Szenczi Ildi: Légy boldog – mindenáron!

Figyelmeztetés: erotikus tartalom, korhatár: 18 év

 

– Komolyan, most…? – morogta Vajk, amikor meghallotta a kopogást, és lehúzta a gázról az éppen elkészült tojásrántottát. Aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve inkább átlapátolta a tányérjára, beleszúrt egy villát, és azzal ment az ajtóhoz. Akárki jött, legalább legyen bűntudata, amiért hétfő reggel hétkor rátör a táltosra. Nem mintha lett volna munkaideje, de jó modor is van a világon.

A kezében megbillent a tányér, amikor ajtót nyitott, és Diával találta magát szembe.

– Szia – köszönt kimérten. A táltos merevsége volt az első, ami feltört belőle, ha meglepték. És Dia meg a tiszta kék szeme határozottan kibillentette a reggeli rutinjából.

– Jó reggelt.

Dia mosolya kissé zavart lett, amikor meglátta a kezében a tányért. Vajk legszívesebben a háta mögé dugta volna, de hát nem volt már gyerek. Ezt főzte, ezt kell megennie, minden értelemben.

– Ó, ne haragudj, rosszkor jöttem… – mentegetőzött a lány, és már lépett is hátra. Vajk utána nyúlt, és az alkarjánál fogva megállította.

– Gyere be.

Ha három hete éhezne, akkor is ott hagyna bármilyen rántottát, hogy segítsen neki. Az emberi lelkét távol kellett tartania tőle, de a táltost megadhatta neki. Az nem fogja tönkretenni őt.

Egy pillanattal sem érintette tovább, mint szükséges lett volna; ahogy Dia visszafordult, elengedte a karját. A lány egy bocsánatkérő pillantással hátratűrte egy világosbarna tincsét, aztán belépett a kunyhóba – ami valójában rég nem volt már kunyhó, de ugyanott állt, ahol az előző és az azelőtti táltos tényleges kunyhója, így megörökölte a nevet is.

A táltos lakóhelye mindig átjáróház, Dia is ismerte már a terepet. Vajk sietve ledobta a tányérját az étkezőasztalra, aztán utánament a nappaliba. A dohányzóasztal két szemközti oldalán ültek le, a különféle bőrökkel és szőrökkel borított puffokra.

Dia nem sietett a mondanivalójával. Mélyeket lélegzett a levendula és szárított gombák fűszeres illatából, és elgondolkodva körbejáratta tekintetét a szobában. A fehérre meszelt falon elhullott agancsok és ágak tekergőztek, megidézve meg a ház mögött elterülő erdőt; a tyúkok álmosan kapirgáltak az ablak alatt. Menedék volt ez a városi embernek, egy perc kapcsolódás a természettel.

Vajk türelmesen várt, ahogy mindig; néha kényes kérdésekkel keresték fel, azokhoz idő kellett, hogy kibökjék. Bár most majd’ szétfeszítette az ideg, hogy Diának mi baja lehet. Biztos, hogy nem az apja kutyáját akarja megint megkerestetni, mert akkor már az ajtóban ezzel kezdte volna.

A lány levette a tekintetét a falakról, és a jegygyűrűjét forgatta elgondolkodva. Aztán hirtelen felnézett, egyenesen Vajk szemébe.

– Tudod, hogy egy hónap múlva lesz az esküvőnk Bálinttal…

Hogyne tudta volna. Június hatodika, tíz óra. Minden nap hálát adott azért, hogy Dia végre révbe ér – mert ha nem tette volna, elragadták volna azok a gondolatai, amik nem vezetnek sehová.

– …és arra szeretnélek kérni, hogy… Szóval, tudod, hogy nagy családot szeretnénk. Én egyke vagyok, anyám nagyon nehezen esett teherbe, és Bálint családjában is kevés a gyerek.

Vajkban megállt az ütő. Azt nem kérheti… Azt az egyet nem.

– Dia, én a helyedben nem aggódnék – mondta. A benne dúló vihart gondosan elrejtette a táltos mély, megnyugtató hangja mögé. – Próbáljátok meg, és visszatérünk rá, ha nem megy.

– Nem akarok várni – jelentette ki Dia kétségbeesetten. – Muszáj tudnom, hogy… – Vett egy mély levegőt. – Ha sokat várunk, akkor mire a legkisebb gyerek tízéves lesz, én már csak járókerettel fogom tudni iskolába vinni.

– Kis túlzással – mosolygott Vajk, és nagyon remélte, hogy a lány nem veszi észre, hogy fél perc alatt leizzadt.

– Jó, lehet, hogy túlaggódom – ismerte el Dia. – De a termékenységi rítus pont azért van, hogy ne kelljen aggódnom. Hiszen a stressz sem segít teherbe esni.

Ezzel nehéz volt vitatkozni. Vajk lehajtotta a fejét, nézte a térdét, kiutat keresett.

– Kérsz valamit inni? – kérdezte végül. Időhúzásnak jó lesz. – Víz? Tej? Kakaó?

– Egy kakaó jöhet. Hidegen.

Vajk halk léptekkel visszament a konyhába. Bekapott két falatot a langyos rántottából, aztán kivette a hűtőből a tejesflakont.

Mióta tavaly kétszer is előkerítette a kis pulijukat, Dia apja látta el friss tejjel a marhatelepéről. Hiába mondta már többször, hogy bőven megfizette már a szolgálatait, az öreg Szabó ragaszkodott hozzá. Ha most megtagadja Diától a rítust, legalább nem kell többet győzködnie, mert egy életre megutálja az öreg.

Mert nem teheti meg. Bárki másnak nagyon szívesen megtenné, de pont ő…

Az sem biztos, hogy sikerülne. Mégis hogyan foglalkozzon a rítussal, miközben…

Hangtalanul felnyögött, és a plafonra nézett.

Ha nem teszi meg, és nem ad rá világos okot, magára haragíthatja a fél megyét. Ha megpróbálja, de nem sikerül, akkor nem táltos, hanem öncélú kéjenc, és magára haragítja az isteneket. Ha megpróbálja, és az istenek kegye folytán sikerül, akkor pedig együtt kell élnie azzal a tudattal, hogy az egyetlen nőt, akit valaha is igazán akart, úgy dugta meg, hogy oda sem figyelt, és még ki is fizették utána.

Ki van zárva. Nem történhet meg.

Megrázta magát, aztán kisimította a szakállából a beleakadt hajszálakat. Világosan kell beszélnie Diával. A kérdés csak az, hogyan vegye rá, hogy ne akarjon mindent tudni.

Visszament a nappaliba, és letette a két kakaót a kisasztalra, fa alátétre.

– Bálint mit szól a tervedhez? – kérdezte, miközben visszaült a kedvenc birkabőrös puffjára. – Tudjátok mindketten, hogy mi a menete?

– Igen – felelte Dia, és szinte átölelte a bögréjét, mielőtt zavarában belekortyolt.

– Azért elmondom, nehogy félreértés legyen. A rítushoz szexuális egyesülés szükséges közted és a táltos között.

Dia összeszedte magát, és egyenesen a szemébe nézett.

– Tudom. Bálint nem repes az örömtől, de érti, hogy ez nekem fontos. És hát ő is apa szeretne lenni.

Vajk sóhajtott. Az utolsó reménye is elszállt.

– Nézd, Dia, tudom, hogy nem ezt akarod hallani, de nem tehetem meg.

– Mi…? – nézett Dia értetlenül. – De Évinek is elvállaltad, már a negyedik gyerekével terhes!

– Dia, mondd, kedvelsz engem? Mint embert, nem mint táltost.

– Persze – pislogott Dia.

– Akkor kérlek, ne faggatózz. Nem tehetem, legyen elég ennyi.

– De te táltos vagy! Ez a dolgod!

– És ember is vagyok – förmedt rá Vajk a kelleténél durvábban. Örök tüske volt benne, hogy az emberek néha elfelejtik, hogy neki is vannak érzései. A lelkében élő bikaszellem pedig rosszul viselte, ha mélyebbre nyomtak egy ilyen tüskét. Felébredt, és dühös volt.

– Valami… Beteg vagy, vagy ilyesmi?

– Kérlek, ne menjünk bele…

Vajk szinte könyörgött. Érezte, hogy a lelke belül fújtat; az erőszakoskodás egyre jobban feltüzelte a bikát.

– De, menjünk csak bele – húzta ki magát Dia. – Ne haragudj, de nekem ez van annyira fontos, hogy érteni akarjam az okát.

– Lehet, de biztosan nem az esküvőd előtt akarsz ilyeneket hallani.

– Ha ezzel azt akartad elérni, hogy kevésbé akarjam tudni, akkor nagyon melléfogtál. – A lány most már tényleg felemelte a hangját. Nem is tudott ülve maradni, felpattant az asztal mellől. – Mi köze van ennek az esküvőmhöz?!

A bika megelégelte az erőszakot, és öklelt. Egyenesen Vajk szívébe, és kilökte onnan a sok éve elfojtott szavakat.

– Szeretlek, Dia! – tört fel belőle.

Hát megtörtént. Innen már nem volt visszaút. A bika egy utolsó fújással visszahúzódott, ahogy elmúlt a feszültség, és ott hagyta az emberi lelkét olyan védtelenül, mintha kirakták volna meztelenül a jégesőre.

Dia pár pillanatig megkövülten nézte őt, majd visszaroskadt a puffra. Vajk szívverése a fülében dobolt.

– Nem tudom így megcsinálni a rítust – folytatta rekedten. – Képtelen lennék koncentrálni. De ha sikerülne is, az… elég szar helyzet lenne.

Diát mintha nem érdekelte volna a magyarázat, egyre csak Vajk szemét nézte. Szép arca kiismerhetetlen volt, egyszerre döbbent és… valami más.

– Szeretsz… – suttogta. – Mióta?

– Azóta, hogy először megláttalak az iskola udvarán.

Dia szaggatott, kissé hisztérikus nevetésben tört ki.

– Igazad volt, ezt nem az esküvő előtt kellett hallanom – mondta halkan. – Az eljegyzésem előtt kellett volna.

Most Vajkon volt a sor, hogy lefagyjon. A lelkére zúduló jégverés fájón csendes, végtelen hóeséssé üresedett.

Megerőltette magát, és feltette a kérdést.

– Miért?

– Azért – mondta Dia –, mert egész életemben érted voltam oda, te marha!

Vajk nyelt egyet. Dia tényleg próbálkozott kamaszkorukban, de sose gondolta volna, hogy komoly a dolog. Soha nem engedte, hogy a lány beleélje magát, hogy közöttük bármi lehet. Amikor épp nem táltosként találkozott vele, úgy viselkedett, mintha a bátyja lenne, és remélte, hogy ez elég.

Nyilvánvalóan nem volt az.

– Hát, ez akkor egy elég szar helyzet – foglalta össze. Jobb nem jutott eszébe.

– Nem, szerintem elég tiszta helyzet – mondta Dia, és elindult felé. Csípője önkéntelen ringásából csak egy vak nem látta, mire gondol. Vajk mégis felállt, és hátralépett.

– Ha tudtam volna, akkor se történt volna másképp – mondta keményen, szavakból húzva falat kettejük közé. – Nem akartam tönkretenni az életedet. Most sem fogom megtenni.

Dia megint felnevetett, ezúttal kissé gúnyosan.

– Ha rajtad múlt volna, hozzámegyek egy ideális apához az ideális társam helyett. Ezt te minek nevezed?

– Nem tudod, mit beszélsz – mordult rá Diára. – Menj hozzá Bálinthoz. Rendes pasi, jó életed lesz.

– Mit értünk pontosan jó élet alatt?

– Normális életet. Házasságot. Biztonságot. Itt egyiket sem találod meg.

– És ezt te egyedül eldöntötted – tette karba a kezét Dia. – Hogy nekem mi lenne jó.

Vajk széttárta a karját.

– Dia, kicsi gyerekkorod óta ismerlek. Nézz körül, itt élek az erdő szélén, autóval négy kilométernél közelebb nem lehet jönni. Áram napelemből és generátorból van, víz a kútból, egyik sem megbízható vagy kényelmes. Itt még a térerő és a mobilnet is olyan, mint a mesében, hol volt, hol nem volt. Pottyantós vécé van a ház mögött, télen mínusz 15 fokban sincs más. Pénzem alig van, abból élek, amit az emberek adnak a segítségemért cserébe.

– Ez miért is kellene, hogy zavarjon engem? – kérdezte csípőre tett kézzel Dia.

– Azért, mert normális ember így nem vállal gyereket! Te nagy családot akarsz, egész életedben azt akartál, ma is azért jöttél ide. Én viszont táltos vagyok, és egész életemben az leszek. Soha nem lesznek ennél emberibb körülményeim. És bár ez a legkisebb dolog, a táltosok kívül állnak a világi és egyházi törvényeken, ezáltal nem is házasodhatnak meg. Te meg már nyolcéves korodban is menyasszonynak öltöztél farsangkor, nehogy azt hidd, hogy elfelejtettem. – Egy dühös fújtatással hátat fordított Diának, és kibámult az ablakon a csirkeólra. – Menj hozzá Bálinthoz, és akármit is szánnak neked az istenek, fogadd el. Jobban jársz vele.

– Hogy te mekkora egy öntelt pöcs vagy! – vágta a fejéhez Dia.

– Miért, te szülnél ide egy gyereket? – mutatott körbe Vajk.

– Nem az a kérdés, hogy hova, hanem hogy kinek.

– Amikor télen nem folyik a meleg víz a csapból, akkor azért hirtelen kérdés lesz, hidd el.

Dia nem felelt, csak a fejét ingatta lassan, mintha nem hinné el, amit hall.

– Te komplett hülye vagy – jelentette ki. – Én most hazamegyek. Ennek semmi értelme.

Vajk bólintott, de közben kiszáradt a szája.

Kikísérte Diát, és az ajtófélfának dőlve nézte, ahogy a lány a biciklijét hátrahagyva elsétál a napsütésben.

– Ne haragudj – súgta bele a szélbe.

***

Azon a héten nem esett az eső. Egyetlen csepp sem. A gazdák addig hívogatták panaszosan, hogy elszárad a termés, amíg Vajk kénytelen volt kikapcsolni a telefonját – a térerő hiányára úgyis bármikor ráfoghatja, hogy nem érték el.

Minden hajnalban kiment a búzavirágos dobbal a kedvenc fatönkjére, és kérte a szelet, hogy hozzon esőt, hozzon életet. De hiába. A földje egyre jobban szomjazott.

Magára haragította az isteneket, tudta jól. Csak azt nem tudta, hogy mivel. Hogy megtagadta Diától a rítust, vagy azzal, ahogy megtagadta?

Azóta ezen gondolkodott. Lehet, hogy mégis el kellene vállalnia. Hiszen jó táltos, minden nővel képes volt megtenni anélkül, hogy belekevert volna bármilyen érzelmet. Így volt ez, mióta világ a világ; a férfiak ezért bízták nyugodtan a menyasszonyt vagy a feleséget a táltosra, mert ez soha nem szex volt, hanem varázslat, tánc az istenekkel. És talán hiba volt, hogy saját magát védve próbálta meg Diát távol tartani az istenek áldásától.

Túlélt már sokmindent. Látta a családja arcát, amikor tizennégy évesen felkelt az elragadtatás tetszhalottságából, látta a fájdalmukat, amikor hátra se nézve kilépett az ajtón, kilépett az életükből, és végleg táltossá vált.  Emlékezett az átsírt éjszakákra, amikor egyedül próbálta túlélni a telet a kunyhóban. Feküdt már egy elbaltázott viaskodás után felvágott bordákkal a fűben, győztesen, mégis haldokolva. Egy termékenységrítustól talán nem fog összetörni. Hiszen ez a dolga.

A következő hétfőn már reggeli után volt, épp a ház körüli munkákat vette sorra, amikor meglátta Diát közeledni az úton. Virágos, térdig érő szoknyája jobbra-balra libbent minden lépésnél, hosszú haját játékosan dobálta a szél. Az áruló szél, ami nem hozott neki esőt.

A lány nem tűnt dühösnek, de célirányosnak se. Ha nem lett volna teljes képtelenség, Vajk még azt mondta volna, épp csak erre tévedt.

De pontosan mellé tévedt a kopott kispadra, hátát a házfalnak döntötte. Vajk rátámaszkodott a kerti csapra, és várt.

– Gondolkodtam – kezdte Dia. – Ne haragudj, hogy letámadtalak. Bár szerintem továbbra is hülyeség minden, amit mondtál – nézett fel kissé szemrehányón –, de abban igazad volt, hogy az lett volna a legegyszerűbb, ha nem szedem ki belőled, hogy miért nem akarod a rítust.

– Hát, ami megtörtént, az megtörtént. Most már ezzel kell tovább mennünk. – Vajk zavartan megdörzsölte a nyakát. – Nézd, én is sajnálom. Ha szeretnéd, megcsinálom a rítust.

– És ha mást szeretnék? – nézett fel Dia. A szemében csillanó remény halvány volt és erőtlen.

– Tizennégy évig tartottam magam ahhoz, amit elmondtam. Nem most fogom meggondolni magam.

– Sejtettem. – Dia hosszan sóhajtott. – Akkor csináljuk. Mikor?

– Akár ma este is.

– Jó lesz.

– Úgy készülj, hogy sokáig tarthat, lehet, hogy itt alszol. De előre szólok: ez nem olyan lesz, mint egy szeretkezés. És nem fogom tőle meggondolni magam.

Dia bólintott.

– Te rendben leszel? – kérdezte Vajk. – Kitartasz Bálint mellett?

– Szeretem őt. Nem úgy, ahogy téged, de… Boldoggá akarom tenni.

Vajk úgy érezte, kést forgatnak a szívében, de előkereste magában a táltost, és bátorítón Dia vállára tette a kezét.

– Itt maradhatok addig? – kérdezte a lány. Vajk semmi jót nem hallott ki ebből a kérdésből.

– Baj van otthon?

Dia vállat vont.

– Csak nincs kedvem anyámhoz. Mióta múltkor azzal mentem haza, hogy a táltosunk egy pöcs, és nem lesz rítus, mindenfélét kombinál.

– Túl jól ismer – mosolygott Vajk.

Arra nem kérdezett rá, hogy Bálint mit szólt hozzá. Ha a rítust még akarják, akkor lesz esküvő. A gyomra lesüllyedt erre a gondolatra, de elégedett volt. Diának lesz egy szakajtónyi gyereke és egy rendes férje. És ez jó.

 

A nap csendesen telt. Vajk délelőtt kikapálta a gyógynövénykertet, leporolta a napelemeket, és apránként előkészült a rítusra is. Dia egy darabig segített neki, aztán dél körül bevette magát a konyhába. A vendégek kedvéért Vajk mindig tartott otthon tartós élelmiszert, egy sajtszószos tésztára mindig futotta, és Dia neki is sütött egy jó sajtos rántottát.

A délután aztán már tisztán a rítusra készülés jegyében tellt. Vajk ellenőrizte a vésett szarvasbőr dobot, elrakott néhány leszúrható fáklyát, vágott két szép mogyoróvesszőt, almát hozott a kamrából, a kimért gombát bőrzsákokba tette, közben elmagyarázta Diának a szertartás menetét. Aztán mezítláb bement az erdőbe a rítus helyszínére, megtisztította a mohaszőnyeget a gallyaktól és más törmeléktől, közben csendes imát mormolt a szellemekhez, hogy ép ésszel kibírja az éjszakát.

Sötétedéskor aztán levetette Diával is a cipőjét, és a lány tenyerére szórta a kisebbik zsákocskából a szárított gombaszeleteket.

– Táltosgomba – mondta Vajk. – Ezt rágd, mint a rágógumit. Ne nyeld le, csak ha odaértünk. És végig gondolj arra, hogy egy rakás gyerek akaszkodik a szoknyádra, vagy ami neked a legerősebb családhoz kapcsolódó kép.

Ő is a szájába vette a saját adagját, vállára vette a vászonzsákot a hozzávalókkal, és elindultak befelé az erdőbe. Minden harmadik lépésnél ütött egyet a szarvasdobon, hogy az erdő tudja: közeleg, és nyugalmat kér. Ez a bogaraktól az emberekig mindenkire vonatkozott.

Mire a mohaszőnyeghez értek, a gomba is hatni kezdett. A napfény utolsó sugarai tündérfényekként táncoltak az ágak között, az árnyékukban megbújva mintha erdei szellemek leselkedtek volna. Perverz kis dögök, gondolta Vajk mosolyogva.

Diának is szemlátomást jó kedve lett, mert minden dobszóra pördült egyet maga körül, szoknyája lágyan libbent a fák között. Vajk lepakolt a mohaszőnyeg szélén, és felszeletelt egy almát. Az egyik szeletet Diának nyújtotta.

– Nyeld le a gombát, aztán egyél ebből. Lenyugtatja a gyomrot.

Dia csak nevetett, és körbefordult, valószínűleg a fényeket csodálva; a gomba megtette a hatását. Ami azt illeti, Vajknak is kezdett beütni. Magához húzta Diát, és megfogta az állát, hogy egy pillanatra megszerezze a figyelmét. A lány szeme zafírként csillogott, ahogy összekapcsolódott a tekintetük.

– Nyeld le – kérte lassan. – Úgy, ügyes.

Felé nyújtott egy almaszeletet. Dia olyan lassan és jelentőségteljesen vette a szájába, hogy Vajkban megmozdult a férfi, és kénytelen volt a hüvelykujjával megérinteni az ajkát. A lány behunyta a szemét, és lehelletfinoman az ajkai közé vette az ujja szélét is.

Vajk végérvényesen megkeményedett. Meg akarta csókolni, a szájába akart hatolni, de úgy, hogy a kukkoló erdei szellemek is eltakarják a szemüket zavarukban. De nem hagyta, hogy elragadja a mámor.

– Azért néha Bálintra is gondolj – jegyezte meg. Marhára nem gondolta komolyan, inkább csak magát emlékeztette, hogy miért is van itt.

Pár falatot belediktált Diába – aki szemlátomást nem Bálintra gondolt, amikor újra és újra mélyen a szemébe nézve vette az ajkai közé az almaszeletet – aztán elhelyezte a fáklyákat, és hosszúkat lélegezve felkészült.

Letelepedett a tisztás szélén egy mohás kőre, és kántálva, dobolva hívni kezdte az isteneket. A ritmus a lelkéből jött és a lelkébe tért vissza, dobbanásonként emelte egyre feljebb mindkettejüket egy másik világ felé.

A valóság lassan megváltozott: a szürkületből fények törtek elő, a falevelek színes tükrökként csillogtak a magasban, és Dia, aki a dob ütemére táncolni és dúdolni kezdett, úgy ragyogott, mintha egy csillag szállt volna le a földre. Az idő lelassult körülöttük, a mozdulatok szétfolytak, a szavaknak egyre kevesebb értelmük lett. Csak a ritmus létezett, és ők ketten. A fáklyák lángja együtt táncolt a lánnyal, Vajk is előre-hátra hajladozott a révülettől, tenyere már magától ütötte a szédítő ütemet. Érezte magában nőni az Égi Isten lelkét, és látta, hogy Dia arcvonásai sem mindig a sajátjai már. Amikor eltáncolt mellette, finoman ráhúzott a mogyoróvesszővel a lebbenő szoknya alól kivillanó combjára, amire a lány érzéki nyögéssel válaszolt. Újra felé táncolt, de akkor már nem csak az ő kezében volt a vessző. Az istenség kezdte elfoglalni a testét. A rítus akkor ér a csúcsára, amikor a férfi és az Égi Isten, a nő és a Földanya közösen uralják a testeiket. És ez a pillanat nem volt már messze.

Dia hétszer táncolta körbe a fáklyákat, hétszer vesszőzte meg az Égi Isten – aztán az idő megállt. A szél nem fújta többé a lángokat, a falevelek nem mozdultak, csak a pergő dobszó maradt, pedig Vajk már nem ütötte a szarvasbőrt. Szíve dobbanása és lélegzete verte a ritmust az erdő mély csendjében.

Tudata egy része tiszta maradt. Ezért volt táltos. Az egész feje zsongott a gombától, a testében az Égi Isten lelke lakott, szívében a szerelem, de mindennek a közepén volt egy tiszta Vajk, aki pontosan tudta, mit csinál. Gyermekeket ad Diánának. Életet ad. És az élet mindig szent, akárkitől származzon is.

Kitárt karral várta a felé libbenő nőt. Megforgatta, és hátulról elkapta; magához húzta, és egyetlen percre engedett a fél életében elfojtott érzéseinek. Dia hátrahajtotta a fejét Vajk vállára, mosolyát a szakállába temette, így ringatóztak a dobszóra.

– Miért nem csináljuk ezt gyakrabban? – súgta a lány, és megcirógatta az arcát. Hangja a révülettől kába volt, de ő volt az. A táltosgomba semmit nem vesz el és nem ad hozzá a használójához, csak engedi feltörni, akik valójában vagyunk.

– Most csináljuk, és ez a fontos – simult bele Vajk a lány meleg tenyerébe. Most tényleg semmi más nem számított. Csak a jelen volt, csak a cél, és ők ketten.

Mellkasán érezte a lány testének súlyát, miközben elkezdte kigombolni a blúzát. Az utolsó gombnál belecsókolt az arcához simuló tenyérbe, aprót harapott a szélén a húsba. Dia halkan felnyögött, megfordult az ölelésben, és a blúza lágyan lehullt róla.

Vajk becsúsztatta a kezét a melltartó alá, a lány szíve fölé. Ott is a dob ritmusát érezte. Dia tovább táncolt, és egyszer csak úgy fordította a testét, hogy Vajk keze hozzáérjen a melléhez. Kihívó tekintete jelezte, hogy nem véletlen mozdulat volt.

Vajk lélegzete szaggatottá vált; belecsókolt a lány nyakába, és izzadó tenyerével gyengéden megszorította a mellét. A dobszó hangosabb lett.

Dia nyögve hozzápréselte az ölét.

– Tudod te, mióta…

– Tudom – morogta Vajk.

A lány keze már a vászoning alatt kutatott, Vajk izmai megrándultak az ujjai alatt. Bőr siklott a bőrön, érintették egymást, ahol érték; a levegő nehézzé vált, az illatok felerősödtek.

Egyetlen centit sem távolodtak el egymástól, mégis fogytak róluk a ruhák. Végül ott álltak összesimulva, mezítelenül, ahogy az istenek teremtették őket.

– Engedd, hogy vezesselek – lehelte Vajk a lány fülébe.

Letérdelt a puha, ruganyos mohaszőnyegre, végigsimított Dia belső combján, és lágyan belecsókolt az ölébe. Eddig csak az illata őrjítette meg; most már az íze is. Nem tudta volna megmondani, hogy ő húzta közel Dia csípőjét, vagy a lány tolta magát. Még itt is gyönyörű volt. Tudta előre, hogy az lesz.

Amikor Dia lába remegni kezdett, elengedte, és finoman lehúzta, hogy üljön az ölébe. Még nem volt benne; még nem jött el az ideje. Pedig mindketten készen álltak mindenre, és annál többre is. Együtt mozdultak a véget nem érő dobszóra, egyre türelmetlenebbül.

Vajk mély levegőt vett, és még egyszer utoljára a rítusra koncentrált. Végigsimított Dia combján, testének hullámzó izmain, majd megállapodott középen, az alhasán. Fennhangon kérte a benne lakozó Égi Atyát, hogy teremtsen életet, áldja meg a Földanyát, és a nő méhét, aki hordozza őt. Alig tudta kimondani a szavakat; érezte magán a lány nedvességét, minden mozdulata őt hívta. Erőt vett magán, és feljebb csúsztatta a kezeit, amíg Dia mellének súlya megpihent a tenyerén. Áldást kért a gyermekekre, hogy erősek, egészségesek legyenek. Aztán, amikor Dia mindkét kezével beletúrt a hajába és magához húzta őt, végre lecsúsztatta a kezét a lány fenekére.

Egyetlen apró mozdulat elég volt, hogy Dia a révületben is értse, mit akar. Felemelkedett, aztán lassan visszaereszkedett az ölébe. Mielőtt egymáshoz értek, Vajk remegve, kiszáradt szájjal elmondta a védelmező szavakat, hogy az ő magja mostantól az Égi Isten magja. Így nem nemzhetett gyermeket a rítus alatt.

Abban a pillanatban, ahogy egymáshoz értek, berobbant a tudatába, hogy mi is történik. Hosszan felmordult, ahogy összecsúsztak. Tizennégy év feszültsége tört fel belőle, és oldódott fel ebben a pillanatban, ahogy magához szorított a nőt, akit szeretett.

Test a testen, összefonódva, egymás nyakába hajolva mozogtak a szívverésük ütemére, előre-hátra, most az egyszer és soha többé. Az Égi Isten pedig ahelyett, hogy bosszús lett volna, átengedte neki az irányítást.

– Ne hagyd abba – lehelte a fülébe Dia. – Soha ne hagyd abba!

Vajk majdnem elélvezett ezektől a szavaktól. Bármikor el tudott volna menni, már a legelső érintéstől is képes lett volna rá. De nem akarta, hogy vége legyen, és nem is tehette meg, hogy véget vet neki. Az isteneknek is meg kell adni, ami az övék, az áldásért cserébe. Ők a világ teremtése óta csak a táltosok rítusain keresztül lehettek egymáséi.

Vajk hátradőlt, Dia vele mozdult, egy pillanatra sem váltak el egymástól. A lány teste fénylett, elűzött minden aggodalmat, ami Vajk józan elméjében megmaradt. És úgy mozgott rajta, hátravetett fejjel élvezve őt, hogy abba talán még maga a Földanya is belepirult.

Ő láng volt, az éltető tűz, Dia a víz, ami megszelídíti. Szél volt, ami széthordja a magokat, Dia a föld, amiben megfogannak. Teljesen tudatában volt saját teremtő erejének – ahogy annak is, hogy tövig a lányban van, akit szeret, és aki viszontszereti. Vele egyszerre volt minden, ami ő lehetett: Vajk, az ember, és Vajk, a táltos. Ezt adta neki Dia.

A felismerés úgy vágott az elméjébe, ahogy a villám égeti fel a tarlót. A testén remegés futott végig, megmarkolta Dia csípőjét, és hangosan, hosszan elélvezett. Dia is összeszorult rajta, a teste ívbe feszült, és gyönyörűt kiáltott az éjszakai erdőbe. Az erdőbe, ahol ismét lobogtak a lángok, és susogtak a falevelek.

***

Reggelig feküdtek egymást ölelve a mohapárnán, félig ébren, félig álmodva. Az istenek a rítus után elhagyták a testüket, és már a gomba is kiürült belőlük.

Először Vajk vett erőt magán. Feltápászkodott, és kutatni kezdett a ruháik után. Lassan felülkerekedett benne a táltos, és tudta, hogy akármi is történt, most el kell engednie Diát.

Pedig nem akarta már elengedni. Teljes ostobaságnak látta a kifogásait – pont úgy, ahogy Dia mondta. De nem fog segget csinálni a szájából, és főleg nem fogja dróton rángatni a lányt. Szeretlek, de ne legyél velem, szexelünk, de nem úgy; ja, de mégis, maradj velem… Egy évadnyi brazil szappanoperát sűrített bele egyetlen hétbe. És ha holnap újra meggondolja magát?

Idő kell, mindkettejüknek.

Már az ingét gombolta, amikor Dia is feltápászkodott. Arca kisimult, a mosolya nyugodt volt. Ez vajon mit árul el Bálint képességeiről…?

Csendes harmóniában szedték össze magukat és a holmijukat; Dia szó nélkül vette el a vizet, amit Vajk kínált, és egy hang nélkül sétáltak vissza a kunyhóig.

Ott aztán végleg megtört a varázs. Egymással szemben állt a kitaposott ösvény a város széléig, és a kunyhó bejárata. Te jobbra, én balra.

– Hát… Nem tudom, mit mondhatnék… – kezdte Dia.

– Egy biztos: ne köszönd meg, csak a karodon az első trónörökössel.

Dia elmosolyodott.

– Oké. Viszont… A fizetségről még nem beszéltünk.

Vajk nem bírta ki, megfogta Dia kezét, újra belecsókolt a tenyerébe, és csak annyit mondott:

– Legyél boldog. Mindenáron.

***

Három hét telt el a rítus óta. Az eső azóta újra esett rendesen, sőt, bőségesen. Az istenek elégedettek voltak vele. Diának viszont híre-hamva sem volt, valószínűleg lefoglalta az esküvőre való készülődés.

A mai esküvőre.

Vajk úgy döntött, szabadnapot ad magának. Ennyit ő is megérdemelt, hogy mélységeiben átélje a napot, amikor a saját hülyesége miatt elúszik a boldogsága.

Nem ment el az esküvőre. Meghívták, de bokros teendőire hivatkozva kimentette magát. Persze Dia tudta, miért nincs ott, és valószínűleg az anyja is, az az áldott, éles eszű, túl pletykás asszony.

Azt tervezte, hogy az egész napját nyomorban tölti, aztán soha többé nem gondol erre a dátumra, kitörli a naptárból is. Reggel kiült a ház falához a kispadra. Ki akarta dobolni magából a fájdalmat, de csak ostoba ritmusok jöttek belőle.

Nem vett fel órát, nem akarta tudni, kimondták-e már az igent. Csak onnan sejtette az idő múlását, hogy egyre melegebb lett, egyre kényelmetlenebb a napon álló pad. Így szenvedett, ki tudja, meddig.

Felmordult, amikor meglátta, hogy az ösvényen egy alak közeledik. El fogja küldeni, mielőtt elmondhatná, mit akar. Jöjjön vissza holnap, amikor nincsen június hatodika.

De ahogy nézte az alakot, valami nem stimmelt. Nagy volt és fehér. Hófehér, virágkoszorúval a hajában. És mezítláb futott felé.

Felpattant a padról, a dob elgurult a földön. A ritmust megint a szíve ütötte tovább a mellkasában, vére a fülében duruzsolt. Még a bikaszellem is türelmetlenül moccant a lelke mélyén.

Dia megállt vele szemben, nem omlott a karjaiba. Zihált, az arca kipirult, a lába és a ruhája alja csupa mocsok az éjszakai esőben felázott földtől.

– Ott hagytam – lihegte. – Az oltárnál. Mint a rohadt szappanoperákban.

A remény és az önutálat egyszerre itatta át a szavait, Vajk lelke viszont hirtelen olyan könnyű lett, mint tollpihe a szélben.

Futva tette meg azt három lépést, ami elválasztotta őket. Felkapta, forgott vele, amíg el nem szédült, aztán átölelte és megcsókolta. Ha a rítus alatt azt hitte, arra várt tizennégy évig, tévedett. Erre várt. Végre hazaért.

Amikor végre elszakadtak egymástól, Dia újra ragyogott.

– Ezek szerint meggondoltad magad? – kérdezte.

– A kérdés inkább az – simította végig Vajk a lány homlokát a virágkoszorú alatt –, hogy te akarsz-e egy ilyen makacs hülyével élni.

– Igen – felelte Dia gondolkodás nélkül, aztán elnevette magát. – Tessék, csak kimondtam. Csak nem ott, ahol várták.

Vajk újra megcsókolta. Forrón, hosszan, mintha sose akarná abbahagyni. Ezzel nem fog tudni betelni élete végéig se.

– Kicsit zavarosak az emlékeim – folytatta Dia, amint levegőhöz jutott –, de… Jól emlékszem, a rítus alatt egyszer sem csókoltál meg, ugye?

– A csók az érzelmekről szól, alapvetően nincs helye a rítusban. Nehéz, volt, de… Nem akartam bonyodalmakat. Bár most szereztünk magunknak, azt hiszem – vakarta meg a fejét.

Dia kérdő tekintetére kifejtette.

– Megcsináltuk a rítust, most pedig együtt leszünk. Szerinted ezek után hányan fognak tőlem termékenységi rítust kérni? A férfiak előbb döfnek le vasvillával.

– Nem mondtam el senkinek – vallotta be Dia. – Ha te sem, akkor ebből nem lesz gond.

– Miért nem mondtad el? – pislogott Vajk.

– Nem tudom… – piszkálta a jegygyűrűje helyét a Dia, aztán mintha észrevette volna, mit csinál, inkább Vajk tenyerébe csúsztatta az ujjait. – Úgy éreztem, hogy ez az élmény csak a miénk, és senkinek semmi köze hozzá.

Vajk hálásan homlokon csókolta.

– Téged az istenek küldtek.

– Akkor náluk is lassú a posta – mosolygott Dia.

A nap további részében együtt tervezték az életüket a kispadon. Mire lement a nap, már csak egyetlen kérdés maradt tisztázatlanul.

– És mit gondolsz, hány gyerekünk lesz? – kérdezte Dia.

– Egy ilyen rítus után? – pillantott rá Vajk. – Egy egész focicsapat. Tartalékokkal.

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 9.9/10 (7 votes cast)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük