Az Aranymosás oldalon rendszeresen tartunk 100 szavas játékot, ahol szerkesztési mintát lehet nyerni. 🙂 Egy régebbi szerkesztés még nem került fel a látványpékségünkbe, most ezt pótoljuk. Nagyon sokat lehet tanulni egy ilyen elemzésből, és talán visszahat, és segít az írós fejlődésetekben is.
Eden Ambré szövegét Kozma Réka nézte át:
[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/letoltes/Eden-Ambre-reszlet-szerk-K-R.pdf”] Szerkesztés[/button]
Ha van bármilyen kérdés, Réka szívesen felel.
-vb-
Kedves Aramosók, kedves Réka!
Nagyon szépen köszönöm itt is! 🙂 Csodálatos vörös, ahogy vártam. 😀 Igaz, ez a régi verzió volt, azóta sok mindent változtattam (pl. nincs harang, galambok, játékos szél, kandeláber, gyertyatartó (innen is köszi, Lylia! :D), de a magva maradt. Megértettem, min kell változtatnom még. Nagyon hasznos volt! 🙂
Élek a „visszakérdezési jogommal”, ha nem baj. 🙂
„Ez alapján azt kéne hinnünk, ahogy házban és a kórházban is, a lány a mellette lévő emberek mindenféle érzetét észleli, legyen az betegség, fájdalom, éhség vagy viszketés.”
Igen, így van, a lány minden negatív érzetet átél, ami fizikai tüneteket okoz. Az őrjöngő kivétel, de jóval később magyarázom el, miért, illetve hogy pontosan mi történt azzal az emberrel. Ebben az esetben maradhat a jelenetben annyi utalás, hogy szegény csaj nem érzi, mi baja a betegnek, vagy mindenképp magyarázzak meg mindent itt és most? (A második fejezetben bővebben kiderül, hogy működik Lenánál ez a gyógyítósdi.)
Réka említette a szereplők korát. Mindkettő (a történet évével együtt) kiderül a második fejezetben, egy nyugodtabb jelenetben, amikor nem őrjöng és futkos senki. 🙂 Jó így, vagy mindenképp szerkesszem bele az elsőbe?
A harmadik kérdésem a helyszínleírással kapcsolatos. Ugyan a friss verzióban nem „járdát szegélyező ház” áll, hanem „járda menti bérház”, de nem töltöttem meg több leírással, gondolván, így könnyű elképzelni, milyen is az az épület. Viszont van egy-két olyan jelenetem, amiben szinte semmiféle helyszínrajz nincs. Adott egy kanapé egy kisasztallal, rózsamintás teáskannával és kártyapaklival, meg két ember (a kinézetüket azonnal megtudjuk). Többen azt mondták, nem is kell leírnom, hogy teszem azt, a kanapé zöld, a szoba kicsi, hangulatos vagy fapadlós, mert nem ez a fontos, hanem a párbeszédben lévő infók. Egy bétám viszont mindenképp körül szeretett volna nézni a szobában. Lehetséges egy-egy ilyen rövidebb jelenetet megírni úgy is, hogy nem teszünk bele tájleírást? Mert ha nem, akkor megoldom. 🙂
Előre is köszönöm szépen a válaszokat! 🙂
Három darab mindenképp, plusz egy „aramosók”. Akkor most elkullogok piros fejjel… 🙂 Bocs!
Kedves Eden!
Örülök, hogy hasznosnak találtad. 🙂
„Igen, így van, a lány minden negatív érzetet átél, ami fizikai tüneteket okoz.”
Abba nem megyek bele, hogy ez mennyire hihető, induljunk ki abból, hogy az. Kérdés, hogy ezt a képességet mennyire tudja fókuszálni, és a történet szerint nem tudja, hisz ezért nem bírja a kórházakat. Ha ő mindenféle szűrő nélkül átéli ezeket az érzeteket, akkor két nap alatt ebbe akkor is beleőrül, ha kórház közelébe se megy. Gondolj bele, kimegy az utcára, és körülötte van 100 ember,akinek vagy a feje fáj, vagy a lába görcsöl, vagy a füle viszket, és ezt a lány mind átérzi.
A „mindenféle negatív érzet” azt is jelenti, hogy akkor ő átérzi, ha valaki például mérges. Például a bátyja ideges volt, amikor Lena elmesélte neki a dolgokat, így a lánynak azt is érzékelnie kellett volna, ha például felmegy a vérnyomása, remeg, izzad stb., tehát mindenkinél mindenféle olyan negatív tünetet észlelnie kell, ami dühvel, idegességgel, félelemmel stb. kapcsolatos.
Nem állítom, hogy ilyen képesség nem létezhet, de olyan sok mindenre kihathat, és annyira nehéz behatárolni, hogy nem tudom, hogy egyáltalán lehet-e ezt egy regényen belül hitelesen ábrázolni.
Ha 2. fejezetben kiderül, ki hány éves, akkor nem létszükséglet, hogy az elsőbe is beleírd, de figyelj oda, hogyan ábrázolod a karaktereket, egy 20 éves ne tűnjön 16-nak, és egy 23 éves fiú, ne használjon olyan kifejezéseket, hogy „fakabátok”.
A leírásokat illetően, a „nincs a házban senki”-ről, nem tudtam, hogy mire utal. Több lakás van a házban, és a szomszédok nincsenek otthon?
A többi esetben pedig persze nem kell mindig mindent annyira részletezni, de néha az atmoszférateremtés érdekében (például az ördögűzéses jelenetnél) jó, ha részletesebben is ábrázolsz egy teret. Gondolj úgy rá, mintha díszletet építenél. De időnként „a lány bement a nappaliba és leült a bőrkanapéra” is teljesen elég.
Remélem, sikerült válaszolnom a kérdéseidre. 🙂
Nagyon hasznos volt látni a szerkesztést, gondolom élesben hasonlóképpen megy a dolog. Külön érdekessége volt a történetnek, hogy nemrég kezdtem el bétázni ezt az írást, így össze tudtam hasonlítani az én gondolataimat egy profi szerkesztő javításaival. Köszönjük!
Joanne Harris Kékszeműfiú c. regénye egy hasonló témában íródott. Ott konkrétan tükör érintéses szinesztéziának nevezik a jelenséget, mikor a látás és tapintás keveredik, azaz, mikor fizikálisan érezzük a szemünk előtt lezajló látványt, például valakinek a vízbe fulladását… érdekes regény, nem lehetetlen feladat tehát ennek ábrázolása.
Kedves Réka!
Köszönöm szépen! 🙂 Pontatlanul fogalmaztam, ne haragudj! Bizonyos távolságon belül érzi meg a betegségeket és sérüléseket, illetve az erősebb fizikai „kínnal” járó dolgokat, mint pl. az éhezés, de ezt is megmagyarázom a történetben. Az önuralma is fejlődik. Valóban durva lenne, ha a fejét fogva kéne csalinkáznia az utcán egy begyulladt pattanású kamasz, egy másnapos ürge meg egy viszkető lábujjközű strandpapucsos nő között. 😀 Az idegességet és dühöt csak két ember esetén érzékeli, de ez már spoiler. A képtelen képességeket az előolvasók hihetőnek érezték. Remélem, igazuk van. 🙂
A házas résznél a mostani változat más, mint a szerkesztésre beküldöttben. Ott szomszédokat írtam. Sok dolog van már úgy, ahogy Te is javítottad, így ezúton szeretnék köszönetet mondani a bétáimnak is, mert kiderült, mennyire szuperek. 🙂
Köszönöm még egyszer!
Remélem, másnak is szabad kérdezni, mert engem nagyon érdekelne a szereplők külső leírásának kérdése. Más írástechnikai könyvben azt olvastam, hogy a szereplők külsje egyáltalán nem lényeges, és majd minden olvasó elképzeli őket magának. Ezek szerint mégis érdemes részletesen kitérni erre?
Köszönöm a választ!
Kedves Jusztina!
Szenvedő alanyként szólok hozzá a témához. Férfiszemmel nézem a világot, és baromira nem érdekelnek a külsőségek. Így is írtam, míg meg nem dorgáltak érte. Most már nem merem megtenni, hogy a külsőt teljesen elhanyagoljam, de elárulom. Először megírom a történetet a magam kedvére, aztán kijavítom úgy, hogyha egy kiadó mégis végigolvasná, akkor legalább ezt ne kifogásolhassa. Sosem lehet tudni. Ez ma a trendi. Az én véleményem az, hogy azért nem tévéjátékot készítek, hanem regényt, mert engedem érvényesülni az olvasó fantáziáját. A kiadóknak sokszor más a véleményük. Ha velük nem tudom elfogadtatni a regényemet, akkor nem kerül olvasók kezébe. ezért nem erősködöm, hanem javítok. Úgy, hogy a kiadónak is megfeleljen.
Kedves Attila!
Ezzel egyetértek, ezért is kérdeztem rá. Mert egy olyan név, mint Stephen King azt mondja, nincs szükség a külső leírására. Ugyanakkor a kiadók meg belekötnek. Én nő vagyok, de engem sem érdekel a részletekbe menő külső leírás, itt a javításban viszont olvastam, hogy hiányolta a szerkesztő.
Ez tulajdonképpen attól függ, honnan nézed. Az íróként lehet, hogy nem fontos, de olvasóként… Amikor a főhősnőről annyi információ van, hogy gyönyörű, akkor valószínűleg mindenki a saját nőideálját rakja a helyére, és engem személy szerint fel tud idegesíteni, amikor a kétszáz oldal óta szőkének képzelt leányzó megrázza fekete tincseit. Olyankor képzelhetem újra az egész történetet. 😀
Haha, ez aranyos. Annyi leírást érdemesnek tartok, hogy milyen a haja színe és hány éves, de egyébként én olvasóként sem jegyzek meg ennél többet. Az pedig, hogy mindenki odaképzeli a nőideálját, nem rossz dolog, hiszen ha én leírom, hogy a nagyon szép nő vörös és ilyen-olyan, nem biztos, hogy az az olvasónak is nagyon szép, innentől meg borul a koncepció.
Kedves Jusztina!
Persze, hogy szabad kérdezni.:)
Tulajdonképpen igazad van, ha nem írod le a szereplők külsejét, akkor is elképzeli őket az olvasó valahogy. A rendőrségi jelentésekre emlékeztető leírások (175 cm, vékony, szőke, kék szemű) valóban nem adnak sokat hozzá a szöveghez, és a romantikus regényekre jellemző kliséket is érdemes kerülni.
Eden szövegében azért emeltem ki külön a karakterek leírását, mert ott még elképzelni is nehéz volt őket, még az életkorukat se lehet kitalálni.
Az általánosságok helyett (magasság, testalkat, hajszín stb.)az egyes karaktereknél érdemesebb kiválasztani olyan részleteket, ami azt a szereplőt egyedivé teszi (de lehet, hogy ez éppen a magassága). A jó írók képesek akár 3 apró részlettel úgy ábrázolni egy karaktert, hogy az egész embert magad elé tudod képzelni, mintha ott állna előtted. Ilyen részlet pedig lehet a mozgástól elkezdve az öltözködésen át a jellemző gesztusokig bármi.
Kedves N. A. Kyec és Jusztina!
Annál semmitmondóbb szó, hogy szép, nincs. Éppen azért, amit említettetek is, hogy mindenkinek mást jelent, így mindenki máshogy fogja elképzelni a szereplőt. Tehát, ha azt mondom valakire, hogy szép, gyönyörű, vonzó és társai, nem mondtam róla tulajdonképpen semmit. Erre is érvényes a „mutasd, ne mondd” szabály. Egyébként meg attól nem kell félni, hogy az olvasónak esetleg más az ízlése. Egy kultúrkörön belül körülbelül hasonló az emberek elképzelése a szépségről, így ha leírod egy számodra szép karakter külsejét, azt valószínűleg az olvasód is szépnek fogja elismerni.
Kedves Réka!
Köszönöm a választ, akkor nagyjából ugyanarra gondolunk, csak nem voltam benne biztos. Azt hiszem, értem, mire célzol 🙂
Eden, Réka, köszönöm, azt ilyeneket mindig érdekes olvasni 🙂
Ami a szereplők külső jellemzését illeti, Réka már megfogalmazta, amit ezzel kapcsolatban gondolok, szerintem is akkor jó egy leírás, ha néhány találó szóval le tudja festeni a szerző az adott szereplőt. Viszont ha mindenkiről csak annyit tudunk meg, hogy milyen színű a haja meg a szeme (vagy éppen ellenkezőleg, hosszas elemzéseket olvashatunk a főhősnő mindenkori ruházatáról), akkor részemről inkább ne is írjanak semmit. Vagy pláne, ha csak annyi a jellemzés, hogy valaki „gyönyörű”. Csak így, simán. Mitől az? Mitől vonzó? Ez már egy ítélet, nem egy leírás. Lehet, hogy nekem teljesen mást jelent ez a szó, mint a szerzőnek, és az is lehet, hogy nem a saját ábrándjaimat akarom belevetíteni a főhősbe, hanem mégis csak azt akarom tudni, hogy a szerző mire gondolt. (Persze, úgyis vetítünk, de azért mégis csak azt mondom, hogy ez egy olcsó trükk az olvasó lekenyerezésére 🙂 )
Ebből a szempontból egyetértek Attilával is, meg lehet írni egy regényt úgy is, hogy kinek-kinek a képzeletére bízzuk a szereplők külsejét (szerintem olvasóként ilyenkor észre sem vesszük, hogy nem is volt leírás, magunktól láttuk a karaktereket olyannak, amilyennek), de akkor jó, ha van valami támpont, pl. az életkor nagyjából, hogy ne huszonévesnek képzelje el az olvasó azt, akiről később kiderül, hogy van már hatvan éves is, illetve, ha következetesek vagyunk, és a regény közepén nem dobunk be mégis valamiféle leírást, mert ezek tényleg zavaróak tudnak lenni. De amúgy szerintem mindkét módszer jó és működhet.
Ebben a regényrészletben egy kicsit hiányoltam a szereplők körülbelüli életkorát, mert Lena meg a bátyja nyilván fiatalok, de nem mindegy, hogy tizenévesek, húsz, vagy huszonöt körüliek, de ha ezt tudom, onnantól már elképzelem őket magamnak. Egyébként Lenát először legfeljebb tizennyolcnak gondoltam, amikor még az utcán ment, utána azt hittem, hogy talán orvos, tehát legalább huszonjópár éves, a végére meg már húsz körülinek tippeltem 🙂
(Mire megírtam a fentieket, Réka már válaszolt is szépség témában 😀 De tényleg, ez a nesze semmi, fogd meg jól esete…)
Ki kell egészítenem saját magamat. Eszemben sincs azt mondani, hogy minden leírás felesleges valamely szereplóról. Természetesen mindent el kell mondani róla, ami fontos. Ha a haja színe fontos, akkor azt. Ha az életkora fontos – legtöbbször az -, akkor a korát kell elmondani. Szóval nem a szereplők leírását szoktam elhanyagolni, hanem a lényegtelen jellemvonások leírását. Azt mondja az írás, minden mondatnak a premisszát kell szolgálni. Ha a premisszám megértéséhez tudni kell, hogy Rózsikának hiányzik az összes metszőfoga, akkor köteles vagyok leírni. Ha a premisszámhoz ezt szükségtelen elmondani, akkor szószátyárság a jellemzésébe bevenni.
És, ha már itt tartunk! A szép, gyönyörű és egyéb jelzőket hadd vegyem a védelmembe. Ha szükségtelen leírnom, hogy tengermély kék a szeme, szőke és angyali a mosolya (milyen? ezzel az angyalival pontosan olyan lazaságot követtem el, mintha szépnek mondom.) akkor bizony azt írom, hogy szép. Nem akarom részletezni, mert elég, ha tudod, hogy szépnek látom, és hidd el, kérlek! Ha nem giszed el az állításaimat, akkor miért olvasod az írásom? Szóval van benne logika, ha valaki nem részletezi a szépség fogalmát. Minek, ha egyszer úgyis ugyanazt értjük rajta? Van ám egy olyan szabály is, hogy amit leírhatsz három szóval a mondanivaló csorbulása nélkül, sose írd le öt szóval. Ha egy szóval elmondhatom, hogy olyan, amit szépnek tartunk – röviden szép -, akkor minek írjam körül a szépség fogalmát? ráadásul ezzel a tökéletesnek gondolt magyarázattal esetleg éppen félrevezetem az olvasót. Én szépnek tartom a zöld szemet, az olvasó nem. Püff neki! Máris azt mondja, hogy ostoba vagyok. Hogy lenne szép, ha zöld a szeme?
Kedves Attila!
Természetesen nem hiba az, ha az író nem részletezi külön a karakterek külsejét. Valaki vizuális típus, valaki igényli, valaki nem.
Nem állítom azt se, hogy ilyet soha nem lehet leírni egy szereplőről, hogy szép. Lehet, hogy adott kontextusban tényleg ez az egy szó elegendő. Viszont rengeteg regényben találkozni az „Ilona szép volt és kedves és okos és mindenki szerette” típusú bemutatással, ami a legtöbb esetben azt jelzi, hogy a szerző nem tud karaktert ábrázolni, és ahelyett, hogy kitalálna egy egyedi és érdekes figurát, egymás mellé halmoz egy kupac pozitív jelzőt, remélvén, hogy így majd az olvasó kedvelni fogja a szereplőt, és érdekelni fogja a sorsa. Én azon az állásponton vagyok, hogy ha valaki a főhős külsejéről annyit tud elmondani, hogy szép, vagy hogy „tengermély kék a szeme, szőke és angyali a mosolya” (bár adott esetben ez is jól működhet), akkor inkább tényleg hagyja ki a leírást. 🙂
Eredendően tehát nincsen a „szép” jelzővel baj, de sok író gyors megoldásként használja az élénk, kidolgozott leírások helyett (ez értendő a környezetleírásra is). Lehet egy karaktert úgy jellemezni, hogy „szép, szőke, magas”, de az egy unalmas, elnagyolt bemutatás lesz.
Igen, a szereplő ábrázolásának a kinézet mindössze kis része, és el is hagyható.
Úgy látom amúgy, hogy ez a zsánertől is függ. Ahol nem hétköznapi a ruha, mert nem a mi korunk története pl. egyes sci-fik, vagy történelmi regények, ott általában lefestik az írók a pontos kinézetet. A másik csoport az ifjúsági irodalom, ott is jó támpont a külső. A harmadik meg a női olvasóréteg pl. a misztikus-romantikusban vagy a romantikusban külön imádják ezeket a kis részeket az olvasók.
Kedves Aranymosók, kedves Réka!
🙂
Elnézést, hogy nem a szerkesztett részlethez tartozik a kérdésem, de mivel ez is témába vág, felteszem. (Remélem, nem gond.)
Készülök az új regényemmel, és bár úgy érzem, gördülékeny, mégis elakadtam. Az eddigi írásaim mind E/1-ben voltak, de kihívásból most egy E/3-as többszempontú történetet írok. Arra lennék kíváncsi, a szempontok közti váltásnál kell-e külön részekre (szünettel) bontani a fejezetet, hogy egyértelműbb legyen, vagy nem szükséges, ha jól elkülönülnek? Hibának találja egy szerkesztő?
Olvastam már pár ilyen könyvet, de egy ìrástechnikai könyv szerint ez hiba. Vagy félreértettem valamit?
Előre is köszönöm a választ! 🙂
Kedves Monica!
Bár nem vagyok szerkesztő, remélem, nem baj, ha beleszólok 🙂 Én egy részen belül is simán váltom a nézőpontkaraktereket, mintegy „átúsztatva” a másikhoz a történet fonalát, persze, azért nem bekezdésenként, hanem nagyobb egységenként, ha indokolt, és 2-3 nézőpontnál igyekszem nem használni többet. Szóval, szerintem lehet ilyet, bár elképzelhető, hogy ez nem egy standard megoldás, azt hiszem, általában inkább szétválasztják a nézőpontokat, de hogy hibának számít-e, nem tudom. Valószínűleg a kivitelezéstől függ, végül is, semmi sem hibás, ami működik.
Kedves Rita! 🙂
Dehogy baj, hogy beleszóltál, sőt. 🙂 Már az ismerőseimet is nyaggattam, ők hibának érzik-e. Én egy ideig tartom a szünetes megoldást, de van, hogy egy párbeszéd mindkettő résztvevőjét „megszólaltatom” gondolatban. Nem sűrűn, de előfordul.
E/1-ben evidens a helyzet, de itt bevallom, kicsit belegabalyodtam gondolatban, jól csinálom-e. Jól elkülönülnek ezek, nem zavaros, kinek a fejében is járunk.
Köszönöm a válaszod! 🙂
Kedves Monica!
Rita közben meg is válaszolta a kérdést. 🙂
Valóban, nagyobb egységenként lehet váltani akkor, ha a váltás egyértelmű és fokozatos, és nem egyik fejből a másikba ugrunk. Egy jelenten belül maradj meg egy nézőpontnál. A párbeszédekre is ugyanez vonatkozik.
Ha neked egyelőre természetesebb az E/1, azt is csinálhatod, hogy a jelenet vázlatát megírod abban, és később átrakod E/3-ba. Így biztosan nem keveredsz bele.
Kedves Réka!
Köszönöm a választ! Igyekszem tartani magam hozzá. 🙂
Kedves Réka! Az én kérdésem magával a szerkesztéssel kapcsolatos: milyen egyetemet kell/tanácsos annak végeznie, aki ezzel szeretne foglalkozni? És milyen „típusú” ember való szerkesztőnek? Más szóval milyen tulajdonságokkal/erősségekkel kell rendelkeznie az embernek? Bocsánat, ha másoknak egyértelmű dolgot kérdezek, de jó lenne egy olyan személytől válaszr kapni, aki igazán benne van ebben 🙂
Kedves Katalin!
Elsősorban csak az én véleményemet tudom elmondani, szóval ne vedd szentírásnak. 🙂
Nyilván az olyan egyetemi szakok, amik irodalommal foglalkoznak, egy jó alapot adnak, de attól még, hogy valaki elvégez mondjuk egy magyar szakot, nem feltétlenül lesz alkalmas szerkesztőnek. Ha valakit konkrétan a szerkesztés érdekel, a legjobb, ha keres egy olyan kreatív írás kurzust vagy szakot (bár Magyarországon nem elterjedtek), ami nem csak annyiból áll, hogy ülünk körben, és felolvassuk egymásnak a verseinket, hanem írástechnikát oktatnak. Ha nem találsz ilyet, akkor mindezt egyébként meg lehet tanulni önerőből is, ha analitikusan olvasol regényeket, és rengeteg írástechnikával kapcsolatos könyvet, cikket olvasol.
Jó szerkesztő szerintem az lesz, aki alapos, van szeme a részletekhez, kreatív és jó a dramaturgiai érzéke.