Nemrég 100 szavas játékot játszottunk, amelynek nyertese, Agatha Keyguard beküldhette egy regénye elejét, hogy kollégánk megszerkessze. A nyitás nagyon izgalmas, megjelenik a krimi és a fantasy ígérete is az első oldalakon. A mostani kezdés alkalmas arra, hogy átgondoljuk – és átbeszéljük -, mennyi titkot bír el egy regény eleje, mennyire érdemes titokzatosan kezdeni, és ha valaki szeretné a nyitásnál még kétségek közt tartani az olvasót, milyen eszköz(ök)re van feltétlenül szüksége, hogy ez jól működjön.
A részletet Kunos Anna szerkesztő szerkesztette meg. Kattints ide, és nézd meg te is!
Agatha, nagyon köszönjük a részletet. Ha neked vagy bárkinek lenne kérdése, írjátok meg bátran kommentben, Anna válaszol.
Jó olvasást!
Köszönöm Kunos Annának a részletes szerkesztést!
Annak külön örülök, hogy a részletben benne van mind a fantasy, mind a krimi ígérete, mert elsősorban erre fogok építkezni. 🙂
Kérdésem csak annyi lenne (hátha ez másoknak is segít), hogy miről/honnan lehet felismerni, ha a narráció elcsúszott, illetve milyen megoldása lehet annak, ha valaki nem egy, hanem két főszereplőt akar vinni egy jelenetben?
Ezen kívül minden mást (úgy hiszem) megértettem és ez alapján igyekszem majd javítani. 🙂
Kedves Agatha!
A narráció csúszkálásánál érdemes megnézni, E/1-ben illik-e az adott karekterhez a mondat. Pl. az „ifjak” megszólalást E/1-ben Lucas nem mondaná, viszont Mr. Redsmith igen, így, ha Lucas nézőpontjában vagyunk, akkor ez „átcsúszás”. Ugyanezzel a módszerrel jobban kiütközik az is, mit tud a karakter – pl. azt láthatja, hogy a testvére ideges, de azt nem érezheti, hogy görcsöl a gyomra.
A két főszereplő egy jelenetben nagyon érdekes kérdés, és igazából többféle megoldása is lehet. Az egyik egy távolabbi E/3, ahol egyértelműen mindkét főhős fejében időzünk, amikor szükséges. Itt figyelni kell rá, hogy egyértelmű legyen a váltás, mikor kin van a fókusz, mert olvasóként sokkal könnyebb belezavarodni. Másik nehézsége az érzelmek ábrázolása, mivel sokkal könnyebb egy emberrel azonosulni, az ő gondolatait követni, így ennél a módszernél még fontosabbak a belülről mutatott érzelmek. Illetve íróként is könnyebb összemosni a két karakterhangot, ha fejezeten belül változik a nézőpontkarakter.
A másik megoldás, hogy hosszabb szakaszonként (pl. fejezetenként) változik a nézőpontkarakter. Ez lehet sorrendben (páratlan fejezetek az első karakter, párosak a második), de lehet az alapján is, kinek van erős tétje, fontos eseménye, információja az adott részben. Itt egy jeleneten belül nem jelenik meg mindkét szereplő, viszont áttekinthetőbb, és visszautalásokban megmutatható, ő mit élt meg akkor. Ennek a nehézsége, hogy egyszerre csak egy főhős fejébe látunk bele, így fontos kiválasztani, mikor kinek a nézőpontja a hangsúlyosabb.
A jelenlegi szöveg valahol a két megoldás között van; Lucast közelebbről látjuk, de eléggé megjelenik Lauren nézőpontja ahhoz, hogy – különösen az elején – összezavaró legyen.
Ha az ikrek a két nézőpont, akkor egyébként megoldás lehet egyfajta „szimbiózis”: amelyikük egy kicsit fontosabb a regényben, az lesz a narrátor, de annyira pontosan olvas a fivére gesztusaiból, hogy „szinte érzi a görcsöt a gyomrában”. Itt fontos lesz ennek a szimbiózisnak a jelzése a történet elején, illetve a megfogalmazások, hogy végig érezzük, ő ezt külső információkból szűrte le. A hátránya, hogy ha a nézőpontkarakter nincs jelen, a másikkal történt dolgokat olvasóként nem látjuk.
Nyugodtan kérdezz, ha bármi nem érthető, egyébként pedig további jó írást 🙂
Anna
Kedves Anna!
Nagyon szépen köszönöm a gyors választ! Azt hiszem akkor az ikrekkel kicsit kitoltam magammal, de sebaj, igyekszem a legjobb megoldást választani, hogy olvasóként is élvezhető legyen a történet. 🙂
Kedves Anna!
A mindentudó narrációs technikával kapcsolatban lenne nekem is egy kérdésem. Létezik olyan E/3, ahol a mindentudó narrátor a nézőpontkarakter is egyben, tehát mint egy külső mesélő, látja és kommentálja a történteket, a többi karakter gesztusait, illetve bele-bele tud ugrani a fejükbe? Sok ilyen stílusban írt regényt olvastam, viszont a narrátor ezekben sosem mutat belülről testérzetet, nincs igazán egyik karakterben sem benne, ezért számomra vagy dramatikusnak hat a nézőpont, vagy mintha a narrátor lenne a nézőpontkarakter. Ez a megközelítés helyénvaló a mindentudó narrációban?