Ritkán történik meg, hogy felemelem a hangom, de már nem bírtam tovább.
─ Elválok! Itt hagylak a picsába! ─Üvöltöttem, és magamra rángattam a kabátom.
─ Elegem van belőled! Felfogtad? ─ A hangom bejárt néhány magasabb tartományt.
A cipzár akadozott, ahogy igyekeztem felhúzni, de majd letéptem a kocsit róla. A csizmámat felkaptam a földről, és fél lábon ugrálva húztam fel a lábamra.
Lassú mozdulatokkal tápászkodott fel az ágyról. A parketta megcsikordult a talpa alatt, ahogy rálépett.
─ Ne csináld már ─ szólt halkan, és megpróbált átölelni. Nem volt helyénvaló a próbálkozás. Olyan pipa voltam, hogy majd szétdurrant az agyam. Ellöktem a karját.
Hol egy kés? Egy nagykés! Ilyenkor belé tudnám mártani! Ez az ember szétbassza az idegeim! Kell ez nekem? Ha így folytatódik, vagy a diliházban kötök ki, vagy a baleseti sebészeten, mert neki megyek, neki én, és nem lesz csoda, ha védekezésképpen leakaszt nekem néhány pofont, csak hogy tudjam, ki az erősebb.
Persze, tudtam, sosem ütne meg. De a cirkuszból elegem volt.
─ Láttam mit műveltél! – óbégattam tovább ─ tudom, hogy megöregedtem, nem vagyok már olyan hamvas, és szép, mint egykor! Ne magyarázkodj, mert tíz körömmel esek neked, és nem azért hogy megvakarjam a hátad!
Felkaptam a táskát, amit két perce tömtem tele a ruháimmal. Azt sem tudom mit pakoltam be, nem értem rá figyelni, mert a saját mondandómmal voltam elfoglalva, amit meglehetősen nagy hangerővel prezentáltam a hallójárataiba.
Dobáltam a táskába bugyit, zoknit, és olykor odapenderültem elé, egészen közel hajolva hozzá, és beleóbégattam a hajába.
Ő pedig enerváltan ült a kanapén, és egy szót sem szólt.
Helyes! Ne is vitatkozzon!
A táska rohadt nehéz volt. Emlékeim szerint, se fél téglát, se mázsás betondarabot nem raktam bele. A karom majd leszakadt.
Igen, ilyen vagyok én. Ha szétrág az ideg, jobb velem nem vitatkozni. Pontosan tisztában voltam vele, hogy nálam hisztisebb nőt még nem hordott a hátán a föld. De ez a konfliktus közepén nem tudatosul bennem, olyankor teljesen meg vagyok győződve a magam igazáról.
Így tört össze a távkapcsoló is. A műanyag szilánkok szanaszét szálltak a szobában, ahogy a falhoz vágtam, ám a dühöm nem csillapodott.
Az ajtó két lépésre volt. Én pedig három lépés után, már ajtón kívül.
Visszaút? Az nincs. Be van ez fejezve!
A hirtelen döntések embere voltam mindig. Ha besokalltam, letipliztem. Teljesen mindegy, hogy ez egy munkahely volt-e adott esetben, vagy éppen egy férj. Odébb álltam.
Nem gondolkodtam. És azon sem álltam neki gondolkodni, hogy miféle következményei lehetnek a döntéseimnek. Pedig a pakliban nem csak én vagyok. Vagyunk még a szószban egynéhányan.
A fejemben neonreklámként villogott a felirat: nem akarom látni többé! Nem akarok együtt élni vele. Nem akarok több magyarázkodást sem, pedig nagyon ért hozzá, hogy dumálja ki magát, nem vagyok rá kíváncsi!
Piszokmód sértve éreztem magam. Beletiport a nőiességembe, márpedig az már váló ok, és halálos ítélettel együtt járó cselekedet részemről. Ám mivel nem akartam életem végéig csücsülni a hűvösön, letettem arról, hogy belemártsam a zöldségpucoló kést, vagy felaprítsam kis baltával, pedig szívesen apró darabokra szabnám egykori szerelmemet, és szétszórnám az alkatrészeit erdő szerte, hadd zabálják a vadak!
Egyetlen apró momentum volt az, ami miatt nem lett belőlem pszichopata gyilkos.
Szerettem. Még mindig.
De reméltem, ez majd elmúlik. Ahogy elmúlt az a nyolc év is, amit együtt töltöttünk.
Egyetlen dolgot akartam. Elhúzni a francba, és vissza sem jönni.
A hideg levegő berongyolt az ajtón, arcul vágott, ahogy az udvarra léptem.
Pipiskedve futottam az autóig, a drámai lelépéshez magas sarkú csizmát húztam, a járda viszont úgy csúszott a ház mellett, hogy elszórtam néhány leszúrt rittbergert. A táskám csapkodta a lábam szárát, tele lesz majd lila foltokkal, de nem érdekelt, senkinek nem akarok már tetszeni, senkinek nem akarok már szép lenni! Öreg vagyok, mint az országút, passz!
Végül elbotorkáltam az autóig. Feltéptem az ajtaját, és a hátsó ülésre dobtam a táskám. Hallottam, hogy még utánam kiabál valamit, de úgy bevágtam magam mögött az autó ajtaját, hogy a karosszéria megrázkódott. Ott bent már nem hallottam semmit, amit nem akartam.
Viszont majd megfagytam. Vékony farmerom szövetszálai között bekúszott a hideg, a combcsontjaimban éreztem, a fogaim vacogtak.
A motor felbőgött, én pedig kifaroltam az udvarról. Tudtam, ha hallja, a haját tépi.
„Elmondtam már ezerszer, ne forgasd a dízelt, mert nem szereti!”
Gonosz vigyor kúszott az arcomra, és ezzel a mosollyal húztam végig a lökhárítót a kaput tartó oszlopon.
„Fájjon csak, ha látod, nesze, bazdmeg!”
Leszartam az autó iránti aggodalmát. A fagyott kavicsok szétreppentek a kerekek alól, reméltem, az egyik gellert kap a ház falán, és a teste kényesebbik részén el is találja.
Az utcából őrült módjára fordultam ki.
Nem vagyok túl jó sofőr, pontosan tudtam. Ez miatt is folyton csesztetett. Igyekeztem biztonságosan vezetni, ám ha beült mellém, a hátsó ülésen helyet foglalt az idegbaj is, mert megállás nélkül oktatott, ha a kormányhoz ültem.
„Ne válts vissza, ott egy stoptábla van, nem zavar? Nem. Látom. Az autó nem szereti, ha a kuplungot nyomod folyton, vedd már le a lábad róla, ha ilyen hülye indulatosan vezetsz, egyszer feltekeredsz a fára!”
Csoda-e, hogy ezek után a beszólások után, vagy lefulladt az autó, vagy terep-rallyzni támadt kedvem, a főúton?
Egy alkalommal, uralkodva magamon és a vita hevén felülkerekedve lefékeztem az út mellett. Kiszálltam, majd, mint az úri sofőrök, átballagtam kocsi túloldalára. Elegánsan kinyitottam az ajtaját, és felszólítottam életem párját, azonnal szálljon ki. Ő engedelmeskedett, én pedig visszafutottam a másik oldalra, visszaültem, és otthagytam az út szélén.
Aznap nem beszéltünk. Egészen addig, míg hozzám nem simult éjjel, a takaró alatt. De akkor sem fecséreltük a szót.
Remegtem, mint a kocsonya, mire kiértem a főútra, és piszokmód sajnáltam magam.
Megöregedtem. Nyilván, nem kéne csodálkoznom rajta, hogy a fiatal csirkéket nézegeti, mikor ott állok mellette. De akkor ne akarja megmagyarázni, hogy ne a saját szememnek higgyek, hanem neki, hiszen láttam én, ami láttam!
Legalább is, azt láttam, amit. Amit úgy gondolok, hogy láttam!
Tehát, éppen ezért, hogy a további fájdalomtól megkíméljem magam, a csúcson hagyjuk abba! Ha ennyi volt, hát ennyi! Lelépek, kész, vége!
Bőgni kezdtem. Ez igencsak akadályozott a vezetésben.
Az összes festéket lesírdogáltam a szememről, a könnyeim a szempillafestékkel együtt, az államról csöpögtek a kabátomra.
Eleredt orromat, zsebkendő híján a kézfejembe törölgettem.
Szegény én.
Az autóban felmelegedett a levegő a rákapcsolt fűtéstől. A ventilátor telefújta száraz levéldarabokkal az utasteret.
Haladtam a városban, és fogalmam nem volt arról, hova is igyekszem. Ott hagytam őt, ez a lényeg.
Majd egy órán át autóztam. Ha utólag megkérdeznék, merre jártam, nem tudtam volna megmondani, mert fogalmam sem volt merre bóklásztam. Az agyam olyan volt, mintha ecetbe áztatták volna.
Valahova menni kell. Tovább nem lehet menni a semmibe.
A válasz bevillant az agyamba. A fékre tapostam. A mögöttem haladó autónak felordítottak a kerekei.
„Hülye kurva!” – üvöltötte a korosodó pasas, kedvességét a visszapillantó tükörből olvastam le a szájáról.
Behajlítottam a középső és gyűrűs ujjamat, dobtam neki egy ördögvillát, úgy olaszosan.
Megvártam, míg a másik sávból elfogynak az autók, és rákanyarodtam az útra.
Már tudtam hova fogok menni.
Kanyargós út vezetett fel a hegyre. Keskeny, szűk utcákon haladtam keresztül, a gumi kaparta az utat. Az autó visszacsúszott a fagyos aszfalton, dombnak lefelé.
„Francba ─ morogtam ─ ez a hülye, még a téli gumikat sem tette fel, lassan vége a télnek, én meg itt csúszkálok!
Megreccsent a váltó, ahogy visszaváltottam, a motor erőlködve felnyögött, és nekilódult a meredek mecseki utcán.
A bőgést persze továbbra sem hagytam abba. Nekem nem elég öt perc, hogy kisajnáljam magam. Ha elönt az idegbaj, napokig képes vagyok elmerülni az önsajnálatban, és duzzogok is éppen annyi ideig. Aztán persze később sajnálom az elpazarolt időt, amit akár együtt is tölthettünk volna. Szépen, békességben, turbékolva. Eh.
A hajamba kentem egy nagy adag könnyet.
Hogy a helyzet tovább fokozódjék, éreztem, hogy a pánik környékez. A lábam tovább reszketett, a gyomrom kiszakadni készült. A szám elzsibbadt, ismertem ezt az érzést már jól.
Az utas ülésre dobott retikülbe túrtam, és az aljából előkotortam egy csomag rágót. Kibajlódtam belőle egy szemet, és a számba löktem.
Csócsálni kezdtem, a nyálam megindult, nagyokat nyeltem.
Tudtam, hogy néhány perc múlva célhoz érek, de addig is a „ne parázz, bízz magadba” mantrával nyugtattam magam, és igyekeztem a kanyarokra koncentrálni, nem a liftező gyomromra.
Sóderrel megszórt út vezetett a parkolóba, ahol a Mecsek egyik csúcsán, egy kis kápolna nyújtózkodott a város fölé. Ahogy az erdőből kiértem, elém tárult a látványa.
A meredek sziklafalak a mélybe nyúltak a lábánál, korlát védte az arra látogatókat a mélybe zuhanástól.
Az épület mellé ültettek néhány fát, az ágaik most csupaszon meredtek az ég felé, csak az erdő zöldellt körös-körül.
Egyetlen alkalommal voltam bent a kápolnában. A nagyanyámmal mentünk be, lehettem talán nyolc éves. Akkor kerestem azt, ami másokat megfog, amitől egyszer csak beléjük vág a felismerés, amitől lesz hitük. Hiába néztem Szűz Mária imára kulcsolt kezeit a festményen, bennem nem mozdult meg semmi.
Hátra nyúltam a sporttáskához. Szétrántottam a cipzárt, és kivettem belőle egy üveg vodkát. Hogy milyen indíttatásból tettem a táskába, nem tudom, hiszen sosem ittam. De majd most!
Egy ideig bámultam a címkéjét, aztán nagyot sóhajtva bólintottam. Most inni fogok. Mert most inni kell, mese nincs!
Letekertem a kupakot, és alaposan ráhúztam. Erős volt, mintha vitriolt ittam volna, úgy marta iváshoz nem szokott torkomat. Leginkább kifelé kívánkozott, mint lefelé, de tuszkoltam nagyokat nyelve.
Néhány pillanat múlva a trópusokon éreztem magam, ahogy átjárt a pia. Lehunytam a szemeimet, éreztem, ahogy ellazítja az izmaimat az alkohol. Több sem kellett, rákortyoltam még néhányat. Én ma már innen úgysem megyek sehova.
Addig iszogattam a hideg kocsiban, míg azt nem éreztem, zsibbadni kezd a tarkóm.
Az ajtót sarkig tártam, és kiszálltam.
Fordult egyet a világ velem. Nem nagyon, csak éppen annyira, hogy ne okozzon nehézséget összekuszálódó lábaim kordában tartása.
Nem a kápolnához igyekeztem, hanem a mellette álló feszülethez.
Szerettem ott lenni. Sokszor mentem fel oda, mert ez az ágyékkötős fickó, és a keresztje volt a siratófalam. Ha a suliban egyest kaptam, és nem mertem hazamenni, mindig oda mentem. A rossz jegyért verés járt, apám leakasztotta a szíjat a fogasról, és én mindig azért rimánkodtam, hogy ne verjen meg nagyon. Ha mégis, akkor legalább ne látsszon, mert ciki volt a suliban tornaórán levetkőzni, és felelni a kérdésre, miért is vagyok tele foltokkal.
Persze, fájt mikor apám megvert. Nem az ütések fájtak, azoknak elhalványult nyomait még őrzöm a hátam bőrén, hanem a kiszolgáltatottság fájt.
Az emlékektől összerándult a gyomrom. Menet közben ráhúztam a kezemben lóbált üvegre.
A feszülethez érve, felnéztem a Megváltóra.
Megköszörültem a torkom.
─ Szia ─ köszöntem ─ már megint itt vagyok. Látom kaptál virágot ─ néztem a talpazaton álló bronzvázára, amelyben elfagyott rózsák, és művirágok meredeztek.
─ Ezt a giccsparádét. Ez neked tetszik? ─ Kérdeztem Jézusra nézve ─ én nem hoztam neked. Nem vagyok az a virágot hozó. Én csak gondot hozok neked, meg problémákat. Meg egy kis piát ─ emeltem meg az üveget. ─ Nézd el nekem, hogy most iszom. Nem misebor, de…
Tétova mozdulatokkal kerestem a helyem. A retikülömet a beton lábazatra tettem. Ráültem, és néhány percig Jézussal együtt néztem a várost.
Köd szállt a városra. Néhány kéményből füst szállt vékony csíkban a levegőbe. Az esti közvilágítást is felkapcsolták.
Ekkor a táskám aljára süllyesztett telefonom csörögni kezdett. Felálltam, és előkotortam a rendületlenül zajongó készüléket.
Húsz nem fogadott hívást jelzett. Mikor hívtak engem ennyiszer? És ki? Na vajon…
Ő keresett szakadatlanul, majd a listában megláttam a lányaim nevét is.
Na, nem. Nem hívom őket vissza. Hagyjon engem most mindenki békén.
Kikapcsoltam a készüléket, és visszadobtam a táskámba. Azt a talapzatra tettem, és ráültem.
─ Veled mi újság? – kérdeztem Jézust akadozó nyelvvel – nem unod itt magad egyedül?
A csizmám orrával túrni kezdtem a fagyos gyepet.
─ Mindig csak ugyanazt látod. Rég jártam már itt. Nem mintha nem lett volna miért. De valahogy eszembe se jutott, hogy ide jöjjek. De most már akkora a fekália, hogy a torkomig ér. Valahova jönnöm kellett. Eszembe jutottál. És te nem dumálsz vissza. Meghallgatsz, aztán vagy segítesz, vagy sem.
Ránéztem a kezemben tartott üvegre. Félig tele volt. Ráhúztam, mert megint elkezdtem fázni. Már nem csípte a torkom.
– Szóval, azért jöttem, hogy elmondjam neked, ami a lelkem nyomja. Amit nem bírok tovább magamban tartani. Azt sem tudom, hol kezdjem. Szerencsétlen hülye picsa vagyok. Neked nem kell bemutatkoznom, igaz? Még azt is tudod, hogy nincs hitem. Így állj hozzám. Nem hiszek az örök hűségben! A boldog házasságban! Az elfogadásban! A tiszta szeretetben! Magamban sem! Főleg nem! Én csak elkúrni tudom az életem, pedig negyven évem volt rá, hogy normálisan éljek, és valahogy nekem nem sikerül! Mindig elcseszek valamit, és ha én nem, akkor a körülöttem lévő emberek! Amikor hinni kezdek a jóban, akkor kapok egy akkora sallert, hogy a fal adja a másikat! Érted te ezt? Érted, amiről itt süketelek neked? -bőgtem el magam ismét, és kentem szét a képemen egy féllavórnyi könnyet-nyálat.
Teljesen átjárt az önsajnálat. Üvöltve bőgtem a hegyen, a kereszt tövében, felszakadt belőlem az elkeseredettség, és rohadtul nem érdekelt, hogy hallja-e valaki.
A vodka teljesen a fejembe szállt, a lelkem zsibbadni kezdett. A fejemből csorgó nedveket a kabátom mandzsettájába töröltem. Úgy fogok kinézni, mint akinek meztelen csigák grasszáltak a kabátujján. Nem érdekelt.
Nagyot sóhajtottam. Felnéztem a keresztre.
─ Most akkor mi legyen? Gyónjak? Itt és most? Van mit, a rohadt életbe. Elmesélem neked ezt a nyolc évet, és majd vonunk egyenleget együtt. Te mindenkit meghallgatsz. Most én jövök. Készíts be ropit, sört, szivart, tedd fel a lábad, mert az én történetem hosszú lesz.
Ráhúztam az üvegre, és mesélni kezdtem.
***
(A szerző az írástechnikai játék egyik nyertese, művéről véleményt adunk.)
[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/regenyek/proliblues”] A szerzőről[/button]
Kedves Melinda!
Nehéz most megszólalni. A fene se gondolta volna, hogy az olvasás közben a fejemben cikázó gondolatok az utolsó sor után elszáradnak, és csak az üresség marad, meg az érzés, amit ez a részlet kiváltott belőlem.
Szeretnék nagy meg okos dogokat mondani, de marhára nem tudok. Egyszerűen csak az jár a fejemben, hogy ez embertelenül jó, és még, még olvasnám tovább!
Sajnos nagyon is jól ismerjük az érzést, amikor megfojtanánk a párunkat, látni sem bírjuk, száműznénk Szibériába, de napok múlva ugyanúgy hiányzik és hozzá akarunk bújni… Tökéletesen ábrázoltad az érzelmeket, és én érzelem-függő vagyok, tőlem aztán nem kell történnie semminek, ha érzelmek vannak. És itt voltak! Gondolatok, érzelmek, csapongás, szenvedély, valóság.
A főszereplő „monológja” a keresztnél nagyon groteszk volt, nem tudtam eldönteni, hogy sírjak vagy nevessek.
Élmény volt olvasni, köszönöm.
Stílus hibátlan, mondandó hibátlan, élethelyzet hibátlan. A helyesíráson egy-két helyen van mit csiszolni, de ez semmit nem vont le az értékéből, számomra.
Hajrá, szurkolok a regénynek! 🙂
Nagyon köszönöm hogy elolvastad, és a részletes véleményezést is. 🙂
„Piszokmód sértve éreztem magam. Beletiport a nőiességembe, márpedig az már váló ok, és halálos ítélettel együtt járó cselekedet részemről. Ám mivel nem akartam életem végéig csücsülni a hűvösön, letettem arról, hogy belemártsam a zöldségpucoló kést, vagy felaprítsam kis baltával, pedig szívesen apró darabokra szabnám egykori szerelmemet, és szétszórnám az alkatrészeit erdő szerte, hadd zabálják a vadak!
Egyetlen apró momentum volt az, ami miatt nem lett belőlem pszichopata gyilkos.
Szerettem. Még mindig.
De reméltem, ez majd elmúlik. Ahogy elmúlt az a nyolc év is, amit együtt töltöttünk.
Egyetlen dolgot akartam. Elhúzni a francba, és vissza sem jönni.”
<3<3<3…
Nagyon jó, pörgős!:)
Amikor az ember azonosulni tud a főhőssel, az az igazi. És tetszik a vége is, nagyon. Pörög tovább a fejemben, otthagytál a keresztnél, és köszörülöm a torkom, hogy belefogjak a mesélésbe… <3
tetszik; nagyon!
10 pont! 🙂
Köszönöm szépen Thisbe! 🙂 <3
Howard: köszönöm szépen! :))
Sosem gondoltam volna, hogy a káromkodás védelmében szólok majd, de valamiért ez olyasmi, ami emberré tesz; vigyázhat valaki arra, hogy ne káromkodjon, vigyázhat rá, hogy ne legyen durva másokkal; ám vannak szituációk, amikor kicsúszik az ember száján egy-egy csúf szó;
Az írás pillanatában a szerző érzi, hogy mi történik a szereplőjével, hogyan hat rá a környezet, éppen ezért azonosul vele, mintha őt csapta volna arcon az élet; sőt, ez tapasztalat, amit megoszt az író másokkal; a picsát persze később lehet cserélni fenére, vagy egyéb finomabb szóra, de az csak akkor él, ha a regény minden pontján cseréljük, de ezzel a főhős káromkodási szokásait avanzsáljuk; mint olvastuk, a főhős hirtelen haragú, a gyors döntések híve, a vita hevében egyszerűen képtelen józanul gondolkodni, nem veszi figyelembe a következményeket, mások érzéseit, csak egyetlen dologgal törődik: hogy győztesen kerüljön ki a vitából és a szituációból;
aztán persze utólag bánja meg (esetleg) a dolgokat, bár egy távirányítóért nem fog könnyeket hullatni; 🙂
azt is el tudom képzelni, hogy a történet végén, miután befejezte a visszaemlékezést, egyszerűen összeszedi magát és visszamegy a pasihoz; slusszpoénnak tökéletes lenne 🙂
szóval, a durva káromkodásokat kihúzhatja az író, de megteheti a szerkesztő is.
De egy biztos: egy ilyen kezdés után az ember a kendőzetlen sztori ígéretével fog hozzá a további olvasáshoz;
ekkor azonban elvárom, hogy a regény kitárulkozó is legyen, elmesélje a szégyenteljes dolgokat is, amit az ember pironkodva olvas (és nem hiszi, hogy valakinek volt bátorsága papírra vetni), vagy éppen bőg rajta; ezt finomkodva, modorosan nem lehet elérni; ugyanis akkor nem hiszem el;
ugyanakkor, egyes szám első személyben biztosan tudom, hogy a regény egyes történései az író saját életéből származnak; nem kell tudnom, hogy melyek azok, egyszerűen örülök neki, hogy valamelyest megismerem az írót; ilyen a szava járása, válaszreakciói az életre; közelebb kerül az olvasóhoz, mint hinné…
és ha ehhez néhány „basszameg” kell, én elfogadom;
üdv,
howard
Kedves Howard!
Nagyon jól látod a dolgot,nem kenyerem a finomkodás. És ettől még bőségesen nő maradok, hogy néha kicsúszik a karakterem száján néhány „bazdmeg”.
Azt hiszem Esterházy Péter mondta, hogy ahova bazdmeg kell, ott legyen bazdmeg.Nyilván a túlzott vulgaritást nem támogatom, ám úgy gondolom, hogy akinek ez sérti a jó ízlését, amennyit az írásomba beletettem, (valóban egy meglehetősen temperamentumos személyről van szó) az nem fogja elolvasni. Nincs is ezzel baj, hiszen nem szerethet mindenki mindent, és lehet nem pozitív véleménye ezen oknál fogva, arról, amit írtam.
A szerkezstői változat ma kikerül,sok a hiba benne, amit ti is észrevettetek, nyilván, ez egy nyers kézirat,és sok a javítanivaló is benne. Még a legnagyobbaknak is van szerkesztőjük, akik felhívják a figyelmet a hibákra.
Én tisztelettel elfogadom, ám nekem elsősorban az a fontos, amit azok mondanak, akik olvassák. Akik nem szakmai alapon nézik át, amit írok, hanem véleményt mondanak magáról történetről, hogy milyen volt elolvasni, és mit éreztek mindeközben, urambocsá’ szórakoztattam-e őket mindazzal, amit leírtam.
Természetesen nagyon fontos nekem, hogy a szakemberek miként látják. Ezért is örültem nagyon, mikor bekerültem, és megkaptam ezt a lehetőséget.
Howard, nagyon köszönöm a véleményed.
Üdv: Lindi 🙂
A hozzászólások alapján úgy tűnik, a vulgaritással kapcsolatban nem egészen érthetően fejeztem ki magam.
A történetet múlt időben írod, a nő elbeszéli a Jézus szobornak. A kereszt előtt bár spicces, de már lecsillapodott.
„─ Veled mi újság? – kérdeztem Jézust akadozó nyelvvel – nem unod itt magad egyedül?”
Már nem dühös, ami indokolná a vulgaritást, az elbeszélésében mégis jelen van:
„Ez az ember szétbassza az idegeim!”
Az alkohol oldja a gátlásokat, ezáltal a spicces ember őszintébb, általában önmagát, a személyiségét adja. Amennyiben a nő pozitív szereplő és a személyisége nem változik a regény során, az olvasó azonosul vele, és az általában könnyen befolyásolható serdülők számára természetessé válik a stílusa. Akkor is úgy beszélnek, ha nem káromkodnak.
Ez az általam hibának tartott akármi könnyen kiküszöbölhető például így. „Ez az ember szétbassza az idegeim! –gondoltam.”
A trágár nő is nő marad, nem változik férfivá, csak – szerintem – nem éppen nőies. Ez a véleményem – mint hangsúlyoztam – szubjektív, más természetesen gondolhatja másképp.
Egy történet nem attól lesz drámai és hatásos, hogy trágár szavakat halmozol fel egymás mellett. Én nem szerettem olvasni. Ellenérzéseket váltott ki bennem. Önmagában véve értem én, mit akartál érzékeltetni, amit túl szépen nem lehet, de egy írónak az a dolga hogy ezeket a kritikus pontokat megoldja. Túl éretlen és fejletlen az írásmódod (fogalmazásmódod), nem látom benned az írói vénát. Ez egy feldúlt nő összedobott irománya, de nem művészi alkotás. Engem a szóismétlések is zavartak, és ha már káromkodást írsz, legalább helyesen tennéd.
Kedves Melinda!
Örülök, hogy olvashattam művedet, és szomorú vagyok, hogy olvasnom kellett a Könyvmolyképző által brutálisan átszerkesztett változatot. Joggal teszem fel a kérdést. Most akkor ki ír, és ki nem? Ezzel a nekifutással tarthatnának hivatásos írókat havi fizetésért. Az írók meg próbálkozzanak valami mással. A főoldalon persze ott a diszkriminatív kijelentés, mely szerint a celebekét nem szerkesztik, a többit igen. Miért? Ők nem írhatnak baromságot? Tudnék példát bőven. Hol van itt az egyenlő mérce elve? Végigolvastam majd mindenkit, téged meghúznak, mást másért kritizálnak, van meg aki épp csak felkerül, és máris a szerkesztő elé kerül. Olyan érzésem van, mintha előre meglennének az üdvöskék, a honlap meg az amatőr írók ingyenes alkotásaival tartják fenn, s így reklámozzák ezen oldalon is magukat, ezáltal a forgalmazott műveiket. Sebaj. Üzenem neked is, másoknak is, fel a fejjel. Csak írjatok, ahogyan ti szerettek 10 csillag a munkádért.
Kedves Melinda, nem feladatom a honlapot óvni, amúgy is meg tudja védeni magát, de nézz körül. Magyarországon legalább százezer ember foglalkozik írással, mind a százezer ki tudja adatni a könyvét, ha megfizeti. Ám akinek nincs rá pénze, kénytelen elfogadni a kiadók, terjesztők kikötéseit. Egyetlen kiadó sem állami szociális intézmény, vagyis fenn kell tartaniuk magukat. Igyekeznek olyan könyveket kiadni, amelyek költsége megtérül. Ugyanakkor igyekeznek valamiféle nívót fenntartani. Győzike műsorát kétmillióan nézték a tévében, ha ő akar könyvet kiadni, valószínűleg a kétmillió egy százaléka megvenné. Úgy vélem, kétezer vásárlóval megtérül a kiadás, de olyan országban akarunk élni, amelynek Győzike jelenti a nívót? Nekem már a reklámja is sok volt, akár a Való Világé.
A kiadók zöme megpróbálja megtalálni azt a szintet, amelyből megél, és azt a minőséget, amely könyvek kiadásáért nem kell szégyellnie magát. Más kiadó egyszerűen elküldi az ide publikált kezdőket. Ez a honalap megpróbálja őket olyan minőségre emelni, amely nem csak a barátoknak, hanem az idegeneknek is tetszik.
A kiadók zöme nem foglakozik novellákkal, márpedig nekem azok vannak. Két lehetőségem van, vagy a magánkiadás, amire nincs pénzem, vagy meg tanulni úgy írni, hogy az olvasó képtelen legyen letenni. Ez a honlap azoknak nyújt segítséget, akik ez utóbbi megoldást választják. Ugyanakkor naiv dolog volna azt hinni, hogy az itt tanultakkal egyből bestseller lesz a kiadott könyv. Az olvasói igényekre csak ráérezni lehet, a jövőbe látni nem. Márpedig az érzések is becsaphatják az embert. Most pl. megy a mesekönyvpiac, de én úgy érzem szinte telítődött, vagyis egyre nehezebb mesekönyvet eladni.
Egy másik honlapon csevegtem az Aranymosóval, szerintük ki a tehetséges író? Most, e pillanatban úgy vélem, az, akinél első olvasatra nem talál hibát a szerkesztő, pedig akad benne jócskán. Vagyis amelyik cselekmény, vagy történet annyira olvastatja magát, hogy az olvasó elsiklik a hibák felett. Úgy vélem, a hibajavítás után az a könyv kiadható, nyereséges lesz.
Persze, ez csupán az én szubjektív véleményem.
Kis adalék a diszkrimináció szóhoz. A diszkrimináció hátrányos megkülönböztetést jelent. Létezik jogos diszkrimináció, pl. a kerekesszékest nem veszik fel kéményseprőnek, mert képtelen ellátni a feladatot. A jogtalan az, amelyikre nincs jogszerű indok. Beszélnek pozitív diszkriminációról, de ez fogalomzavar, hiszen a „pozitív hátrányos megkülönböztetés” elég furán hangzik. Létezik jogszerű előnyben létesítés, amikor az illető hátrányos helyzetben van, ezért segítséget, segélyeket kap. Persze, ez csak addig jogszerű, amíg fennáll a hátrányos helyzet.
A celebek könyveinek vásárlóit olyannyira érdekli a celeb, hogy elsiklik a hibák felett. Én egyet sem vettem, nem is fogok, ugyanis a celeb szónak számomra negatív zöngéje van.
Bocsánat, Mariettának címeztem a bejegyzésem, nem Melindának.
Marietta, biztos vagyok benne, hogy nem láttál még szerkesztést. Minden kézirat piros a végére. Semmivel sem kapott többet a Proliblues, mint más kézirat, és egyáltalán nem lett lehúzva.
Amúgy ez egy félig kész írás. A szerző ügyes volt a 100 szavas írástechnikai játékban és a NYEREMÉNYE ez. Sokan az oldalon örülnének, ha kapnának ilyen mintát, hiszen ebből lehet fejlődni. Ez igazán egyedi visszajelzés.
A kézirat amúgy nincs kész, így magán a pályázaton nem vesz részt. Majd jövőre.
Kósza Látomás, jó kérdés, hogy milyen írások kerülhetnek be. 🙂 Egy olyan írás sincs itt, ahol ne zavarnának a hibák, de szándékosan tágra vettem a bejutást, hogy egy-egy gyengébben induló mű is megkapja az esélyt.
Amúgy köszönöm a reagálást.
Kedves Kósza Barátom!
Messzemenően egyetértek azzal, amit Melindának válaszoltál, és csak a figyelmébe tudom ajánlani bárkinek, aki egy versenyt – ezt a versenyt – a maga szemszögéből szeretné látni
Kedves Melinda!
Sajnálom, hogy így, megkésve osztom meg veled a véleményemet.
Az első pár bekezdésnél még képes voltam rá, hogy kritikusabb szemmel nézzem a művet, ám végül egyetlen dolgot jegyeztem fel magamnak mint esetleges negatívumot. Be is másolnám ide a szóban forgó részletet: „─ Láttam mit műveltél! – óbégattam tovább ─ tudom, hogy megöregedtem, nem vagyok már olyan hamvas, és szép, mint egykor! Ne magyarázkodj, mert tíz körömmel esek neked, és nem azért hogy megvakarjam a hátad!”
Szerintem elég valószínűtlen, hogy egy vita hevében valaki ilyen szépen és rendszerezetten adja elő a mondanivalóját. (Bár lehet, csak nekem esik nehezemre indulatos állapotban normális mondatokat formálni. 🙂 )
A hangod egyedi és újszerű, magukkal sodortak a sorok. Ha az említetten kívül akadtak is hibák, én elsiklottam felettük. Tervezgettem, hogy beillesztem a hozzászólásomba a kedvenc megfogalmazásaimat, azonban túl sok volt belőlük. Nem tudtam választani.
Ritkán találkozni ennyire hatásos kezdéssel. Elmondhatatlanul sajnálom, hogy nem olvashatom tovább most rögtön a történetet.
Köszönöm szépen az élményt! Negatív lektori ide vagy oda, remélem, még lesz szerencsém az írásaidhoz. 🙂
Jaj… Bocsánat. Azt hiszem, kicsit eltévedtem és rossz helyre írtam a hozzászólást. ^^ Még egyszer elnézést! (Valamiért szórakozott velem a honlap és csak a Google keresőjén keresztül tudtam megnyitni a történetet.)