Prológus
2009. szeptember 5. szombat, Almássy tér
Az énekes középen áll, a szeme csukva, teljes átéléssel játszik. 45 év körül járhat, látszik, hogy évtizedek óta éjszakázik, hangja reszelős a sok cigarettától. A színpad szélénél néhány sör és unikum van kikészítve, ha lemegy egy szám, a férfi felhajtja egyiket-másikat. A nézőtéren több száz rajongó néz fel a színpadra, vele énekelnek, tombolnak a zenével.
A férfi a színpadról végighordja a tekintetét a tömegen, elégedetten nyugtázza, hogy még mindig ő a legjobb, hogy még mindig hatalmas a rajongótábora. Úgy legelteti a szemét a fiatal lányokon, mint séf a húspiacon. A színpad jobbján egy harmincas nő áll gyerekkel, kissé félrehúzódik a kemény magtól, mintha kívülálló lenne; úgy is néz ki: furcsa látványt nyújt egyszerű ruhájában egy 10 év körüli kisfiúval. A férfi szeme balról− jobbra, jobbról− balra jár, nézegeti a csajokat, mint aki nem képes választani a túl nagy kínálatból. Amikor véget ér a dal, a zenekar a nekikezd a következőnek, az egész úgy működik, mint egy precíz gépezet: lemegy egy szám, gyors felkonf, következő. A zenekar a negyedik− ötödik dal hajrájánál tart, amikor az énekes hangja elakad, keze megáll a gitár húrjain, és csak bámulja a nőt a színpad oldalánál. Arcán árnyak suhannak át, leinti a zenekart, mintha próbán lennének. Megáll az állvány előtt, keze remeg, a mikrofont igazgatja:
− Ezt a dalt ebben a formában tizenegy éve nem játszottam. Már alig tudom a szövegét magyarul, de ma itt van, akinek írtam. Hiányzol, hiányoztál, Eszter! − mondja kissé túl hangosan az énekes.
A nő − megérezve a feszültséget − a kijárat felé indul, hátha elkerülheti, hogy a férfi szemébe kelljen néznie. Amikor meghallja a nevét, megtorpan, fejét enyhén oldalra billenti, lassan, centiről centire megy közelebb és közelebb a színpadhoz.
Néhány idősebb rajongó ránéz, sőt egyesek még oda is intenek a nőnek, mint egy régi ismerősnek. A zenész hibátlanul játszik, ám hangja néha elcsuklik, láthatóan alig emlékszik a szövegre. Ilyenkor néhányan kisegítik a tömegből, a nő is énekli a refrént:
„Ígérem, ez az utolsó,
Ígérem, már nincs több olcsó
Nő, nincs már más nekem
Csak Te vagy: az életem.”
1. 2009. augusztus 11. kedd, Budapest
A fekete dzsekis pasi belép a külvárosi épület ajtaján. Az épületben cigaretta és alkoholszag terjeng, a lépcsőházban felhalmozott szemét és kosz, a porta-szerű pultnál tagbaszakadt biztonsági őr biccent a férfi felé, aki barátilag hátba vágja. A férfi felszalad a lépcsőn, benyit az egyik próbaterembe. Az emeleten két terem található, az egyik kizárólag a férfi zenekarának igényeit szolgálja ki: nemcsak, hogy itt tárolják a hangszereiket, de a hely a férfi kérése alapján lett kialakítva: semmi luxus, semmi, ami elvonhatja a figyelmet a zenéről, és valójában semmi inspiráló sincs benne, mindösszesen egy öt tagú zenekar teljes felszerelése, hangládák és keverők, valamint néhány szék. A próbaterem mellett egy dohányzó található, ahol már senki nem fordított gondot a felújításra, pontosan úgy néz ki, mint amikor a hely még koncertteremként és kocsmaként működött: a linóleum foltokban feljött és engedni láttatja az alatta lévő betont, számtalan cigaretta nyomát is. A falak sem voltak évek óta kifestve, a dekoráció még a kocsmaidőszakból való. A bútorok a ’70-es−’80-as éveket idézik, a csővázas fotelek és az alumínium lábon álló hamutartó is erre a korszakra emlékeztet.
Az épület tulajdonosa, a fekete kabátos zenész, néhány évvel korábban vásárolta az épületet, és jelentős összeget áldozott annak technikai eszközeire, de a külsőségekkel nem foglalkozott.
− Na mi van? − kérdezi Gábor köszönés helyett a próbaterembe lépve.
− Beszélnünk kell! Mi az, hogy kiszállsz? − faggatózik Robi, a dobos.
− Meguntam, elfáradtam. − replikázik szinte azonnal Gábor.
− És mit fogsz csinálni? És mi mihez kezdünk? − nyafog az énekesnő.
− Nem tudom, egy másik zenekart. Abban kevesebb a teher.
− De te itt vagy sztár! − próbálkozik még egyszer Márk.
− Tévedsz. Én bárhol az vagyok.
− Ja, de mi lesz velünk? Mi lesz az elmúlt 15 évvel? Sikeresek vagyunk! − siránkozik tovább a lány.
− Ez baromság! Nem vagyunk sikeresek, csak nyomjuk futószalagon a cuccot és nincs már bennünk semmi. Nincs kihívás, nincsenek ötletek és én már nem tudok írni… szöveget pláne nem. Elfogyott.
− Emlékszel a régi próbákra? Fáztunk, szakadt magnón hallgattuk a számokat, amit megpróbáltunk utánozni. Röhejesek voltunk. − próbálkozik Márk is. − Ma mi vagyunk Magyarország legjobb punk bandája. Mi kell még?
Gábor elgondolkodik, de nincs válasz, nem érzi szükségét, hogy tovább magyarázza a döntését. Úgy érzi, hogy a banda az ő terméke, ő beletett mindent: a szívét, a lelkét, a tehetségét és az életét, de kiégett. Nem maradt semmi már neki, elfáradt. Több mint 20 éve csak a zenével foglalkozik, még sosem csinált mást, és emiatt mindent elvesztett: önmagát, a szerelmét, a családját, sőt az ambícióit is. Gábor fejében a lány utolsó kérdése kavarog: „Mi kell még?” Az énekes kótyagos fejjel nosztalgiázik, fejében kósza gondolatok, a 15 évvel korábbi önmagát látja, mikor még egy ócska garázsban próbált a régi bandával, amikor még nem ment a szekér és nem kellett gondoskodnia a többiekről, amikor még a zene volt mindene, mikor még a csúcsra tört. Aztán egy arc jelenik meg a fejében: egy hosszú fekete hajú lányé, majd újabb képek: Pécs, Stockholm. Ez a két város tette őt azzá, aki ma: egy 45 éves, fáradt, életunt zenésszé.
− Még a szeptembert lenyomjuk és vége… − zárja rövidre a kérdést az énekes, majd hátat fordít a többieknek és kimegy a próbateremből.
* * *
2009. augusztus 11. kedd, Stockholm
Eszter Stockholm belvárosában, a Gamla Stan nevű szigeten sétál, magába szívva a középkori épületek hangulatát. A szűk sikátorokon keresztül jut el a Riksgatanra, amely a svéd parlament épülete mellett vezet el, és az út végén beletorkollik az azonos nevű hídba. Állítólag itt folyik össze a Mälaren-tó a tengerrel. A Riksbron alatti víz egyrészt a Balti tenger felől ömlik, hömpölyög egy láthatatlan vályú felé, míg a híd másik oldalán a tó felszíne tükörsima és nyugodt. A kék és a zöld víz keveredése észrevétlenül történik, a zsilipet pontosan a gyaloghíd közepénél helyezték el. A nő nagyon kedveli ezt a környéket, olyan romantikusan polgári, amilyen csak egy északi város lehet, itt a parlament természetes, mindenféle flancot nélkülöző épület, az avatatlan szem valamiféle hivatalnak nézheti. Nincsenek kordonok, őrök, vagy ha vannak is láthatatlanok.
Végigsétál a Strömgatanon, az egyik vízparti sétányon; talán a legszebb képét innen mutatja a város: jól áttekinthető, tiszta kép jelenik meg a látogató előtt, amely – a természet által − kiválóan strukturált. Eszter agyán átsuhan a gondolat, hogy az az erő, amely Stockholm szigeteit elrendezte, kiváló munkát végzett.
Ez az egyik legismertebb szelete Stockholmnak, innen minden jól látható, amit a turisták látni akarnak a városból: a középkori sziget, a Gamla Stan, a parlament és a körülötte található modernebb épületek, és persze Stockholm jelképe, a városháza, amit úgy szeret. Erről a pontról két-három fotóba bele lehet sűríteni mindent, amit a legtöbben őriznek erről a városról.
Eszter, amikor évekkel ezelőtt Svédországba jött, hosszú napokat töltött el a városháza kertjében. Leült a Mälaren partjára és órákig olvasott. A Stathuset jellemző épülete a városnak, sőt a svéd gondolkodásmódnak is: nem egy lezárt, kizárólag politikusoknak fenntartott épület, hanem egy nyitott közösségi tér, amelynek hatalmas kertje jó időben a fiatalok egyik kedvenc pihenőhelye. A parkot alacsony kőkorlát választja el a víztől, helyenként azonban széles lépcső vezet le a tóhoz. Eszter szinte ezeken a lépcsőkön töltötte el az első stockholmi őszét, majd a következő tavaszt és nyarat is. Szerette az itt uralkodó csendes hangzavart; a víz zajos: csapkodja a lépcsőket, rengeteg hajó közlekedik erre, számtalan vitorlás, turistaszállító halad el az útvonalon, de ez egyfajta békés zsivaj ez, melynek hangjai 12 évvel ezelőtt megnyugtatóan hangzottak és ez az érzés sosem múlt el; pontosan emiatt és az emlékeiért jött ide most is.
Fél órával később, mikor Eszter úgy érzi, hogy képes otthagyni a helyet, lassan elindul a södermalmi lakás felé. Az útvonal ugyanaz: a Gamla Stanon kikerüli a főként turisták által használt utcákat, amelyek tele vannak jávorszarvasokat, svéd zászlókat, gagyi cuccokat árusító üzletekkel, és inkább a sikátorokat választja. Itt béke van, alig lehet turistákba ütközni. Eszter néhány éve ebbe a városrészbe akart költözni, Johan volt az, aki ráébresztette, hogy ezen a szigeten lehetetlen lakást találni, és valójában élni is. Ez nagy csalódás volt az akkor huszonéves lánynak, mert imádta ezt a helyet. Szűk utcácskák szelik ketté a középkori házakkal beépült szigetet, és ez neki elég volt, hogy örök rajongással tekintsen a helyre. Amikor felvetette férjének a költözés ötletét olyan praktikus dolgok eszébe sem jutottak, mint hogy itt nem lehet autóval közlekedni, vagy az, hogy a tömegközlekedés egyetlen csomópontra korlátozódik, a bevásárlás pedig szinte lehetetlen. Eszter egyszerűen szerelmes volt a szigetbe, bármit megadott volna azért, hogy itt élhessen. Aztán hagyta magát lebeszélni róla, a mindig józan Johan ábrándította ki. Álma azonban bennragadt a szívében, és azóta sem tud úgy végigmenni itt, hogy ne fogja el valami végtelen szomorúság.
Miután alig fél óra alatt átszeli a szigetet, a Riddalholmenen metróra száll, mellyel három rövid megállót tesz, átszáll arra a buszra, ami a régi lakás előtt teszi le. Megszokásból felnéz a konyha ablakaira, égnek a fények. Elmosolyodik: Andris otthon van.
Előveszi táskájából az autó kulcsait, a kocsiban kinyitja a kesztyűtartót és lázasan kutatni kezd a CD− k között. Mikor megtalálja a kedvencét, határozott mozdulattal löki a lejátszóba és feltekeri a hangerőt. Odakint a nap utolsó sugarai kelnek harcba a szürkeséggel, augusztusban már korán sötétedik. Kihajt a parkolóból, táskájában cigaretta után kutat.
− A francba! − morogja. − Hol a nyavalyában van?
Végre megtalálja, amit keresett, letekeri az ablakot, az első lámpánál rágyújt, annak ellenére, hogy a Saab szigorúan nem dohányzó terület. Elvileg. De ez most nem számít. Még hangosabbra veszi a zenét, a hangszórókból ordít a punk. A rövid utat mintegy tíz perc alatt legyűri, alig két számra és egy cigarettára van idő. A Skogskyrkogården parkolójában hagyja a Saabot, táskájából előveszi a telefonját és kikapcsolja.
Végigsétál a parkosított ösvények között, majd megérkezik egy kicsi, 30×30 centis márványlaphoz, melyen összesen egy név és két szám áll:
„Johan Cronquist
1970-2006”
Leül a fűbe, arcát a kezébe temeti, bűntudatát legyőzi haragja, melyet volt férje iránt érez. Évek óta nem képes megbocsátani a férjének, még csak az elvárt pátosszal sem képes viselkedni, egyszerűen dühös.
− Tényleg rondán kicsesztél velem, Johan. És a gyerekekkel is, amiért nagyon haragszom. Hiányzol nekik, de már alig emlékeznek rád. Ott van a szobájukban a képed, de már semmi sem vagy nekik. Ingrid olyan kicsi volt, amikor elmentél, hogy csak a fotódba kapaszkodik, Gabe esküszik rá, hogy emlékszik, de azt hiszem, csak a videofilmek jelenetei vannak meg a fejében. − beszél Eszter a kődarabnak, miközben könnyek görögnek végig az arcán. − Most azért jöttem, hogy elbúcsúzzak. Többet nem jövök ide, hazamegyek. Persze nem mintha eddig állandóan itt lettem volna, sőt… Már nem leszek a közeledben, el kell engedjelek. Nem akartam a gyerekeket elhozni, majd anyáddal eljönnek, ha akarnak. Én most hazamegyek Pestre, szerzek lakást, meg valami iskolát a kölyköknek, aztán visszajövök értük. Anyád megérti, apád inkább haragszik. Nem tudom, mit fogok kezdeni otthon. El kell mennem, ugye megérted? − sírja el magát Eszter, miközben újraéli a temetés alatti kusza gondolatait.
„2006. augusztus 12. Erre a dátumra mindig emlékezni fogok. Szokatlanul meleg van, a nap is szépen süt. Miért van az, hogy egy temetésen zászlót húznak, mintha ünnep lenne? A svédek meg vannak őrülve a zászlókért. Persze tudom, hogy ez más, de mégis, ez inkább szánalmas. Kijár a tisztelet a Svéd Királyi Légierő őrnagyának, a zseniális programozónak; igen, az volt, de nem valódi katona. Sosem látott háborút, csak szoftvereket, kódokat és repülőgépeket. A Flygvapnet tisztje, aki a repülőgépek irányító szoftvereiért felelt. Fura, de mindig úgy éreztem, hogy Istent játszik: nélküle nem működnek a repülőgépek, hatalma volt felettük. És mégis 36 évesen meghalt. Szívroham. 1 perc volt az egész. Az orvos szerint túl sok volt a stressz. Linkoepingben történt, a gyárban. Állandóan ott volt, vagy Gotlandon a központban.
Szép életünk volt, gyönyörű házunk, okos és tökéletesen szép gyerekeink. De igazándiból ez langyos víz volt, nem volt benne tűz, nem volt lángolás. Szerettem, azzal a lassú, megértő szeretettel, ami a kiegyensúlyozott házasságot jellemzi. Nincsenek hegyek és völgyek, nincsenek magasságok, de legalább mélységek sem. Együtt haladtunk az úton, kiegyensúlyozottan, egyenletesen előre, addig, míg nem jön szembe valami, hogy véget vessen mindennek. Szerettem, és fáj elveszíteni. Haza akarok menni. Haza, Magyarországra. Elég volt. Elég volt a sötétségből, a télből. Utálom a svéd telet, hideg van, és sötét.
Maria, az anyósom sír, apósom mereven bámul maga elé. A gyerekek nem igazán értik mi történik: nemrég még itt volt az apjuk, most pedig nem láthatják többé.
Úgy érzem magam, mintha egy amerikai filmben játszanám a szenvedő özvegyet: zászlót húznak, mindenki egyenruhában, sírni kell, majd jönnek a részvétnyilvánítók. A temetés után pedig kötelező a kiborulás. De ez nekem ez nem fog menni! Én nem vagyok színész, és ez nem egy szar film. Ez az élet, és én nem vagyok képes sírni, csak bambulni.
Nem tudom, mi legyen: menjek, vagy maradjak? Még mindig eszembe jut a Gábor. A férjem temetésén a régi pasimra gondolok. Szép!”
Eszter könnyei megállíthatatlanul kezdenek hullani:
− Hiányzol, Johan.
A nő elővesz egy zsebkendőt, kifújja az orrát, megtörli a szemét, de a sminkje így is elkenődött. A néhány évvel korábbi temetésről szinte semmi sem maradt meg az emlékeiben, csak a saját gondolatai égtek az agyába. Még egyszer megtörli az arcát, táskájából elővesz egy tükröt, helyrehozza a sminkjét. Feláll és elindul a parkoló felé. Amikor odaér, vesz egy nagy csokor virágot, beül a kocsiba, és visszaindul a régi lakásába. A hangszórókból ordít a zene, az ablakok letekerve. Az úton megáll egy System Bolaget előtt, ahol alaposan bevásárol borból, visszaszáll a kocsiba és megkeresi a kedvenc dalát. Fejből tudja a szöveget, ahogyan azt is tudta, hogy a nyolcas számra kell léptetni a lejátszót.
* * *
2009. augusztus 12. szerda, Budapest
A fesztivál nagyszínpadának öltözőkonténere előtt a férfi a falnak lök egy lányt, keze a kiscsaj testét tapogatja, de olyan érzelemmentesen teszi, mintha számítógépen játszaná a jelenetet, nem a valóságban. A lány karja szorosan öleli a nyakát.
„Be kellene menni az öltözőbe, vagy legalább a budiba, áhh, már mindegy. Mennyi lehet, 20? Nem több. Nem ronda csaj, semmi extra, de ez nem számít, csak az, hogy egyszerű, hogy nincs fakszni. Felhúzom a pólóját. Milyen kicsik a mellei! Számba veszem. Ugyan már, egyszerűen csak kefélni akarok, élvezni. Nem kell előjáték. Nincs is rajta bugyi. Okos. Basszus, nincs nálam óvszer. Na, mindegy, csak egy gyors dugás.”
Az aktus mintegy két perc alatt végbemegy, Gábor egyik karjával a falnak támaszkodik, a másikkal megemeli a kiscsaj lábát, az a nyakába csimpaszkodik. „Mindjárt… még, egy… kettő…”
− Most! Igen! − nyögi Gábor, mikor elélvez, majd hátralép és gyorsan felhúzza a sliccét. A lány megpróbálja visszahúzni a távolodó férfit, kapaszkodik belé, de az énekes lerázza magáról a kezeket.
− Ez csak szex. Ne piszkálj!
− De én azt hittem tetszem neked. − mondja.
− Persze tetszel, de mennem kell. Kezdünk.
− Jó lenne később találkozni. Megihatnánk valamit! − mondja a lány.
− Mondtam már: ez szex volt, nem akarok beszélgetni.
„…Itt fenn, a színpadon én vagyok az isten. Őrjöngnek, tapsolnak, és ordibálják a nevem.
Ma jó lesz, menni fog a játék: gitár, unikum, sör, és estére még egy kiscsaj kellene. De kit válasszak? Ott állnak a színpad előtt és mind arra vár, hogy kinyújtsam a kezem… Az ott elég jó, vagy az a másik ott balra?”
A fiatal lány a VIP szektor WC-jének félhomályában még szebb: vörös haja hosszú és kéjesen nyög, mikor a férfi belé hatol.
„Nem megy. Végem. Lehet, hogy az előző miatt, de az is lehet, hogy egyszerűen elfáradtam a koncert alatt. Öregszem. 45 évesen nem könnyű már tartani az iramot. De az is lehet, hogy megint az Eszter a baj. Egész nap ő járt a fejemben. Miért engedtem el?! Azóta nem megy semmi. Hiányzik. Tényleg megöregedtem, szentimentális, vénülő punkzenész vagyok. Klassz!”
Gábor otthagyja a lányt, szinte pillanatok alatt lerázza, már más gondolatok járnak a fejében:
„Várnak a többiek, meg kell beszélünk hogyan tovább. Most én vagyok a bűnös, amiért ki akarok szállni a bandából. De ezt én csináltam, az én művem, én alkottam. Ők asszisztáltak. Én vagyok az arc, miattam veszik a lemezeket. Eddig tízet. Szinte minden másfél évben újat. Én vagyok a sztár, ők a segédeim. Nekik csak játszani kell a kottát: dobolni, gitározni, miegymás, ezen felül én intézek mindent: én írom a zenét, a szöveget, én vagyok az, aki a menedzsmenttel egyeztet, mindent én csinálok. Meg kell mondanom nekik, hogy elég volt. Elég volt a nyávogásból, elég volt a balhékból, én vagyok a főnök: ha ki akarok szállni, akkor meg is teszem. Csak egy sör kellene.”
Gábor visszafordul az öltöző előtt: inkább elkerüli az újabb konfliktust a zenekarral. Az elkülönített részleg bárja felé veszi az irányt, felhajt egy felest és egy sörrel a kezében keres asztalt.
„Unom. Unom a csajokat is, persze azért nem mindet, például az a koncert előtti jó volt. Csak hagyjon békén. Nem akarok beszélgetni. Beszélgetni? Sosem beszélgetek. Ez szex, semmi más. Egyszerű dugás. De tudom, hogy legközelebb is eljön, és én nem ismerem majd meg; nem is kell. Soha nem emlékszem rájuk. Én csak zenélni akarok, és néha egy-egy dugást.”
Nekem kicsit gyorsak a váltások, egy-egy jelenetet jobban ki lehetne bontani.(pl a koncert, majd annak az előzménye, mikor a a frontember kilép, nagyon rövid). S pont, mivel ide-oda ugrálunk az időben, szerintem nem szerencsés a jelen idejű narráció.(pláne nem ott, ahol mondjuk egy epizód egy másik jelenet előtt van időben, tehát mindenképpen a múltban történt.) Aztán a „2006. augusztus 12.”-os rész után E/3-ból E/1-be váltunk egy időre, nem tudom, miért. Mármint értem, mert azt írod, újraéli a kusza gondolatait, de szerintem nincs szükség rá, csak zavarossá teszi a szöveget. Ez egyébként később is előfordul, mikor Gábor gondolkozik, de szerintem jobb lenne akkor az egészet E/1-ben megírni, vagy a gondolatokat beolvasztani az E/3as szövegbe. Szintén ennél a Gáboros jelenetnél ismét kapkodtam a fejem, mert egyszer még a kis mellű leány társaságát élvezi, aztán meg már egy vöröshajúval van a vécében. Még egy észrevételt mondok már csak: néhol elég gyakori a „mondja” szó.
„− De én azt hittem tetszem neked. − mondja.
− Persze tetszel, de mennem kell. Kezdünk.
− Jó lenne később találkozni. Megihatnánk valamit! − mondja a lány.”
Ezt egy szinonima meg is oldja, úgyhogy nem nagy probléma, csak gondoltam, szólok. : )
Összességében a téma nem vett meg, de ez nem az írás hibája. A magyar helyszínekért és nevekért tőlem kötelezően jár a pirospont. Sok sikert a továbbiakban!
A történet tiszta, tudtam követni az eseményeket végig, de nem nyerték el a tetszésemet. A jelenetek túl rövidek, és túl gyorsan váltogatják egymást ahhoz, hogy kötődni tudjak bármelyik karakterhez, hogy felkeltsék az érdeklődésem, főleg olyan ellenszenves alak, mint ez a Gábor.
A jelen idejű narrációt indokolatlannak érzem. Nem ad hozzá a történethez, sem feszültséget, sem érzelmi pluszt.
Az E/1 E/3-as ugrálások, váltogatások a végén zavaróak voltak. Elveszett a történet a gondolatok közt.
Nem jártam még Stockholmban, hiányoltam egy kis leírást. Nem épület-, meg utcaneveket, sem parkokat vagy a városnegyedek elnevezéseit, hanem azt, ahogy Eszter érzi magát ott. Amit kivált belőle a látvány. Hiába emlegetted, hogy imádja azt a szigetet, nem éreztem. Stathuset kertjének leírásában már megcsillant valami, egy érzelm, a játék a hangokkal, olyanok, amiket a többi leírásból hiányoltam.
Azt pl. meg sem tudtuk, hogy néznek ki a szereplők.
Aki szereti az ilyesfajta történeteket, az biztos megtalálja benne, amit keres. Én nem tartozom közéjük, de ez nem az író hibája.
Érdekes az alaphelyzet, szerintem jó történet kerekedhet belőle. Gábor alakját eleinte kissé sztereotípnak éreztem, de a részlet végére kellően árnyalttá vált. Egyetértek Hulló Kata véleményével, a váltások itt-ott tényleg zavaróak, főleg a temetésre való visszaemlékezésnél. Hozzátenném ugyanakkor, hogy szerintem ez az egész szöveg legerősebb, leghitelesebb része. („Úgy érzem magam, mintha egy amerikai filmben játszanám a szenvedő özvegyet…”) Semmiképp sem venném ki a szövegből, csak az elhelyezésén változtatnék – esetleg valahogy be lehetne toldani a prológusba.
A stílusa dinamikus, könnyen olvasható. Akadnak szóismétlések és egy-egy nehézkes megfogalmazás („a természet által kiválóan strukturált”), de komolyabb hibát nem találtam. Élnek a dialógusok, de a monológok szerintem talán kevésbé működnek (az olyan részekre gondolok, mint pl. az utolsó bekezdés). Úgy gondolom, ezeket vagy egyes szám harmadik személyben kellene leírni, vagy sehogy: a szereplő viselkedésével éreztetni, hogy hogyan érzi magát.
Mindezzel együtt tetszett ez az írás, gratulálok hozzá!
A részlet nagyobb nyelvtani zűrök nélkül indul, napjainkról szóló regénynek gondolom, de ennyiből ez még nem látszik. Igazából alig látszik belőle valami, így csak csínján bánok a kritikával, a dicsérettel pláne.
A megfogalmazás nagyjából rendben van, de a lényeg a rövidségtől függetlenül is homályos.
Nagyon zavar a helyszín és az időrend számomra fordítottnak tűnő felállítása. A magyar nyelv sajátossága tudtommal a kintről befelé mutatás, és az anyanyelv a gondolkodást is formálja. (Családnév-> személynév; Év-> hónap-> nap-> óra-> perc; Európa-> Magyarország-> Város->utca-> házszám;stb.)
Ismeretlenek jelennek meg előttem, aztán újabb ismeretlenek itthon a múltban, majd újabb ismeretlen kicsit a távolban még mindig a múltban, azon belül egy újabb flashback, aztán lassan araszolunk egy kicsit előre…
Ez zavar. A négyzetre emelt flsahbackel kicsit bonyolultabbnak találom a befogadhatónál. A svéd főváros bemutatása jól hangzik annak, aki járt ott, számomra csupán egy olyan felsorolás, ami temérdek ismeretlen adatot tartalmaz, aztán sejthetem, hogy felejtésre ítélt dolgokról beszél a két-három bekezdés, hiszen Eszter elhagyja Stockholmot. Cseppet sem zavarna a dolog, ha a kicsit szerényebbre fogott stockholmi visszaemlékezéssel indulna a történet, egyszerűbb lenne elhelyezkednem benne.
Értem a szerző ezen szándékát; gáz, ha az olvasó külföldön játszódó történetnek véli, pedig itthon játszódik. A szerző az első bekezdésben tudathatná a szándékot, hazamegyek, és máris tiszta a helyszín.
Tartok tőle, hogy a zenész bemutatása klisés lesz, de ez még nem bizonyos. Néhány jel utal rá (A színpad szélénél néhány sör és unikum, rohanó szex. Régen voltam zenész, a mai vágtatás még váratott magára, de a haknizenészek sem vedelték folyton a piát. Nekem is hordta a pincér a konyakot, óránként kettőt, hármat, sosem rúgtam be, mert a tea színe egyezik a konyakéval. Ha valaki zenét kért, sosem adtuk alább valami likőrfélére, mert azt csak málnaszörppel utánozhattuk. Azt meg ki issza meg tisztán?)
Néhány bonyolult mondaton lazítanék kissé.
Még nem tudom, hogy milyen az írás.
lehet, hogy Stockholm bemutatásának lesz még szerepe, mert a zenész élete is idekapcsolódik.
talán egy újabb visszaemlékezés…
engem nem zavartak a flesbekkek, bár azon csodálkoztam, hogy mi indokolja az egymáshoz ennyire közeli időpontokra való oda-vissza ugrálást, ugyanis első ránézésre egyik bemutatott esemény sem elég drámai, szokatlan, vagy sorsfordító ehhez. persze lehetséges, hogy a mű további részei meg fogják ezt magyarázni.
de az elején, egyelőre most eléggé zavaró, vagyis nem tűnik indokoltnak.
a karakterek kissé sablonosnak tűnnek, de lehet, hogy valami olyan komoly tanulság bontakozik ki, mely ezt ellensúlyozza.
lehetséges.
a környezet leírásával kifejezetten gondban voltam. életszerűtlennek, merevnek találtam őket. ez a mondatsorozat például „Eszter Stockholm belvárosában, a Gamla Stan nevű szigeten sétál, magába szívva a középkori épületek hangulatát. A szűk sikátorokon keresztül jut el a Riksgatanra, amely a svéd parlament épülete mellett vezet el, és az út végén beletorkollik az azonos nevű hídba. Állítólag itt folyik össze a Mälaren-tó a tengerrel. ” annyira tankönyv/útleírás/wikipédia-ízű volt, hogy itt kábé le akartam tenni az egészet, de azért végigolvastam 🙂
Nem rossz, de szerintem még sok munkát igénylő részletet kaptunk. Olvasás közben jegyzetelgettem az észrevételeket, és most itt vannak:
A stílus elég vegyes, az egyébként kellemes, irodalmibb, leíró stílusban néhol fel-felbukkanó szleng szavak (pasi, csaj, cuccok, stb.) eléggé kilógnak, erre érdemes odafigyelni. A jelen idejű mesélés E/3-ban számomra kifejezetten irodalmi, tehát még az átlagosnál is jobban szemet szúr benne a szleng. (Jó, beismerem, nekem a kamasz mesélőjű E/1 szövegeken kívül mindenhonnan kilóg a szleng…)
Természetesen a szereplők gondolataiban/szavaiban elfér minden szleng, én most a leíró részekre gondoltam.
Általánosan egy kicsit eltávolítónak érzem az elbeszélőt. Alig kapok hangulatokat, inkább tényeket olvasok, és ezeket nekem, olvasónak kellene megtöltenem érzésekkel. Számomra ettől minden szikár lesz, nem kap el a történet.
A nyitójelenet, a koncert olyan szituáció, amelyben dübörögnie kellene a zenének, aztán az olvasónak is éreznie kellene a feszültséget a zenész és a nő között – de sajnos nem sikerült ebből semmit sem elcsípnem.
Hasonló Stockholm leírása is. Olyannak érzem, mintha egy útikönyvből idéznénk. „A legszebb képét itt mutatja a város”, „a kék és a zöld víz keveredése észrevétlenül történik”, „romantikusan nagypolgári”. Elgondolkoztam, hogy hogyan írnám le a kedvenc környékemet egy városban, amit jól ismerek és szeretek. Apróságokról beszélnék. Illatokról, hangokról, arról, hogy mit veszek észre a házakon, attól, ami megadja nekem a hangulatot. Ha közben ez a hely az egyik legnagyobb nevezetesség közelében van, biztos ezt is megemlíteném, de azzal tudom közel hozni az olvasóhoz a helyet, ha az érzést próbálom megragadni, amit kelt, nem azzal, ha egyébként ügyesen összerakott mondatokkal felrajzolok valamit, amit egy fénykép is kifejezne a helyről.
Így most az ember azt érzi, hogy a Stockholmról szóló betét felesleges plusz a történetben, és nem része a sztorinak.
Fogalmam sincs, hogy te magad éltél-e ott, ismered-e belülről a környéket, de a szöveg alapján én egy teljesen külső szinte elképzelt, vagy turistaként egyszer látott környék leírását kaptam. Pedig a szereplő ott él, szereti, tehát logikus lenne a bensőséges hangulat.
Sok szempontból túlírt a szöveg. Itt most nem szóismétlést, hanem szövegbeli önismétlést találtam többet is. Például azt, hogy a sziget hangulata középkori, mert a házak és az utcácskák középkoriak vagy középkoriasak, legalább háromszor mondod el. Érdemes húzni, feszesebbé tenni a szöveget.
Nekem nagyon furcsa az első E/1-es betét a szövegben. Eszter újraéli a temetés napját – és egyszer csak olvashatjuk, ahogy ott áll E/1-ben. Számomra ez így itt nagyon kilóg a korábbiakból. Nem a nézőpontváltással van a bajom, általánosan még csak a beszélő-váltással sem, de valahogy ez számomra most előkészítetlen volt.
Lehet, hogy kezdem megszokni, de Gábor E/1 gondolatainak megjelenése már nem furcsa. Viszont kifejezetten kíváncsi lennék, hogy egy férfi olvasó mennyire érzi hitelesnek. Ő maga is elmondja magára, hogy szentimentális, de én is picit túl nyávogósnak érzem.
Sok mindent mondtam, remélem, nem bántottalak nagyon velük, mert nem állt szándékomban. Szerintem ezektől jobb, erősebb lehetne a szöveg. Még nem tudom, hogy ez csak egy nagy szerelemi történet lesz ezúttal zenélős köntösben, vagy van még valami plusz, több is benne. Elképzelhető még valami még izgalmasabb is, megvan benne a lehetőség — de ezt majd a többi részlet dönti el.
Köszönöm!