A 8. Aranymosás Irodalmi Válogató pályázati anyaga
*
Első fejezet
A férfi felszállt a vonatra, és Anna egyből kiszúrta. Magas volt, naná, hogy az, jóképű, szőke, enyhén hullámos hajú és napbarnított. Meglepő szín így május elején, különösen, hogy áprilisban hó is esett. Szerencse, hogy tele a kocsi, gondolta Anna. A férfi körbenézett, elvetette a csecsemőjével utazó fiatalasszonyt, el a hortyogó nyugdíjast, és Anna előtt, az üres helyen állapodott meg a tekintete.
– Szabad ez a hely? – kérdezte.
– Igen – felelte Anna, és maga alá húzta a lábát.
– Köszönöm – nyugtázta a férfi, az aktatáskáját felrakta a csomagtartóra, és az ingzsebből elővette a telefonját. Persze azonnal elkezdte nyomkodni, így Anna feltűnés nélkül alaposabban is megnézhette. Szeplős az orra, mint egy kisfiúé, mosolygott magában, noha idősebb, mint első pillantásra hitte. Túl a harmincon, nem az ő korosztálya. Fura, hogy vonaton utazik, diákok, nyugdíjasok és nők társaságában. Vajon miért nem valami menő járgánnyal dönget az M7-esen, ahogy a férfiak szoktak? Elvégre a drága idejükből egyetlen perc se veszhet kárba, míg a tömegközlekedésre várnának! Lehet, beteg, mondjuk epilepsziás. Az ötletet sietve elhessentette, mert kizárólag jókat akart gondolni erről a férfiról, aki az unalmas vonat utat kicsit színesebbé tette. A Budapest Veszprém viszonylatban a sín melletti fákat is mind megismerte.
Nincs jegygyűrűje, siklott tekintete a telefont tartó kézre, bár ez nem jelent semmit. Sokan nem hordanak gyűrűt, a főnöke sem, mert zavarja munka közben, noha orvosként nem kell attól tartania, hogy beleakad valamibe. Például egy forgó alkatrészbe. Elmosolyodott az emléken. Tavaly nyáron a helyi bútorgyárban dolgozott, ott nem csak a gyűrűt, de a nyakláncot és a fülbevalót is tiltották, mert a gépeken sok volt a forgó alkatrész. Imaként ismételgette a forgó alkatrész kifejezést a munkavédelmi felelős, míg a diákmunkásokat okította.
A férfi megérezte, hogy figyelik, mert felnézett. Találkozott a tekintetük. Kék a szeme, állapította meg elégedetten Anna. Ahogy nekem. Szép kék szemű gyerekeink lennének. Ezt már az e-book olvasójába temetkezve gondolta, és minden igyekezete dacára se tudta elrejteni a mosolyát. Mindig ezt csinálta, a képzelete mérföldekkel szaladt az esze előtt.
– Elnézést – szólalt meg a férfi. – Nem Kertész Anna vagy véletlenül?
A lány felkapta a fejét, és elhűlve bámult az imént megcsodált szép kék szempárba.
– Megismerlek a családi fotókról. Anyukád mutatta. Áron vagyok – nyújtotta a kezét, és mosolygott. – Molnár Áron, anyukád férje, a mostohaapád.
Anna úgy meredt a férfi kezére, mintha csörgőkígyó lenne. No, jó, az nincs errefelé, a hasonlat túlzó, de több csörgőkígyót látott eddig filmen, mint viperát, ami őshonos. Elvégre a legtöbb amerikai sorozatban feltűnik előbb vagy utóbb egy, ahogy a farkát rezgeti dühödten. Mindig ilyen marhaságok jutottak eszébe, ha zavarba jött.
Ezt az égést, gondolta, hogy anyám új pasiját stírölöm percek óta. Azt a sunyi, törtető alakot, aki nem átallotta a főnöknőjét elvenni feleségül. A jóval idősebb főnöknőjét.
Kelletlenül elfogadta a feléje nyújtott jobbot.
– Jó napot. Doktor Kertész Anna.
Már vissza is vette a kezét, kihúzta magát, a lábait szigorúan összeszorítva hivatalos testtartást vett fel, ujjait az ölében összekulcsolta. A férfinak feszesebbé vált a mosolya.
– Anyukád mondta, hogy itthon kezdesz rezidensként, de nem tudtuk, hogy mikor érkezel. Szerencsés véletlen, hogy találkoztunk.
Tudtuk, gondoltuk visszhangzott Anna fejében a többes szám, meg mi az, hogy anyukád?
– Nem írtam meg, mikor végzek. Elvégre esküvő, majd a hazautazás, minek terheljem Zsuzsát vagy önt az államvizsga részleteivel – említette a keresztnevén az anyját, noha sose szokta így hívni.
– Végül is mindegy. Ma vagy holnap, örülök, hogy megismertem végre.
Na, azért, gondolta Anna, hogy a férfi magázásra váltott. És ki hiszi el az örömöt? Ő egy percig se. Mikor hiányzott a friss házasoknak a felnőtt nevelt lány jelenléte. Kit akar ez az ember átverni?
– Zsuzsa szerint kár volt Veszprémbe kérnem magam – mondta. –Pesten több lehetőségem lenne. De én szeretek itthon, még ha nem is látnak szívesen.
A férfi nyilván nem volt hülye. Joviális mosolyát lesikálva az arcáról, óvatosan méregette Annát.
– Az édesanyja alig várja – mondta hűvösen.
– Ebben nem is kételkedtem, Áron – mosolygott hamisan Anna. – Vagy szólítsam apának? Ahhoz öreg vagyok.
– Az Áron jó lesz – mondta némi késéssel a férfi, és ismét elővette a telefont, amit valamikor visszacsúsztatott az inge zsebébe.
Innentől nem szóltak egymáshoz többet, mindkettő úgy tett, mintha lekötné tevékenysége, a férfit az SMS írás, a lányt az olvasás.
Annát persze majd szétvetette a kíváncsiság. Muszáj volt még egyszer felnéznie. Vagyis inkább óvatosan kinézett az olvasóból, maga elé, hogy a másik ne vegye észre. A férfi cipőjét és nadrágszárát látta. Semmi különös. Sportcipő, farmer. Az édesapja bőrcipőt hordott, és nem is volt farmerje, csak élére vasalt bölcsésznadrágja. Az is volt, bölcsész. A megyei levéltárban kutatott. Az új férj meg egyetemistának hiszi magát. Feljebb emelte a tekintetét. Bőr nadrágszíj, apró kockás kék ing. Nem a favágós, de nem is sokkal elegánsabb. Karórát visel, rövid a körme, és a keze is napbarnított, szőkén világít az alkarján a szőr.
A férfi megmozdult, és Anna visszatemetkezett az olvasóba.
Nem hagyta nyugodni a kérdés, hogy melyik családi képet mutogatta vajon az anyja? Olyan sok nincs. Biztos nem a gyerekkorit, ahol kétévesen, fagyitól maszatosan, pucéran áll a felfújható medencében. Arról aligha ismerné meg bárki. Elmosolyodott. Annak a képnek párja is volt, amikor az apja beült mellé a vízbe, és alig fért el a hosszú lába. Biztosan a szörnyűséges ballagási tablóképet látta, amelyiken kitekeredett nyakkal néz a lencsébe. Azért választotta, mert azon látszik, hogy kék a szeme, és nem zöld, meg világos barna, mint a többin, és nincs tokája. Az anya szerint mindegyik képen ugyanúgy nézett ki, és az, hogy tokája lenne, ostobaság. De tizennyolc évesen, amikor a húsz, valóban teljesen egyforma kép közül egyet ki kellett választania, úgy érezte, ez élete legnehezebb döntése. Biztosan a ballagási kép volt, olyan sokat rendeltek belőle, hogy még az anyjánál is kallódhat egy. A férfi megállapíthatta, hogy ilyen semmilyen lány, mint ő szaladgál az utcán ezer. Ő csak az öreg néniknek jön be.
– Hamisítatlan, szép magyar lány vagy – mondta neki egyszer a magyartanárnője, aki vénlányként a tanítványait dédelgette különös figyelemmel. – Barna haj, kék szem, magas arccsontok.
Akkoriban Anna az igazi magyar lányt naftalin szagú menyecskének képzelte, aki vastag kendőben és hosszú szoknyában ropja a nyenyere zenére, ezért csak fintorgott. Szegény Márta néni, meghalt tavaly, olvasta a neten.
Ismét a férfi kezére nézett. Nem nyomkodta a telefont, csak tartotta. Valószínűleg ő sem tud figyelni. Várpalotánál el is rakta, és a sziklás domboldalt szemlélte elmélyülten. Kádártát elhagyva felpattant, és kisietett a kocsiból. A kis türelmetlen, nézett utána Anna. Felállt ő is, levette a bőröndjét a csomagtartóról. Amikor zökkenve megállt a szerelvény, kinézett az ablakon, és látta a férfit a peronon a kijárat felé sietni. Meg se várta, hogy megálljon a vonat? Hová rohan? Megy a busza?
Nem! Buszra nincs szüksége, állapította meg keserűen, alighogy lelépett a vonatról. Az anyja állt tőle vagy tíz lépés távolságra, és épp szájon csókolta a férfit. Anna fintorgott, lejjebb rántotta magán a blúzát, megragadta a bőrönd fogantyúját, és közelebb masírozott a párhoz. Még épp elkapta, ahogy a férfi az anyjának mondja.
– Tudtad, hogy most érkezik a lányod?
– Anna? – kérdezte az anyja, és elnézett a férfi válla fölött. – Anna! – kiáltotta, és a mosoly elömlött az arcán. – Miért nem szóltál, hogy jössz?
– Sose szoktam – vágta rá Anna.
– Ha telefonálsz, kijövök eléd, hogy ne kelljen buszozni.
– Eddig haza találtam. Változott valami talán?
Az anyja rosszallóan csóválta a fejét, de nem felelt. Álltak hárman a csupasz betonon a májusi nap tüzében, mert nem tudták mit mondjanak. A férfi szólalt meg.
– Véletlenül egymással szemben találtunk helyet, és azonnal megismertem Annát a képekről.
– Igazán – sikkantott tenyerét összecsapva Zsuzsa. – Micsoda véletlen.
– Úgyhogy összeismerkedtünk – mesélte a férfi. – Nem neked kellett bemutatnod.
Anna szemöldöke gúnyosan szökött a magasba. A vonaton történt közjátékot aligha nevezné ismerkedésnek.
– Megyünk? – vetette oda, és a zajos bőrönddel tüntetően előre indult. Az aluljárónál aztán kisebb vita kerekedett, mert Áron mindenképpen át akarta venni tőle a bőröndöt, amit Anna nem hagyott. Zsuzsa beleszólt, hogy miért ne, szó szót követett, és nem telt bele fél perc, a két nő ott tartott, ahol mindig. Dühösen meredtek egymásra, az anyja erősködött, Anna makacskodott, aztán végül maga cipelte le a bőröndöt a lépcsőn, fel a másik oldalon, majd nem tudta, merre induljon. Hiába kereste az anyja fehér Skodáját a sorban.
– Erre! – szólalt meg mellette az ifjú férj, és egy citromsárga Suzuki csomagtartóját nyitotta ki a bőröndnek. – Berakhatom? – kérdezte, mert Anna, mint fuldokló az utána hajított kötélbe, kapaszkodott a fogóba.
– Persze. Kösz – engedte át kegyesen a bőröndöt, és beült az autóba az anyósülés mögé.
Míg átvergődtek a vonat érkezését kísérő, kaotikus forgalmon, nem beszéltek, de a lámpánál Zsuzsa fontosnak tartotta megszólítani a hátsó ülésen hallgató lányát.
– Hogy utaztál? – Fordult teljes testével hátra. – Nem volt túl meleg a kocsiban?
– Működött a légkondi – felelte megütközve Anna, mert az anyja ritkán pazarolta udvariaskodásra az erejét.
– Túl is húzták. Anna felvette a pulóverét – tette hozzá a férfi.
Anna önkéntelenül ránézett. Figyelte, hogy mit csinálok? Be akar vágódni? Elfintorodott a képtelen ötleten. Ahhoz sokat kell még gürcölni, apuka! A szón majdnem felnevetett, de visszanyelte. Áronnak fogom szólítani, adta meg magát, bár mulatságos lenne, ha apukának hívnám. Az anyja ettől kiakadna, ahogy a Molnár úron is biztosan.
– Így volt. Fáztam – jegyezte meg kényszeredetten. – Sose tudják beállítani a hőmérsékletet.
Megint a férfira nézett. Ha hozzáteszi, hogy ilyenek a Magyar Államvasutak, elsírom magam. De a férfi nem szólt többet, és az anyja is visszafordult a menetirányba, így Anna zavartalanul füstölöghetett a hátsó ülésen. Készületlenül érte a hirtelen családi hármas. Korábban, mikor az egyetemről kéthetente hazajött, egyszerűen hazabuszozott, nem is telefonált, hogy megérkezett. Ha az anyja otthon dolgozott, beköszönt hozzá a dolgozószobába, és mindketten tették a dolgukat. Anna többnyire tanult, vagy bement a városba a barátnőjéhez, az anyja pedig cikket írt, olvasott, zárthelyit javított, vagyis a laptopján ügyködött. Most meg nyájas családként együtt autókáznak hazafelé, és az anyja megkérdezi, hogy utazott. Felsóhajtott. Komolyabban meg kellett volna fontolni, hogy Pesten marad rezidensnek, de hazahúzta a szíve. Nem tudta megkedvelni Budapestet, hogy összefolyik az éjjel a nappallal, és a nappal is délben kezdődik, hogy az élőlényeket az emberen kívül néhány neurotikus kutya képviseli, és hogy az egyetem is akkora, mint egy gyár, ami futószalagon köpi ki magából a kész orvosokat. Itthon, a megyei kórház lényegesen kisebb, reményei szerint barátságosabb. A gyerekosztály főorvosát kamaszkorától ismeri, tizenhat évesen, amikor súlyos ételmérgezést kapott az irkolai menzán, feküdt is az osztályon. Úgy tervezte, januártól, ha a kiküldetésnek vége, együtt járnak majd munkába az anyjával. Ő kiszáll az autóból a kórháznál, és délután hazabuszozik. Így persze mindjárt más. Ők mennek ketten, kizárt, hogy bekéredzkedjen melléjük.
Veszprém szélén, a hegyre kapaszkodó új utcában laktak, családi házban, amit a sorházaktól a néhány négyzetméteres oldalkert különböztetett meg.
– Jellemző ránk, magyarokra, inkább kétszer annyit fizetünk a gázért, csak, hogy elmondhassuk, az én házam, az én váram – jegyezte meg az apja, amikor már beteg volt, és a családi költségvetés megrendült. – Pedig összebújhatnánk a szomszéddal, mint anyámnál a kismalacok, ha legalább két fal közös lenne.
Annát a kép fogta meg, a nagyi óljában a rózsaszín testek emléke, ezért is jutott eszébe gyakran, mikor a szomszéd és a saját házuk közé ékelt járdán a hátsó ajtót, amit rendszerint használtak, megközelítette. Most már telik fűtésre, gondolta, nekem is lesz fizetésem, és még egy keresővel bővült a család. Bár most inkább a légkondit kéne finanszírozni, nem a fűtést, olyan meleg van. Látta az anyján, hogy megizzadt, alighogy belépett a házba, gombolgatni kezdte a blúzát.
– Iszol kávét velünk? – kérdezte Zsuzsa a konyhaajtóban állva, de Anna megrázta a fejét, és a bőröndjét átvéve Árontól, felment az emeletre.
– Felvittem volna én – szabadkozott a férfi.
– Megszoktam, hogy egyedül boldogulok, de kösz – szólt vissza Anna, és bezárta maga mögött a szobája ajtaját.
Mikor a nővére férjhez ment, és az övé lett az addig közös helyiség, azonnal lekaparta a fáradt rózsaszín tapétát, és átfestette a falat vakond szürkére. Most már bánta, de a sok cuccot kipakolni, vesződni a festéssel lusta volt. Alig vagyok itthon, mentegette magát, hétvégéken és a nyári szünetekben semmire nincs idő.
Leült az ágya szélére, és körbenézve elhatározta, hogy holnap rendet tesz. Az évek alatt felhalmozott lomot, mint jegyzetek, könyvek, füzetek, megunt ruhák, mind ki fogja hajítani, határozott. Talán vesz egy szobanövényt, hátha nem pusztul el fél év alatt, mint az eddigiek. Most már tartósan itthon van, tudja locsolni, és a függöny sem lesz egész héten behúzva.
Bizony, véglegesen hazaköltözött, muszáj lesz megbékélnie az anyjával, és ezzel az új pasival. Nem viselkedhet elkényeztetett gyerekként, már csak azért se, mert kiadná magát nekik. Nyilván tudják, hogy utálja ezt a házasságot, az anyja friss szerelmét egy nála majdnem húsz évvel fiatalabb férfi iránt. Ráadásul a beosztottja, könyörgöm! Nem összeférhetetlen az ilyen? Majdnem liliomtiprás. És ez a pasi? Ugyan mi bírta rá, hogy elvegye a főnökét? Éppen Mexikóban, a kiküldetés elején, ahol nincs, aki tiltakozzon? Törtető, sunyi, gyáva alak, ráadásul milyen szép az arca. Minek egy férfinek szép arc? Vajon mi vonzza hozzá az anyját? Vajon mi? Húzta el a száját fitymálva. Legalább már tudja. Ezért nem küldött róla képet az anyja, hiába kérte, a neten meg nem talált olyat, amin látni is lehet, csak nagyításra széteső, kis felbontású vacakot. Pedig a veszprémi egyetem honlapját legalább egy órán át böngészte a férfit keresve, de csak a név szerepelt a tanársegédek között, valamire való fényképp nem. Így legalább az anyja néhány hétig hülyíthette a lányát az új férj kivételes személyiségével. Hogy a lelkébe szeretett bele. Mennyivel elegánsabb, mint megkívánni egy fiatal hímet. Fúj.
– Molnár Áron különlegesen tehetséges – áradozott Zsuzsa, a heti egy kötelező telefonhívás során még áprilisban. Kutatói ösztöndíjat nyert Mexikóba, január elején elutazott egy évre, és megígérte, hogy legalább heti rendszerességgel felhívja a lányát. Zsuzsa mindig állta a szavát, hívta is Annát rendszeresen, de mondanivaló híján többnyire nagyokat hallgattak. Ám aznap lelkesen beszámolt a múltheti eredményekről és szóba került az egyik munkatársa, Molnár Áron is, az eddig rejtőzködő zseni.
Anna az államvizsgára készült, fél füllel figyelt, de a következő mondatnál majdnem leejtette a telefont.
– Holnap összeházasodunk, drágám. Azért is hívtalak, hogy tudd.
– Mi? – kiáltott Anna, és felpattant az ágyról, amin hanyatt fekve tanult, a Részletes belgyógyászat harmadik kötete tompán puffant a koliszoba linóleumán. – Mit beszélsz? Összeházasodtok? Kicsoda? Kivel?
– Én és Áron – vihogott ostoba csitriként az anyja. – Szeretjük egymást, mire várjunk?
– Anya! Napszúrást kaptál Mexikóban? Ki az az Áron?
– Most mondtam. Persze nem figyeltél. Az egyik fölöttébb ígéretes kutató a csoportomban, a munkatársam, akivel a Zika vírust vizsgáljuk. Jelentős haladást értünk el a felvetéseinek köszönhetően.
Anna közbevágott.
– Ne beszélj mellé. Mi az, hogy összeházasodtok?
– Megszerettük egymást – hajlott mélyebb tónusba az anyja hangja. – Áron csodálatos ember. Okos, szellemes, tele energiával… – Azt meghiszem – szúrta közbe gonoszul Anna, ám Zsuzsa zavartalanul folytatta. – Remek ötletekkel.
– Mint a házasság – így Anna.
Az anyja megakadt egy sóhajtásnyi időre, majd a lelkesedés eltűnt a hangjából, és szigorúan folytatta.
– A házasság az én ötletem volt.
– Hülye ötlet.
– Nem az engedélyedet kértem, drágám, csak szerettem volna, hogy tudd.
– Hát most tudom – nyugtázta Anna, és csak bámult ki az ablakon, látni azonban nem látott semmit.
– Belehalnál, ha néha együtt örülnél velem?
– Minek örüljek anya? Nyilván nem véletlen ez a nagy sietség. Itthon szégyellnéd, hogy ráhajtottál az egyik beosztottadra. Hány éves? Biztosan fiatalabb is nálad.
– Annyira nem fiatal. Harmincöt lesz.
– Mi? Te ötvenhárom vagy!
– Csak leszek, mégpedig soká. És ne visíts. Megsüketítesz.
– Most komolyan. Mexikóba kellett menned, hogy észre vedd az egyik rabszolgád? Biztos, hogy nem kaptál napszúrást?
– Tudtam, hogy undok leszel. Ezért nem szóltam eddig.
– Undok? Nem vagyok undok, csak realista. Ha kinyitom a szám, és nem azt szajkózom, amit szeretnél, máris én vagyok a rossz.
– A nővéred bezzeg örült.
– Mert Fanni szarik rád.
– Most fejezzük be – sziszegte az anyja, és letette a telefont. Anna pedig szakasztott úgy érezte magát, ahogy most: gonosz, ostoba, sértett libának, aki nem képes együtt örülni a szeretteivel. Még jó, hogy nem tartják féltékenynek. Mert neki huszonöt évesen nincs senkije, irigyeli a szerelmet az anyjától.
Anna fintorgott, és az ágy mellett a telefonra siklott a tekintete. Fel kéne hívnia Fannit. Hogy kiadja magából a mérget. Aztán mégis inkább Olívia, a barátnője mellett döntött.
– Itthon vagy? – sikkantott boldogan Olívia. – Bejössz a városba? Féláron árulják a Fincsiben a fagyit. Degeszre nyaljuk magunkat, és közben mindent elmesélsz.
Az ötlettől felvillanyozva máris jobb kedvre derült Anna. Felpattant, szétnyitotta a bőröndjét, és előtúrt egy falatnyi nadrágot és egy toppot.
Öt perc múlva már lefelé száguldott a lépcsőn.
A gerlepár a konyhában kávézott, kávé és friss vaníliás sütemény illata töltötte be a földszintet, az anyja kacarászott, majd a férfi mondott valamit, Anna nem értette, mit. Megtorpant a lépcső közepén. Legalább nyolc éve, mióta a nagyi meghalt, senki be se gyújtotta a sütőt, Most meg telefüstölik a lakást? Megvonta a vállát, és a konyha előtt elhaladva foghegyről vetette oda.
– Bemegyek a városba.
– Hányra érsz haza? – kiáltott utána az anyja.
– Meglátom. Ne várj! Van kulcsom.
*
Sok szeretettel gratulálok! 🙂
Bétáztam, imádtam, egy éjszaka alatt olvastam el a paplan alatt! 🙂
Dedikált példányt kérek szépen, amikor megjelenik! 🙂
Gratulálok!
Imádtam minden sorát! 🙂 Én is igényt tartok egy dedikált példányra 🙂
Kedves Réka!
El vagyok ragadtatva a stílustól. Könnyed, elegáns, szórakoztató. És magyar a helyszín! Anna nem tűnik tökéletesnek, és ezzel azonnal közel hoztad hozzám. A felvázolt konfliktus is életteli, akárcsak a többi szereplő. Ilyent, még!
Ha tudnék rosszat mondani, már mondtam volna. Úgyhogy csak gratulálni tudok a kikerüléshez, és sok sikert kívánok!
Gratulálok a kikerüléshez. Nekem tetszett 🙂 Végig fenn tudta tartani az érdeklődésem, a mesélős stílus pedig valahogy pont eltalálta azt a szűk tartományt, amiben az információmennyiség épp megfelelő. A leírások kellően érzékletesek, szinte filmként pergett előttem. Mivel valószínűleg végig ilyen színvonalú a szöveg, „csak” a dramaturgia állhat a pozitív lektori útjába. Szorítok a továbbjutásért, olvasnám tovább ezt is 🙂
Nagyon szerettem, összeszedett, jól átgondolt kezdés.
Egyetlen dolog volt, amin megütköztem: “ – Mert Fanni szarik rád.”
Ezzel két problémám van. Egyrészt szerintem ilyet nem mond egy felnőtt nő az 53 éves édesanyjának ( persze nem tudjuk valójában mennyire mély az anya-lánya ellentét), a másik, hogy ezzel a saját testvérét adja ki( akit elvileg szeret).
Persze ez csak az én kukacoskodásom, vagy túlérzékenységem.
Szívesen olvasnám tovább.
Gratulálok!
6-ost adtam rá – egy sztenderd szerelmi történetnek tűnik. Annak pont jó. De semmi különös azon kívül, ezért 6-os.
Kedves Réka! Gratulálok a kikerüléshez. Bár látom, előttem szinte mindenki az egekig magasztalta a részletet, engem sajnos nem győzött meg. Amíg el nem jutottunk odáig, hogy „Doktor Kertész Anna”, azt hittem, egy 16-18 éves lányról van szó, úgyhogy rendesen ledöbbentem, és itt el is ment a kedvem attól, hogy tovább olvassam, de azért újra nekifutottam. Az érzés azonban bennem maradt. Nem egy 26-28 éves nőt láttam, hanem egy duzzogó gimnazista lányt. Zavartak ezen kívül a fölösleges szószaporítások is (csörgő kígyó vagy vipera kérdése). Lehet, hogy a hiba az én készülékemben van, de micsoda szerencse, hogy nem vagyunk egyformák. Mindezektől függetlenül kívánok neked további sok sikert!
Az első két mondat megijesztett, mert azt hittem, hogy egy elcsépelt, közhelyes klisével indítasz, de szerencsére kiderült, hogy egy csavart készítettél elő.
A „szarik rád” nekem is egy kissé erősnek tűnik így elsőre.
Mindent összevetve ez egy nagyon kompakt, nagyon egyben lévő írás.
Gratulálok a kikerüléshez!
Furcsa stílusfordulat: „elvetette a csecsemőjével utazó fiatalasszonyt”. Sehol egy kalauz, vagy rendőr, aki megállítaná a férfit a kisgyermekes mama elvetésében? Vagy reménykedjünk abban, hogy jövőre kihajtanak?
A folytatásban tobzódunk a női olvasók számára oly fontos külsőségekre vonatkozó kötelező leírásokban. Szemek, hajkoronák színe, még annak a kocsinak a színéről is információt kapunk, amelyikkel senki sem jött ki az érkezők elé az állomásra. Alakul is szépen a konfliktus a szereplők között. Az magyarázat nélkül marad, hogy az elvált(nak látszó) szülők gyermekeként nevelkedő lány miért az anyjánál lakik, ha túl a kamaszkoron még mindig mérhetetlen gyűlölettel gondol rá. Engem ez jobban érdekelne, mint a garázsban dekkoló Skoda színe.
Lassan bejelentkezik a kérdésre a válasz, az apa beteg volt, tehát az anya nyilván özvegy, így eléggé indokolatlan az égő gyűlölet, amely a lányt motiválja, és nem csökkent előttem a lényegi kérdés fontossága. Ha ez nem egy csivitelő kislányregény, akkor itt tudnom kellene erről olvasni. Persze nem szabad türelmetlenkedni, megpróbálok lányosan idomulni a két ostoba, egyetemen tanító felnőttről meg a frissen végzett, mindent tökéletesen látó leányról szóló meséhez.
Kedves Réka! Imádom ezt a regényt, de ezt már tudod. Élmény volt előolvasni. 🙂 Én általában egy ponton megunom a románcokat, de ez végig fenntartotta a figyelmemet, remek a stílus, a szereplők a maguk tökéletlenségével nagyon szerethetőek, vannak benne fordulatok, van valódi tét, valódi nehézség, szenvedély és izgalmak. Szerintem a dramaturgiai ív is rendben van. A helyszín Veszprém, ami nekem külön öröm! 🙂 Szívből gratulálok, és bármit is mondtam korábban, ebből a könyvből igenis kérek dedikált példányt, sőt, még sorban is állok érte, ha kell! 😀
„Anna pedig szakasztott úgy érezte magát, ahogy most: gonosz, ostoba, sértett libának, aki nem képes együtt örülni a szeretteivel. Még jó, hogy nem tartják féltékenynek. Mert neki huszonöt évesen nincs senkije” – hát ezen a helyében nem csodálkoznék 😀 A főszereplő számomra egy ritka antipatikus némber, bocsi. Csodálkoznék, ha a sztori nem arra lenne kihegyezve, hogy majd szép lassan átértékel magában bizonyos dolgokat.
Aztán, harmincöt éves férfi és ötvenhárom éves nő? Azért itt normális ember fejében meg kéne szólaljon egy vészcsengő, de hősnőnk számomra érthetetlen okból inkább azon van kiakadva, hogy az anyja egy „beosztottjával” kavar ami orvoskutatókról lévén szó amúgy is életszerűtlen. Abban sem vagyok biztos hogy egy orvostanhallgató bemutatkozhat-e a doktori címmel. De ha el is vonatkoztatok az ilyen részletektől, akkor is marad a főszereplő egysíkú és meg nem indokolt rosszindulata, ami miatt vele kapcsolatban csak annyit érzek, amennyit Fanni az anyja iránt. A „szarik bele” amúgy jó mondat, mert életszerű, főleg az anyuka szavai után aki viszont eléggé papírízűen beszél. Annak aki mindent elolvas amire ráhúzható a „romantikus” címke, biztos bejön majd.
Kedves Réka!
Ígéretes kezdés, szívesen olvasnám még tovább 🙂 Jól képen csapott a fordulat, amikor Áron közölte, hogy ő a „mostohaapja” Annának, és a hasonlat utána („Anna úgy meredt a férfi kezére, mintha csörgőkígyó lenne.”) nagyon találó, különösen tetszett. Persze rácsodálkoztam, hogy miért „új pasi”, ha már férj, de utána kiderült, hogy ez egy gyors házasság volt, és így már Anna ellenszenve és sértettsége is érhetőbb. Talán egy-két utalást erre már korábban is be lehetne csempészni, hogy Anna hamarabb érthetővé váljon, mert először nagyon unszimpatikusnak éreztem, a viselkedése is kicsit inkább dacos tiniének tűnt, mint egy épp végzett orvosénak, lehetne picit felnőttesebben hűvös és távolságtartó. (Ha a hirtelen, nagy korkülönbséges házasságon kívül nincs más oka haragudni, és előtte rendszeres kapcsolatban voltak az édesanyjával, akkor nincs pl. oka rá, hogy az anyja „anyuka” helyett „Zsuzsa” legyen. Persze, ő is mondta, hogy korábban sose hívta így, de ez így is kilógott nekem) Ez azonban csak apró finomítás, összességében véve egy jó kis lelkizős regénymagnak tűnik, érdekes alapszituációval, amiből kiderülhet a végére, hogy senki és semmi sem fekete-fehér.
Gratulálok a kikerüléshez!
Kedves Szerző!
Jó kezdés, világos alapfelállás, találgatom a lehetséges konfliktusokat és a hozzájuk tartozó megoldásokat.
A szöveg gördülékeny, olvastatja magát, kellemes a stílusa.
Egy helyen zökkentem csak ki: „Innentől nem szóltak egymáshoz többet, mindkettő úgy tett, mintha lekötné tevékenysége, a férfit az SMS írás, a lányt az olvasás.” – ez a mondat nekem kicsit kilógott, itt úgy éreztem, hogy eltávolodtál Annától.
Az kimondottan tetszett, hogy egy olyan nőről olvashattam, aki billeg a felnőtté válás határán, még álmodozik és ott van benne a gyermeki dac is, ugyanakkor már készen áll a nagybetűsre. Először arra gondoltam, hogy Anna azért a háborog, mert az anyukák azok anyukák, és nem az a dolguk, hogy bepasizzanak, aztán meg arra, hogy itt valami más is lehet a háttérben, ami később biztosan ki fog majd derülni a történetből. Ez jó, kíváncsi vagyok a folytatásra, tehát valószínűleg továbbolvasnám.
Gratulálok a kikerüléshez!
Gratulálok a kikerüléshez, de nekem nem nyerte el a tetszésemet. A részlet alapján a lány, most végzett az orvosin, 25 évesként van említve. Ehhez képest sokkal fiatalabbnak éreztem a hangját. Inkább volt egy lázadó kamasz, mint egy sokat látott felelősséggel teljes rezidens. Az ékszer viselés nem megengedett egészségügyi intézményekben a dolgozóknak, fertőzés veszélye miatt. (illetve ha nem akarod a vszélyes hulladékledobóból kihalászni, mert a kesztyűvel együtt belevágtad, akkor sem célszerű.) Orvostanhallgatóként, a kötelező kórházi gyakorlatai előtt részt kell venni higéninai és infektológiai oktatáson, illetve munkába állás előtt is oktatásban részesül mindenki, aki a kórházban fog dolgozni (még a karbantartó és a konyhás is) Így nem igazán értettem ezt a részletet, ami az ékszerviselési szokásokat hasonlította össze.
A bemutatkozásnál nem értettem miért kell külön kiemelni, hogy ő orvos. (amit Dr.-ként írunk és nem Doktorként, az utóbbi egy vezetéknév, nem a foglalkozást jelöli) Ha frissen végzett még idegen lehet a saját szájában is, de a legtöbb hallgató nem ennyire felsőbbrendű, hogy boldog boldogtalannak kiemelje, hogy ő Dr. XY. A kórházban, munkahelyi körülmények között igen, de a való életben sokan nem teszik hozzá bemutatkozáskor, hogy Dr. Nekem ez nem volt életszerű.
A legutolsó, amiben pedig a problémát látom, hogy milyen végzettséggel mentek ki Zika vírusra vadászni Mexikóba? A Pannon Egyetemen, ahol az anyukája tanít (leánykori nevén, Veszprémi Egyetem) mérnöki, informatikai, gazdasági és társadalomtudományi karok vannak. Egy Zika vírus elleni projekthez valamilyen természettudományi végzettségr lenne szükséges, molekuláris biológus, kutató orvos, gyógszerész…
Az meg már tudom a kákán is csomó keresés, hogy nincs olyan könyv a magyar orvostanhallgatók körében, hogy Részletes belgyógyászat. 😀 Van Tulassay féle Belgyógyászat alapjai (ami csak két kötetes) illetve a Herold féle Belgyógyászat (ami vaskos, és jól puffan a földön, de csak egy kötetes)
Ezek lehet apróságoknak tűnnek, de nem szégyen rákeresni a googleben olyanra, amiben az író nem biztos, vagy olyannal bétáztatni, aki ezen a területen mozog. A rezidens képzésnek is célszerű lenne utána nézni, mert attól, hogy gyermekgyógyász lesz Anna, kell egy csomó más osztályon dolgoznia. Erről szól az első két éve a rezidensnek, hogy futkározik össze-vissza a képzőhelyek között. A rezidens fizetés kevés nettó 160-180 körül mozog, de pl a gyermekgyógyászok igényelhetnek ösztöndíjat, ami 200ezer Ft adómentesen, így 350ezer Ft-ból tudna lakást bérelni és nem kell a kellemetlen anyjával együtt élnie 😉
Örülök, hogy Magyarországon játszódik és nem kell gondolkodnom, hogy a keresztnév tulajdonosa mögött egy nő vagy férfi áll, de figyeljünk oda az apró részletekre.
u.i: Az anyja a diplomaosztójára se ment el Annának? :O
Kedves Réka!
Gördülékeny, olvasmányos a szöveg. Szépen fogalmazol, nincsenek benne körmondatok.
Csak egy-két elütést találtam benne így elsőre (pl.: „…valamire való fényképp nem.”), de semmi olyant, ami nehézzé tette volna a szöveget számomra.
Én az alábbiakat kicsit átírnám (bár lehet, hogy másnak meg pont így tetszik, ahogy megírtad…):
Anna rezidensként kezd Veszprémben, hazaköltözik. Nem szerette meg Budapestet…
Ennél a résznél olyan érzésem volt inkább, mintha ő tanult volna külföldön és csak félévente járt volna haza, erre kiderült, hogy az anyukája ment Mexikóba egy évre (elvileg). Itt elvesztettem kicsit a fonalat. Ha most meleg, napsütéses május van, és januárban ment ki az anyukája egy évre Mexikóba, akkor hamarabb visszajött, mert megházasodott Áronnal? Ami ha jól értettem, akkor pár hete történhetett, hisz még nem is találkoztak személyesen. Itt egy kis időbeli zavart éreztem, vagy vmit nagyon rosszul olvastam?!
(„Kutatói ösztöndíjat nyert Mexikóba, január elején elutazott egy évre, és megígérte, hogy legalább heti rendszerességgel felhívja a lányát.”)
Szerintem az nem teljesen életszerű, ha vki egy évre kutatói ösztöndíjat nyer a világ másik végére (ami csak egyszer adódik az életben), hogy ez idő alatt hazaruccanjon ki tudja mennyi időre… Ráadásul szerintem egy kutató eléggé „elvakult”, ha a tudományos kutatásáról van szó, publikálások stb..
De lehet, hogy a következő részletben már benne lesz a magyarázat, hogy megszakították az utat vmilyen oknál fogva, és hamarabb (5 hónap!) után hazajöttek. Mert én itt úgy éreztem, hogy végleg hazajöttek!
Kicsit túlzónak (gyerekesnek?) éreztem Anna reakcióját az új „apuka” megjelenése miatt, de hát mindenki másképp dolgozza fel az adott szituációt, nem vagyunk egyformák. Mindenesetre sokkoló lehetett, hogy telefonon tudta meg, lett egy „új apukája”, aki mellesleg közel 20 évvel fiatalabb az édesanyjánál. (Én is fiatalabbnak éreztem Annát, mint 25.)
Nem vagyok otthon a rezidenssé válás folyamatában, így ehhez nem is tudok érdemben hozzászólni.
Viszont tetszett, ahogy Anna gondolataiba betekinthettünk, többször mosolyogtam is rajta. 🙂
Biztos sok konfliktus lesz anya-lánya-mostohaapa hármasból… 🙂
Én még továbbolvasnám, ha nem az lesz belőle, hogy Anna és Áron (mostohaapa) fog majd összejönni.
Gratulálok a kikerüléshez, összességében egy szépen kidolgozott, szórakoztató részletet olvashattunk! 🙂
Kedves Fanni!
Figyeljünk oda az apró részletekre, ezért mondom, hogy a Pannon Egyetem része a Georgikon Kar is (az én egyik alma materem), és kiváló képességű volt évfolyamtársam jelenleg Amerikában kutat virológusként – vagyis nem ördögtől való felvetés ez. Persze egy kitalált történeten nem kérem számon, hogy a nem magyarázza agyon a szerző, hogy ki hol van státuszban, és melyik egyetemet hogy hívják – gyakrabban váltottak nevet, mint illene. De ha már apró részletek, gondoltam felhívom rá a figyelmet. Mert ez az egyik legnagyobb múltú magyar egyetem.
A Georgikon nem kertészeti-agrártudományi egyetem? Ha már a részleteket zikáljuk… mert az agrártudománytól elég kacskaringós út vezet a zika-vírusig. Még csak az sem fér bele hogy növényi vagy rovarkártevőkkel terjed.
Mielőtt megkapom én is hogy minek számonkérni a realitást egy romantikusnak tűnő történeten: hát mert maga a szerző próbált reális vonatkozásokat beleszőni. Ha valaki komolyan veszi az írást jobb ha odafigyel a részletekre, ha másért nem, mert minimalizálni akarjuk a gyenge pontokat amibe egy kritikus olvasó esetleg beleköthet.
A Georgikon nem kertészeti-agrártudományi egyetem? Ha már a részleteket zikáljuk… mert az agrártudománytól elég kacskaringós út vezet a zika-vírusig. Még csak az sem fér bele hogy növényi vagy rovarkártevőkkel terjed.
Mielőtt megkapom én is hogy minek számonkérni a realitást egy romantikusnak tűnő történeten: hát mert maga a szerző próbált reális vonatkozásokat beleszőni. Ha valaki komolyan veszi az írást jobb ha odafigyel a részletekre, ha másért nem, mert minimalizálni akarjuk a gyenge pontokat amikbe egy kritikus olvasó esetleg beleköthet.
Kedves Csikesz!
A Pannon Egyetemen nem csak Georgikon kar van (ami ráadásul Keszthelyen található), hanem többek között Mérnöki kar is, ahol Kémiától kezdve, Vegyészmérnökön át sokminden megtalálható, ami akár a zika vírushoz is kapcsolódhat. Az írás maga nagyon gördülékeny, könnyed, de izgalmasnak ígérkező olvasmány, amit én is szívesen továbbolvasnék, bár egy-két dolog azért tényleg nem teljesen világos ( időrend, pontos kapcsolat, ok-okozat), viszont ez egy történet eleje, ahol nem tudhat az olvasó egyből mindent. Kis pontosítás tehát nem ártana itt-ott, de őszintén remélem, hogy pozitívan bírálják majd el. 🙂
Kedves Zsuzsa!
Minden írástechnikával foglalkozó könyv és oldal megemlíti, hogy a világfejlesztés fontos. Persze egy realista romantikus műben nem a sárkányokra és a varázsvilágra kell fektetni a hangsúlyt, de egy Magyarországon játszódó regényben elvárom, hogy hiteles legyen a helyszín. Az idei legelső kikerült részletben abba kötöttek bele, hogy van-e olyan nevű kórház abban az amerikai városban. A szerző meg utca szerint utánanézett és tényleg volt! Szerintem akkor nem kérek sokat ennél a könyvnél. Engem kizökkentenek az ilyen apróságok és nem a kukacos énem miatt. Szeretem, ha úgy van ábrázolva a szereplő, hogy a helyszínen sétálva arra gondoljak, mikor futok vele össze. Nem kell leírni milyen adjunktus vagy docens stb a szereplő, de adjunk olyan szakmát a kezébe, ami reális. Nem fikázom az egyetemet, sem az ottani kutatói munkát. Mindenhonnan kerülhet ki jó szakember. A kiadó adott már ki olyan könyvet, amiben a Corvinuson akart orvos lenni a főszereplő, szóval ha tényleg jó a könyv és a karakterek fejlődése, akkor meg fog jelenni.
Kedves Mindenki!
Köszönöm, hogy elolvastátok a részletet és véleményeztétek. Annak is, akinek tetszett, és annak, akinek nem, szintén. (A kedvelők között néhányan tevékenyen is részt vettek a kézirat alakításában, és sokat köszönhetek nekik.)
Ha a kézirat megjelenni, de ha netes publikáció lesz belőle, akkor is szerepelni fog az elején, hogy a karakterek és a konkrét helyszínek kitaláltak. Hogy miért Veszprém? Mert itt élek és gyönyörű a város, és szívesen neveztem meg. Amikor a karakterek kialakultak, felvetődött bennem, hogy kitalált városra cserélem, hisz írhatnám, hogy Akácos – Amira Stone ötlete –, de aztán maradt Veszprém. Ám szándékosan elferdítettem a helyszíneket, és minél közelebb kerültek a karakterhez, annál inkább különböznek a valóságtól. A Pannon egyetemen nincs virológia tanszék, és szándékosan olyat választottam, ami nincs, mert sok mellék és főszereplő érkezik erről a kitalált tanszékről. A gyerekosztálynak nő a főorvosa, nem férfi, és új osztályokat is raktam a kórházba, olyanokat, amilyenek nincsenek. A Belgyógyászat alapvonalai csak az én időmben volt három kötetes, és a kollégiumi szobában is parkettára cserélték a linóleumot, vagyis a harmadik kötet semmiképpen nem puffanhat a linóleumon. Kérlek, ne vitázzunk a részletek valóságos voltáról, mert nem valóságosak.
Ez egy mese a szerelemről és a felnőtté válásról.
Köszönöm mindenkinek a megtisztelő figyelmét és az idejét, amit a kéziratomra áldozott.
Csendes szemlélője vagyok az oldal eseményeinek, de most úgy érzem, a kedves író mellé kell állnom. 🙂 Azt hiszem, ez már a második alkalom, hogy az írót „sérelem éri”, amiért egy létező városba helyezi a cselekményt, ott még sincs ilyen, meg olyan helyszín, kávézó, étterem, egyetem, stb. Tudtommal, regényírásnál megengedett, hogy igazi, létező városba helyezve a történetet, megváltoztassunk utcaneveket, sőt teljesen új helyszíneket csempésszünk a történetbe. Nem is tudom már pontosan melyik regényrészletnél nehezményezte egy-két hozzászóló, hogy az adott amerikai városban nincs is olyan kórház. Szerintem, az író ott is kitalált egy kórháznevet, mert nem akarta, hogy aztán a részletekben elvesszenek az olvasók. Én gyakran írom úgy a novelláimat és a legutóbbi regényemet is, hogy valós, magyar városban történik a cselekmény, aztán az adott utcába teljesen máshová helyezek épületeket, sőt a kávézónak, étteremnek, irodaháznak…. stb. teljesen más nevet adok. Mert ezt így is lehet. Mert pont azt akarom elkerülni, hogy az olvasók beazonosítsanak egy-egy helyszínt és azon rugózzanak, hogy abban a teázóban nincs is bárszék, vagy a padló nem is fenyőből készült….(most csak írtam valamit). Másfelől pedig nagyon szeretek én berendezni (képzeletben) egy-egy helyet, mert ettől még közelebb érzem magamhoz a történetet. Elnézést, ha nem a regényrészletet elemeztem, de ez már a múltkor is kikívánkozott belőlem.
Az imént rosszul neveztem meg A. Stone-t, elnézést kérek. A. Stone ötlete az Akácos.
Kedves Fanni, kedves Csikesz!
Én úgy igyekeztem, hogy ne legyek félreérthető. Úgy látom nem sikerült. Na mindegy, majd legközelebb 🙂
Kedves Réka!
Köszönöm a választ. A könyves rész már abszolút poénnak szántam, oda is írtam, hogy ez már mindennek a netovábbja. Nem akartalak megbántani, szerencsére van elég pozitív értékelés, ami ellensúlyozza az enyémet.
Persze fikció az egész, kitalált szereplők és élethelyzetek, csak több olvasót tudsz beszippantani, ha már ismert helyszínen játszódik, ha azokat persze nem parketta szín pontosságra, de megfoghatóvá teszed. A legtöbb olvasó imádja Böszörményi Gyula kutatómunkáját, amit a Leányrablás sorozathoz hozott össze és a régies nyelvezete ellenére is sokan olvassák. Skóciában turisták számára kirándulásokat szerveznek az Outlander helyszíneire. Történetvezetés szempontjából nem fontosak, de plusz egy okot adsz, hogy szeressük a könyvet, a szereplőket.
Mint mindenkinél neked is pozitív lektorit kívánok, mert sok idő és energia van belefektettve mindenkinek, aki idáig eljutott.
Azt hiszem nem is a helyszínekkel volt problémája annak, akinek volt (ez egyedül a virológia és az adott egyetem kapcsolata miatt merült fel), sőt, a valódi helyszín választását is sokan pozitívan értékelték. Inkább a lélektani-szakmai pontatlanságok jelentették a problémát. Itt még vissza lehet szólni és magyarázni a szerzői szándékot, de a molyon már rosszul venné ki magát 🙂
Szia!
Olvasgatom itt a kikerülő írásokat, de eddig ez az egyetlen alkalom, hogy kommentet is írok. Gratulálok a kikerüléshez! 🙂 Valamiért rettenetesen felcsigázta az érdeklődésemet ez a kis részlet, a stepfather-issues, Veszprém, az orvostanhallgató lány… A stílusod szórakoztató, pont megfelelően szarkasztikus, a nyelvezete gördülékeny. Én nem találom unszimpatikusnak Annát, ha velem történne ilyen, valószínűleg hasonlóan „sértve” érezném magam, sőt, azt hiszem, igenis megengednék magamnak némi féltékenységet, magamat úgysem tudnám becsapni. Nagyon szívesen olvasnám tovább a történetet, kíváncsivá tettél :). Sok sikert a továbbiakban!
Kedves Csikesz!
Azt hiszem, éppen te nem írtál arról semmit, hogy milyen a lélektani-szakmai összetétele a történetnek. Egyébként 25 évesen az ember ha érettebb is, nem biztos, hogy teljesen az. Sőt, engem különösen érdekel, mi lehet a viselkedésének hátterében. Az emberek pedig az anyukájukkal tudnak 30 évesen is így viselkedni, mert csak mellettük lehetnek ilyenek. Más helyzetben még nem láttuk Annát szerepelni, de sok kérdés felmerült, ami jó,különösen, hogy ez csak az első fejezet. És sem a molyon,sem pedig itt nem kell semmit megmagyaráznia. A Szent Johann Gimi se létezik, mégse hibáztatja Laurát senki, hogy nem írta le a pontos címet. Lehet új tanszék is az egyetemen. Ahogy a szereplője is lehet az anyjával szemben gyerekes, sőt az új férfira és féltékeny,különösen, ha ragaszkodó típus és közel állnak/álltak egymáshoz az anyukájával.
Pedig említettem, hogy a főszereplőnek egyetlen vonása van: ellenszenves. Annyit tudunk róla, hogy látványosan utálja az anyját. Miért? Mert csak.
Azt is említettem, hogy Zsuzsa és Áron korkülönbsége irreális: hacsak nem valami érdekkapcsolatról van szó, vagy esetleg nagyon kétségbeesett partnerekről, nincs az az élete delét még el sem ért férfi aki nemhogy összeáll, hanem egyenesen feleségül vesz olyan nőt, akitől saját családot már nem remélhet, és akiről tudnia kell, hogy már rég öregasszony lesz, amikor ő férfiként még mindig viszonylag partiképes. Ez annyira életszerűtlen hogy szerintem a szerző azért erőltette rá a történetre, hogy az anya-férj-lány háromszög életkorilag még éppen stimmeljen. pedig ha már ez volt a cél, egy 40-30-20 éves felállás akár még reális is lehetett volna. Sokat nem is kellett volna változtatni a történeten, hiszen a főszereplő eleve úgy beszél és viselkedik mint egy húsz éves (vagy inkább 16, és megjegyzem: igazán az lett volna izgalmas ha egy kamaszlány kerül ebbe a háromszögbe, talán még könnyebb és hitelesebb is lett volna megírnia a szerzőnek).
Szakmai kérdőjelek: nem találtam életszerűnek a lány beszólásait a rabszolgáról meg beosztottról. Ez olyan mintha egy szálloda tulajdonosáról meg egy takarítónőről vagy főorvosról és műtőssegédről lenne szó, és nem egymást megbecsülő tudományos kutatókról. A Pannon Egyetem és a virológia kérdését pedig már remélem lezártuk.
Azzal kapcsolatban pedig, hogy páran az életszerűséget kérjük számon egy romantikus álmon, csak azt tudom mondani hogy semmilyen történetnek nem tesz jót, ha az olvasás flow-ját megszakítják a háttérépítés és karakterfejlesztés hibái. Van persze aki átsiklik felettük, de olyan is aki nem.
Még annyit az itt megfogalmazott kritikákra természetesen lehet azzal reagálni, hogy a könyv első oldalairól lévén szó később majd a helyére kerül minden, ami most nem világos. Talán a későbbiekben meg lehetne fontolni, nem lenne-e korrektebb a kikerült művekkel szemben, ha nem mindig csak a legelső bekezdéseket hanem későbbi, a könyv egészére jellemző részleteket olvashatunk.
Kedves Csikesz!
Ezt cáfolnám:
„Azt is említettem, hogy Zsuzsa és Áron korkülönbsége irreális: hacsak nem valami érdekkapcsolatról van szó, vagy esetleg nagyon kétségbeesett partnerekről, nincs az az élete delét még el sem ért férfi aki nemhogy összeáll, hanem egyenesen feleségül vesz olyan nőt, akitől saját családot már nem remélhet, és akiről tudnia kell, hogy már rég öregasszony lesz, amikor ő férfiként még mindig viszonylag partiképes. Ez annyira életszerűtlen hogy szerintem a szerző azért erőltette rá a történetre, hogy az anya-férj-lány háromszög életkorilag még éppen stimmeljen. pedig ha már ez volt a cél, egy 40-30-20 éves felállás akár még reális is lehetett volna.”
A közvetlen környezetemben két olyan pár is van, ahol majd 30 év a korkülönbség a nő javára, és egyik sem érdekkapcsolat. Azt ne felejtsük el, hogy egy ötvenes nő a mai világban még igencsak vonzó tud lenni, de már a hatvanasok sem adják magukat könnyen az időnek, mert ez egy ilyen generáció. Az más kérdés, hogy neked ez furcsa, és itt már le is jött a véleményed szubjektivitása.
Arról is lehet könyvet írni hogy valaki egymás után többször milliárdokat nyer a lottón, sőt lehet hogy valakinek több közeli rokona is járt így, hiszen statisztikai esély mindig van. Ettől még nem lesz annyira általános jelenség, hogy szó nélkül tudomásul vegyük. Nem az a lényeg hogy egy nő XXX évesen még vonzó tud-e lenni, hanem hogy a férfiak és nők életciklusai eltérnek egymástól. A dolgot tovább fűszerezi hogy akármilyen jó hely Veszprém, és akármilyen magasan képzett, intelligens szereplőkről van szó, a helyszín feltételez egy konzervatívabb környezetet, amiben még nehezebb felvállalni egy ilyen szokatlan kapcsolatot.
Persze lehet hogy a történet későbbi részében Zsuzsa és Áron kapcsolatát, érzelmi indítékaikat is megértjük. Nekem viszont így mindjárt az elején megnehezíti, hogy félretegyem a kétkedést („suspension of disbelief”) és beleéljem magam a történetbe (pedig elvált szülők gyerekeként elvileg nagyon is könnyen kéne menjen.)
Már ne is haragudj, de ez a „főorvos műtőssegéd” példa elég durva, ugyanis az együttműködésnek meg kell lenni, a szakmai értelemnek is és minden másnak. Ha már ezzel a példával dobálóztál,akkor ennyi erővel az író is nyugodtan használhatja ezt a hasonlatot, tekintve, hogy az anya vezető beosztásban van,míg Áron nem. Ergó lehet reális a példája. Másrészt pedig a nem szokványosságát a kapcsolatnak Anna is tökéletesen érzi, ez (is) a baja. Elég kényelmetlen helyzet lehet neki,hogy az anyja közel vele egykorú pasival házasodott össze. Az már más kérdés, hogy manapság valóban ennyire szokatlan lenne-e ez a korösszeállítás. Mert amúgy nem. Az én környezetemben is sok hasonló kapcsolat van, és meg is éretem, miért. Manapság néha a 40-50-es nők sokkal vonzóbbak,mint a huszonévesek, és a személyiségük is éretebb. Családügyileg pedig egy 35 évesnek bőven lehet már gyereke ( utalás nincs rá, hogy Áronnak ne lenne), de ha mégsincs akkor is vannak megoldások ilyen helyzetre,sok esetben nem kizáró tényező a gyerekvállalás lehetősége. Sőt, volt olyan ismerősi körben, akinek a férjétől csúszott be még egy baba (pont) 54 évesen, és egészséges lett. Szóval ha 54 évesen nem az első gyerekét szüli, akár még a gyerek lehetősége sincs kizárva. ( Gyakrabban megtörténik az ilyen kapcsolat kialakulása, illetve gyermek megfoganása is, mint a lottó ötös :))
Kedves Réka!
Tiszta szívből gratulálok a kikerüléshez, jólesett egy összeszedett, profi szöveget olvasnom. A felvetett konfliktus igazán érdekes, és szerencsére, másokkal ellentétben, engem érdekelnek a nem mindennapi élethelyzetbe került emberek történetei, és továbbra is el tudom vonatkoztatni a hitelesség fogalmát a valóságétól. Pozitív lektorit érzek a levegőben! 😀
Kedves Réka!
Gratulálok a kikerüléshez. Nekem nagyon tetszett a részlet, a szöveg gördülékeny volt, olvastatta magát. Érdekes az alapszituáció, szerintem érthető Anna dühe, aki bár most valóban nem a legszimpatikusabb ember, de bizonyára sokat változik majd a személyisége, ahogy halad előre a történet.
Szurkolok a pozitív lektoriért, mert nagyon szívesen olvasnám tovább.
Hát itt jó kis vita alakult ki. Jellemzően nem a lényegről már megint. Van-e értelme azon vitatkozni, hogy mond-e ilyeneket egy 25 éves lány? Ez mondott. Beleszerethet-e egy 50 akárhány éves nő egy harmincas, vagy 20-as pasiba? Ez beleszeretett. Szimpatikus-e a főszereplő? És ha nem? Ki mondta, hogy egy főszereplőnek szimpatikusnak kell lennie? Van-e Veszprémben ilyen vagy olyan kar? Ez már érdekesebb, mert valós helyszín, realista történettel, ennélfogva vannak bizonyos korlátai. Ha nem valós, alapos világteremtésre, ha valós, alapos világismeretre van szükség. Veszprém nem Los Angeles, itt nem lehet nagyot tódítani. Kicsit talán igen. de még ez sem egy sarkalatos dolog, ha értékes a történet, megbocsátható.
Szerintem a sztori alapötlete nem rossz, a nagy kérdés, hogy mit hoz ki belőle, ez viszont nyilván nem derül ki ennyiből. Tehát a lényeg megint: Van-e ok a továbbolvasásra. Ami a sztorit illeti, szerintem van.
A nyelvezetért viszont nagy kár, nekem elsőre megírt szövegnek tűnik. Mindjárt az első mondatban annyira jó lett volna az „és Anna” helyett egy „Anna pedig”. És sok-sok ilyen csiszolatlanság van még benne, jó lenne ezeket lecsiszolgatni (sőt, előbb talán köszörülni). Sokat dobna rajta.
@Lobo – tegnap kíváncsiságból megnéztem, hogyan szerepeltek a korábbi győztesek a Molyon és végül az egyik 2016-os kiadványban mélyedtem el jobban, mert a témája és alapötlete is tetszett. Az akkori Aranymosós szövegrészletek alatti kommentek hasonlóak voltak a mostaniakhoz: nagyrészt áradozás, némi fenntartás és utóbbiak kapcsán a szerző magyarázkodása. A könyv gyenge pontjait, amiket annakidején a kritika szóvátett, nem javították ki. Mit tesz isten, Molyon természetesen kiszúrták a felhozott hibákat és az egykori pályázatgyőztes mű most 69%-on áll, ami azért nem kifejezetten előkelő helyezés. Goodreadsen valahol a teljes érdektelenség és ötből két csillag között áll.
Tanulság: ha egyvalaki kiszúrja a kézirat gyenge pontját, más is ki fogja. Ha rálegyintünk azzal hogy „most mit akadékoskodsz, miért ne lenne ez így jó”, biztos hogy végül mégsem lesz jó. Márpedig sem az alkotónak, sem a kiadónak nem érdeke hogy a könyv végül megbukjon.
Ebben igazad van, Csikesz, csak ez a lektorok dolga, nem a kommentelőké.
A lektorok valóban könnyebb helyzetben vannak, mert ők a kézirat egészét ismerik. Talán mégsem baj ha megírjuk az észrevételeinket (és persze én is alig várom, hogy egy kikerült részletet olvasva olyan fejem legyen mint Simon Cowellnek amikor rácsap a golden buzzerre :)). Már csak azért sem baj, mert sok szerzőnek ez az egyetlen lehetősége hogy nagyon vegyes összetételű olvasói csoporttól még akkor kapjon visszajelzést, amikor a műve még alakítható. (Többnyire csak egy-két béta olvassa a kéziratot, aztán szevasz.) Nekünk pedig azt tanulságos látni, hogy a lektorok véleménye végül mennyiben egyezik a mienkkel. Mindenki számára jó tanulási lehetőség, nem?
Na ja. Az eheti termés ötből nulla…
Johnny Silver Csatornapatkányai két hete még lektorálás alatt állt és most sem látom a kihullottak között…
Az a márc. 15-i lektoriban benne volt.
Köszi Judit, ezt csúnyán benéztem.
Kedves Csikesz!
Már nagyon érdekel, te írsz? Esetleg bétázol?
Ugyan, csak gyorsan szalad az idő 🙂
Mindkettő igen, de a mostani mosásban sem pályázóként sem bétaként nem vagyok érdekelt, inkább a pályázat izgalma, a kikerülő művek iránti kíváncsiságom miatt vagyok itt. Szerintem az Aranymosás kitűnő lehetőség megismerkedni az amatőr írói felhozatallal és a velük kapcsolatos elvárásokkal, és mivel már nyolcadik éve tart, még a piaci fogadtatásra is nyújt némi rálátást. Holtig tanulunk, ugye.
Kedves Réka!
Figyelemmel követem a pályázatot és ez az első írás, amit egyáltalán végig bírtam olvasni, a többi eddig annyira sem érdekelt, hogy ezt megtegyem… Nem mellesleg pedig végre valaki magyar néven, magyar szereplőkkel, magyar helyszínen játszódó könyvet írt. Egyébként, aki olyan véleményt írt ide, hogy egy huszonöt éves lány nem így gondolkozik és hogy olyan mintha Anna kamaszlány lenne, az nagyon nagyon régen volt huszonöt éves… Vélhetően én is és azt hiszem, sokan mások is így reagálnának arra, hogy az anyjuk egy majdnem húsz évvel fiatalabb fickóval házasodna össze 2 nap után…Gratulálok a kikerüléshez, felkeltetted az érdeklődésem, szívesen elolvasnám a könyvet. Aloha
Aloha, csak a pontosság kedvéért: Ő a hatodik, aki magyar néven írt, és ennek ugyan nem számoltam utána, de legalább a negyedik, aki magyar szereplőkkel magyar helyszínen. Mellesleg ez elég nagyívű megállapítás volt azt követően, hogy kijelented, ez az első részlet, amit olvastál. Amúgy peace! 🙂
Kedves Lobo Marunga! Csak a pontosság kedvéért: Nem azt írtam, hogy ez az első részlet, amit olvastam, hanem az első, amit végig bírtam olvasni…ugyanis a többit nem találtam érdekesnek, eluntam. Vélhetően ezt bizonyítja az is, hogy még csak azt sem jegyeztem meg, hogy kik írták és miről meg hol stb…Nem hinném egyébiránt, hogy nagyívű kijelentést tettem ezzel, ez csak egy vélemény. Egy a sok közül. Az írás szubjektív dolog. Van, akinek tetszik és van, akinek nem. Véleményem szerint ezzel minden író is tisztában van és nem veszi fel. Písz! 🙂