A januári 100 szavas játékot Lullabie May nyerte, és beküldte a Zsákmányember című írás elejét, hogy megtudja, hogyan fest egy szerkesztő szemével.
A mostani szerkesztést Molnár Andrea végezte, lássuk, mit mond a műről! Ha valami nem világos, nyugodtan kérdezzetek.
[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/letoltes/zsakmanyember-szerk.pdf” color=”purple” newwindow=”yes”] Szerkesztés[/button]
Szia, Lullabie May! 🙂
Gratulálok a pályázathoz! Itt válaszolok a kérdésekre az fb helyett, ha nem gond.
Igen, a szerkesztés mindig a leadott anyaghoz szól, a tisztázatlan kérdések pedig rendszerint újabbakat vetnek fel. Szerencsés eset, ha a kézirat folytatásában megjelenik a válasz, de már az első oldalakon is felbukkannak a kitöltésre váró hézagok.
Nézzük a kérdéseket:
„Ha egy társadalmi berendezkedés fura és csak egy novella keretei állnak a rendelkezésre, hogy valamennyit megtudjunk róla akkor miért nem elegendő elfogadni, hogy ilyen? Birkák.”
A novella alkalmas arra, hogy a felvetett kollektív problémák mögött bemutassa a társadalmat (így kell lennie, hiszen, ha nem értjük magát a társadalmat, a problémáinak taglalása még több rést emel a kérdések köré). Ha a világépítés alapjai fejben a legapróbb részletekig kidolgozásra kerültek, és a novellában már csak a törvényszerűségek, problémák bemutatására kerül sor (kulcslyuk a szobára), az többnyire elég (elképzeljük a szoba többi részét a megadott infók alapján, és az arányok passzolni fognak). Az olvasó érteni fogja, de az sosem jó válasz, hogy azért van így, mert csak.
„Ha egy szereplő demagóg és demagóg szöveget nyom, akkor az a szerepe, úgy fog beszélni. Nem?”
De. A kérdés ilyenkor inkább az, szerepét tekintve elfogadható-e a karakter viselkedése, vagy csak egy eszköz akar lenni. Ha a demagógia hangsúlyozásával akarjuk kiemelni egy másik szereplő felvilágosultságát, mindig fontos kitérni arra is, és érteni, mi húzódik meg a karakterek látókörének hátterében. Ez bármilyen más viselkedési formára igaz. El kell higgyem a karakterről, hogy amit mondd, cselekszik, alátámasztott (korának, felelősségének, társadalmi helyzetének, lehetőségeinek megfelelően). Ha ez jól jelenik meg a történetben, sosem marad kérdéses a hitelessége.
„Egy kamasz magát hiszi a legokosabbnak, arról még kiderülhet, hogy nem az. Nekünk ettől még nem kell azt hinni. Vagy igen?”
A szerző irányítja a gondolatot. Mindkét eset releváns lehet, annak függvényében, mit akar vele kifejezni, és melyik irányba mozgatja a történetet. Az viszont nagyon fontos, hogy érzékkel vezesse a karakter tudását/tudásának hiányát. Nem támaszkodhat kizárólag sztereotípiákra, és arra sem, hogy az olvasó előbb-utóbb rájön, a karakter végig félrevezette őt a vélt tudásának kiemelésével. Ha tehát a kamaszszereplő téved, az olvasónak tisztán kell látnia (lehetőségekhez mérten). Ez nehéz feladat. Minden történetben más-más feltétel mellett mozog az infóadagolás. Néhány módszer segítségével ez a titoklepel lerántása nélkül is elültethető az olvasóban. 🙂
„Szerintem izgalmas dolog a szereplő szerethetősége annak tükrében, hogy nem csak szerethető figurák története izgatja az embert. Vagy igen?”
Az olvasó bevonása nem feltétlenül a karakter szerethetőségével kezdődik, de jó és gyakori eszköz. Minél árnyaltabb egy szereplő, annál hitelesebb. Ha a mélység és az ok-okozat rendben van, a negatív szereplőkért legalább annyi olvasó izgul, mint a pozitív hősökért. Bizonyos novellák karakterközpontúak, és a novella hossza megengedi, hogy a szereplő átérezze a karakter bonyodalmát, izguljon érte. Mások nem a karakter benyomásaira, gondjaira épülnek, ettől függetlenül ugyanúgy fontosnak érezhetjük, hogy a szereplő túlélje, megkapja, amit akar. Az utóbbi esetben a szerző gyakran olyan helyzethez nyúl, amilyennel az olvasó a hétköznapokban is találkozhatott, ezért könnyebben magára ismer, vagy a problémát érzi át mélyebben – bevonódik a sztoriba. De ez csak egy lehetőség a sok közül. Az írás jó stratégiai játék.:)
Izgalmas novellakezdet volt, örömmel szerkesztettem. 🙂
Köszönöm a részletes választ. Újabb kupac gondolkodnivaló. 🙂 🙂
Sziasztok!
Két kérdést szeretnék feltenni a javítással kapcsolatban – már nem először olvasok erről, és kissé tanácstalan vagyok a dolog lényegét illetően…
„Biztos voltam benne, hogy ezzel módszeresen tönkreteszi az életemet is” – mondja a szöveg, és erre a megjegyzés, hogy „Itt is az olvasóhoz beszélsz”. — Nekem ez nem teljesen világos. A elbeszélés hőse értelmezi a saját helyzetét – én így olvasom. Tehát nem leírja, amit lát, érez, nem csak a pillanatnyi észleleteivel foglalkozik, hanem kicsit elgondolkodik – de ez nem kilépés a szövegből: nyilvánvalóan nem olyan, mint mikor Mikszáth – jellemzően zárójelbe téve – megszólítja az olvasót, vagy Böll szintén zárójeles megjegyzései (Csoportkép hölggyel).
A végén is felhívod a szerző figyelmét, hogy gyakran beszél ki. És hogy ez rossz, mert eltávolítja az eseményektől az olvasót. Ez biztosan így van? (kérdezem ezt úgy, hogy nem értem pontosan, mi is ez…:-) ) Störr kapitány végig „kibeszél” A feleségem történetében, és ez éppen hogy bevonja az olvasót, az ember önkéntelenül együtt gondolkodik az elbeszélővel – legalábbis rám ezt a hatást tette.
Egyszóval: nem értem ezt a „kibeszélés-szabály”-t. Van ennek valami pontos leírása?
Szia, Phoenix Tatum, igen, ez biztosan így van. 😀
Az említett Füst Milán mű narrátora a holland kapitány, aki az én-történetét meséli el jegyzetszerű formában. Ő a saját autodiegetikus elbeszélő módjában narrátor, méghozzá mindentudó narrátor, feljegyzésszerű formát alkalmazva. Kívülről formálja a világot, naplószerűen -, ami divatos eszköz volt, és ma is jó pár hasonló művel találkozunk.
Az elmúlt századok irodalmi hagyatéka annyira színes és gazdag, hogyha kicsit körülnézünk, rengeteg ismert, népszerű regénynél belefutunk az írói kiszólásokba. Egy időben például az írói kiszólást stíluselemként emlegetették, még E/3 narráció esetén is kipoénkodott a szerző a szövegből. Ez néha egész fárasztó méreteket öltött.:D
E/1-ben is stíluselemként jelent meg a kifelé beszélés, ilyenkor a narrátor mindentudóként magyaráz, vonatkoztat a szövegből a történet elejétől a végéig, leírja a saját születésének körülményeit, és mindent, amiről utólag lehet csak tudomása, de itt a narráció módja megengedi(!). Lásd: Robinson Crusoe vagy David Copperfield esetén.
Nagyon fontos különbséget tenni narrátori mód és a véletlen írói kiszólás között. Azt is fontos megjegyezni, hogy minden történet egyedi „gyermek”. Kívülről, látatlanban kritikai sablont húzni rá nemcsak helytelen lenne, de kegyetlenség is 😀 És, hogy akkor miféle szabályokról is beszélünk a kifelé beszélés, írói kiszólás említésénél? Léteznek általános szabályok, és léteznek trükkök, lehetőségek, gyakorlatok, amelyek alkalmazásával rengeteget nyerhetünk a nyers kézirattal való munka közben.
A Zsákmányember esetében a narrátor olyannyira nem különül el a személyes látóterétől, és „egyedül” van a saját fejében, hogy nincs, kihez beszéljen (ha a szerelmének mesélné el a történetet E/2-módban, teljesen más lenne a helyzet). Nem a naplójához szól, nem visszaemlékezik az eseményekre, összesítve az adott tetteinek utólagos benyomását, tanulságot levonva, hanem megéli a történéseket akkor és úgy, ahogy a cselekmény zajlik. Ez egy éles határ a fent említett példák és a tárgynovella között.
A „kibeszélési szabály” lényegében tehát mindig a stílustól, a narráció módjától függ. Ha én vagyok a novellám főszereplője, elbeszélője, és a saját szemszögömből írok, akkor és ott, úgy kell tennem, mintha tényleg ő lennék. Az író nem folyhat össze a narrátorával, nem emlékeztetheti rá cselekmény közben, a szövegben a karaktert, narrátort, hogy: hé, én vagyok a főnök. Nem összesítheti és magyarázhatja a helyzetét, mintegy konklúzió felé segítve az olvasót, hanem át kell élnie az adott pillanatot. A ráutalás, sejtetés, célzás, olvasónak magyarázás ilyen esetben irreleváns lehet. Hozok egy példát a Zsákmányemberből.
Nem kell elmagyarázni, hogy:
„Szerencsére a takolon belül a védősisakot nem kellett hordanunk, így a szag hamar eloszlott” – mert ezt a szereplő anélkül is tudja, hogy elmondaná nekünk. Hiszen ott él.
A kérdés az, hogy akkor ő most mégis, miért beszél róla? Igen, pontosan azért, mert el akarta mondani az olvasónak, hogy ő is tisztában legyen ezekkel a tényekkel. Tehát, kifelé beszél, a szerző elcsúszik az egyébként vonzó, csábító lehetőség felé, hogy egyszerűen és gyorsan megoldjon egy problémát.
Most felmerülhet benned a kérdés, ha nem beszélhet kifelé, akkor hogyan fogja mindezt a novellában mégis feltüntetni, átadni?
Ugyanúgy, ahogy a világ többi részét – vagyis nem magyarázza, beszél róla, hanem megmutatja. Itt kapcsolódik be a másik írós trükk(mert szabálynak nevezni nehéz), a „ne mondd, hanem mutasd!” – elv.
Összesítve: a mi esetünkben (Zsákmányember) a kifelé beszélés nem stíluselem, nincs is rá szüksége a kéziratnak. A karakter megéli a történéseket, végigvándorol a világon, a szemével, fülével érzékeljük, a bőrén keresztül tapasztaljuk meg a dimenzióját. Ha egyszer csak odafordul, és elkezd beszélni a kamerának, az bizony zavaró. Ki lehet kerülni ezeket a kiszólásokat, kifelé magyarázatokat, és csak feszesebbé válik tőle a történet. Hangsúlyozom, minden kézirat más: ahol az egyik alapeset tűréshatáron mozog, az a másikban már rég átlépte azt. Tehát ez a kérdés elég összetett, és mindig szituációfüggő.
Kedves Szenczi Ildikó, itt válaszolok az fb-n feltett kérdéseidre. 🙂
Az Aranymosás Magazin oldalán több szerkesztés is olvasható, ha felkeltette az érdeklődésedet, érdemes böngészni, sokat lehet tanulni belőlük, de hatásukra újabb kérdések fognak megfogalmazódni benned. A kérdésed egyáltalán nem hülyeségfolyam, ahogy írtad, hanem egy természetes reakció, amivel előbb-utóbb minden író szembesül. 🙂
Az írói kiszólásra vonatkozó kérdésedre épp fentebb írtam részletesebben, ha van kedved, olvasd el a bejegyzés alatt.
Következő kérdésed:
„- Soha egyetlen klisés (az én szótáramban egyszerűen csak megszokott, hagyományos) szófordulatot sem szabad használni, vagy hogy van ez? Nem lesz attól erőltetett hatása az egésznek?”
A klisés szófordulatok elkoptatott szófordulatok. Ezek többsége annyira agyonhasznált, hogy a közbeszúrásuk majdnem „láthatatlan” az olvasó számára, nem emészti meg, ismeri, sokszor olvasta, így menet közben átfut rajtuk. Vagyis lényegében feleslegesek. Ezek a szófordulatok a maguk idejében újszerűen hatottak, ma már csak gyengítik a szöveget, ne ad a történethez semmi újat. Szinte lehetetlen teljesen kiirtani a kéziratból, de törekedni kell rá.
A kezdő írók gyakorta tudnak le egy-egy reakciót, mozdulatot sablonnal. Elég zavaró tud lenni, ha újra és újra azt olvasod a karakterek reakcióiban, hogy ha dühös, ökölbe szorította a kezét, vagy dobbantott a lábával; ha csodálkozik, elkerekedik a szeme; ha gonoszkodni akart, gúnyosan felkacag stb. Ugyanilyen zavaró tud lenni, ha érzékletesség helyett a szerző bevált mementóra támaszkodik: a gerincén átcikázó borzongás, édes ajkai elnyíltak stb.
A hagyományos szófordulatok nem azt jelentik, hogy a szerző képtelen eredetiségre, hanem sok esetben azt, hogy észre sem veszi, mennyire gépiesen használja őket (pl: őszintén szólva), miközben tele van a feje jobbnál jobb ötletekkel, színes lehetőségekkel, képekkel. A szerkesztő ezért is hívja fel az író figyelmét a sablonra. Mindig a jobbra, az eredetibbre kell törekedni.
Kérdésed:
„- Úristen, ez mindig ilyen szőrszálhasogató meló? Mert akkor átgondolom még egy párszor, hogy akarok-e a merevlemezemen kívül bárki másnak írni”
Nagyon elszomorodnék, ha a szerkesztői látványpékség elvenné a kedvedet az írástól. 😛 A szerkesztések célja a szövegápolás, a történet gondozása. A legegyszerűbb példa erre a sminkhasználat vitatott fontossága, vagy épp feleslegessége. Van, aki természetesen szép? Persze, hogy van. De külső szemre mindenkinek szüksége van, még a profiknak is. Attól is függ, mire használod a sminket. Kisebb hibák elrejtésére, vagy színpadra lépés előtti kötelező gyakorlatként (mert a lámpa sápadttá tesz, a közönség meg minden francot kiszúr :P), esetleg arra, hogy kiemeld a legszebb vonalakat és odavonzd a tekintetet. A publikálás is egyfajta színpad. Minden olvasónak joga van hozzá, hogy közérthető, logikai bakiktól mentes, legjobb formájában olvashassa el a művet. Neked pedig ahhoz van jogod, hogy a történeted tündököljön.:)
Úgy gondolom, amikor a saját kéziratodat cincálja szét a szerkesztő, jobban átlátod majd a felvetett problémákat, mert minden szerkesztés egyénre szóló, mint ahogyan minden szerző egy külön egyéniség, így a kézirata is megismételhetetlen. 🙂
Nekem ez a boncolgatàs túl sok. Kötve hiszem, hogy az olvasók is szavanként méricskélnének. Az összhatàst nézi a mezei olvasó.
A kiszólàsos rész érthetetlen, szerintem erőltetett dolog. Màr minden màsodik kritikàban feltűnik a ” ne mondd, mutasd” elv. Mit, fityiszt? (Ìrhattam volna itt vulgàrisabbat is).
Jó, elfogadom, egy mű legyen àtgondolt. De nem kimódolt. Azért a spontaneitàsnak teret kéne hagyni, ugye kedves Aranymosó csapat?
A spontaneitás miatt nem kell aggódni, annak bőven marad helye, ha egy teljes regényt szerkesztünk. Minden lépést a szerzővel egyeztetünk.
Az ilyen látványpékség során az első pár oldal szerkesztésekor a szerkesztő azért jelez minden apróságot, mert kezdőkkel beszél, így többet tud segíteni. Ennek kb. a tizedét fogadják meg, vagy tartják jogosnak a szerzők, aztán fél év múlva sokan írnak, hogy nahát, most értették meg.
A szerkesztéseket, tanácsokat amúgy érdemes megnézni sok műnél, így lesz egy általános benyomás:
http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/tag/szerkesztes
A gyakorlottabb szerzőknél már nincs ennyi javítás. Az írásnak vannak tanulható elemei, az írói kiszólásokat egy idő után hallja az ember, rááll a füle, csak elsőre furcsa.
Köszönöm a választ, majd igyekszem itt kérdezni a facebook helyett, csak az valahogy jobban kézreáll 🙂 Nem állítanám, hogy megvilágosodtam, de majd filózom ezeken, meg figyelek, hátha egyszer leesik… 🙂
A klisék egy részét mondjuk teljesen megértem, egyébként sem láttam még senkit, akinek tényleg ökölbe szorult volna a keze dühében, ez a jelenség szerintem csak írásban létezik, szóval az ilyenek tényleg gázosak sok szempontból… De egy-kettőért fáj a szívem (tessék, itt is egy), mert annyira érzékletesek, hogy vétek lenne a helyükre erőltetni valamit, ami nem azt a hangulatot hozza. Szóval mennyire tilos klisézni? Ha egyszer a karakternek összeszorult a torka, akkor inkább a félelem jeges ujjacskái markolászták a gigáját (tudom, még gázosabb, csak gyorsan mondtam valamit), vagy maradhat összeszorult a torka, hiszen azt az érzést mindenki ismeri és fel tudja idézni? Engem nem zavarnak az ilyenek olvasás közben, úgy meg elég nehéz megérteni, hogy mit szabadna meg mit nem 🙂 A jó kiszólások sem tűnnek fel, csak az erőltetettek. Azt még a kedvenc könyvemben is találtam egyet, majdnem falhoz is csaptam 😀 De ami gördülékenyen beépül a szövegbe, abban én nem látok problémát, így hogy kerüljem el, hogy használjam? 🙂
A szerkesztésben magában meg csak az volt fura, hogy minden mondatban volt valami belekötnivaló 😀 Egyébként teljesen megértem a szükségességét, csak a mértéke ijesztő 🙂 Persze gondolom, ez magától az írástól is függ. Kíváncsi lennék, hogy egy rutinos író művében mennyi szerkesztenivaló akad ehhez képest 🙂
Kedves Andrea!
Nagyon szépen köszönöm a kimerítő választ!
Pár órát kellett gondolkodnom rajta – és megértettem.:-))
Arra jutottam, hogy egyrészt én eddig sokkal szűkebb és más értelemben használtam az „írói kiszólás” kifejezést (valahogy mást sugallt ez a két szó így együtt); másrészt, egyszerűen a novellát máshogy olvastam: „megéli a történéseket akkor és úgy, ahogy a cselekmény zajlik”, ez én csak félig tartom igaznak, nagyon-nagyon sok mondat szól a közelmúltról/a helyzetükről általában (hasonlóan, mint az Ivan Gyenyiszovics egy napjában) (és ki tudja, ez talán nem is véletlen…), azaz két, helyenként összemosódó időbeli távolsággal dolgozik a narráció – én így olvastam, talán rosszul…
Igen, felmerült a szöveg és a javításod olvasása közben, hogyan oldanám meg ezeknek az információknak az elhelyezését. Ez egy érdekes játék. Ha pedig csak mutathatja az egyes szám első személyű narrátor ezt a történetet – hát igen, ez nem lehet könnyű…:-)
Köszönöm!:-)
Ildikó, sokat segít, ha pihenteted az írást pár hónapig, és amikor már majdnem „elfelejtetted”, újra előveszed. Érdemes újra átolvasni, és mostohább szemmel végigpásztázni a szöveget, ha erőltetettnek érzel egy kifejezést, törölni, átírni. Ez nagy munka, de meghálálja a belefektetett energiát. Amikor a szerző lendületben van, és csak ír, ír és ír, egyáltalán nem figyel oda a klisékre, de ez természetes. Magának árt vele, ha szándékosan visszafogja magát, írja csak ki magából, ami a fejében mozog. Viszont, amikor előkapja a kéziratot másodszor, azonnal elő fognak tűnni a sablonos kifejezések, a közhelyek, és akkor jön el a pofozgatás ideje.:D
Nagyon nehéz látatlanban megmondani, egy adott kéziratban milyen klisé fér el, és melyik határeset, vagy egyenesen helyettesíthetetlen. Érzésre kell dolgoznod, és minél többet írsz, annál többféle módszer, trükk kerül majd elő a tarsolyból (klisé :D). És persze merj játszani a szöveggel, akkor is, ha félsz tőle, ára lesz.
Ez egy hosszú folyamat. Ha szerkesztővel fogsz dolgozni, közösen megvitatjátok, hogy szerinted mi a zavaró, mit fogadsz el a tanácsokból, és mire találtál egy teljesen új, harmadik megoldást. Ez több kör. A lényeg, hogy nem szabad rágörcsölni.
Ha érdekelnek a szerkesztések, itt böngészhetsz: http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/tag/szerkesztes
Phoenix, nincs mit, szívesen 🙂
Igyekszem kritikusnak lenni magammal, néha hetekig elő se veszem az írásomat, amikor éppen más dolgok járnak a fejemben, és észrevettem, hogy jót tesz az ítélőképességemnek a távolság. _A_ regényem momentán a harmadik (vagy ha az ősverziót is számoljuk, amikor még nem is akart regény lenni, akkor negyedik) újrakezdés utáni állapotban van. Ráérek vele, az egyetlen célom vele, hogy még életemben befejezzem, úgyhogy ezt sem nevezném feltétlenül végleges verziónak 🙂 Egy ideje belemélyedtem az írástechnikába, azóta sokkal óvatosabb vagyok, többet gondolkodok és kevesebbet írok, már-már átestem a ló túloldalára, de gondolom idővel kiegyensúlyozódik a dolog.
Hm, Ildi, én író is vagyok, és azt tapasztaltam, hogy a múló évekkel kezd más téma, fókusz és stíl lenni egy-egy kéziratba sok átírás után. Vagyis a végtelenségig lehetne javítani ugyanazt. Ha öt évnél több időd van benne, akkor engedd el a kéziratot, és írj mást, sokkal egészségesebb.
Az első regény általában rossz, de ha 2-3 másikat megírsz, és utána veszed elő, akkor még egy utolsó átírással jobbá tehető, de ahhoz kell a máshol megszerzett dramaturgiai tapasztalat.
+ még az „elsőnél” az is baj; hogy valami frenetikusat akarunk alkotni” tàrsadalomkritika, leràntjuk a leplet egy titokról, feltàrjuk a ki nem mondott igazsàgot.
Butasàg, nekem a second müvem horror lest, mondanivaló nélkül. Fröcsögni fog a vér!
Olyan sok időm még nincs benne, négy éve kezdtem el, de sokkal többet pihent, mint nem, és a jelenlegi koncepciónak a munkacímén kívül semmi köze az eredetihez. Az utolsó újrakezdés kivételével nem javítottam, hanem kidobtam az egészet; gyakorlatilag egy másik, hasonló regényt kezdtem el. Sajnos ritkán van agyam rendesen foglalkozni vele, főleg mióta az alapokat kezdtem komolyan összerendezni, mert elegem lett az önellentmondásaimból. Még amíg csak írtam, ami jött, addig elvoltam vele, de ilyen regénynyi (így kell ezt írni?) méretekben a logika nem olyan magától értetődő, mint ahogy azt elképzeltem 🙂
Hm 🙂 Nagyon hasznos volt számomra minden komment (és a szerkesztés)!
Én is írogatok, jelenleg két sztori fut párhuzamosan a fejemben – és ‘papíron’ -, ami teljesen eltér egymástól, de mindig feltöltődöm, ha itt olvasgatok, mert mint kezdőnek, nagyon jól jönnek ezek az instrukciók, kérdések és válaszok! 😀 🙂