Szöges Emese: Lókötők és hazugok 2. részlet

Első részlet

3. fejezet

– No. – Ezt mondta a kakastollas kalapú kapitány hangja valahol Johanna háta mögött.

A lány meglóduló szívvel hallgatta először a neszezést, a mozgolódást, azután pedig az egyre közeledő lépteket. Érezte, hogy veríték ütközik ki homlokán, de megkeményítette magát. Gyilkos tekintettel meredt az elé lépő zsiványkapitányra, akit követett az ocsmányképű, aki kirángatta a postakocsiból, meg még vagy hat másik haramia. Ott volt a sánta fiú is, bár ő távolabbról, a kunyhónak támaszkodva figyelt. Körbeállták, mint valami vásári majmot.

– No – mondta újra Pavel gunyoros nyájassággal –, hogy hínak?

Johanna csaknem felnevetett kínjában. Ezek a földtúró parasztok, ezek a lószagú rablógyilkosok még annyit sem tudnak, hogy hívják a király lányát? Azt sem tudják, kit raboltak el?!

Hallgatása nem tetszett Pavelnek.

– Süket vagy?! – bődült el, és tett felé egy fenyegető lépést. Mögötte a zsiványai elégedetten vigyorogva nézték a jelenetet.

Johanna keményen nézett a szemébe.

– Úgy hívnak, hogy „Mind Lógni Fogtok”.

A körben állókon erre derültség futott végig, még Pavel szigorú arca is gúnyos mosolyba futott a sűrű bajusz mögött. Egészen közel lépett a hátrakötött kezű lányhoz, és csizmája orrával némi földet rúgott az arcába. Johanna elrántotta volna a fejét, de az halkan koppanva ütközött a háta mögötti gerendának.

Néhányan felvihogtak.

– Viseld jól magadot, mer’ kutya dógod lesz, míg itt vagyol – morogta fenyegetőn a kapitány.

Johanna értetlen arccal bámult rá.

– Amént megkapjuk érted a fizetséget, vihet, ahova akar a drágalátos gróf úr. De addig itt maradol – köpte undorral, majd hátrébb lépett. – Megkérdem megént: hogy hínak?

Johanna kinyitotta a száját… becsukta, újra kinyitotta, majd hirtelen indulattal tört ki belőle:

– Mind megdögöltök, mind az utolsó szálig! Apám lelövet majd, mint a kutyákat, és elkapartat az út szélén! – Tovább nem tudta folytatni, mert Pavel egyetlen mozdulattal lehajolt hozzá, és tenyere satujába fogta Johanna állkapcsát. A lány kétségbeesetten próbálta elrántani a fejét, a kapitány azonban kérlelhetetlen erővel nyomta őt a gerendához, ráadásul már nem csak az állát, de a torkát is szorongatta. Johanna szeme előtt kezdett elsötétülni a világ, tüdeje kétségbeesetten kapott volna levegőért, de semmi másra nem volt képes, mint görcsösen vonaglani.

Egy pillanatig csakugyan azt hitte, ott fog elpusztulni a gerendához kötözve, torkán a zsiványkapitány kezével, mikor az végre eleresztette. Pavel egy darabig közönyösen nézte a levegő után kapkodó fogoly halálra vált arcát, majd megszólalt:

– Ma se enni, se inni nem kapol. Aztán meglátjuk, hónapig megtanulsz-e viselkedni. – Ezzel sarkon fordult, és elment jobbra, a legnagyobb kalyiba felé. Az előadásnak tehát hivatalosan is vége volt, a zsiványoknak azonban még nem akaródzott elmenni.

– No, hercegkisasszonka, apád tán nem tanított meg, hogy kell szípen beszéni? Kapol tűllem egy darab kenyeret, adj egy csókot érte! Gyere, ülj ide Petr bácsi ölébe – ilyen és ehhez hasonló mondatok hangzottak el, de ő már szinte nem is hallotta őket. Leszegte a fejét, és hagyta, hogy kibomlott fonata teljesen az arcába hulljon. Szeméből megállíthatatlanul peregtek le a könnyek, s már csak azért küzdött, hogy mellkasát ne kezdje el rázni a zokogás.

Még soha nem érezte magát ennyire megalázva, de tudta, hogy ennél csak rosszabb lesz. Azt tettek vele, amit akartak. Teljesen ki volt szolgáltatva nekik.

És… mit mondott az az utálatos ember? Valaki megbízta őket, hogy rabolják el? És amint megkapják a pénzt, átadják annak a… grófnak. Valami grófnak.

Ő nem ért ebből az egészből semmit. Ő még csak tizennégy éves, és mindjárt kiszakad a karja. Csak haza akar menni, messze ezektől a kegyetlen emberektől. Csak el akarja siratni a halottját, meg akar mosdani… és enni is akar. Jaj, de sokat tudna most enni, nagyon-nagyon sokat! Talán még soha nem érezte magát annyira éhesnek, mint most. De pimaszkodott a kapitánnyal, ezért holnapig nem kap enni.

A haramiák addigra elkotródtak mellőle, így Johanna megengedte magának, hogy felszipogjon. Egyedül volt… egyelőre.

Ahogy a nap felkapaszkodott az égre, körülötte a zsiványtanya elcsendesedett. Fogalma sem volt, hogy hova tűntek vagy mit csinálnak, csak reménykedett benne, hogy őt minél tovább békén hagyják.

Hátát a gerendának vetette, és amennyire a karja engedte, lecsúszott. Borzasztóan fáradtnak érezte magát, mintha csak egész nap dolgozott volna – pedig nem is olyan rég ébredt fel, ráadásul végig csak itt ült, ennél a gerendánál.

Mindegy, itt úgysem kell azért aggódnia, hogy ki fogja megszólni, amiért még kora délelőtt is alszik.

Johanna lehunyta a szemét.

Legalább addig sem fogja érezni a gyászát… a karját… az éhségét – semmit.

***

Délután négy körül járhatott, mikor Timar szemeit dörzsölve kilépett a nádkunyhóból, ami ezekben a napokban fekhelyéül szolgált.

Mikor reggel Jakubbal visszatértek a berekbe, ő már szédelgett az álmosságtól, ám mégsem rögtön aludni ment. Előtte mindenáron meg akarta nézni még magának a hercegnőt, de a nagybátyja csak egy poros szoknyájú, kócos, ájult lányt mutatott neki a kisház elé kikötve. Timar kicsit átverve érezte magát. Gyönyörű, aranyló ruhás hölgyet várt volna, de ez csak egy maszatos arcú gyereklány volt. Timar kaján elégtétellel állapította meg, hogy semmi királyit nem lát benne.

Azért sajnálta, hogy nem találta ébren. Kíváncsi volt a szemeire, a beszédére, de az csak mozdulatlanul feküdt, Timar ezért úgy döntött, harap valamit az épp akkor reggelizőkkel, majd lefekszik.

A hercegnő azonban magához tért. Először még volt olyan bolond, hogy visszafeleseljen a nagybátyjának, de aztán kicsit meg lett szorongatva a torka. Timar kissé szánta is érte, de hát okosabb is lehetett volna, hogy ne szájaljon a haramiafélékkel. Azok aztán nem fognak vele nyájaskodni – ha már egyszer hercegnő az ember, ennyit igazán tudhatna magától is.

Timar kilépett a délutáni nap fényében fürdőző tisztásra, majd körbenézett. A kunyhók mind üresek voltak, egyedül az egyikben aludtak. Petr volt az, aki iszákos is meg tohonya is volt, de legalább lopni tudott. Rajta meg Timaron kívül csak a fogoly volt a szigeten. A fiú megszokta már, hogy a bátyja meg az emberei sokfelé jártak-keltek, és hogy ezek részleteit nem feltétlenül kötötték az ő orrára. Timar ezt nemigen bánta, e nélkül is tudta a dolgát.

Maradt ott két kis ló kikötve a rekettyésben. Azoknak vizet tett az itatójába, meg szórt elébük némi búzát egy zsákból, amit még isten tudja melyikük s honnan lopott. Aztán a tűzrakó helyhez ment, és összeszedte az egymás mellé hányt tányérokat. A vízhez akart lépni, hogy ellögybölje őket, de aztán úgy döntött, felsétál velük a leányhoz. Az se volt messze a víztől, és így még egy pillantást is vethet rá.

Timar látta a háta rezzenésén, hogy meghallotta a közeledtét. Ahogy elé ért, sem láthatta az arcát, mert leszegett fejjel roskadt magába. Timar már kezdte azt hinni, alszik, de mikor leült a partra, hogy a víz alá merítse az óntányérokat, a lány felnézett rá. Az első szembeötlő rajta a tekintete volt: nyoma sem volt benne a reggeli dacnak, sokkal inkább sugárzott belőle fájdalom és törődöttség. Timar csak most, hogy jobban megnézte, vette észre, hogy a bal orcája duzzadtan vöröslik, homlokát pedig még mindig néhány odaszáradt vércsepp pettyezi…

Timar visszafordította tekintetét a tányérokra. Csakugyan nagyon nyomorultul néz ki ez a leány.

A fiú önérzete lázadozott az ellen, hogy egy tejben-vajban fürösztött, soha semmiben nem szűkölködő, pöffeszkedő hercegnő iránt tanúsítson együttérzést, de egy egészen kicsit mégis muszáj volt megsajnálnia.

Timar látta, hogy a másik a kezét nézi, ahogy az edénnyel pocsol. Így telt el néhány másodperc, aztán a fogoly hatalmasat nyelt.

Hát persze, hiszen ez egész nap itt kuporgott étlen-szomjan! – jutott eszébe Timarnak.
Ismét a lányra nézett. Az rosszul leplezett sóvárgással nézte a tányérokból szökő-futó vizet. Na tessék, itt a király lánya, a fenséges hercegnő! Már az iszapos mocsárvizet is örömest meginná.

Timarnak nevethetnékje támadt. Aztán hirtelen valamiért eszébe jutott az, amikor olyan tizenegy esztendős korában ő elárvult, és a nagybátyja magához vette. Talán egy hete lehetett nála, mikor Pavel iszonyatosan elverte, mert eltörte a bicskája nyelét. Timar elszökött tőle, majd két álló napig bujdokolt az erdőben, és azalatt bizony ő még ennél nyomorúságosabb pocsolyákból is lefetyelni kényszerült.

A fiúnak hirtelen keserű lett a szája íze. Nem akart már nevetni.

Lerázta a tányérokat, felállt, majd egyenesen a lányra nézett.

– Ha nem dölyfösködté’ vóna a kapitánnyal, mos’ kaphatná’ vizet – mondta, és látta, hogy a másik szemhéja megrebben. Talán azon illetődött meg, hogy megszólította? A lány egy pillanatra lesütötte a tekintetét – mintha csak beismerte volna bűnét –, majd ismét felpillantott, és átható szemekkel nézett Timarra. „Tudom, hogy rossz voltam, de ezt akkor sem érdemlem” – mintha csak ezt mondta volna neki.

Timar egészen zavarba jött, így hát inkább  tekintetét maga elé szegezve visszaindult a tisztásra, közben pedig próbálta elnyomni feltörni akaró lelkiismeret-furdalását.

***

Timar miután minden tennivalót elvégzett, amit csak talált, úgy elhatározta, hogy horgászni fog. Persze nem kellett itt semmiféle komoly sportűzésre gondolni: volt egy hajlított tűje, azt rákötözte egy zsinegre, tűzött rá néhány darab legyet, majd bedobta a vízbe. Ez volt az ő horgászása.

Látta, hogy a lány a zsúpfedél alatt a fejét tekergeti és felé pillantgat, de nem akart odamenni. Olyan nagyon szerencsétlenül tudott nézni azokkal a barna szemeivel, hogy szinte belesajdult az ember szíve.

A vízben úszkáló zsinegre pillantott. A halak nem haraptak.

Elnézett a sás felett, ahol az ég lassan pirossá kezdett fesleni. Gyönge szél fújdogált, és békakuruttyolást, madárcsittegést vitt feléje.

Timar hirtelen úgy érezte, iszonyú erővel kezdi el őt húzni maga felé a föld, ő pedig nem ellenkezett. Kisujja köré hurkolta a zsineget, majd elnyúlt a fűben.

Az ég színéről eszébe jutott, amit még reggel meséltek neki a többiek a postakocsi-rablásról. A hercegnővel összesen két kísérő volt: egy katona, meg valami cselédnő. A katonatiszt kardján kívül nem volt náluk fegyver, de a nagybátyja nem akart meglepetéseket, és nagy garral indult ellenük.

Az elbeszéltek egy véres mészárlás képét festették le Timar elé. A hintó utasainak arra sem lehetett idejük, hogy felfogják, mi történik. A nagybátyjáék elállták a delizsánsz útját, majd először a kocsist, aztán a katonát, végül az asszonyt is lelőtték. Megfogták a lányt, kifosztották a kocsit, s azzal hazajöttek.

Timar feje felett vadrécék repültek el.

Ő még soha nem látott gyilkosságot. Bár már évek óta a bátyja mellett volt, eddig még csak kisebb tolvajlásokba, csalásokba, rablásokba vonták bele. Ölni sosem vitték – csúfolták, hogy gyerek még hozzá. Valószínűleg így lehetett, mert Timar ölni nemigen vágyott, és részéről az egész csak annyiból volt éppen baj, hogy gúnyolták miatta. Bár ha jobban belegondolt, rajta mindenért csúfolódtak, úgyhogy talán nem is számított.

Hát így volt – őt, aki már tizenöt éves, ráadásul fiú, nem viszik vért ontani. Ennek a finom kislánynak meg a szeme láttára lövik le két szolgálóját.

Timar nem gombolyíthatta tovább a gondolat fonalát, mert ekkor meghallotta a közelgő patadobogást.

A nagybátyjáék hazaérkeztek.

***

Egy óra múlva már vígan pattogott a tűz, felette pedig sokat ígérő sercegéssel főtt a tarhonya egy kondérban. A bátyjáék bort is hoztak két nagy butykossal, melyből az egyiknek máris ki lett tekerve a nyaka.

A zsiványoknak kezdett jó kedve lenni, néhányuk pedig a fogoly köré gyűlt, hogy ezt vele is megossza. Timar újra és újra ott találta sertepertélni magát körülöttük. Néha lopva rápillantott a lányra, hogy nem gyötrik-e túlságosan, de csak az gőgös arccal méregette a félrészeg bagázst.

Beesteledett, mire megvacsoráztak. Timar háromszor is szedett magának, villámgyorsan behabzsolta, és amikor már csak néhány falat volt a tányérja alján, megállt. Egy másodpercig a tűzbe bámult, majd kanalával ellapogatta az edénye alján az ételt. Látványos mozdulattal megtörölte a száját, felállt, és megindult a kiskunyhó felé. Ahogy a közelébe ért, meglassította lépteit… a tűz fénye ide már alig ért el, de Timar annyit ki tudott venni, hogy a lány ránéz. Gyorsabban kezdett verni a szíve, ahogy arra gondolt, hogy ha elég fürgén oda tudna térdelni a gerenda mellé, és másodpercek alatt belekanalazná az ételt a lány szájába, talán nem is venné észre senki.

Mögötte megzörrent a fű, Timar lábai pedig önkéntelenül indultak meg a vízhez. A köpcös Lars tartott feléjük, pontosabban a kisház oldala felé. Cuppantott egyet a lánynak, majd beállt a nádkalyiba mellé, és vizelni kezdett.

Timar közben nyakát behúzva mosogatta a tányérját a vízben. Remélte, Lars elég részeg már ahhoz, hogy ne lássa meg. A tűz körül levők ezalatt dalolni kezdtek. Lars is belefogott borgőzős kappanhangján, hogy „heeej te barna lány, mikor hozzád jártam”. Megkötötte a nadrágját a derekán, s már elindult volna visszafelé, mikor egyszer csak megtorpant.

– Állj, ki vagy?! – kiáltotta a víznek.

Timar kelletlenül kiegyenesedett.

– Csak én, Lars bácsi. Az edényt mosom.

– Hogy rútujjá meg, Timar! Én meg azt hittem mán, valaki jár itt! Legközelébb valaki lelő!

Timar nem mondott semmit, csak visszaguggolt a víz mellé, hátha elmegy a másik. Lars azonban közelebb lépett, és bizalmas vihogással azt mondta:

– Fain kis némber, mi?

– Hát, én a magam résziről láttam már szebbet, de ha magának tetszik… – mondta Timar lefitymáló hangon egy vállrándítás kíséretében.

– Jaj, mire teszed magadot? – fuvolázta Lars, és egy ingatag lépéssel közelebb jött. – Te se itt pancsolnál azzal a miafenével, te kutya! Mit akarsz a lyánnyal, mi?

– Semmit, Lars bácsi, megyek már – morogta Timar. Úgy tápászkodott fel a partról, mintha legalábbis az akasztására menne, majd jajgatva, látványos bicegéssel mászott fel a kis emelkedőn.

Olyan kelletlenül vánszorgott, hogy Lars végül megunta a várakozást, és megindult a tűz felé. Ezen Timar kicsit megnyugodott. Már a víztől feljövet látta, hogy a lány őt nézi, most pedig ő is rápillantott. Meglassította lépteit, és valami olyasfélét készült mondani, hogy „akartam hozni enni, de a vízbe kellett hajítanom”, mielőtt azonban még kinyithatta volna a száját, a másik rekedten megszólalt:

– Timar.

Honnan tudja ez a nevét? Az előbb Larstól hallotta volna?

– Timar – mondta ismét a lány olyanformán, mintha csak a fülét szoktatná az új névhez –, adj nekem egy kis vizet! Kérlek, Timar, szomjan veszek! – rimánkodott halkan, mire a fiú lehajolt a háta mögött, és a köteleit kezdte rángatni.

Hallgatására Johannát elfogta a kétségbeesés. Nem kellett volna kérlelnie… nem kellett volna szólnia neki! Mikor délután idejött hozzá… aztán az előbb, amikor hozta a tányért, azt is biztos csak félreértette. Talán csak ürügy volt, hogy idejöhessen hozzá a sötétbe… mit akarhatott vajon vele? Rámászni? Nem szabadott volna elhinnie, hogy ő megszánja majd… szólni fog a kapitányának, őt meg megpofozzák, vagy… Isten tudja, mit csinálnak vele…

Johanna annyira el volt foglalva saját, sötét örvényként kavargó gondolataival, hogy azt hitte, képzeli, mikor meghallotta maga mögött a fiú fojtott hangját:

– Bírd ki éjjelig.

*