Szaszkó Gabriella: Átmeneti állomás

Gerard Johannes egész életében becsületes férfi volt. Minden vasárnap eljárt templomba, ebéd előtt hálát adott az ételért, gyermekeit keresztény értékek szerint nevelte, tisztelte a szüleit és jó kapcsolatot ápolt a helyi közösség papjával is. Bűneit mindig meggyónta, sohasem gondolt a házasságtörésre.

Így amikor hetvenkét éves korában, hosszú betegeskedés után elérte a halál, egy pillanatra sem voltak kételyei azzal kapcsolatban, hogy a túlvilágon hova is fog kerülni. Biztos volt abban, hogy a Mennyek Országa lesz új otthona, ahol számos rokonát és barátját is újra láthatja.

Egy komor márciusi napon emelkedett fel lelke testéből, hogy távozzon a túlvilágra. Johannes úr izgatottan várta, hogy megpillantsa a Mennyek Kapuját, remélte, hogy Szent Péterrel is találkozni fog. Rongyos pizsamáját igazgatta, miközben elvakította a fehér fény. Csak magában dühöngött halkan, hogy miért nem tudott szebb ruhában távozni a földi létből. Semmiképpen sem akart ilyen toprongyosan mutatkozni a feljebbvalók előtt.

Amint felszállt a fehér fény, Johannes úr egy üres szobában találta magát. A helyiségen nem volt ablak, csak egyszerű, fektetett fapadló és fehérre mázolt falak. A berendezés hat székből állt, amelyek előtt egy hosszú asztal húzódott végig. Pontosan középen egy hasonló szék foglalt helyet. Szent Péternek és Mihály angyalnak híre sem volt.

Johannes úr óvatosan megvakarta a fejét. Valószínűsítette, hogy még el sem hunyt, csak haláltusája egyik fázisában került a dohos szagú szobába. Ekkor azonban hat ember vonult be a helyiségbe: férfiak és nők vegyesen. Volt közöttük néger, kínai és európai formájú is, az összes rassz képviseltette magát. Méltóságteljesen foglaltak helyet a székeikben.

– Gerard Johannes? – állt fel a középső férfi. – Kérem, foglaljon helyet! A tárgyalás mindjárt elkezdődik.

Johannes óvatos léptekkel indult meg  a szék felé, remegő térddel foglalt helyet rajta. Kezét ölében pihentette, tekintetét idegesen emelte egyik emberről a másikra. Tenyerét szürke pizsamanadrágjába kellett törölnie, annyira izzadt.

A hat ismeretlen papírdarabokat rakosgatott, néha összesúgtak, néha kortyoltak az előttük található vizespoharakból, mintha csak a Földön lettek volna. Johannes biztosra vette, hogy csak álmodja a furcsa eseményeket. Eszébe jutott, hogyha ez így van, akkor az ő kezében van a hatalom, nincs mitől tartania, így megköszörülte a torkát, majd megkérdezte:

– Milyen tárgyalás?

Az ázsiai származású nő felnézett az egyik papírjából a szemüvegén keresztül, majd kellemesen elmosolyodott.

– Az a tárgyalás, amelyen eldöntjük, hogy következő életében kihez kerüljön a lelke.

Johannes úr zavartan megrázta a fejét.

– De nem a Mennyországba kerültem? – kérdezte, miközben kezét egyre erősebben tördelte.

A bíróság tagjai egymásra mosolyogtak, majd néhányan visszanéztek a papírjaikhoz. Az ázsiai nő tovább magyarázott:

– Nem létezik a Mennyország. Sokan panaszkodnak emiatt, de sajnos nem szolgálhatunk vele idefent. Mi csak egy átmeneti hely vagyunk, újraosztjuk a lelkeket a Földre. Ennyi a dolgunk. Ne aggódjon, nemsokára lajstromba vesszük cselekedeteit, esetleges ballépéseit, majd megbeszéljük önnel a döntést.

A férfi hirtelen kapkodni kezdete a levegőt, amelyhez annyira hozzászokott életében. Erősen felháborodott a ballépés kifejezésen, kissé fel is emelkedett a székről.

– Nekem nem voltak ballépéseim! – jelentette ki.

– Akkor nincs is miért aggódnia, nemde? – mosolygott továbbra is a nő, majd feljebb tolta fekete keretes szemüvegét az orrán.

Johannes a vállát előre döntve dobolt lábával a padlón. A középen ülő fekete férfi öblös hangon megszólalt.

– Köszöntöm Gerard Johannes urat a Reinkarnációs Bíróság színe előtt. Nyugodjon meg, nemsokára döntünk sorsa felől, és folytathatja tovább életét a Földön. Szeretnénk megvitatni önnel mostani élete vétkeit, természetesen bármit felhozhat a védelmére. Ennek tekintetében a megbánás mértéke szerint is fogjuk eldönteni, hogy merre kellene folytatnia életeinek útját. Minden érthető?

Johannes úr felhúzta a vállát, majd bizonytalanul bólintott.

– Akkor kezdhetjük is! Kollegina, ismertetné a problémás témaköröket?

A magas, fekete férfi oldalán egy hirtelenszőke, északi kinézetű nő emelkedett fel. Kezében egy igen hosszú, felcsavart lapot tartott.

– Először is tartanék egy felsorolást a vitás pontokról, majd megbeszéljük őket, rendben? – nézett Mr. Johannes felé a nő megerősítést keresve, aki újra bólintott. – Tehát a problémás pontok a következőek: beszűkült világlátás, intolerancia, rasszizmus, antiszemitizmus, saját világnézetének ráerőltetése gyermekeire, könnyű ítélkezés mások felett, mások szabadságának korlátozása, gyermekeinek fenyítése, feleségének bántalmazása, buzdítás agresszív cselekedetekre, erőltetetten szigorú életvitel és a szépség figyelmen kívül hagyása. Azt hiszem, ezek lennének legkiemelkedőbbek.

Az asztal másik szélén ülő indián férfi szomorúan megcsóválta a fejét, fonott, hosszú fekete haja elborzasztotta Mr. Johannest. A fekete bőrű lány elnyújtott pillantást váltott vele.

– Mit tudna felhozni mentségére, Johannes úr? – kérdezte az eddig fel nem szólaló latin férfi.

– Milyen mentségemre? – kérdezte Johannes, de egyre idegesebben dobolt lábával a fapadlón.

– Ezek igen súlyos vádak – folytatta a kínai nő, mire a többiek is bólogattak. – Súlyos hibákat követett el az életében.

Johannes hirtelen kihúzta magát a széken, majd magára mutatott kezével.

– Én? Én egész életemben jó keresztényként éltem! Meggyóntam bűneimet, minden vasárnap templomba jártam, felneveltem tisztességgel a gyerekeimet. Itt az ideje, hogy megkapjam ezekért az elismerést.

A néger férfi erősen megvakarta a fejét, majd összesúgott a mellette ülő szőke nővel. Szomorúan rázták a fejüket.

– Súlyos vétkeket követett el embertársai ellen, sokakat gyűlölt azért, mert mások, mint ön. Halálában másként látja ezt? Másként kellett volna cselekednie? – kérdezte az indián férfi.

– Én kérem helyesen, szabálykövetően éltem le az életemet – húzta ki újra magát.

– Lenne egy sajnálatos hírünk önnek – mondta az ausztrál fiatal lány, tényleg szomorú arckifejezéssel. – Nem töltötte helyesen az életét, egyáltalán nem hozta ki belőle a legtöbbet. Éppen ezért a következő életét úgy választjuk meg, hogy lehetőleg tanuljon valami újat az emberi létezésről.

A hat ember újra összesúgott, kézről-kézre adták a lajstromot. Mr. Johannes egyre idegesebben markolta a széke alját. Felháborodott, hogy ez a szedett-vedett társaság akar döntést hozni az életéről. Értelmetlen volt az egész helyzet, hiszen neki már régen az angyalok társaságában kellett volna az isteni dicsfényben üdvözülnie.

– Megszületett a döntés – szólalt fel pillanatokon belül a kínai nő. – Következő életét egy homoszexuális, néger férfipár gyermekeként kell eltöltenie.

Mr. Johannes felpattant a sámliról, gyors léptekkel menetelt előre az asztalhoz, miközben csak ezt mondogatta a bíróság tagjainak:

– Micsoda? Micsoda?

– Higgye el, hogy nagyon sokat fog tanulni, lehetséges, hogy olyan teljességre lel, melyre soha eddig ezelőtt.

A férfi kezével ütni kezdte az asztalt, de a bíróság tagjainak szeme sem rebbent.

– Várom a megérdemelt jutalmamat egy életnyi erkölcsös cselekedetért! Mit képzelnek magukról? Hogy dönthetnek más emberek sorsa felől?

A néger férfi óvatosan megfogta Mr. Johannes ökölbe szorult kezét.

– Nem tettünk mást, mint ön, amikor másokra erőltette akaratát és vallását.

A férfinek remegni kezdett a szája, majd térdre borult a bíróság előtt. A miatyánkot kezdte el mormolni, mire a bíróság tagjai újra egymásra néztek fejcsóválva.

– Megtalálja majd a békét – mondta újra a latin férfi, mire a többiek szomorúan bólintottak.

– Sajnáljuk, hogy csalódnia kellett, Johannes úr.

– Sok szerencsét elkövetkező életében – mondta az ausztrál lány utoljára.

A fényesség újra elöntötte a férfi látóterét. Ez volt az utolsó alkalom, amikor még fel tudta idézni a Gerard Johannes nevet. Emlékei kitörlődtek elméjéből, csecsemővé formálódott, aki éppen hangos üvöltés mellett jött a világra.

 Nem csoda, hogy ordított, hiszen egy halál és egy születés igencsak sok egyetlen napra.