Szaszkó Gabriella: Nagypapa

Az öregek félelmetesek. Bill ezt már hatéves korában jól az eszébe véste, amikor édesanyja egy forró nyári napon végigrángatta az idősek otthonának szűrt fényű folyosóján. A levegőben savanyú vizelet és állott öregszag terjengett, halk köhögés törte meg a fülledt csendet. Keze izzadt, de anyukája egy pillanatra se engedte el, nehogy elkószáljon a világosbarnára mázolt, járókeretekkel tűzdelt folyosókon.

Egy fehérre festett, mégis sárgának tetsző ajtó előtt álltak meg. Ide költözött Bill nagypapája, aki korábban tőlük több ezer mérföldre egy csendes, tóparti kisházban tengette mindennapjait. Egy kisebb agyvérzés után Bill szülei a közeli idősek otthona mellett döntöttek. Nagypapa többé nem tudott magáról gondoskodni, mint ahogy a gyerekek sem. Billnek úgy tűnt, hogy a nagybetűs felnőttek mindig tudják, hogy mit kell tenni, és mindig ragaszkodnak igazukhoz, ha hibát vétenek, akkor is.

Anyukája közelebb hajolt hozzá, azonnal megcsapta a virágillatú parfüm illata, kiűzve a kellemetlen pisi-szagot orrából. Két perc alatt megigazította Bill öltözékét úgy, ahogy azt csak az anyák tudják: felrángatta a nadrágját, betűrte a pólót és kezét megnyálazva megigazította a frizuráját. Billből hangos nyögés szakadt fel.

– Viselkedj szépen a nagypapa előtt! Nagyon szeretett volna veled találkozni – mosolygott rá biztatóan az anyukája, de Bill továbbra is félt. Eszébe jutott a szomszéd néni fájdalmas arccsipkedése, hangos fogatlan röhögése, ami aztán nedves, gurgulázó köhögésbe csapott át. Billnek nem maradt ideje a menekülésre, az ajtó nyikorogva tárult fel előtte.

A nagypapa az ágyon ült, kezében erősen szorongatta rücskös botját. Csíkos inget és régies vajszínű nadrágot viselt, ami a fojtott fényében sárgának tűnt, mint minden más a szobában. Bill lenézett saját Pókemberes pólójára, azt is megfertőzte az öregesen sárga fény, amelyet anyukája egyetlen mozdulattal kiűzött a világból, amikor elhúzta a függönyt.

– Miért kell mindig ennyire besötétítened, apa? Így látsz olvasni? – kérdezte, mire a nagypapa remegősen legyintett egyet. Úgy tett először, mintha észre se venné Billt.

– Én se sötétbe, se világosba nem látok olvasni! Ti városiak ezt nevezitek fénynek, ami ezen a kis lukon keresztül bejön?

Anya arckifejezése elkomorodott. Óvatosan megigazította az éjjeliszekrényen álló tárgyakat, körbejáratta a szemét a szobán. Találkozott a tekintete Billel, amitől újra lelkes lett.

­– Elhoztam neked a kisunokádat! – mosolygott anya, és közel vezette Billt a nagypapához. A kisfiú újra a száján keresztül vette a levegőt. Nagypapának az erős fényben papírvékonynak tetszett az arcbőre, vizenyős kék szeme körül hálózatokat alkottak a ráncok. Bill elgondolkozott, hogy idősebb korunkra miért lesz nagy ránk a bőrünk.

Nagypapa végigmérte az unokáját, majd minden szó nélkül magához szorította. Billnek a hátába vájt a kemény fabot, megcsapta az öregszag, mert meglepetésében újra mély levegőt vett az orrán keresztül.

– Olyan régen láttalak – szipogta nagypapa, amikor elengedte a sóbálvánnyá dermedt fiút. Elővette a zsebkendőjét, és megtörölgette a szemét. Bill magában megjegyezte, hogy a nagyfiúknak nem szabad sírniuk, de az időseknek már bármikor lehet. – Nem is emlékszel már rám, ugye?

Bill egy szót sem szólt. Egyébként sem volt az a beszédes fajta, a felnőttek folyamatosan csak azt kérdezgették tőle, hogy miért ilyen csendes ez a kisfiú? De szerinte csak nem mindig volt értelme a beszédnek.

– Hogy is emlékezhetne rád, nagypapa? Nem volt több háromnál, amikor utoljára láttad – mondta az anyja, miközben végigjárt a kis szobában, ahol csak egyetlen szekrény és egy íróasztal volt az ággyal szemben.

– Mert nem hoztátok el többet hozzám! Megtanítottam volna vadászni az erdőben. Az igazi házamban, nem ebben az egérlyukban.

– Még csak azt kellett volna – mosolygott anya, majd kinyitotta az ágy melletti éjjeliszekrényt.

Nagypapa kifejezése azonnal eltorzult, úgy megmarkolta a sötét botját, hogy ujjai elfehéredtek.

– Megint turkálsz a cuccaimban!

Anya hangosan felsóhajtott, Bill hátrált egyet az ajtó irányába, amire merőlegesen még egy bejárat díszelgett. Azonnal meglátta a pár perces menekülés lehetőségét.

– Anya – szólalt meg Bill. – WC-re kell mennem.

– Tud már beszélni is? – mosolyodott el nagypapa.

– Persze, hogy tud, már hatéves! Menj el nyugodtan, édesem. Kinyitod az ajtót, és ott is van!

Billnek azonnal magára csukta a mellékhelyiség ajtaját, odabent először vaksötétség honolt, de mozgására a fény pislákolva kigyulladt. Egyáltalán nem kellett pisilnie, inkább szomjasnak érezte magát, de ki kellett menekülnie a nagypapa szobájából.

Végignézett a fürdőn. A csempe túlzottan élénkzöld színben pompázott, de legalább nem sárga volt. Bill a tükörben megnézte magát, kicsit a csap alá tartotta a kezét, majd kíváncsiságból kinyitotta a mosdó alatti szekrényt. Legszívesebben bebújt volna idő egy pár percre, hogy élvezze a háborítatlan magányt. Anyukája persze falra mászott elrejtőzős hóbortjától, egyszer, vendégségben eltűnt egy órára, mert bebújt az emeleti gardróbba, mert Billt idegesítette a társaság.

De a mosdó alatti szekrény egyáltalán nem bizonyult kényelmes búvóhelynek. Az apró polcokon műfogsorok sorakoztak. Bill összesen négy darabot számolt össze. Egyet kíváncsian megérintett a mutatóujjával, majd visszarántotta a kezét. Arcára undor ült ki, hangos csattanással csukta be a szekrényt, majd újra megengedte a vizet, hosszú ideig alátartva mutatóujját. A mosdókagyló szélén egy üvegpohárban is díszelgett egy alsó fogsor. Körülötte fehér darabok lebegtek a vízben.

Bill inkább felzaklatva sietett ki a fürdőből, minthogy megnyugodott volna.

– Nem húztad le a WC-t? – kérdezte anyukája, mire Bill gyorsan visszament, és lehúzta az üres WC-t.

Nagypapa egy barna, öreg táskát szorongatott egyik kezében, a másikban a botját, és az ágy mellett ácsorgott. Billnek a torkába ugrott a szíve.

– A nagypapa is velünk jön a hétvégére – mosolyodott el anyukája, válaszolva a fel nem tett kérdésre.

Bill csak a nagypapája száját figyelte. Beszéd közben úgy tűnt, hogy mindkét fogsora a helyén van.

Bill nem tudott elaludni aznap éjszaka. Nagyapja egy lassú, vontatott vacsora után a vele szomszédos szobában tért nyugovóra. Bill mindig egyedül aludt a padlástéren  a kislámpája biztonságos fényénél, és általában megnyugtatta, hogyha valaki volt mellette a szomszédos szobában. De a nagypapa közelsége nem sugárzott ilyesmit.

Bill halkan felkelt az ágyból félórás forgolódás után. Ajtaja hangosan megnyikordult, amikor kilépett a folyosóra. Összeszorította a szemét. Az éjjeli lámpája vékony csíkban vetült a világos szőnyegre.

Ajtajával pontosan szemben helyezkedett el a vendégszoba, ahonnan most furcsa hangok szűrődtek ki. Bill visszafojtott lélegzettel lépett közelebb. Fülét majdnem az ajtóhoz érintette.

Hangos lélegzetvétel, nyöszörgés és furcsa cuppogás törte meg az éjjeli ház csendjét. Bill egy lépéssel közelebb húzódott, mire az ajtó némán, résnyire kitárult.

Nagypapa a fal melletti asztalnál ült, a fehér lapra élesen vetült rá a sárga fény kiemelve a vörös színt, amelyre mindenre rákenődött. Három fogsor sorakozott az asztal végében fehér papírzsebkendőkön. A másik oldalon nagypapa táskája, amit magával hozott az éjszakára.

Billnek megiramodott a szíve a látványtól, ugyan nem látta, hogy éppen mivel dolgozik az öreg, de pillanatokon belül fojtott nyögések mellett rántott egyet a kezén, mire újabb adag vér fröccsent az asztalra. Nagypapa beleillesztette a hiányos fogsorba saját fogát, majd kész művét a lámpa elé emelte.

Bill hátrált, de lába beleakadt az összegyűrődött szőnyegbe, a fenekére huppant. Az ajtó résén át látta, ahogy nagyapja lassan feltápászkodik az asztaltól. Véres kezével megmarkolta a botot, és egyenesen Bill felé indult. Szemében furcsa révület csillant, kilépett Bill mellé. Szélesen elvigyorodott, arcára száradt az alvadt vér, de a fiú sehol sem látott hiányzó fogat.

– Mosolyogj a nagypapának – kérlelte rekedtes hangján. – Megnézem a szép fogaidat!

Bill lábának izmai kocsonyaszerű anyaggá változtak, így négykézláb, hangosan sírva, sikítva indult el a lépcső felé, szemét szorosan összeszorította, kezével erősen markolta a szőnyeg durva anyagát.

Amikor nagyapja megragadta bokáját, hirtelen az egész világ elsötétült.

Kék és piros villogó fények töltötték be a homályba burkolt nappalit. Bill puha haját óvatosan simogatta anyukája. Egy szürke kabátos mentős ült velük szemben a fotelban. Bill szerette a mentősöket, egyszer apukája el is vitte nyílt napra, ahol beülhetett a mentőautóba és még a hordágyra is ráfekhetett. Akkor vicces volt, de aznap este nagypapa feküdt a hordágyon, és Billnek már semmi kedve sem volt a mentősökhöz, akik folyamatosan kérdezgették anyukáját és apukáját.

– Demencia – közölte az orvos. Bill nem értette ezt a szót. – Úgy fest, hogy kényszeresen gyűjtöget. Ez sok idős emberre jellemző.

– Tele volt igazi fogakkal a táskája! – szólalt meg Bill apukája, aki keresztbefont kézzel állt az ajtóban.

Nagypapa odakint ordítozott a hordágyon, behallatszott a nappaliba is a nyitott ajtón keresztül. – Hallottam már arról, hogy idősek gyűjtögetnek ezt–azt, de ezek igazi fogak voltak!

A mentős felhúzta a vállát, a hátára világítós betűkkel írták fel, hogy „városi mentőszolgálat”. Ez tetszett Billnek, de még ez sem tudta boldoggá tenni.

– Honnan szerezte a fogakat? – kérdezett újra Bill apukája.

– Fogalmunk sincs, de az idősekre nagyon jellemző a fogvesztés, biztos innen–onnan szedegette össze, meg persze a sajátjai is felhasználta.

– Most hova fogják vinni? – szipogta Bill anyukája.

– Bevisszük a kórházba, lenyugtatjuk, beállítunk gyógyszereket, és mehet vissza az otthonba. Nem veszélyes senkire. Köszönjenek el tőle nyugodtan!

Bill szorosan markolta anyukája kezét, nem akarta kiengedni az utcára.

– Csak integetünk a nagypapának, és visszajövünk, rendben? – kérdezte.

Bill hangosan nyöszörögni kezdett, határozottan megrázta a fejét.

– Akkor csak én megyek ki – sóhajtott anyukája.

Bill újra el akarta sírni magát, ahogy egyedül maradt a kékes fényben úszó nappaliban. Az ablakhoz rohant, hogy láthassa a szüleit, akik éppen kezet fogtak a mentősökkel. Nagypapa egyedül maradt a hordágyon a ház előtti járdán.

Szélesen mosolyogva nézett az ablakban álló Billre, miközben harapó mozdulatokat tett a kezével. Bill nyelvével továbbra is első hiányzó tejfoga hűlt helyét tapogatta, és azon gondolkozott, hova tehette a nagypapa a kincset.