mintegy kötelező gesztusként kezet ráztak egymással. Négy név hangzott el gyors egymásutánban, amit csak napokkal később jegyeztek meg, amikor már sokadjára vettek részt közös megbeszéléseken.
– Charlie McDonnell.
– Hayden McDonnell. Örülök a szerencsének.
– Gary Westwood, ‘vendek.
– Susan Westwood. Nagyon örülök.
– Szóval önökkel együtt fogunk elkésni a találkozóról – nézett az órájára Mr McDonnell. Westwoodék udvariasan mosolyogtak. A liftajtó halk csengőhang kíséretében kitárult.
A legfelső emeleten vakító fényár fogadta őket. Úgy tűnt, mintha egyenesen a mennyországba lépnének – vagy legalábbis egy fehérítő reklámba. A mennyezet spotfényekkel volt teleszórva, mintha magát az égboltot mintázná. Dean, aki áprilisi születésű volt, a kos csillagképét kereste az izzók miriádjában.
A terem kör szegélyét üvegfalú irodák alkották. Középen félhold alakú pult, ezüstözött dekorlappal. A mögötte álló hölgy feszes ruhát, és széles mosolyt viselt, mintegy munkaköri előírásként. Mellére apró névjegykártyát rögzített; „Jenny”.
Jenny amint észrevette, üdvözölte a két család valamennyi tagját. Elmondta, hogy a kapuőr már értesítette az érkezésükről, valamint, hogy a harmadik család (Millerék) már Mr Hatcher irodájának lobbijában ülnek. Az ajtóig kísérte őket, majd a lelkükre kötötte, hogyha bármire szükségük lenne, ne habozzanak szólni.
A várakozót az előtérhez hasonlóan visszafogott stílusban rendezték be. Tojásfehér falak, rajtuk ködös tájak festményei. Három bőrkárpitú szófa, köztük dohányzóasztal. Metsző feketék voltak, amitől különösen nehéz, mozdíthatatlan benyomást keltettek.
Az ajtóhoz közeli fotelban ülő családból Dean rögtön felismerte a férfit; népszerű sitcom színész volt az egyik kábelcsatornán, míg dús keblű neje ismert díva, több komoly filmben is nagyszerű alakítást nyújtott. Gyermekük, egy felnyírt hajú, farmerdzsekis kiskamasz, hangosan csámcsogva rágózott mellettük. Szedett szemöldökét magasra húzta ahogy Dean és Tabby a szobába lépett.
Mr Miller, felesége unszolására megemelte magát, hogy illendő módon tegye üdvözletét.
– Victor Miller.
– Georgia Hampton Miller.
Pár pillanatig ott lebegett a levegőben a mondat „Ismerem magát!”, de végül kénytelen volt kimondatlanul tovalibbenni.
– Robert vagyok – köszönt csámcsogva Deannek és Tabbynak a Miller fiú. Épp csak megvárta, hogy viszonozzák a bemutatkozást, aztán visszaült a fotel karfájára, hogy fojtassa félbehagyott láblógatását. Dean meglehetősen zavarban érezte magát, így inkább követte szüleit a szemközti fotelhoz. A három család háromfelé oszlott, csak a dohányzóasztal biztosította a kapcsolatot közöttük, mint egy közös nevező.
– Idefelé jövet szörnyű nagy dugóba keveredtünk – törte meg a csendet Mrs Miller. – El is késtünk volna, ha Victor nem kétszázzal hajt az autópályán.
– Kétszázhússzal. Ritkán tudom meghajtani az öreg 911-est – szabadkozott Mr Miller. – Akkor az igazi a szerelem, ha lángol, nem igaz? Néha bele kell férjen egy-egy randevú.
– Egyszer volt egy 911-esem – mondta Mr McDonnell. – Három éve odaadtam Frank Dermotnak, hogy felrobbantsa a Kém nem alszik-ban. Ha jól emlékszem még a trailerbe is bekerült a jelenet.
– Sosem hallottam róla – jegyezte meg Mr Miller.
– Sosem bírtam igazán azt az autót – fűzte hozzá Mr McDonnell.
Dean szeretett volna kimenni a szobából. Magával hívta volna Tabbyt is, de a lány inkább Robertet bámulta, aki viszont a plafonra meredt unottan. Dean esküdött volna rá, hogy azt méricskéli, sikerülne-e rágójával telibe köpni a csillárt.
– Maguk mind a filmiparban dolgoznak? – kérdezte Tabby anyukája. McDonnellék felé fordult, amit Millerék akár bóknak is vehettek. Idejét sem tudták mikor találkoztak utoljára olyannal, aki nem ismerte legalább egyikőjüket többé-kevésbé.
– Úgy is mondhatjuk – válaszolt elégedetten Mr McDonnell – Fodrász szalonokat vezetünk és üzemeltetünk. Főleg Los Angeles és vonzáskörzetében, de van két szalonunk a keleti parton is. Biztos hallott már rólunk, Ringlet & Brows.
– Nos, azt hiszem…
– Egy fej piktogram a logónk. Profilból… Mint a Schwartzkopf… csak más.
Mrs Westwood bólogatott. Dean nem tudta eldönteni valóban hallott-e róluk, bár szüleivel ellentétben ez nem is igazán érdekelte.
– Magukat viszont ismerem – fordult Millerékhez Mrs Westwood, és szinte hallani lehetett, ahogy az eddig kerülgetett elefánt kitrappol a szobából. – A húgom, Nicky, odavan a filmjéért amiben azt az Alzheimer kóros asszonyt alakítja. Fantasztikus. A férjét pedig legalább tucatszor láttuk már, a… a Feleségem nyakán-ban, vagy mi a címe annak a sorozatnak.
– Házasságból elégtelen – javította Mr Miller. – Már a hetedik évadot forgatjuk.
– Nagyon jól áll magának a kokainfüggő nőcsábász karaktere, ha szabad ilyet mondanom! – bókolt Mrs Westwood. – Garyvel mindenféle sorozatot megnézünk, igaz drágám? De sokszor azt kell mondjam magamnak, „Te Susan, a valóság sokkal kevésbé humoros!” – az utolsó szavakat szinte suttogta.
Mr Westwood jóízűt kuncogott a bajsza alatt.
– Remélem, hogy a fiunk méltó módon lép majd a nyomdokunkba – verte hátba Robertet Mr Miller. – Nem kevés energiámba került, hogy idáig jusson. Na nem mintha a segítségem kellett volna, nehogy azt higgyék, de tudják a vér, az örökség…
– Nem te jártál a meghallgatásokra – nézett Robert szemrehányóan apjára.
– Ha te azt tudnád! – kacagott Mr Miller. – De félre a tréfával. A gyerekek hatalmas lehetőség előtt állnak. Beszéltem pár producerrel és bár pontos számokat nem mondhatok, de nagy eredményeket várnak a sorozattól. Nagy összegeket. Amikor beindul a gépezet – füttyentett –, szóval forduljanak csak hozzám, ha nehezen bírják majd feldolgozni.
– Ismerünk pár embert a szakmában – mondta határozottan Mr McDonnell.
– Mi nem zárkózunk el tőle – szólalt meg Mr Westwood, aztán mint akiben gyermeki fény gyullad: – Sőt, ha úgy alakulna… mondom, ha úgy alakulna, oda lennénk és vissza, ha találkozhatnánk valakivel a Szellemekkel Suttogóból. Vagy a Supernatural-ból. Nagy rajongói vagyunk a természetfeletti sorozatoknak! Néha, komolyan mondom, annyira meggyőzőek tudnak lenni, hogy már-már hinni kezdek a démonok meg szellemek létezésében! – aztán szinte zavartan, csak kiegészítésképp: – Persze csak egy egészen rövid pillanatig.
– Az út amire most készülnek rálépni – intézte szavait Mr Miller mindkét családhoz –, a lehetőségek végtelen bevásárlóközpontja. Olyan ez mint a Burdzs Kalifa. A többség a bejáratig sem ér el soha, de a gyerekeink soron kívül fáradhatnak be. Szintről-szintre kell felküzdeniük magukat, igaz, de itt az földszint is a csillogás tetőfoka, hogy némi képzavarral éljek. Régen ez szinte elképzelhetetlen volt. Amikor én kezdtem a szakmát, még sehol nem voltak ekkora költségvetéssel bíró franchise-ok.
– Azért nem a szénbányában görnyedtél, drágám.
– Ó, ha te azt tudnád! – sóhajtozott Mr Miller. – Emlékszem, kölyökként, bódult, kamasz fejjel, a szüleim összes megtakarított pénzét elherdáltam az egyetemen. Három hónap alatt kirúgtak. Aztán sorra jártam a válogatásokat egy húsz centes színvonalú ügynökkel a seggemben. Kudarc után kudarc. Majd nagy sokára, rengeteg pech és szirupos csokoládészelet reklám után, egyszer csak rám mosolygott a szerencse.
Mr McDonnell vette át az anekdota megkezdett fonalát.
– Az első szalonom a szüleim garázsában volt – mondta –, azon a helyen, ami az autó csomagtartója és a felvonókapu között szabadon maradt. Furnérlemezzel kerítettem el, hogy minél jobban hasonlítson egy igazi üzletre. Csak egy lyuk volt a garázs végében, de én mégis képes voltam elhitetni a vendégekkel, hogy egy nívós, prémium szolgáltatást vesznek igénybe. Már a lehetőségekhez mérten. A lényeg a kitartás és az akarat!
– Én is pont ugyanezt mondom – szögezte le Mr Miller. – Szerencse is kell, de kitartás nélkül szart sem ér az ember. Meg persze némi tehetség sem árt.
– Majd meglátjuk mennyi van a kölyökben – tette Mr McDonnell Dean vállára a kezét.
– Amíg a harmadik válogatóra vissza nem hívták, nem is tudtunk róla, hogy jelentkezett – mondta Mrs McDonnell vidáman.
Dean képzeletben már táblára írta a következőt:
– Mondtam, jó párszor. Csak lehet kevésbé érdekelt titeket, mint az amit Robin Williams mondott a telefonba.
– Ne szemtelenkedj anyáddal!
– Mi nagyon örültünk neki, hogy Tabby jelentkezett – mondta Mrs Westwood büszkén kipirulva – Rose kolléganőm mesélte mennyire szereti a lánya az Éjféli Bódén Túl könyveket, úgyhogy azt mondtam Tabbynak; Vágj bele, mit veszíthetsz?
– Ez egy nagyszerű lehetőség – erősítette meg Mr Westwood a térdét simogatva.
– Tök mindegy – legyintett Mr Miller – A lényeg, hogy idő előtt rá ne kapjanak a drogokra, mert…
Deannek, Robertnek és Tabbynak még várnia kellett rá, hogy meghallgathassák Mr Miller intését a kemény drog használatról, e pillanatban ugyanis kitárult az addig határkőként álló fényes, tejfehér ajtó, ami a producer, Derek Hatcher irodájába vezetett.
Az ajtókeretben pedig nem más, mint maga Derek Hatcher állt, személyesen. Jómódban kikerekedett pocakjával, dús arcszőrzetével és mára ikonikusnak számító gepárdmintás, csontkeretes Tom Ford szemüvegével el sem lehetett téveszteni.
Néhány perccel később hatalmas, gránit kerekasztalnál ültek többedmagukkal, olyan kialakítású, párnázott székeken, amiket Dean eddig csak sportautókban látott. A hátuk mögött panoráma ablaksor, tucatnyi üvegtáblából kirakva, azon túl toronyházak szürke rengetege. Az irodafal mentén svédasztalos pult. Tálaló kupolák takarták le a tálcákon feltornyozott finomságokat. Minden érintetlen volt.
– … amíg a száraz anyagiakat és a tényállásokat átbeszéljük, arra gondoltunk csinálunk egy próbafelvételt. Kiküldünk pár képet a sajtónak, a videóanyagot pedig rárakjuk a blu-ray kiadásra. Nyugi – mondta gyorsan Derek a gyerekeknek címezve –, semmi komolyra ne gondoljatok, ez csak amolyan promó, a filmből természetesen kimarad majd.
Derek intett a kerekasztalos beszélgetés legcsendesebb résztvevőjének, egy szeplős, körszakállas férfinak. A lábánál tömött, fekete sporttáska pihent, mint egy hűséges dobermann. Derek megvárta amíg a férfi és táskája hozzájuk baktat, aztán szó nélkül távozott, mintha fejben már a következő tárgyalási ponton gondolkodna.
A férfi Bromként mutatkozott be a gyerekeknek, táskája tartalma pedig operatőri szakmájáról árulkodott. Egy hatalmas vállkamera, összecsukott statív, kábelek, akkumulátorok és memóriaegységek – Dean a többi kütyü funkcióját tippelni sem merte.
Brom az iroda keleti végébe vezette a gyerekeket, ahol gipszkarton félfallal elkerítve az Éjféli Bódén Túl egyik szobadíszlete volt felállítva. Kockás vászonabrosszal terített ebédlőasztal, néhány cserép leander. Egy fémrúdon álló, tojásfenekű bársonyfotel, ami a filmben lebegve jelenik majd meg. Ablakkeretek, mögöttük zöld paravánnal, s mindezek előterében egy csupasz ajtófélfa – akár valami színházi előadáson.
– Az egész jelenet alig ötperces – mondta Brom. Kiosztotta a pár oldalas forgatókönyv részeket. – Van rá cirka negyven percetek, de itt leszünk egy darabig, szóval majd menet közben belejöttök. Azért olvassátok el párszor.
– Nem gondoltam, hogy bármit elő kell most adnunk – vallotta be Dean, amikor Brom már tőlük távolabb, a kamera felállításával és a kábelek összecsatolásával volt elfoglalva.
– Szerintem elég jelenetet játszottunk már el a castingokon… – méregette Robert a kezébe adott füzetet. – Vajon mi lenne akkor, ha bele sem néznék ebbe… ebbe a jelenetbe, nem is tudom, miről szól. Vajon akkor mi lenne, akkor is leforgatnánk, nem?
– Én a helyedben lelkesebb lennék – mondta Brom immár ezüstszínű laptopja mögül. Fel sem nézett, csak az orra alól dörmögte.
– Na tessék – fogta halkabbra Robert. – Azért arra nagyon kíváncsi lennék, ennek mi köze van hozzá, hogy mit olvasok el és mit nem…
Brom vagy nem hallotta a fejéhez vágott sértést, vagy méltóságán alulinak tartotta, hogy bármit is bizonyítani akarjon egy tizennégy éves, készülő sztárcsemetének.
– Egyébként nem tűnik nehéznek – mondta Tabby, aki a fiúk lamentálása alatt beleolvasott a szövegbe. – Ha jól látom ez a rész a könyv egy negyedénél játszódik. Amikor Adam és Thomas először találkoznak Fabienne-nal.
– Jó, hogy ezt választották. Mi is most találkoztunk először – lelkesedett Dean. – Örülök, hogy nem a haláljelenetet kell eljátszanunk, a végéről. Sokszor elképzeltem, mennyire nehéz lesz majd, még nem tudom, honnan fogok ihletet venni. Mondjuk Viggo Mortensen talán jó lenne, amikor a szenvedő Sean Bean mellett térdel…
– De ugye nem én fogok meghalni? – kérdezte Robert. Fenékkel az ablakpárkányra pattant, lábát hanyagul az íróasztal sarkára dobta. Akkor se csinálhatta volna természetesebben, ha egész életében ezt gyakorolja.
– Te nem olvastad? – kérdezte Tabby döbbenten.
– Nem olvastad a regényt?
– Nem olvastad a regényt…? – affektált Robert. – Hú apám, ez nem olvasta A Regényt. Mindjárt becsinálok, apám!
– Nem az én szégyenem – bámult rá hitetlenkedve Tabby, és nagy lendülettel hátat fordított. Szinte erőnek erejével kezdett bele az olvasásba, mintha a betűkből falat akart volna építeni maga köré.
– Nem ismered a karaktereket sem?
Robert úgy fogta kezében az összetekert nyomtatványokat, mintha bármit is bizonyítani tudna vele, ne adj Isten égő fáklya lenne, ami filmben betöltött értékére világít rá. Szerette volna felhasználni Tabby ellen, aki bosszantóan komoly arccal futotta a forgatókönyv sorait.
– Te is magaddal hoztad villogni a könyvet, mint a csaj?
– Tabby! – ripakodott rá az említett, de közben egy fokkal sem fordult jobban Robert irányába. – Tabby a nevem.
– Én is olvastam a regényt, még szép – mondta Dean. – Így jobban megértettem Adamet. Tudtam közös pontokat találni közöttünk, ami segített a casting alatt. Nem is tudom nélküle hogyan… Tényleg, ha te el sem olvastad a könyvet, hogy győzted meg a casting csapatot? – a homlokára csapott. – Ja persze, te a szüleid miatt vagy itt.
Robert először megfeszült, mint egy húr, aztán meglepő hirtelenséggel és erővel lökte el magát az ablakpárkánytól. Ha Dean nem lép nyomban négy lépést hátra, leterítette volna.
Robert megállt Dean orra előtt. Fújtatott, akár egy lenyilazott bika, de ettől nem lett se magasabb, se fenyegetőbb.
– Ne gyere nekem a szüleimmel! Érted? Semmi közöm hozzájuk! Semmi közük nincs hozzám!
Dean egy vékony takonycsíkot vélt felfedezni Robert jobb orrlyukában.
– Ők a szüleid.
– Semmi közük ahhoz, hogy most itt vagyok! – ismételte haragosan – Semmi közük!
Úgy tűnt egy hullámos szőke üstök nő ki mellettük a földből, de csak Tabby lépett a fiúkhoz, a vita hevében észrevétlenül.
– Szívesen megnézném, ahogy egymásnak estek. Tényleg. Robert, annyira el vagy szállva magadtól, hogy megérdemelnél egy nyaklevest. Dean, te meg miért hergeled szánt szándékkal? – levegővételnyi szünetet tartott, hátha a fiúk felhoznak valamit mentségükre, de nem tették. – Az a helyzet, hogyha bő fél órán belül is csak én fogom tudni a szövegem, hiába leszek itt, hogy játsszak, maximum a falhoz beszélhetek. És attól tartok egy próbafelvétel kedvéért nem fognak utólag odatrükközni titeket számítógéppel. Szóval legyetek szívesek összeszedni magatokat és átrágni ezt a két oldalnyi kőkemény olvasmányt.
Dean felkészült rá, hogy lefejeli Robertet, ha ezek után is igényt tart egy felesleges verekedésre, de úgy tűnt erre nem fog sor kerülni. Robert felvette a mérgében földre dobott szövegfüzetet, aztán leült az asztal végébe, saját cipősarok foltja mellé.
Nem sokkal később egymástól békés távolságban memorizálták a dialógusokat. Brom közben felkapcsolta a derítő lámpákat és meggyújtotta az olajmécsest az asztal közepén. A díszlet egyik falára gémeskút szerűen rátámasztotta a hangrögzítő rudat, végén a mikrofonnal. Elvégezte a fénymérést és kivezette a kamera képét három külső monitorra, aztán felállított tíz vászonfenekű, kinyitható széket a producereknek és a befektetőknek.
Dean fél szemmel Tabbyra sandított, aki halkan maga elé suttogva véste emlékezetébe a szavakat. Arra gondolt, mellé ülne és gyakorolná vele a közös részeket, vagy egyszerűen csak kikérdezné. Szeretett volna valamiben a segítségére lenni, valahogy felhívni magára a figyelmet. Olyasmit tenni, amivel elnyeri a lány tetszését.
– Tabby – szólalt meg Robert. – Kérlek, tudnál nekem segíteni egy kicsit? Ennél a résznél miért mondja Thomas, hogy „Azt beszélik egy szörny lakik a toronyban.” Te biztos okosabb vagy…
– Az biztos – sóhajtott Tabby, de azért odaült Robert mellé. – Nagyon egyszerű, csak el kéne olvasnod legalább az első könyvet.
– Mire kezdünk esküszöm elolvasom – fogadkozott Robert. – Ha kölcsön adnád a tiedet, cserébe adnék valami jó filmet. Otthon egész könyvtárunk van mindenféle mozikból.
Tabby rámosolygott.
– Majd megbeszéljük.
Dean az ajkába harapott, de nem mondott semmit. Arra gondolt, mi a francért kellett neki elolvasni azt a tetves könyvet.
Dean? Porhüvely? A prológusnál abbahagytam mert Odaát érzés kapott el.
A durva kezdés után kissé meglepett a gyerekszereplőkkel induló film, és az időugrás, de utána megbarátkoztam vele. Remélem így arra a nagy kérdésre is választ fogunk kapni, hogy a zombijárvány hogyan is indult, mert ezt nagyon sok hasonszőrű filmből, könyvből egyszerűen nem tudjuk meg. Csak beledobnak egy már kialakult káoszban és vergődjön az ember a kérdőjeleivel.
Volt néhány kifejezetten szép hasonlat, leírás, amiket imádtam (pl: a nap úgy követte őket mint holmi lerázhatatlan operatőr – ezt különösen szerettem már csak azért is, mert annyira illik a történethez, amikor kiderül, színészek a gyerekek)
Ami zavart viszont az elején, hogy egyszerűen nem tudtam belőni, hogy hány éves lehet a katasztrófában bolyongó két fiatal.
Gratulálok a kikerüléshez. Nagyon gördülékeny, szép írás, engem megfogott. Monával egyetértek, nem tudtam belőni az első részben az életkorokat. Továbbá a második fejezetet kicsit túlírtnak éreztem. Egyébként rögtön a Station Eleven ugrott be a színészek-apokalipszis-időugrás miatt. De a stílus kellően különböző ahhoz, hogy ez ne legyen gond.
Kedves Márton!
Nem szeretem a zombis történeteket, de ez a részlet valami csuda jó volt! Remekül fogalmazol, jól építed fel a karaktereket, pont annyi leírás van benne, amennyi kell, minden klappol. Vesszőhiba minimális mennyiségben, említésre sem méltó.
Gratulálok, és örömmel várom a folytatást!
Üdv:
Judit
Bevallom, hogy a prológusban olvasható – szerintem szükségtelenül véres – részlet csaknem eltántorított az olvasástól, pedig kár lett volna. Tetszett a munka. Eleinte csak megnyugtatott, hogy nem kell minduntalan helyreigazítanom a mondatokban a szavak sorrendjét, később kellemessé vált az olvasás. Ha az egész kötet a kezemben lenne, biztosan tovább olvasnám. Persze egyelőre megelőlegezett bizalomról van szó, aminek alapja a mondatok könnyedén gördülő sora, és a logikusan felépített indítás. Ebből még jó regény is lehet.
A látszólag hiábavalónak tetsző beszélgetést sem untam. Ha valóban hiábavaló, akkor is van szerepe. Ez teszi a regényt regénnyé. Ettől lesz több egy leltári jegyzőkönyvnél, vagy egy futballmeccs zanzásított leírásánál a hétfői sportlapban. Nagyon mérgesen szoktam kardoskodni amellett, hogy minden mondat és minden szó a mondanivaló szolgálatára kötelezett, de amikor néhány részlet esetleg elhagyható is lenne, ha jól írt a szerző, akkor szükséges lehet. Ha kimaradna, akkor a hiánytól szegényebb lenne a regény. Ha minden ilyen „felesleges” részlet kimaradna, akkor az írás tényleg olyanná válna, mint egy baleseti jegyzőkönyv a biztosító ügynökének asztalán. Csakhogy azt nem olvasgatnám.
A folytatáshoz sok sikert kívánok!
Szia! 🙂
Nagyon tetszik, hogy a szereplők az elveszett álmaikon keseregnek. Nem sok ilyen apokalipszis utáni művet ismerek, de ott mindig a mi-lesz-velünk kérdés volt a téma, és nem a mi-lett-volna-ha (pedig az emberek hajlamosak ezt a kérdést feltenni maguknak). Mostanában nekem is eszembe jut néha, micsoda pech lenne, ha beütne a világvége – nem tudnám meg, mely művek akadtak volna fenn az Aranymosó szitáján. 🙂 Bizony borulnának az ilyetén álmok – szóval Tabby-t tökre megértem, amiért a megsemmisült lehetőségek után sóhajtozik.
Maga a történet lekötött, nem lestem folyamatosan, mennyi van még hátra. Tetszettek a hasonlatok is, szeretem őket. Volt egy, amit erőltetettnek éreztem, de már nem is emlékszem rá, szóval nem lényeges.
Sokszor látok kommenteket (nem csak ezen írás alatt), amikben feleslegesnek ítélnek sorokat – azokat nem mindig szoktam érteni. Szerintem nem kikötés, hogy minden egyes mondat konkrét információt adagoljon nekünk, de sokszor az üresnek ható csevegésekből is levehetünk ezt-azt. Itt például ki lehet szűrni a párbeszédből, hogy bár a szülők azt hiszik, mindent megtesznek, a gyerekekre nincs eléggé odafigyelve, és emiatt konfliktusok lapulnak a háttérben – ezt Robert későbbi kifakadása is alátámasztja. Aztán a szülők stílusáról is képet kaphattunk, önhittek, felszínesek, de azért szeretik a gyerekeiket, bár másoké nem annyira érdekli őket. Ha már a gyermekeikről olvasunk, nem árt ilyen apróságokat tudnunk róluk, hogy képben legyünk, milyen környezetből és milyen emberek kezei közül szakadtak ki a kamaszkák. Az egyetlen problémám ezzel a párbeszédes résszel az volt, hogy bár mindenki kötelességtudóan bemutatkozott (talán feleslegesen is), a túl sok név miatt nem tudtam elképzelni a szülőket, hogy ki kinek az anyja-apja.
Kíváncsi vagyok, Robert felbukkan-e a későbbiekben is, mármint a szereplők jelenében, és érdekel, addigra a visszaemlékezések miatt barátként fognak-e egymás karjaiba omlani, vagy majd kényszeredetten egymásra támaszkodva veszekednek végig, amíg egy akció következtében össze nem haverkodnak.
Amin még elgondolkodtam, az az, hogy a cím nem minősül-e spoilernek, de ez majd később talán kiderül. Aztán… A prológust feleslegesnek éreztem, főleg, hogy csak második olvasatra jöttem rá, hogy az egy jelenet az első fejezetből – amúgy tökre el is felejtettem, mi állt benne. Az utolsó mondat nekem nem adta meg a fejezetlezárás érzetét.
De a lényeg, hogy nekem tetszik, jól írsz. Ha lesz rá alkalom, olvasni fogom. 🙂
Gratulálok a kikerüléshez!
Sziasztok!
Nagyon köszönöm a kommenteket! A kedves szavakat és a kritikus megjegyzéseket egyaránt! 🙂
Mona és Robi: Dean és Tabby körülbelül a húszas éveik közepén járnak.
A regényről annyit szeretnék elmondani, mellőzve a spoilereket, hogy 12 fejezetből áll (a prológust nem számolva) és végig azt a szerkezetet követi, mint az első két fejezet. Vagyis egy „jelenben” játszódó fejezet és egy múltban játszódó. A jelen történései időrenben követik egymást, a múlt eseményei viszont meg lettek kavarva, hogy (reményeim szerint) mindig kiegészítsék a jelen történéseit, hozzátegyenek valamit.
Kedves Márton!
Az éden jelenetet könnyen olvastam, mert volt karakterközpontú történés. Tabby neve a maga nőietlenségével az elején számomra zavaró volt, akár csak kedvenc ellenségem a prológus. Miért érzed szükségesnek azt a képet kiemelni? Csak egyetlen bekezdés, és akár bele is simítható az első jelenetedbe. A „mit meg nem valósított felsorolás” az első pont ahol ugrott a figyelmem, a maradék kétmilliárd lehetőségtől megkímélsz, esélytelen a teljesség, akkor mi szükség egy ilyen hosszú listára? Csak a könyv szempontjából lényegi és szted hatásos néhány is elérné a hangulatot a monotonitás veszélye nélkül.
A szerep jelenetet viszont csak görgettem, és később sem lett érdekes. Bár jelen vannak benne a főszereplőid, elvesztetted a fókuszukat. A szülők számomra érdektelenek maradtak, sokan is vannak, és a bemutatásukat sem látom érdekesnek, ha egyszer nem éltek túl és az Éden részeknél úgyse lesz fontos. A beszélgetésük sztem lényegi infót nem hordozott, hangulatfestésnek gondoltam közhelyekkel (igaz nem is lett meg szóról szóra)
Összességében a sztori érdekes, az előadásmódján lehetne finomítani.
Sok sikert a továbbiakban.