Sárándi Izolda a Facebook írástechnikai játék egyik nyertese. A Lélekszerelem című művét elemeztem.
Érdemes előbb elolvasni a nyers szöveget, felírni a véleményt, és csak utána belenézni a szerkesztésbe.
[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/sarandi-izolda-lelekszerelem-2011.html” newwindow=”yes”] Eredeti[/button]
[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/letoltes/Lelekszerelem-szerkesztett.pdf”] Szerkesztett[/button]
Igazán profin lett összeszedve mindaz, amivel anno nekem is „bajom” volt a történet kapcsán.
A katarzis javaslása kapcsán azért elgondolkoztam: egy történet – nem pont ez – érhet szomorú véget is, azaz nincs boldog vég. Sokaknál ez is elég ahhoz, csalódva tegyék el a könyvet, pedig szerintem nem feltétlenül kell minden sztorinak feloldozni, megkönnyebbülést hoznia. Pláne ha a történet indokolja.
Tapasztalataim szerint időnként a véletlen tehet fontos események megtörténtéről. Nem mindig derül ki, mik munkáltak a háttérben ahhoz, minden együtt álljon egy esemény bekövetkeztéhez. Ez egy regényben mértékkel adagolva ugye nem hiba?
A férfias nézőpontnál töprengtem. Ismerek olyan férfit, aki nőiesen fejezi ki magát, olyan az észjárása pedig nem homoszexuális. Ezek szerint ha mégis érzékeltetnék egy ilyen típusú férfit, meg kéne magyaráznom/ki kéne emelnem, ő a neme ellenére mért úgy fogja fel a világot és fejezi ki magát, ahogy?
Nőként el sem tudom képzelni, mi járhat egy férfi fejében és nem is célom megismerni, lévén ahhoz férfivé kéne változnom, vagy annak kellett volna születnem.
Irtózom az általánosításoktól, hogy egy nő vagy férfi ilyen vagy olyan,a férfiaknak ilyenek a nőknek meg olyanoknak kell lenniük. Ennek ellenére rájöttem, ha én nem is teszek így (azaz nekem nem tűnik fel, ha egy karakternek/embernek egy könyvben/való életben nem a neméhez illő a felfogása, nem rovom fel akkora hibának) mások viszont pont ehhez az átlaghoz viszonyítanak, amikor eldöntik, valami férfias vagy nőies. Ennek néha örülök, néha meg nagyon nem.
Kedves Veronika!
Azt írod, irtózol az általánosítástól, de azt hiszem, hogy az írónak alapvetően kötelező sok dologban általánosítani; mégpedig azért, hogy több olvasó vonhasson le a regényből hasznos következtetést. Ez még egyedi történeteknél is csak akkor lehetséges, ha vannak általánosítható jellemvonások a regényben. Teljesen egyedi felállásból csakis arra az egy esetre vonhatók le a következtetések, de az már csak keveseket érdekel.
A feltételezésedet, hogy egy rendhagyó típust meg kell-e magyaráznod, helyesnek gondolom. Igen! Magyarázat nélkül nem lehet általános érvényű következtetést levonni belőle. A rendhagyó karakter adhat okot arra, hogy más, hasonlóan rendhagyó típusok magukra vehessék a szerepkört, de csak akkor, ha tudom, hogy miért kell vele azonosulnom. Ha egy férfi nőiesen gondolkodik, akkor én a heteroszexuális férfi tudni akarom, hogy miért, különben eszembe sem jut a szerepét érvényesnek tartani magamra. Azonosulhatok egy homokossal is, mert ez önmagában véve nem bűn, de kell bennünk közösnek lenni. A szexuális beállítottságunk nem az, tehát emiatt biztosan nem azonosulok vele, de ha emellett rendkívül emberséges gondolkodású, akkor igen. (A taste of honey)
Azt hiszem, hogy egyetlen írásban sem írhatsz következmények vagy indok nélkül semmit. Ha megteszed, várhatod a kritikusok szigorát.
A jó író hitelesen tud ábrázolni eltérő nemű karaktert. A férfi szerzők ugyanolyan bajban vannak a női szereplők ábrázolásával, mint a nők a férfiakkal. Ez tanulható dolog. (Az Íróiskola párbeszéd moduljában majd részletesen vesszük.)
Amúgy a „nőiesen gondolkodó” férfiak soha nem fognak kifejezetten női stílusban beszélni. Élőben sem jellemző.
A homoszexuális férfiaknál a nyelvi kérdés bonyolultabb. Sokszor inkább apró reakciókból és nem nyelv alapján lehet megmondani valakiről az ilyen irányultságot. A felvállalt homokos életformában, ha az illető a párkapcsolatban a női szerepet viszi stabilan, akkor jelenik meg a nyelvben. (Sok ilyen párnál nincsenek egyértelmű szerepek)
Veronika: A véletlen szerepéről most a jó öreg Poirot jutott eszembe, aki folyton kihangsúlyozta: EGY véletlent elfogad, kettőt már nem. 🙂
A véletlen egy érdekes kérdés, mert minden regény alapeszköze diszkréten alkalmazva. Viszont a túl váratlan, és túl egyértelműen az író kisegítésére szolgáló véletlenek egy idő után az olvasónál kiverik a biztosítékot.
Mondjuk ez is függ a témától pl egy krimiben tényleg egy-két véletlen elég, de egy horrort nyugodtan megtűzdelhetünk vele.
Igen, az az alapvető baj, ha „kilóg a lóláb”, és nagyon deus ex machina vagy hajánál előrángatott megoldások lépnek be a képbe, azt hiszem…
Demeter Attila: persze, a véleményedet az általánosításról ebben a formában osztom. Fogódzkodót ad, alapjában véve nem rossz dolog. Inkább az szokott bosszantani, amikor valaki, ha az adott dolog nem illik az általános felfogásba, akkor képtelen elhinni, az úgy is jó, netalántán létezik.
Én nem feltétlenül óhajtok minden könyv szereplővel azonosulni. Attól függ, mi a könyv stílusa. Ha szórakoztatás céljából íródott, az azonosulásra nálam még csak igény sincs, pusztán olvasok. Szépirodalmi műnél viszont jártam már úgy, ha az eleinte rokonszerves szereplő valami olyat csinált, ami az én erkölcsi felforgásomba még indokolva se fért bele, kiesett a kegyeimből. Elolvastam a művet, de onnantól kívülállóként szemlélődtem és az már nem volt ugyan olyan, mintha sodrásban maradok.
Kevés férfi ismerősöm van, hogy ragadjon rám valami hasznos. Ha meg olvasok, akkor olvasó üzemmódban nem tűnik fel, hiteles-e az ábrázold szereplő nemileg vagy sem. Csak kirívó esetben kapom fel a fejem, illik-e adott mondat a szájába vagy sem, ez nagyon ritkán történik meg velem. Épp ezért, ha kérdezi is tőlem valaki, írok-e egyszer olyan sztorit, ahol férfi a főszereplő, a fejemet rázom. Nem állok rá készen, ahhoz még tanulnom kell.
Kae West: 😀 a halmozott véletlen nagyon tud bűzleni, de ha mértékkel adagolják még hihető is.
Akárhány írástechnika könyv került eddig a kezembe, mindegyikben elolvashattam azt, hogy tilos a deus ex machina, a véletlenek. Az olvasónak épp az a lényeg a könyvbeli történetnél, hogy ami történik, az logikus követkemény. Mindenre van magyarázat. Az ember keresi, hogy megérthesse az életet, mi miért történik, és mivel a való életben történnek sokszor a dolgok csak úgy megtörténnek, egy történetnél fontos, hogy minden értelmet nyerjen. Fura, hogy épp olyan véletlenek alkalmazása amelyek az életben megtörténnek, egy fiktív történetben épp hiteltelenség egyik legnagyobb eszköze. 🙂
Az általánosságról pedig épp a minap olvastam Gesing könyvében: „a szerzőnek szereplőit az olvasókkal való hasonlóságok és eltérések hatásos keverékéből kell megformálnia. A hozzánk túlságosan is hasonló szereplők untatnak minket, azok viszont, akik túlságosan idegenek számunkra , távoliak maradnak, mígnem elfordulunk tőlük. Aki ezzel szemben hasonlít ránk, ugyanakkor kissé idegen is, kíváncsiságot és érdeklődést kelt.”
A Deus ex machina tilalma azt jelenti, hogy nem avatkozhat be az író tetszése szerint a történet vonalának igazgatása érdekében, de a véletlen használatát kizárni nem lehet. Aki itt Poirotra hivatkozva azt mondta: egy véletlent elfogadok, kettőt nem hiszek el, azt nagyjából legalább száz oldalanként be kell tartani. Egyetlen véletlen még mindenhol elfogadható. Sok regény kerülne a zúzdába, ha egyetlen véletlent sem engedélyezünk.