Ritkán esik meg velem, hogy felemelem a hangom, ám ezúttal olyannyira kiborult nálam a bili, hogy a távkapcsolót felkaptam az asztalról, és a falhoz vágtam. A műanyag szilánkok szanaszét szóródtak a szobában, ezt követte az asztalon álló hamutartó, a teásbögre, és egy kenyérhéjjal és virsli maradékkal teli tányér.
Ezek után, mint aki jól végezte dolgát, összecsaptam a kezem.
− Na. Ezzel is megvolnánk. És most elmegyek.
Határozott léptekkel az előszobába mentem, leakasztottam a fogasról a kabátomat, és magamra rángattam.
A cipzár akadozott, majdnem letéptem a kocsit róla, a csizmámat fél lábon ugrálva húztam fel a lábamra.
Az ember, akivel az utóbbi éveket töltöttem, elém állt, és megpróbált átölelni.
− Ne csináld már! Fejezd be a hisztit! Mi a franc van veled már megint?
Félrelöktem az útból.
A szekrény aljából kirángattam a kisbőröndöt. Válogatás nélkül dobáltam bele a ruháimat, aztán a cipős szekrényhez léptem, és belehajigáltam szandált, papucsot, ami a kezem ügyébe akadt. Végül a konyhába robogtam. Feltéptem a spájz ajtaját, egy bontatlan üveg vodkát is magamhoz vettem, és a bőröndben nyomorgó ruháim tetejére dobtam.
Életem párja értetlenül ácsorgott az előszobában, menet közben odaszóltam neki:
− Láttam mit műveltél! Meg se próbálj magyarázkodni!
Lemondóan széttárta a karját.
− De nem csináltam semmit! Olyan fúria vagy mostanában, hogy más nőre rá se merek nézni! De leszegett fejjel nem mászkálhatok az utcán!
Visszaléptem hozzá, és mélyen a szemébe néztem.
− Nem érdekel, mit magyarázol. Láttam, amit láttam! Most pedig elhúzok a fenébe!
Másik felem két kézzel fogta a fejét.
− Te nem vagy normális! Miért cserélnélek le, ha téged szeretlek?
Mire ezt kimondta, én már a táska cipzárját próbáltam összehúzni, de az üveg nyaka folyton a két sín közé ágaskodott.
− Nem fogom megvárni, míg elmúlik! – nyögtem, felállva a guggolásból.
− A piát vedd ki belőle! – szólt rám élesen – Soha nem iszol, éppen most akarod elkezdeni? És egyáltalán, hova akarsz menni? Térj már észre, csillapodj! Pakolj ki szépen a táskából! Semmi nem fog elmúlni! Mi lenne, ha megpróbálnád elhinni, amit mondok neked?
Belenéztem a szemébe. A tekintete tele volt kétségbeeséssel.
Piszkosul sértve éreztem magam.
Arról már letettem, hogy felaprítsam kisbaltával, mert más nőt néz meg, mikor ott állok mellette az üzletben, pedig ott, abban a pillanatban olyan megalázónak éreztem a helyzetet, hogy legszívesebben apró darabokra szabtam volna, és szétszórtam volna az alkatrészeit erdő szerte, hadd zabálják a vadak!
Egyetlen dolog miatt nem lett belőlem pszichopata gyilkos, mégpedig azért, mert ha csak ránéztem, a bugyim elindult a bokám irányába. Valahányszor hazaért, és belépett az ajtón, a szívem bedobbant, és a gyomrom is ugyanúgy liftezett, mint az első alkalommal.
Ám a félelmem nagyobb volt a szerelmemnél, és úgy gondoltam, jobb gyorsan, most elmenni, mint szenvedni, ha majd bekövetkezik az, amitől rettegek.
− Nem − nagyot nyeltem, − ha te nem vagy hajlandó elmenni, hát majd elmegyek én! Nézd a számat, figyelj! El-me-gyek!
Az ajtó kétlépésnyire volt. Én pedig, három lépés után, már ajtón kívül.
Lenyomtam a kilincset.
*
Kiléptem az udvarra, a hideg levegő arcul csapott.
Az autóhoz futottam, hallottam, hogy még utánam kiált valamit, de már nem figyeltem.
Feltéptem a kocsi ajtaját, bedobtam a táskámat, és beültem a kormány mögé.
Vékony farmerom szövetszálai között bekúszott a hideg, a fogaim vacogtak.
Beindítottam az autót, a motor felbőgött, kitolattam az udvarról.
Kavicsok záporoztak a felhajtóra. Szűken számítottam ki a fordulót, mert végigkarcoltam a lökhárítót a kapuoszloppal. Nem érdekelt.
Mire kiértem a főútra, remegtem, mint a kocsonya.
Tényleg eljöttem. Csomagostól, végleg.
Elbőgtem magam. Egyedül voltam, nem volt közönség, elengedhettem a lelkemben feszülő fájdalmat.
Könnyeim, a szempillafestékkel együtt az államról a kabátomra csepegtek.
Orromat, zsebkendő híján a kézfejembe törölgettem.
Bekapcsoltam a fűtést, lassan melegedett fel az autó belsejében a levegő.
Majdnem egy órán át autóztam a városban. Fogalmam sem volt arról, merre járok.
Az agyam zsibbadt, olyan volt, mintha kiszedték volna a koponyámból, és alaposan megtaposták volna.
Hova megyek egyáltalán?
Az út kellős közepén, a fékre tapostam, a mögöttem haladó autónak felsikoltottak a kerekei.
A másik sávból elfogytak az autók, éles ívben rákanyarodtam.
Már tudtam, hova fogok menni.
Kanyargós út vezetett fel a hegyre. Keskeny, szűk utcákon haladtam, a gumi kapaszkodott a fagyos aszfalton, hiába, mert az autó visszagurult.
Az öreg Opel váltója nagyot reccsent, mikor visszaváltottam. A motor erőlködve felnyögött, és nekilódult a meredek mecseki utcán.
A bőgéstől alig láttam. A könnyeimet szétdörzsöltem az arcomon.
Bónuszként a pánik környékezett, a lábaim reszkettek, a gyomrom kiszakadni készült a helyéről, a szám zsibbadni kezdett. A kézitáskámba túrtam szabad kezemmel, és az aljából előkotortam egy csomag rágót. Kibajlódtam belőle egy szemet, és a számba löktem.
Kiszáradt számban megindult a nyál, nagyokat nyeltem. Igyekeztem a kanyarokra koncentrálni, nem a liftező gyomromra.
A Mecsek egyik csúcsánál, egy kis kápolna nyújtózkodott a város fölé. Sóderrel megszórt út vezetett a parkolóba, meredek sziklafalak nyúltak a mélybe a lábánál, korlát védte az arra járókat a zuhanástól. Erdő ölelte körül a tisztást, ahol a kápolna állt.
Nagyanyám járt ide imádkozni, gyerekkoromban olykor elhozott magával, és míg ő a miatyánkot suttogta térdelve, én a város fölé magasodó pléh Krisztus lábánál játszottam. Később, többször visszatértem ide, valahányszor magányra vágytam.
Lefékeztem a parkolóban.
Átnyúltam a másik ülésre, a bőröndhöz. Szétrántottam a cipzárt, és kivettem belőle a vodkát.
Letekertem a kupakot, és alaposan meghúztam. Erős volt, marta a torkomat, inkább kifelé kívánkozott, mint lefelé, de nagyokat nyelve bírtam lent maradásra.
Néhány pillanat múlva, a trópusokon éreztem magam, ahogy átjárt az ital.
Lehunytam a szemem, éreztem, ahogy ellazítja az izmaimat az alkohol.
Rákortyoltam még néhányat.
„Én ma innen úgysem megyek sehova.” – döntöttem el.
Lassan zsibbadni kezdett a tarkóm. Úgy éreztem, levegőre vágyom.
Sarkig kilöktem a kocsi ajtaját, és kiszálltam.
Fordult egyet velem a világ. A friss levegő úgy pofon vágott az autóban feltekert fűtés után, hogy neki kellett támaszkodnom az kocsi oldalának egy ideig.
Miután a hegyek már nem mozogtak a látómezőmben, elindultam a kápolna felé, az ott magasodó feszülethez.
„Te leszel az én siratófalam” − gondoltam tompuló aggyal, és menet közben ismét ráhúztam az üvegre.
Odaérve felnéztem a Megváltóra.
− Hello − köszöntem, és billegtem egyet bizonytalanul álló lábaimon − jó rég láttalak. Látom, más is idejár hozzád – néztem a talapzaton álló bronzvázára, amelyben elfagyott rózsák, és művirágok meredeztek.
− Ezt a giccsparádét. Én nem hoztam neked virágot. Csak piát hoztam, nem misebor, de … − emeltem meg az üveget − Nézd el nekem, hogy iszom. Megvan az okom rá. Letipliztem otthonról, ott hagytam csapot-papot.
Topogva helyet kerestem, a retikülömet a beton lábazatra tettem. Ráültem, bámultam a lábam előtt elterülő várost. Olykor beleittam a vodkába.
Köd szállt a házakra, a kéményekből füst emelkedett vékony csíkban a levegőbe. Sötétedett, az esti közvilágítást is felkapcsolták.
Merengésemet a fenekem alatt lapuló táskám aljában lévő telefonom csörgése szakította félbe.
Ránéztem a kijelzőre, és gondolkodás nélkül kinyomtam a hívást. Lenémítottam a készüléket, és visszadobtam a táskámba. Hagyjanak engem most békén. Mindenki.
Visszaültem a talapzatra, a csizmám orrával túrni kezdtem a fagyos gyepet.
− Rég jártam már nálad − néztem fel a pléh Krisztus felé – Nem, mintha nem lett volna miért. Valahogy eszembe se jutottál. Most sem tudom, miért éppen ide jöttem. Van, aki dili dokihoz jár, hogy meghallgassák, én inkább hozzád. Te legalább nem szólsz közbe.
Ránéztem a kezemben tartott üvegre, a fele már lefolyt a torkomon. Ráhúztam egyet. Már nem csípte a torkom.
− Azért jöttem, hogy elmondjam, mi a helyzet. Hogy segítesz-e vagy sem, mellékes. Ezerszer vettem már a számra a neved, olykor tisztességtelenül, minden hit nélkül. Aztán mégis mindig itt kötök ki. A rohadt életbe! Nem hiszek benned! És még sok mindenben nem. Például az örök hűségben, a boldog házasságban… Magamban sem. Az életemet folyton elbaltázom! Ez idáig volt negyvennégy évem, hogy normálisan éljek, de valahogy az istennek se sikerül! Mindig elcsesződik valami. Ha nem én baszok el valamit, akkor a körülmények, vagy a körülöttem lévő emberek. Amikor szépen hátradőlnék, hogy most minden jó és szép, hurrá, örvendjünk testvéreim, akkor általában akkora pofont kapok az élettől, hogy a fal adja a másikat. Érted te ezt? − Elsírtam magam, és szétkentem az arcomon egy féllavórnyi könnyet-nyálat.
A vodka hatására teljesen átjárt az általam úgy gyűlölt önsajnálat. Üvöltve bőgtem a hegyen ülve, a kereszt tövében, és rohadtul nem zavart, hogy hallja-e valaki. Akkor hagytam abba, mikor a lelkem zsibbadni kezdett az agyammal együtt. Az orrom a kabátom ujjába törölve szipogtam egyet, ismét felemeltem a fejem, és ránéztem Krisztusra.
− Készíts be ropit, sört, szivart, és tedd fel a lábad. Mert amit most mondok el neked, hosszú lesz.
Ráhúztam még egyet az üvegre, és mesélni kezdtem.
*
Ahogy a falra rávetült a fény az ablakból, előtűntek a vakolaton az apró repedések.
− Jó szar munkát végeztünk, festeni kéne − gondoltam bosszúsan, ahogy végignéztem a szobán.
Titkolt szegénységünk meglátszott a falakon, hiába való volt minden erőfeszítés, a berendezés árulkodott róla, hogy akik itt élnek, azoknak csak az igyekezete van meg, pénzük nincs. Szedett-vedett volt benne minden.
A térdeim besüppedtek a virágmintás paplanba, ahogy összeszedtem az ágyneműt, amit egyetlen hatalmas batyuvá gyűrtem, mikor lepedő négy sarkát marokra fogtam. Nyögve beerőltettem az ágyneműtartóba.
Eligazítottam a színes díszpárnákat az ágy tetején, és elégedetten bólintottam.
A számítógéphez léptem. Felhangosítottam a zenét.
Bálinttal tíz éve éltünk együtt, nyolc éve házasságban. Az utóbbi időben csak egymás mellett abban a kis házban, amihez hozzáépítettünk két kis szobát, és egy fürdőszobát, mikor hazatértünk Németországból.
Hosszúkás ház volt, a külvárosban, egy zsákutca végén, egy nagy fenyővel az udvaron és aprócska előkerttel, amelyben anyám pünkösdi rózsái laktak.
Az utcafront felől laktak a szüleim, egy garzonnyi részben, a hátsó traktus volt a miénk.
Neveltük két lányunkat, az előző házasságomból magammal hozott Vikit, és a közös gyerekünket, Kittyt.
Együtt működtettük igencsak döcögős vállalkozásunkat. A sztárvállalkozás nem volt túlságosan kifizetődő, mert többet jártak hozzánk Bálint cimborái motort javítani, pusztán baráti szívességből, mint ahányszor kuncsaft lenyomta a kilincset. Ezen oknál fogva, a bevétel is igen soványkán csorgott a kasszába.
Mikor hazatértünk külföldről, kikönyörögtem apámtól, hogy adja már nekünk a garázst, hogy Bálint kiélhesse vágyait, és megvalósíthassa terveit, amelyből ígérete szerint úgy meggazdagszunk, hogy két éven belül hozzácsapódhatunk a város újgazdag vállalkozói köréhez. Ám Bálint tervez, a rossz szervezés és a hozzá nem értés végez, hiába volt az én férjem Dél-Dunántúl legjobb szerszámkészítője, a sztárvállalkozásból nem lett semmi, csak álom maradt.
A felépített műhelybe berámoltuk a házra felvett hitelből megvásárolt gépeket az én férjem fogta magát, és kiköltözött. Innentől kezdve, csak alapszükségletei végzésére jött be a házba, úgy mint evés, ivás, vécére járás, és alvás. Olykor szex.
Olykor megemlítettem Bálintnak, hogy soványka a családi kassza, mennék dolgozni. Ám ő elintézte egy kézlegyintéssel.
− Ugyan már, hova mennél? Lassan felfut az üzlet. Maradj nyugton, és neveld a lányokat. Megvagyunk így, nem? Én dolgozom, elég az. Egyébként is, anyádra nem lehet őket bízni.
A trükk bejött. Az anyaságomra apellált, az egyetlen dologra, amit komolyan vettem az életben.
Azt gondoltam, igaza van. Ha kávét óhajt, ha meleg ebédre vágyik, ha a gyerekektől ki kell kérdezni a leckét, ha be kell vásárolni, ha… Az akkor eszembe se jutott, hogy a listából egyedül én maradtam ki.
Olykor kerestem magamban azt a tüzes kiscsajt, aki voltam valamikor, de már csak morzsákat találtam belőle.
Kellemes csalódás az írásod. 🙂 Igazán intenzív a maga hibásan szerethető karaktereivel. Továbbolvasnám. Az egyetlen hibája az, hogy nem látom magam előtt tisztán az irányvonalakat, amerre haladni fog, ezért csak kilenc csillagot adok. (Az elvem az, hogy hét csillagnál többet a legritkább esetben adok, az Aranymosás 2-n három darab tízest adtam összesen, meg pár darab nyolcast.)
Kedves Melinda!
A cím elolvasta után rögtön beugrott, hogy ismerős valahonnan. Nem tévedtem. Először elolvastam a korábbi részletet, és csak utána ezt. Jól átdolgoztad a szerkesztés, valamint Bea és Ildikó tanácsai alapján, így szerintem sokkal jobb lett.
A történet olvastatja magát, a karaktered egyedi, nem botlik bele mindenhol az ember.
Annyira belekötni sem tudok mibe, elvétve volt egy-két szóismétlés, de ezek száma annyira elenyésző, hogy nincs is értelme megjegyezni. 🙂
Gratulálok a kikerüléshez!
Igen, jó a memóriád. 🙂 A szerkesztői látványpékségben megfordult az írás eleje.
Emlékeztem, mert majdnem az összes szerkesztést elolvastam. Nagyon sokat lehet tanulni belőlük! El is olvasom még egyszer. 🙂
Nagyon szépen köszönöm. 🙂
Kedves Melinda!
Az elején, a veszekedős jelenetből számomra hiányzik a másik fél hangja, jelenléte. Sőt, úgy általában hiányoznak a hangok. A főhős falhoz vág egy távirányítót, ami szilánkjaira hullik, de nem csörömpöl, ahogyan a tányér, a bögre és a hamutartó sem.
Az első bekezdésben úgy tűnik, mintha a főszereplő egymagában őrjöngene. Amikor megszólalt a másik szereplő, jóformán meglepődtem. Szerintem, még a leghidegvérűbb ember is méltatlankodott volna a berendezés amortizálása miatt, ha szavakkal nem is, legalább gesztusokkal.
A következő, párbeszéd nélküli szakasz jobban sikerült.
Ami újra kizökkentett egy kissé, az a főszereplő életkora volt. Az addig leírt viselkedése alapján jóval fiatalabbnak saccoltam volna. Ami viszont egyáltalán nem passzol az első két szakaszban lefestett képbe – érzésem szerint -, az a két gyerek. Főleg, hogy a kikerült részlet végén kiderül a főhősről, hogy az egyetlen dolog, amit komolyan vett az életben, az az anyasága.
Összességében úgy éreztem, mintha hiányos kirakót kaptam volna.
Kedves Zoey! Köszönöm szépen az észrevételeidet. Remélem, (és azt is, hogy lehetőségem adódik rá) hogy a folytatás, majd választ ad a kérdéseidre. 🙂
Kedves Melinda!
Igen! Ez az az írás, amit egyszer régen elolvastam, nagyon kedveltem, és ahogy megláttam a címet, rögtön tudtam, újra „hozzá van szerencsém.” Én szándékosan nem olvastam vissza az előző változatot, hadd maradjon meg az egy kellemes emléknek, ez pedig friss élménynek.
Először is, nagyon kedvelem a humorodat. Fanyar életíze van.
Másodszor, kifejezetten örülök, hogy idősebb karaktert választottál főszereplőül! Jó dolog ebbe is belekóstolni.
Harmadszor: sajnos azonban nekem túl gyors volt a szöveg, mintha végigszaladtunk volna rajta, és ezt a sok, rövid, egymást követő mondat, illetve a tördelés formája sem könnyítette meg. Kedvelem ezt a fajta írásmódot, de az én ízlésemnek itt túl sok volt már.
Valamint, még annyi, ami így megfogalmazódott bennem: hogy a főszereplőddel nem értek egyet. Biztosan megvan a maga sebe (ahogy az nyilvánvaló vált a „Bálint bekezdésekben”), de ez az „elhagyom, mielőtt ő hagyna el” dolog nekem nem fekszik. Lehet, hogy még túl fiatal vagyok hozzá? Nem kizárt. De most még határozottan nem ebbe a típusba tartozom.
Sok sikert neked, én szívesen olvasnám tovább! 🙂
Köszönöm Nilla az észrevételeidet. Valóban, ahhoz néhány évet el kell „roppantani”, hogy bizonyos dolgokat megértsen, másként lásson az ember. Örülök, hogy ennek ellenére, szívesen olvasnád tovább. Az pedig külön jó érzés a számomra, hogy ennyi év után, ilyen sokan emlékeznek rá. 🙂
Kedves Melinda!
Bár sejthető, hogy a történet nem az én korosztályomnak íródott, egyszerűen magával ragadtak a soraid. Valós érzelmeket ábrázolsz teljes hitelességgel. Nagyon szívesen tovább olvasnám, bár nincsen ötletem arra, hogy milyen irányban fog haladni. Az elején egy kicsit tompa volt, nem láttam a karakter szemével az eseményeket, de aztán belejöttél. Csak így tovább! 🙂
Alapvetően gördülékeny, élvezhető írás. Az egyetlen problémám nekem az volt, hogy egyes részeknél (főleg ott, amikor kimegy a házból) minden mondat után entert nyomtál. Ez nekem is gyakori hibám, de így külső szemmel látszik igazán, hogy mennyire darabos lett tőle a szöveg. (Mivel az oldal nagyobb térközökre van beállítva, ez még jobban szembetűnt, és kicsit lassabb, akadozóbb lett tőle a cselekmény.)
A történet maga egyelőre tetszik, bár nem fogott meg teljesen. Egy icipicit sok volt benne az önsajnálat, és nem egészen értettem a főszereplő motivációját (elhagyja a férjét tíz év együttélés után, mert ránéz egy másik nőre? Elhiszem, hogy voltak más problémái is, de akkor miért hívja az elején „életem szerelmének” és „másik felemnek”? – Egyébként ezek a jelzők nekem kicsit erőltetettnek tűnnek. Egy még elmenne belőle, na de kettő-három?)
Lehet, hogy azért érzek így, mert én még nem éltem át azt a nagy „mindennekvége” és „örökrerombadőltazéletem” típusú szakítást, ezért nyilvánvalóan nem én vagyok a célközönség.
Egyelőre nem tudom, milyen irányba fog kanyarodni a történet, de összességében tetszett a részlet, és minden hibájával együtt élvezhető volt. Kíváncsian várom, mit hozol ki belőle.
Sally
Szerintem az életem szerelme és másik felem kicsit gunyoros megfogalmazás volt, legalábbis én annak éreztem.
KedvesSally! Köszönöm a véleményed. Az a helyzet, hogy ez a rövid részlet, annyira nem adja vissza a velejét a történetnek, hogy teljesen más irányba megy az olvasó, tovább gondolván a dolgot, mint ami történik benne. Ez most igen nagy fejtörést okoz nekem, hiszen a szálak nem arra futnak, mint amerre látszik. 🙂
Szeretnék csatlakozni a dicséretekhez: gördülékeny, kíváncsivá tesz, jól indul a karakter bemutatása. Én a legkevésbé sem tartom bajnak, hogy még nem látszik az fő irányvonal, hiszen az elején járunk. De a felvetések megvannak, és ez a lényeg. Maga az életérzés, amit (számomra) közvetített ez a felütés nagyon trendi, aktuális, sokakat megszólít. Valószínűleg nem tartozom a célcsoportba. Tetszett, hogy a felvezetés után a főszereplő a Krisztus szoborhoz ment – ezt valahogy annyira nem vártam volna. 🙂 A szobor, a hideg, a hó mintha megtisztítanák a kezdő konfliktusból fakadó bajokat, mindehhez pedig hozzájön a szintén „megtisztító”, mégis a romlás irányába mozgató vodka.
Az elején egyébként kicsit művinek éreztem azt a hisztit. Talán mert annyira belecsaptál a közepébe… El is könyveltem mindennek a főszereplőt (de jó az, ha nem csudi aranyos és tökély valaki). Az első mondat után arra gondoltam, hogy a tévében látott valamit, és azért vágta oda a távkapcsolót. (De ezt csak úgy mellesleg mondom.)
Lehet, hogy ha egyben látnám az egészet, és ezután a részlet után rögtön lapoznék, nem pedig agyalnék, nem lenne ilyen jellegű probléma. 😉
Sally, azon vagyok, hogy tovább lapozhasd. 🙂 🙂 🙂
Kedves Melinda!
Kifejezetten tetszett az írás! Vonzódom a hazai környezetben játszodó, realista színezetű történetekért, kevés ilyen van.
Még
a
széttöredezett
mondatok
is
tetszettek.
A töredeztettség jól reprezentálta számomra a zaklatottságát a főhősnőnek, olyan érzésem volt egy pillanatra, mintha mellettem ülne, enyhén ittasan, és üveges szemmel a messzeségbe révedve mesélné szakítának történetét. (Tragikumát)
A címet viszont disszonánsnak érzem, ezt érdemes lenne átgondolni, bár elsőre vonzó (szö)párkapcsolatnak tűnik.
Kérséa maradt, hogy a mű múltidézés, vagy a bevezetés csak megágyazása a történwt cselekményének.
Kedves Melinda!
Könnyen olvashatóak a mondataid, látok bennük jó adag ösztönösséget, ami tetszik. Sok helyen azonban hiányérzetem támadt, és a hitelességen támadt lyukakat nem mindenhol tömte be az E/1-ben íródott karaktered kerge jelleme. Szeretem a blues-t, de nem éreztem az életszagot.
Az enyém csupán egy vélemény a sok közül, de igényesebb mondatokat, érzékletesebb leírásokat, és némi egyediséget várok egy írótól.
Talán jobb lett volna, ha nem térsz ki a – csapot-papot otthagyok – menekülés végső kiváltó okára, vagy jobbat találsz ki a „megalázott, mert ránézett egy nőre” sablon helyett. Bálint reakciója ezért is állt gyenge lábakon, mert az olvasóval együtt ő sem tudott mit kezdeni ezzel. Gyanítom, hogy a mélyebb okok még ezután jönnek, de az elejét agyoncsapta ez a kezdés. A továbbiak már jobban tetszettek – a Krisztussal való beszélgetés eredeti ötlet. Kedvelem a tömör írásmódot, mégis elsietettnek hatott a megfogalmazás, kellenek a tőmondatok, de néhol soknak éreztem a használatukat. Még valami: Próbáld meg a felesleges sor eleji kötőszavakat kiszedni /és, de/, illetve az „egy” szó is kihagyható sok helyen.
Vegyes érzéseim ellenére üde írásnak tartom ezt a részletet, remélem segítettem a véleményemmel, és sok sikert kívánok a továbbiakban!
Kedves Szerző!
Amikor elolvastam az első három sort, nagyon izgatott lettem. Tökéletesen megfogalmaztad benne a főszereplő dühöngés iránti vágyát, ami keserűséggel, és szomorúsággal társul. Azonban ahogy olvastam tovább, ez a lelkesedésem szép lassan zuhanni kezdett, és a vége felé már kifejezetten unatkoztam. Persze valószínűleg csak azért, mert ez nem igazán az én műfajom. A megírása szinte hibátlan, nagyon szépen fogalmazol, így azt hiszem az eddig felkerült alkotások között tökéletesen megállja a helyét a műved. Tulajdonképpen a témaválasztással volt egy kis bajom. A csalódott nő, aki mérges, mert a férje más csajokat „stíröl”, majd sértődötten lelép, és bőgés közben vodkát vedel. Bár ebből a részletből még nem igazán látható, milyen irányba tart a történet, ez alapján szerintem mégis hiányzik belőle az eredeti ötlet. De összesen ennyi negatívumot észleltem a műben, a karaktereket gyönyörűen kidolgoztad, és nem győzöm dicsérni a szóhasználatod. Összességében ez egy nagyon jó írás, csak éppen nem teljesen nekem való, ami persze nem a Te hibád. :)További sok sikert!
Üdv.
Lindikém! Szívemből szóltál mint mindig.
Kedves Melinda!
Gratulálok a kikerüléshez!
Nekem tetszett a részlet 🙂
Az eleje kissé számomra furcsa volt, meglepődtem, hogy ott volt egyáltalán a férfi, mert meg se szólalt…
A folytatás sokkal gördülékenyebb volt számomra.
Tetszett, hogy hazai környezetben játszódik és valóságos karaktereket használsz.
Realisztikus.
A cím számomra egy kicsit furcsa, nem tetszik annyira, de megértem a magyarázatodat.
Sok sikert a folytatáshoz!
Kedves Zita, és Zimbo, nektek is köszönöm, hogy időt szántatok rá, és köszönöm a véleményezést. 🙂
Nem Zimbo, elnézést, Jimbo. 🙂
Tedina, köszönöm a véleményed. Egy valamit bizton állíthatok, a történet nem erről szól. Ha az ember mindent elárulna az első néhány oldalon, mi lenne a könyv többi részével? 🙂 Annyira, de annyira nem erről van szó…ez csak valaminek a következménye. A főhősöm 7 évet mesél el az életéből, a lényeg középen van. Örülök, hogy van, aki ráérzett, hogy itt sokkal mélyebb dolgok vannak a felszín alatt. A soraid nagyon jól esnek, sok év gyakorlása, tanulása van ebben a munkámban, és hálás szívvel gondolok azokra, akiktől tanulhattam.
Kedves Moon! Köszönöm a véleményed, és az észrevételeid. Hogy én mekkora bajban vagyok, azt elmondani nem tudom. 😀 😀 Másik felem, életem párja…miért mindenki Bálinttal azonosítja? Ekkora szószban nem tudom mikor voltam utoljára. 😀
Gyömbérke… 🙂 Köszönöm, hogy ellátogattál ide. 🙂
Kedves Melinda!
Kicsit in medias res volt a kezdés. Nekem nem volt teljesen megalapozva, miért is veszekedtek, és mi a véleménye a másiknak, ez így nekem kicsit hiányos volt, pedig a stílusod olvastatja magát, szépen írsz. Kíváncsi vagyok a folytatásra. Köszönöm, hogy olvashattam.
JT
Kedves Janet, pontosan így van. :)Köszönöm a véleményedet, remélem lesz módom megmutatni a folytatást.
Kedves Melinda!
Először is gratulálok a kikerüléshez! Én is emlékszem erre a részletre a szerkesztői látványpékségből, bár nem teljes a kép, elég rég volt, és a szöveg is biztosan sokat változott azóta.
Bár az ilyesfajta, „csajos” történeteket sem vetem meg, ez most annyira mégsem fogott meg. Nem a te hibád, az enyém. Mostanában más fajta történetekre szomjazom, biztos köze van a jelenlegi élethelyzetemhez is.
Mert ettől függetlenül a szöveg olvastatja magát, és látok benne fantáziát is.
Igazából az indítást érzem problémásnak. Pontosabban hiteltelennek. Csak azért cirkuszolni, mert másra nézett a férfi? Okés, hogy ez csak a hab a tortán, ahogy másoknak is írtad, de nem érzem ezt az ígéreted elegendőnek, hogy folytassam. Nem elég, hogy majd kiderül, nincs a sorok közt ez az ígéret. A másik a hölgy kora, ami tovább rontja a megítélését. Inkább mondanám öt huszonévesnek, és nem érett negyvenes családanyának. Persze, ettől függetlenül lehet, hogy létezik ilyen nő. Ki tudja?
A szöveg szaggatottságát már mások is említették, erre most nem térek ki. De hogy egy kis pozitívat is mondjak: Tetszik, hogy a nő ahhoz a szoborhoz menekül. Mélységet ad a karakterének. Elég életszagúra sikerült a visszaemlékezésben a helyzetük. Sokan kényszerülnek hasonló megoldásra, együtt szülőkkel, nagy álmokkal és nagy csalódásokkal.
Mindentől függetlenül elolvasom a következő fejezetet is, ha kikerül. Egyrészt kíváncsi vagyok a mélyben rejtőző titkokra, amiket a többiknek emlegettél, másrészt adok még egy esélyt a történetnek és magamnak is. Lehet, hogy ma még úgy gondolom, hogy nem jön be, de ki tudja, hogy a következő részlet után is így érzek-e.
Sok sikert, és ne haragudj, ha valami bántót mondtam, nem volt szándékomban!
Kedves Bogi! Köszönöm a véleményezést. 🙂 Itt és most, muszáj valamit elmondanom: bár a regény csajosnak lett beharangozva, és talán az első pár oldal ezt is sugallja, ez nem egy csajos történet. Női történet. Az ég mentsen attól, hogy bárki is egy szokványos csajospasis szitura gondoljon. Ez tulajdonképpen egy családregény, szerelmi szállal, mélységekkel, és magasságokkal, tragédiával, és vígsággal. Nem tudok mást mondani, mint hogy a „festményből” csak a keret látszik. Az észrevételeidet nagyon köszönöm, szem előtt fogom tartani! 🙂
Nekem is nagyon életszagú, szerethető írásnak tűnik, bár némi szerkesztés ráférne, hogy még gördülékenyebb legyen. Nálam alapkövetelmény, hogy egy történet már a legelején megfogjon, tehát ne a dédszülők bemutatásával induljon a sztori, és a Prolibluesnál ez a kritérium abszolút teljesült. Kíváncsian olvasnám még tovább, mert az is érdekelne, a cím hogyan kapcsolódik a cselekményhez. Kicsit valóban heves a főszereplő konfliktusindító reakciója (csak azért, mert ránéz valaki egy másik nőre, még nem kell örökre szakítani), de – gondolom – ez is bővebben ki lesz fejtve a folytatásban, tehát nem sorolnám a gyengeségek közé. Gratulálok a kijutáshoz!
Köszönöm szépen Szabolcs a véleményezést. 🙂 Nagy öröm nekem a mai nap. 🙂
Kedves Melinda! Nem szeretem a csajos regényeket, egyet sem bírok tovább olvasni. Engem az első részlet nem teljesen győzött meg, és ahogy azt már sokan írták, a főszereplő hölgyet sokkal fiatalabbnak ítéltem volna meg, ha nem derül ki, hogy két gyermeke is van. Igaz, az előzményeket nem ismerem, de nem tudom elképzelni, hogy például édesanyám (két gyermekes 45 éves) ilyet tenne. Ez elég éretlen viselkedés. Most lehet, hogy sokan megköveznek (bár ki tudja?), de nekem Fejős Éva regényei jutottak eszembe. Sajnos az ő könyeiben is csak az első oldalig jutok… Szívesen elolvasnám a következő részletet, háth valami újat olvashatok és akkor visszaszívok mindent 😀
Kérlek ne vedd a szívedre a véleményem, ahogy írtam is, a műfajjal van gondom, nem a regényddel. Minden esetre sok sikert kívánok! 🙂
Tetszik a humorod 🙂 De a főszereplőt én sokkal fiatalabbnak gondoltam. Három sejtelmem van most, milyen irányban haladhatna a történet, és hogy ebből lesz-e valamelyik, vagy sem… minden esetre most nehéz lenne megmondani, mi a végső cél 🙂 És szerintem ez így van jól. Az írásmód gördülékeny, könnyen olvasható.
Plusz pont azért, hogy magyar helyen, magyar szereplőkkel játszódik.
Gratula a kikerülésért 🙂
Kedves Reby! Garantálom, hogy nem csajos regény. És bármennyire is hihetetlen, egy 45 éves nő is tud úgy kiborulni, mint egy kamasz, főleg, ha már elkezdődik nála az a bizonyos változás. Így vagyunk összerakva, mi nők, persze nem akarok általánosítani, de vannak érzések, és dolgok, amelyeket a negyvenen túli nők csak megélnek, ám nem reklámoznak. Persze, ez is személyiségfüggő. Nem minősíteném F.É.-t, de abban biztos lehetsz, hogy nem ilyen regénnyel van dolgod. Köszönöm a véleményed! 🙂
Elnézést, jól elnéztem a neveket, a kommentem PomPom-nak szólt. Reby, köszönöm a véleményed! 🙂
Drága Lindi!
Nagyon tetszett az írásod. Olvasmányos, könnyed, az olvasó tekintetét végig magáénak tudja. Az írás legnagyobb erőssége az íráskészségen túl az egyedi szemlélet, stílus, hangvétel, az azonosíthatóság, felismerhetőség. Szerzőként tehát rendelkezel az íróvá – művésszé – válás legfontosabb, taníthatatlan követelményével: az egyedi hanggal. Az írás további, csiszolásra váró technikai elemei tanulhatóak – hitem szerint a világ legkiválóbb írói is életük végéig gyakorolják ezeket. Gyönyörű, tanulással, diadalokkal és alázattal teli utat kívánok Neked az írói pályán!
A cím érdekes, jó indítást is ad, csak utána nem teljesíti be az ígéretét.
Az íráson látszik, hogy gördülékenyen megy, ami jó, viszont gyakorolni kellene még a megértetést. Az az érzésem, hogy a szerző jól látja maga előtt a történetet, csak ezt nem tudja jól átadni. Több indoklás és háttérelem kellene, olyan apró benyomások, ami segít megértetni mindezeket az olvasóval.
Pl. az első nővel, a 44 évessel, úgy láttam, hogy másoknak is az a baja, hogy indokolatlannak érzik a viselkedését, míg a szerző szerint ez teljesen elképzelhető. Rendben, én elhiszem, de erről az írásnak kellene meggyőznie. Legyen leírva párszor, hogy ilyen mániás rohamai már voltak korábban is. Esetleg a templomnál legyen megemlítve, hogy a legutóbbi pszichiátriai kezelése előtt is itt kötött ki. Mondjuk, ha tényleg nem iszik, akkor fél üveg vodka után nem Krisztussal, hanem Szent Péterrel fog beszélgetni, úgyhogy ezt azért lehet, hogy érdemes lenne megváltoztatni.
A zaklatott írásmód valóban adott egy lendületet a műnek, viszont figyelni kellene az ismétlésekre.
Az, hogy két külön családról van szó az írásban, nekem se jött át elsőre. Ha a párom nem szól, hogy az első nő nem egyértelműen egy férfival él együtt, hanem mindig kerüli a nem megnevezését, én is férfira gondoltam volna. Így viszont már egyértelműbb volt, hogy Bálint nem a 44 éves nő férje, és így a gyerekek se a hozzá tartoznak.
Ennél is látszik, hogy az információ adagolást még gyakorolni kellene. Mindent bele!