Szebegyinszki Szilvia: Változás

Bíborka még a légiriadó szirénáit is hallotta felbődülni a hegy gyomrában, ahogy a repülő vörös szellemalakja elsuhant a város fölött. A Budai dombok összehúzott vállal kuporogtak a Duna ezüstszalagja mentén, mintha a veszély elől bujkálnának.

A világ szépiában játszott az ablakon túl.

A lány a hűvös üvegnek nyomta a homlokát, és úgy figyelte, ahogy a gép berregve-zúgva lejjebb ereszkedik, majd kiengedi a gyomrából a bombákat. Füstgombák robbantak ki az utca porából. A Lánchíd csipkéi úgy pattantak el, mint a pánt a ruhán, és a pálya ostorként csapódott a vízbe.

Bíborka torkát savas félelem rántotta össze, amint az első lökéshullámtól megremegett az épület a talpa alatt.

– Magának meg mi baja, Bíbor?

Gara Gáspár, az Orákulum főszerkesztője kényelmesen terpeszkedett kopott bőrfoteljában. A kalapkarima westernhősös árnyékot vetett a szemére, és elrejtette a homloka közepén hullámzó mély ráncokat.

Az apró irodára egy pillanatnyi csend telepedett, csak a levegőforgató zümmögött bágyadtan a falon, miközben igyekezett a pipafüstöt friss oxigénre cserélni, de az ős-öreg bútorokon megülő sárga máz, és a falhajlatokat árnyékoló koromfoltok azt mutatták, hogy nem végzi jól a munkáját.

A lány viaskodott a késztetéssel, hogy elmondja, mit látott, és azonnal az alagsorba terelje a férfit, de minél tovább figyelte a díszfotelt, a drapp-barna szövetburás lámpát, az üvegkredencet, és a szoba többi matróna-nappaliba illő bútorát, annál halkabban hallotta a kint dúló háború zajait. Innen tudta, hogy megint csak a fantáziája tréfált vele.

Térj észhez, Bibi! – korholta magát. – Ez itt a huszonegyedik század, és te éppen dolgozol. Nincsenek bombák, sem vadászgépek, sem lassított felvételben omló hidak!

És valóban, amikor legközelebb kipillantott az ablakon, az utcák már megteltek színnel. A rakparton piros, fehér, ezüst autók cirkáltak, egy rágógumi színű turistahajó éppen átszelte a folyót. A túlparton büszkén nyúltak az égbe a Parlament épületét körülbástyázó állványok. Sehol a repülő, sehol a bombaszó, sehol a pusztítás.

– Ezer bocs, főnök – eresztett meg egy széles vigyort, és szertelenül túrt bele vadul hullámzó vörös hajába. – Kicsit elbambultam. Ma kimaradt a kávé.

A férfi színpadiasan sóhajtott fel, majd mélyet szipákolt a pipájából.

– Elmondjam még egyszer, vagy tudott követni?

– Persze, megvan – bólogatott Bíborka. – Valami pszicho…

– Metria – segítette ki a férfi.

– Annak nincs valami köze a pszichológiához?

– Az egy másik pszichometria. Ennek a tárgyak aurájához van köze.

Bíborka a szemét forgatta. Bizonyos szavak kiakasztották a tolerancia-mérőjét, és az aura ezek közé tartozott.

Gáspár rosszallóan ingatta a fejét:

– Ne grimaszoljon nekem, nézzen utána! Nem baj, ha nem hisz benne, csak ne essen át a ló túlsó oldalára!

Bíborka néha maga sem tudta eldönteni, tulajdonképpen hisz-e a természetfelettiben. Bár inkább szkeptikusnak vallotta magát, mégsem véletlenül dolgozott az Orákulumnál. Legbelül bízott benne, hogy létezik természetfeletti, hogy van egy másik világ a valóság mögött, amely más szabályok és törvények szerint működik. Talán abban a másik világban lenne hely neki is.

A nap rémesen hosszúra nyúlt. Újra és újra elkalandozott a figyelme. A falat nézve ismét hallotta a bombarobbanásokat, és amikor hozzáért az íróasztalhoz, furcsábbnál furcsább víziók tódultak az elméjébe. Mind elmosódott, fakó, mint a régi polaroid képek. Az egyiken gyerekek bújócskáztak, a másikon úrinő dőlt a faragott szegélynek. Egy idősödő úr pöccintette a lakkozott lapra a szivarhamut. Amikor elengedte az asztalt, szabályosan megszédült, és újabb ostoba magyarázatot kellett kitalálnia, miért is érzi rosszul magát.

Évek óta nem fordult elő vele ilyen.

Miközben papírt és tollat vett elő a táskájából, a biztonság kedvéért kitapintotta a gyógyszereit is, amiket a hallucinációra kapott. Egy hete nem szedte őket, de most először komolyan megfordult a fejében, hogy rosszul döntött.

Amióta elkezdődött az egyetem, és ő külön lakásba költözött, változtatott pár dolgon. Először is megfogadta, hogy többet jár emberek közé. Aztán elhatározta, hogy kitalálja, mit akar kezdeni az életével. Mindkét pontot teljesítette azzal, hogy gyakornokoskodni kezdett egy újságnál. Az utolsó nagy döntése az volt, hogy nem szedi többé a gyógyszereket.

Először csak egyszer-egyszer hagyta el őket, és remekül megvolt nélkülük. Persze időnként rátaláltak a lázálomszerű hallucinációk, de többnyire jól el tudta különíteni őket a valóságtól. Már nem kiáltott fel, amikor akasztást látott a sarkon, sem amikor lánctalpas tank gyalulta fel az utcát – megtanulta, hogy nem szabad; megtanulta, mit fogadhat el valóságnak.

Már besötétedett, amikor kilépett az irodából. Észre sem vette, hogy így elszaladt az idő. Pár percig dülöngélt a kapualjban, mintha kezdőlöketet akarna adni magának az indulásra, aztán mély levegőt vett, és megtette az első lépést.

A hűvös őszi szél az arcába csípett, és megtépte a haját. Valahonnan a távolból sült hús illatot hozott a Duna, a Lánchídra fényreklámot rajzoltak a rohanó autók. Szép este volt.

Bíborka a közlekedés zajaira figyelt. A kocsizúgásra, a villamoscsengetésre, a dudákra, a lábak monoton dobolására, a föld finom remegésre, amikor busz hajt végig az utcán. Ez mind segített koncentrálni a jelenre, és nem elveszni a fantáziában.

A cipője orrát bámulva indult meg a nyolcas megállója felé.

Ezen a környéken és Pest belvárosában mindig sűrűbb volt a fantázia-köd. Többször kapott el idegen ruhába öltözött, barna-vörös szellemalakokat, gyakrabban hallott furcsa hangokat is, mindig úgy, mintha egy régi, ezerszer lejátszott magnófelvételen nyomta volna be a play gombot. A beszéd szakadozott, recsegett, le-lehalkult, néha el is halt egészen. Az otthonára, Egerre emlékeztette. A várnegyedre, ahol az egész rémálom kezdődött.

A kabátja fölső zsebében felberregett a telefonja.

– Francba – sziszegte, ahogy a kijelzőre pillantott. Ujjszkanderezett egy darabig a hívásfogadás gomb fölött, aztán fogcsikorgatva felvette. – Szia, Anya.

– Nem hívtál hétkor – torkolta le azonnal a kemény hang a vonal túloldalán.

– Bocs, benn voltam a suliban.

– Ötig van órád.

Bíborka szitkozódott egy csúnyát magában, és jó nagyot rúgott a murvakőbe. Elfelejtette megnézni reggel az órarendjét. Ez könnyen előfordul az emberrel, ha egyáltalán nem jár be az iskolába, de elég káros a hazugságaira nézve. Főleg, ha az anyja gyakrabban lép be az e-indexébe, mint ő.

– Jaj, ne haragudj, elfelejtettelek hívni! Csak lógtunk egy kicsit a csajokkal. Most indulok haza.

A vonal túlfelén csend lett.

Bíborka szinte látta maga előtt, ahogy az anyja kemény vonásai megenyhülnek, ahogy a mindig komor nő az alsóajkába harap, mert nem tudja eldönteni, dühös legyen-e, vagy örüljön, hogy az otthonülő lánya végre emberekkel ismerkedik.

– Csajokkal?

– Aha. Együtt járunk szociológiára. Beültünk a büfébe inni egy kávét, meg ilyenek – hazudta, közben sietősebbre fogta, hogy elérje a negyedes buszt. – Az egyikük, Kati, képzeld, egy újságnál dolgozik.

– Az újságírók nem keresnek semmit, mind éhenkórász – felelte az anyja.

Bíborka eltűnődött, vajon mit szólna, ha tudná, hogy az ő lánya is ilyen éhenkórásznak készül, hogy már most is naphosszat egy irodában ül, ahelyett, hogy az egyetemen koptatná a padot, és a múlt héten két cikkét is lehozták nyomtatásban? Valószínűleg dühös lenne, az is lehet, hogy hazaparancsolná, de Bíborka eldöntötte, hogy nem megy vissza Egerbe. A nagy beszélgetésre viszont még nem szánta rá magát. Úgy gondolta, legkésőbb fél éven belül úgyis kiderül minden, ráér akkor foglalkozni vele.

– Nem is újságírónak készül, azt csak úgy mellette csinálja. Ő is pszichón van, egy szakra járunk – válaszolta, és igyekezett kiirtani minden bizonytalanságot a hangjából.

Szerencsére az anyja nem vett észre semmit.

– Na és hogy tetszik a pszichológia, mesélj!

– Jó. Olyan lelkizős.

– Úgy örülök, hogy sikerült meggyőznöm – folytatta a nő. – Hidd el, a betegségedet is könnyebb lesz a helyén kezelni, ha megérted az okait!

Valami kellemetlenül kattant Bíborka szívében. Eszébe jutottak a veszekedések az anyjával. A torz rettenet a nő szemében, amikor nem létező dolgokról mesélt neki. A hipószagú rendelő, ahová évekig járnia kellett, és a hipószagú pszichológus, aki begyakorolt mosollyal hallgatta a beszámolóit, majd negédes hangon közölte a diagnózist:

– Az ilyesmit pszichózisnak nevezzük. Ne ijedj meg, ez még nem skizofrénia, csak túl élénk a fantáziád.

Ne ijedj meg, azt mondta. Mintha a skizofrénia szó önmagában nem lenne elég ijesztő. Pedig ő teljesen normálisnak érezte magát.

– Anya, ez nem betegség, csak egy kicsit élénk a fantáziám.

– Minden beteg ezt mondja! – csattant a nő hangja. – Ugye szeded rendesen a gyógyszereidet, Bibi?

Bíborka mélyet sóhajtott, újra eszébe jutottak a táskájában lapuló dilibogyók, de most húzták a vállát. Szíve szerint az első kukába kiöntötte volna őket.

– Szedem, persze – szusszanta.

– Biztos? Furcsán mondtad!

– Biztosan, anya! Akarod, hogy lefényképezzem? Megszámolhatod, hány hiányzik belőle!

– Jól van, nem kell mindjárt leharapnod a fejemet, csak aggódom, kislányom.

Egy röpke pillanatra Bíborka tényleg aggodalmat vélt felfedezni a nő hangjában, de betudta a mai nap vad képzelgéseinek. Nehezére esett az anyját törődőnek látni.

– Igazán bízhatnál bennem jobban… – jegyezte meg.

– Bízom én. Ezért mehettél Budapestre.

Meg azért, mert neked legalább annyira eleged volt belőlem, mint nekem belőled – tette hozzá gondolatban Bíborka, és felkapta a fejét, hogy megnézze zöldre váltott-e a zebra lámpája, majd felsikított.

Váratlanul érte a penge villanása.

Olyan sokáig bámulta az aszfaltot a lába alatt, hogy meg is feledkezett a fantáziavilágáról, így amikor a késes fickó felé rontott, ösztönösen szakadt fel belőle a kiáltás.

A fakó szellemalak egyetlen pislogás nélkül rohant keresztül rajta. Bíborka a gyomrához kapott, és hanyatt tántorodott, de nem ő volt a célpont. A háta mögött előbb egy nő kiáltott fel, aztán egy gyereklány kétségbeesett segélykérése, majd halálsikolya harsant. Olyan közel történt mindez, hogy szinte érezte a töménytelen mennyiségű kiömlő vér szagát.

Arra eszmélt, hogy a földön ül, és vadul kapkodja a levegőt, a mellette elhaladó emberek pedig szűk szemmel méregetik, vagy épp széles ívben kerülik el.

– Bibi, minden rendben? Bíborka! Válaszolj! – kiabálta az anyja a telefonba.

A torka összeszorult a hányingertől és a fojtogató, kitörni készülő könnyektől.

Miért? Miért ő? Miért ő lát ilyen szörnyűségeket, és miért nem más? Miért az ő orrát facsarja ez a bűz, és miért az ő fülét kínozzák ezek a sikolyok? Miért őt nézik őrültnek ezek az emberek?

Remegő kézzel emelte a füléhez a telefont. Felhúzta a lábát, és szorosan lehunyta a szemét.

– Itt vagyok, anya. Csak figyelmetlen voltam, és leléptem egy kocsi elé – hazudta.

– Nézz szét, te lány! Jól vagy? Nem esett bajod?

– Semmi bajom, anya. Jól vagyok.

Nem volt jól. Most már biztosan tudta.

Úgy sietett haza, mintha űznék. A buszon nem nézett senkire, belemerült a telefonjába, újra és újra átpörgette az e-mailjeit, aztán találomra keresgélt a neten filmek után, amiket látott, vagy meg akart nézni. Igyekezett figyelmen kívül hagyni a város éjszakai fényeit és zajait, a Duna hullámain táncoló holdat, és nem gondolni a vérfürdőre, aminek a szemtanúja volt.

Mire belépett a lakásba, a feje lüktetett a fáradtságtól és a feszültségtől.

A lakótársa, Laura már régen hazaért. A szobájából dübörgött a zene. Valami indie rock bandát hallgathatott, mert Bíborka nem találta ismerősnek a dallamot.

– Megjöttem – kiabálta át a gitárt.

– Jó! – érkezett a válasz, de a másik lány még csak ki sem dugta az orrát a szobájából.

Bíborka egy cseppet sem bánta. Egyedül akart maradni.

Beletúrt a táskájába a bogyói után, és észrevette, hogy remeg a keze.

A gyógyszeres doboz kilapult, de még egyetlen szem sem hiányzott a levélből. A tabletták úgy kuporogtak fehér bábjaikban, mint a nyugalom életre kész pillangói. Csak fel kéne szakítania a burkot, és minden rendbe jönne.

A gondolatra furcsa bűntudat szállta meg.

Tényleg ennyire gyenge ember volna? Tényleg képtelen megbirkózni a fantáziájával egyedül? Hiszen tudja, hogy nem valóság. Tudja, hogy csak a képzelete teremti meg ezeket a képeket. Akár élvezhetné is őket, mint egy filmet a moziban. Miért hajlandó mégis elviselni a bágyadtságot és az érzéketlenséget, amit a gyógyszerek okoznak?

Gyűlölte magát ezért.

Figyelte a pirulákat, és ösztönösen mozdult a teste, mintha az izmai, a csontjai és a sejtjei sokkal jobban tudnák, mit akar, mint az agya.

Furcsa révületben kapcsolta be a laptopját, és a touchpad mellett dobolva várta, hogy megnyíljon a böngésző. Először találomra írta be a szavakat: gyilkosság, Buda, régmúlt, Erzsébet-híd, aztán szűkítette a keresést.

Bizonyíték után kutatott. Meg akart győződni róla, hogy aminek szemtanúja volt hazafelé, az tényleg megtörtént valamikor, valakivel. Hiszen mit keresnének a fantáziájában brutális gyilkosságok képei, vagy vérpocsolyák gyomorforgató emléke? Hogyan képzelt volna el olyan repülőket, amiket soha sem látott, olyan bombaszót, amit soha sem hallott?

A pszichológusa erre azt mondta volna, hogy a tudatalattija dokumentumfilmekben, könyvekben látott képeket vetít ki a valóságba, de már nem tudott vakon hinni ezeknek a logikus érveknek.

Ami ennyire valóságosnak látszik, az nem lehet a fantázia műve.

Az első fél óra izgalma alábbhagyott, és a negyvenötödik percben már ugyanolyan méla unalommal böngészte a keresőt, mint amikor kutatómunkát végzett az Orákulumnak.

És akkor hirtelen ott volt. A tizenhatodik oldalon. Egy egyszerű, személyes blogon.

Bestiális kettős gyilkosság Budán – állt a főcímben.

A megfogalmazástól összerándult a gyomra. Azonnal olvasni kezdte a szöveget.

„Az ebben az esztendőben történt nagy bűncselekmények sorában kimagaslik állatias kegyetlenségű kivitelével a huszonöt éves prostituált, Kozák Róza és tizenkét éves unokahúga brutális meggyilkoltatása. A gyilkos, Végh János, a holttesteket feldarabolta, azokat csak egy hólnap elteltével találták meg.”

Olyan hangosan szaladt ki a levegő a tüdejéből, akár egy sóhaj, és új lendületet kapott a kíváncsisága. Betűről betűre böngészte át a rövid cikket, majd egyenként keresett rá a nevekre, hátha lát egy képet, ami bizonyítja az igazát, de nem talált se évszámot, se pontos helyet, se fotót. Semmit.

Kicsivel később fáradtan dőlt a hideg falnak.

A laptopot félretette az ágyán, a lábát pedig kinyújtóztatta.

A szomszéd szobából áthallatszott a dübörgő rockzene, átszivárgott a zsongító füstölőszag és betöltötte az agyát egészen addig a pontig, amíg végül már nem tudott gondolkodni, amíg már dobszólókból és szantálfából állt a világ, és minden emlék kiszorult a fejéből.

A szemét mereven a plafonra szegezte, egy szimpatikus repedésre, és koncentrált a semmire. A semmi jó volt. A semmiben el lehetett veszni. A szellemalakok kísértő képe kezdett fakulni, és érezte, hogy a nap görcsei lassan kioldódnak a tagjaiból.

Már nem is tűnt olyan kilátástalannak a helyzete.

Lehetne rosszabb is – emlékeztette magát. Ülhetne otthon, az anyja szoknyájánál, a kényelmetlenül fehér és tiszta lakásukban, amelyből már minden értelmes ember – többek között az apja is – elmenekült, és amiben nem csak a háziállatok, de még a szobanövények sem bírták ki élve.

Igen, lehetne sokkal rosszabb is.

Így van ez jól. Legyen csak ijesztő, legyen csak fájdalmas. Az élet mindig ijesztő, a változás mindig fájdalmas. Legyen bármilyen, csak legyen valamilyen!

Az egész teste bizsergett az új elhatározástól, hogy utánajár a dolgoknak. Egyszer és mindenkorra megbizonyosodik róla, hogy tényleg csak a képzelete játszik-e vele, vagy a szellemképek valami egészen más jelentést hordoznak. Meg akart merítkezni a valóságban, annak minden édességében és keserűségében. A rossz dolgok úgyis megtalálják, ők a bújócska bajnokai, nincs értelme futni előlük.

Ekkor már tudta, hogy nem fogja bevenni a gyógyszereit.

Ha nem bírja, bármikor meggondolhatja magát. De ha csak még egy napig kitart, talán egyszer megtanul uralkodni a képzelgései felett. Talán képes lesz elnyomni, vagy felhasználni őket.

Holnap. Holnap is van nap. Holnap én leszek az erősebb – hanyatlott a párnájára.

Mély levegőket vett, a tüdejét olyan vékonynak érezte, mint a narancs hártyája, ahogy kifeszült a betóduló oxigéntől. A vér a dob ütemére lüktetett a fülében, és lassan kezdett a helyére csúszni a világ.