Szarvassy László: Az éjszaka angyalai – 1.

1.

A kisfiú dideregve állt a sötétség szélén. Előtte nyirkos, hideg alagútként húzódott a park.

Frankó, gondolta Viktor a sötétbe bámulva. Az utat szegélyező fáknak még a körvonalai sem látszottak. Csupán a távolban hunyorogtak a stadion lámpáinak fényei.

A kisfiú szorongva előrébb lépett. A szél feltámadt, összeborzolva barna haját. Rég elsárgult, száraz levelek kavarogtak körülötte, hozzáverődve csizmájához.

Viktor megborzongott, még mélyebbre nyomva ökleit dzsekije zsebében. Igyekezett nem oldalra pillantani. Tőle balra a temető húzódott, párhuzamosan az alagútszerű parkkal. Attól félt, hogyha meglátna ott valamit, akkor hazafutna. Márpedig azt nem teheti meg. Timinek megígérte azt a fényképet. Holnap pedig be kell vinnie az iskolába.

Megmarkolta a zsebében lapuló, apró fényképezőgépet, és sóhajtott. A szeme sarkából a temetőre nézett, csak hogy ellenőrizze, tényleg nincs-e ott egy szellem.

A sírkövek és fejfák tengerét gyengéden világította meg a holdfény. Koszorúk, rózsák és egyéb virágok torzói sejlettek fel. Ahogy látta, egy lepedős alak sem libben közöttük. Viktor megkönnyebbülten sóhajtott. Lélegzete párafelhőjét azonnal elragadta a szél.

Timi most tuti vihogna rajtam, gondolta bosszúsan. Az elszántság egyre gyűlt benne. Igenis egyedül átmegy a parkon, be a hátsó temetőkapun, és készít egy fotót arról a kápolnáról. Valami Szent Kereszt, vagy mi a neve. Timi nagyanyját is ott ravatalozták fel, a kislány szerint pedig ott kísért a szelleme. Ő pedig lefényképezi a kápolnát, hadd lássa csak: tényleg van olyan bátor, mint amilyennek mondta magát. Ha minden jól megy, még vacsora előtt haza tud érni, és akkor a szülei észre sem veszik, hogy eltűnt a szobájából.

Timi be fog pisilni, úgy meglepem.

Az utcalámpák fényköréből belépett a park sötétjébe. A homállyal együtt rázuhant a félelem is.

– Gyerünk már, te mimóza – unszolta magát, összerezzenve a saját hangjára. Szemét a lámpafényre szegezte, amely olyan távolinak tűnt, minta Hold. Sétálni kezdett a cél felé, erősen koncentrálva arra, hogy ne fusson. Azt a gyávák teszik, ő viszont nem az.

Igenis, megmutatom.

Talpa alatt csontokként ropogtak a száraz levele. A fák csupasz ágai sejtelmesen susogtak a feje felett, mintha suttognának valamiről… Talán róla.

Timi be fog pisilni, úgy meglepem – emlékeztette magát. Baloldalt, a fatörzsek mögött lemaradt útitársakként álltak a sírkövek. A sejtelmes fényben úgy tűnt, mintha mocorognának, hogy kitörjenek a dermedt, dohos szagú földből. Követni akarták.

A kisfiú már rohant, a decemberi szél csípte a szemét. Azzal érvelt magában, hogy így előbb oda fog érni Timihez, aki be fog pisilni, sőt, el fog ájulni a meglepettségtől.

Valami felmordult előtte a sötétben.

Viktor lefékezett, majdnem orra esve a dértől csúszós leveleken. Szíve egy pillanatra megállt, aztán olyan erővel kezdte el verni bordáit, mintha szabadulni akarna csontkalitkájából.

A dolog megint morgott, mély, fenyegető hangon, legfeljebb fél méterre tőle. Viktor akárhogy is meresztette szemét, semmit sem látott a sötétségen kívül. Hirtelen döbbent rá, hogy nem egy filmet néz vagy képregényt olvas otthon, amit biztonságban végigizgulhat.

Ő most tényleg itt áll a decemberi hidegben egy temető mellett, ezzel a… valamivel. A félelemtől szédülni kezdett és elernyedt a húgyhólyagja.  Négy éve nem pisilt be, de most nagyon közel állt hozzá.

A morgás folytatódott, összevegyülve a fák susogásával. A kisfiú képtelen volt hátrálni. A lábai olyan merevek voltak, akár két sírkő. Azt kívánta, bárcsak ne jött volna el otthonról. Inkább nevesse ki a világ összes lánya, minthogy ez a dolog lerántsa a halott levelek közé. Sírva fakadt a rettegéstől.

Ekkor léptek zaját hallotta maga mellett, a morgás pedig fájdalmas vonyításba csapott át. Viktor az ijedségtől megtántorodott, és lezuttyant a dértől csúszós levelekre.

A neszek alapján az a valami menekülni kezdett tőle. Néhány másodperc múlva kiért a parkon túli fénybe, majd az úton átiramodva eltűnt a bozótban. A kisfiú könnyei prizmáján át látta, hogy csak egy hatalmas kóbor kutya volt az.

– Jól vagy?

A halk hangra Viktor felpattant és megfordult. Valaki állt előtte, eltakarva kivilágított városrész képét. Csak egy magas sziluett volt a sötétben. Egy felnőtt, a hangjából ítélve. Elöntötte a megkönnyebbülés.

– Ig…. Igen, jól vagyok – motyogta, és kézfejébe törölte az orrát. Anyja jutott eszébe, aki azt mondta, ne álljon szóba idegenekkel. Kivéve, ha bajban van, és segítséget kell kérni. Hát most abban volt. Az a kutya majdnem ráugrott és felfalta.

– Elég megtermett állat volt – mondta barátságosan a férfihang. – De már elfutott és szerintem neked sem itt kellene lenned. Hol vannak a szüleid?

Viktor habogott valami olyasmit, hogy egy osztálytársát látogatta meg, és egyedül indult visszafelé.

– És most haza kell menned – kijelentés volt, nem kérdés.

Viktor bólintott, de utána rájött, hogy ezt a férfi nem láthatja a sötétség miatt.

– Igen – tette hozzá. Semmi kedve sem volt már arról a kápolnáról fotót készíteni. Majd Timinek elmeséli, hogy egy hegyméretű szörny megtámadta odafelé.

A férfi elhúzódott előle, és ismét láthatóvá vált a bélyegnagyságú városrész, ahonnan jött. Viktor bizonytalanul elindult, minden lépésnél gyanakodva fürkészve a sötétséget, újabb  kisfiúevő kutyákat sejtve. Mikor a férfi felzárkózott mellé, sóhajtott. Egyik fele már biztonságban érezte magát, a másik viszont (aminek hangja túlságosan is emlékeztette anyjáéra) óvatosságra intette. A férfi akár lehet gyermekrabló is. A szó borongós volt és sötét, akár a téli égbolt, amit eltakartak a faágak. Már látta magát, amint a férfi (tuti szakállas lesz, heggel az orrán) beletuszkolja egy vastag zsákba (bizti szőtteszsák, amilyen a nagyiéknál van, az jó vastag). Elhatározta, hogy mindenképpen megpróbál majd elszaladni, és biztos volt benne, hogy sikerülni is fog. A másodikosok között ő futott a leggyorsabban.

A fák alól kiérve rögtön elhúzódott, és a hirtelen fénytől hunyorogva rápillantott a férfira.

Egyáltalán nem úgy nézett ki, mint egy gyermekrabló. Fiatal volt, sokkal fiatalabb, mint amilyennek a hangja alapján gondolta. Bár arca túl sápadtnak tűnt a rövid, szőke haj alatt. A mamája az ilyen emberekre szokta mondani, hogy nem esznek rendesen.

A férfi felé fordult, fekete kabátja halkan susogott. Viktor még csak zsákot sem látott nála. Úgy döntött, nem szalad el.

– Hogy hívnak? – kérdezte kedvesen.

– Szénási Viktor – válaszolta. – És a bácsit?

A férfi zárt szájjal elmosolyodott. – Dominik – mondta. – Messze laksz, Viktor?

– Nem annyira, csak itt a… – Üvegcsörömpölés hallatszott az utca túloldalán, mire Viktor ijedten elhallgatott. Néhány tinédzser jött ki a szemközti kocsmából. Az egyikük teli torokból énekelt valami trágár nótát, és a járdához csapott egy sörösüveget.

– Biztonságosabb lenne, ha felhívnád a szüleidet, hogy jöjjenek érted – követte a tekintetét Dominik. A részeg alakok énekelve-dülöngélve tűntek el a sarkon.

A kisfiú úgy érezte, kő zuhan a gyomrára. Ha anyjáék megtudják a kiruccanását, akkor jön a kiabálás, az év további részét pedig szobafogságban töltheti. És elfelejtheti a karácsonyra megígért biciklit.

– Nincs telefonom – mondta erőtlen hangon.

A férfi fehér kezével egy mobilt húzott elő a farmerzsebéből. – Tudod a szüleid, vagy valamelyik közelben lakó rokonod telefonszámát?

– Fejből nem – a kisfiú elpirult a hazugságtól. Semmiképp sem akarta felhívni őket. Így legalább van esélye arra, hogy észrevétlenül visszamásszon a szobájába vacsora előtt.

– Akkor elkísérlek a házatokig – mondta beletörődve Dominik. A tekintete úgy szegeződött a fiúra, mintha tudná, hogy hazudott. Viktornak az az érzése támadt, hogy azok a barna szeme is olyanok, mint a hangja. Túl komolyak és idősek, egyáltalán nem illenek ehhez a fiatal archoz. A férfi egy kicsit hasonlított a bátyjára, bár ő csak akkor volt ilyen sápadt, ha hajnalig tanult, vagy bulizott.

– Hol laksz?

– A Bercsényi út… Öh… elején – motyogta Viktor. Olyan zavart volt, hogy még a házszám sem jutott eszébe. Anyja haragos arca lebegett előtte a sötétben, a szája nyitva, mintha be akarná kapni. A szökésért is dühös lesz, de ha meglátja, hogy egy idegen bácsival sétált… Bár Dominik azt mondta, csak a házukig kíséri. A kapun még észrevétlenül be tud slisszolni.

– Induljunk.

– Oksi.

Átmentek a kopott zebrán, és befordultak a Hosszúsétatérre. A kisfiú dideregve lépkedett Dominik mellet. Az este leszálltával a levegő is jócskán lehűlt, amit csak tetézett a dermesztő szél. Lépteik visszhangot vertek a szinte néptelen utcán. Árnyékuk el-eltűnt a sötét házközökben, hogy aztán hűségesen kövesse őket a következő falon.

– Nem túl vékony a dzsekid az ilyen időhöz? – kérdezte Dominik, a kisfiú reszketését látva.

– Nem fázok – vágta rá Viktor, miközben elhaladtak egy rikítóan vörösre festett hajú nő mellett. Az igazság az volt, hogy a vastag kabátja, benne a sállal és sapkával az előszoba fogasán lógott. Nem tudta volna észrevétlenül kicsempészni. Így a szobája ruhásszekrényéből vette ki a nyári dzsekijét.

A nő váratlanul Dominik elé toppant. Viktor beleütközött a prémszegélyes kabátjába, és köhögni kezdett. A bundából olyan tömény parfümillat áradt, hogy csípte a torkát.

– Adj egy cigit – hadarta a nő és megnyalta ajkát. Nyelve és az álla piros volt a szétkenődött rúzstól.

– Nem dohányzom – felelte nyugodtan Dominik. Megpróbált ellépni mellette, ám a nő megragadta a karját, kilyukasztva kabátját hosszú műkörmeivel.

– Hazudsz! – sziszegte. Szemei véreresen csillogtak maszatos sminkfoltjai között, melyek úgy lepték el az arcát, mint holmi zúzódások. Viktornak a kifestett indiánok jutottak eszébe róla.

– Engedjen el, hölgyem – Dominik hangjában enyhe türelmetlenség rezgett. – Mondtam már, hogy nem dohányzom.

A nő hisztérikusan felnevetett, aztán hirtelen elkomorulva a férfihoz hajolt. A szeme kitágult, és ismét végignyalta ajkait.

– Anyám mondta, hogy ne adj, igaz? – kérdezte suttogva. A kisfiút megcsapta az orrfacsaró, keserű lehelete. – Ő mindig is rühellte dohányzókat. Asszonta, a bagó túl büdös egy tisztességes nőhöz.  Most viszont ő a büdös. Egy koporsóban rohad, és olyan ájere lehet, mint a hányásnak.

– Fejezze be. – Dominik lepillantott a kisfiúra. Reszketett a hidegtől, és a zilált nő keltette rémülettel a szemében nézett vissza rá. Nem sok kellett hozzá, hogy megint sírva fakadjon, mint a parkban. A férfi vonásai megkeményedtek.

– Engedjen el, hölgyem, mert…

– Akkor adj már egy kibaszott cigit! – üvöltötte. A nyála fröcsögött, rúzsfoltos fogai elővillantak. Viktornak megeredtek a könnyei, halkan hüppögött.

Dominik arrébb lökte a nőt. Az megingott cipősarkain, és leült a hideg járdára. Aztán a férfi átfogta a kisfiú vállait, és sietve elindultak.

– Te hülye strici, szét fogom veretni a fejedet! – hangzott utánuk az ordibálás. – Egy árokban fogod végezni, te mocskos kis…

A kiáltozások elhaltak, ahogy befordultak a sarkon. Csupán a szél visított tovább a házak ereszcsatornáiban. Viktor megtörölte szemeit, hátralesett a válla felett, aztán halkan megkérdezte:

– Ez a néni bolond volt?

– Csak részeg – válaszolta Dominik. Rámosolygott a kisfiúra. – Nincs semmi baj, kispajtás. Ez a Bercsényi utca, nem? Mindjárt otthon vagy.

– Fú… Kristóf bácsi azért nem volt ilyen – mondta Viktor, mire a férfi felvonta a szemöldökét.

– Ő a nagybátyám – magyarázta a kisfiú. – Eszti néni esküvői vacsoráján egy csomó furcsa dolgot csinált. Hangosan énekelt az asztalnál, egy tányérral beszélgetett, meg ilyenek. Apu azt mondta, hogy részeg. – összeráncolta a homlokát.

– Pedig ő nem volt olyan erőszakos, mint a néni.

– A nagybátyád esete más – mosolygott tovább Dominik. – Mindenkiből eltérő dolgokat hoz ki az alkohol.

Viktornak feltűnt, hogy a száját alig mozgatja beszéd közben. Talán neki is lefagyott az arca, mint nekem – gondolta, és visszamosolygott. Szája egy pillanattal később lebiggyedt, mikor megpillantotta a házukat, alig néhány méterre tőlük. A frissen festett falakon szinte korcsolyázott a lámpafény.  A földszinti ablakokból fény szűrődött ki.

Viktor megtorpant a kapu előtt, és gondterhelten sóhajtott. Dominik átpillantott a kerítés felett.

– Itt laksz?

– Aha.

Viktor átlesett a kerítés egy hézagán. Megkönnyebbülten látta, hogy szobája ablaka még nyitva van. A függönyt lengette a szél, és még a szék támlája is előbukkant, aminek segítségével kimászott. Dominik mosolyogva megcsóválta a fejét, amikor észrevette, mit néz a kisfiú.

– Bekísérjelek?

– Ne… Nem kell – felelte Viktor gyorsan. Elhúzódott Dominiktől, és kivett a zsebéből a kulcscsomóját. Csak anyuék észre ne vegyenek – rimánkodott magában.

– Rendben. De azért legközelebb ne egyedül gyere el az… osztálytársadtól.

A férfi rákacsintott Viktorra, aki erre elvigyorodott. Az arca még mindig csíkos volt a könnyektől.

– Oksi – bólintott a kisfiú és a kapu felé fordult. Igyekezett halkan babrálni a kulcsokkal. – Köszönöm, hogy elkísért.

Dominik ledermedt a szavakra. Kezei ökölbe szorultak farmerja mellett.

– Szívesen – suttogta. A szembogarai hirtelen ibolyakéken felizzottak.

Viktor már épp a zárba illesztette volna a kulcsot, mikor szélroham borzolt a hajába, és úgy érezte, egy kéz simítja végig a nyakát. Ijedten megperdült. A kulcscsomó kicsúszott ujjai közül és csilingelve hullt a járdára.

Döbbenten nézett körül az üres, lámpafényben fürdő utcán. A férfi nem volt sehol.

 

2.

Egy árnyék cikázott szélsebesen a belvárosi járókelők között. Amerre elhaladt, hajtincsek és kabátszárnyak libbentek meg az általa keltett légáramlatokban. Alig néhány ember vette észre, de mire utána fordultak, már beleveszett a testek forgatagába. Egy szőke copfos kislány, aki egyik kezével anyukája karját, másikkal forró csokiját szorongatta, szájtátva meredt a mellette elsuhanó alak után.

Az árnyék elhagyta a tömeget és berebbent egy keskeny, sötét mellékútra. Feliramodott a fodrászat telegraffitizett falán és megállt a tetőn. Ahogy lassult, fokozatosan kivehetővé váltak formái: fekete vászonkabátos vállak, kék farmeros lábak. A sápadt arc és a kezek szinte világítottak a homályban.

Dominik zihálva körülpillantott. Senki sem figyelt fel rá, a környező tetők üresek voltak, a legközelebbi épület ablakaira pedig ráhúzták a redőnyöket. Egy közeli neonreklám mécsesként ragyogott a sötétben.

Behúzódott a kémény mögé és leroskadt a tövébe. Egész testében remegett, mintha láz rázná, pedig nem ez volt ziláltságának oka. Utoljára tízévesen volt beteg, de ennek már majdnem kétszáz éve. Mióta vámpírrá vált, a vírusok és fertőzések nem hatottak rá.

Köszönöm, hogy elkísért… Köszönöm, hogy elkísért…

Dominik fejében a kisfiú mondata úgy ismétlődött, akár egy őrjítő daljáték. A kémény repedezett tégláinak dőlt, és kezébe temette az arcát. Ujjai fehér börtönrácsként takarták el szemeit.

Köszönöm, hogy elkísért…

Nem a láz rázta, hanem az emlékek.

 

– Köszönöm, hogy elkísért – a nő becsukta a szoba ajtaját és rámosolygott. Fekete hullámokban leomló haján visszatükröződött a csillár gyertyáinak fénye. Közelebb lépett, keblei lágyan emelkedtek és süllyedtek a gyöngyfehér báliruha alatt.

– Szívesen – felelte Dominik. A hangja az utolsó szótagnál elcsuklott. Nem látott mást, csak a nő sima, karcsú nyakán lüktető artériát. A drága parfüm és az enyhe izzadság mögött érezte a vér ellenállhatatlan illatát.

– A következő héten Liszt Ferenc tiszteletére rendeznek bált.

Dominik összerezzent a hangra és felkapta fejét. A nő ott állt előtte, de nem emlékezett rá, mikor ment oda hozzá. Sőt, még a nevét sem tudta. Talán említette a bál alatt, de nem figyelt erre. Valami kalandkereső nemes kisasszony, csak ez számított. Tökéletes préda.

– Talán elmehetnénk rá együtt, nem gondolja? – a nő még egy lépést tett a drága, skarlát szőnyegen, mellei már súrolták Dominik frakkját. Előrébb hajolt, ajka alig egy centire volt a férfiétól, mikor csecsemősírás törte meg a csendet.

Dominik hátrált egy lépés, és a mennyezet felé pillantott. Tisztán hallotta, amint egy emelettel feljebb egy bölcső nyikorog, a benne fekvő piciny test pedig dobálja magát.

– Csak az öcsém – suttogta a nő és megfogta kezét. – Anyám mindjárt lecsillapítja.

Dominik nem felelt. A mennyezet halványkék festését bámulta. Könnyű léptek és ruhák zizzenése hallatszott fentről, aztán valaki egy dalt kezdett el dúdolni franciául. Kisvártatva a csecsemő abbahagyta a sírást, a dal pedig zümmögéssé tompult.

– Ugye mondtam? – a nő Dominik nyaka köré fonta a karját, mire az rápillantott. A férfi tisztán látta a kékeszöld szemeiben lüktető pupillát, abban pedig a saját tükörképét. Egy sápadt arcot, amin a száj kitárul, akár egy hófehér cseppkövekkel teli barlang. A megnagyobbodott szemfogaktól úgy tűnt, egy emberbe oltott puma néz vissza rá.

A csók hosszú és puha volt, a harapás rövid és kemény. Ahogy a vér elöntötte a száját, Dominik agyára leereszkedett a vörös köd. Az utolsó, amit még hallott, a francia altatódal zümmögése.

 

Tökéletes némaság vette körül, mikor magához tért. Hideg fapadlón feküdt, arcát nyomta a szálkás felület.

Kinyitotta szemét. Vadidegen, sötét szobában volt. Egy boltíves ablakon gyenge holdfény ömlött be. A bútorok görnyedt árnyakként magasodtak fölé. Az egyik szekrény tetejéről két szempár bámult rá.

Dominik ujjai egy másodperccel később két szőrös nyakat fogtak át. Megszorította őket, mire azok szétroppantak furcsa, száraz zajjal. Ekkor látta, hogy csak két kitömött nyulat szorongat. Üvegszemeik kifejezéstelenül meredtek rá.

Visszadobta őket a szekrényre, majd megperdült. A helyiség még mindig üres volt és idegen. Az ablak előtt faágak táncoltak a szélben.

Dominik behunyta szemét. Próbálta tudatosan ellaztani izmait, hogy az érzékeire koncentrálhasson. Emberfeletti hallásával minden neszt érzékelt a házban, őt azonban csak egyfajta érdekelte: az emberi szív dobbanása.

Senkit nem talált, az épület üres volt. A legnagyobb zajt egy kaparászó egér és a saját szíve dobolása keltette. Próbált visszaemlékezni rá, hogy is kerülhetett ide.

A legutolsó emléke a jogászok bálja volt. Úgy tervezte, csak besurran és mulat néhány órát. Tíz éve nem érintkezett emberekkel, leszámítva az éjszakákat, mikor koldusokra vadászott a sikátorokban. Bár akkor nem tett mást, csak a vérüket fejte ki belőlük.

Tehát beszökött a bálra. Vérivásra nem gondolt – eleget ivott tegnap. Élvezte a zene pezsgését, a táncot, a nevetést, hallgatta az önfeledt beszélgetéseket. Egy kis időre újra emberré vált.

Aztán azon kapta magát, hogy már nem csak a táncban libbenő estélyi ruhákat és a beszélgető párokat nézi. Pillantása önkéntelenül a nyakakra csúszott, s ő zavartan kapta el mindannyiszor fejét. Tekintetét úgy vonzották a lüktető artériák, mint dögmadarat a holttest bűze.

Egy idő után a keringőző emberek is csak formába öntött vérnek tűntek. Kezei ökölbe szorultak, lábai önálló lépést tettek a sokaság felé. Ekkor döntötte el, hogy muszáj mennie, vagy ölni fog.

Megfordult… És beleütközött egy nőbe, akinek erre kiesett rózsaszínű legyezője a kezéből.

 – Elnézést, hölgyem – a legyezőt még röptében elkapta és átnyújtotta.

 – Semmi sem történt – mosolygott a nő. Nem lehetett több húsz évesnél. Bájos arcát a smink és az elfogyasztott bor pirosította. Nyaka fehérsége kihangsúlyozta az artériák halványkék vonalait.

Dominik keze ökölbe szorult, majd elernyedt. Érezte, ahogy az ösztönei lassan felemésztik az önkontrollját. Kényszeríttette magát, hogy a nő szemébe nézzen és viszonozza a mosolyát. Ügyelt rá, hogy ajkai ne nyíljanak szét túlságosan. Szemfogai takarásban maradtak.

– Sárosdi Szilvia a nevem. És önnek?

– Berthe Dominik – mondta enyhe főhajtással. A nő futólag végigmérte, majd legyezőjét és táncrendi bőrfüzetét az asztalra rakta. Várakozóan nézett Dominikre, aki először nem tudta, mit akarhat. Majd eszébe jutott az apja tanította etikett, hogyha egy hölgy társalgást kezdeményez egy mulatságban, illik táncba vinni. Már épp visszakozni akart, mikor tekintete ismét a nyakra siklott.

– Nem lenne kedve táncolni velem, hölgyem? – a szavak maguktól tódultak ajkára.

– Szíves örömest, uram – felelte a nő egy újabb csábos mosollyal.

Dominik a sötét szoba közepén állva tovább kutatott emlékek után. A báli hölggyel való találkozást követően minden olyan zavarossá vált, a táncból csupán képfoszlányok maradtak meg elméjében. Az állandó forgás és a hegedűk vad szólama felizzították benne az ösztönöket.

Lengő, parfümszellőjű ruhák, koppanó cipősarkak… Zsongássá összefolyó beszéd… A hosszú asztalokon sorakozó kristálypoharak úgy verik vissza a fényt, akár soktucatnyi, tébolyító Nap…A vér illata, akár a parfüm, beborítja… A kezét fogó nő hirtelen előrehajol, és a fülébe súg, a lehelete kellemes almabor illatú: – Tudom, hogy illetlenség ilyet kérni… De haza tudna kísérni?

Dominik kinyitotta szemét. A szembogarai egy pillanatig még ibolyakéken világítottak, majd barnává halványultak. Már sejtette, hol van, és elfogta a rettegés.

Kisurrant az ajtón, csendesebben, mint az árnyéka. Lépcsősor vezetett az emeletre, jobbra egy ajtó a kertbe nyílott. Vérszag terjengett a levegőben, a gyomra pedig görcsbe rándult.

Fellopakodott a lépcsőkön – ahogy haladt előre, úgy erősödött a nehéz, fűszeres szag. A legfelső lépcsőfokon aztán megtorpant.

A bálon megismert hölgy a falnál feküdt. Fehér estélyi ruhája cafatokban lógott rajta és körülötte, akár egy megtépázott angyalszárny. Egyik selyemkesztyűbe bújtatott keze lehetetlen szögben csavarodott a háta mögé. A torkán mély, tépett seb tátongott.

Tehát hazakísértem, gondolta Dominik. A felismerés úgy vágta gyomron, mint egy bárd tompábbik fele. Nem lett volna szüksége vérre, a tegnapi ivás bőven kielégítette.  Az elmúlt években dacolt a vérszomjával, de most alul maradt. Újabb testtel gazdagodott a lelkét nyomó csonthalom.

Nagy erőfeszítéssel félretette a gondolatokat. Az önostorozásra ráér később. Egyelőre az volt a legfontosabb, hogy eltűntesse a holttestet.

 Leguggolt a nő mellé, aki olyan üveges szemmel meredt rá, akár azok a kitömött nyulak a földszintről. A feje körül vörös glóriaként csillogott egy vérfolt.

Dominik levette saját bársonyfrakkját, betakarva vele a testet. Neki már úgy sem lesz szüksége rá – elhatározta, hogy többet nem megy olyan helyre, ami zsúfolásig van emberekkel.

A karjába vette és felemelte a nőt, közben pillantása végigfutott a folyosón. Hatalmas ház volt ez egyetlen személynek. Hét ajtót számolt itt össze, ráadásul még egy lépcsősor vezetett egy újabb emeletre.

Lehet, hogy a szülők elutaztak, gondolta. A cselédség pedig…

Balsejtelem fogta el, s a halottat gyengéden visszaeresztette a padlóra. Beleszagolt a levegőbe, de a kiömlött vér aromája mindent elnyomott. Az meglehet, hogy a szülők, rokonok elutaztak, viszont egy ekkora házat nem lehet fenntartani állandó cselédség nélkül. De a hallása nem csal, itt pedig nincsen egyetlen élő ember se.

Egyetlen élő ember se…

Dominik a legközelebbi ajtóhoz suhant, mozdulatából csak elmosódó folt látszott. Lenyomta a kilincset, mire az ajtó kitárult. Kalapáló szívvel lesett be.

Egy hálószoba volt az. A közepén széles ágy terpeszkedett.  A selyemtakarón ezüst pocsolyába gyűlt össze a holdfény. A párnák kibelezve hevertek a földön, lúdtoll borította szőnyeget, a komódok tetejét és a két holttestet a sarokban.

Dominik megdermedt. Egy idős férfi és egy asszony volt az, mindketten drága selyemköntösben. Vér sehol, a nyakuk eltörve.

Kihátrált a szobából. Menekülésszerűen sietett az átellenes ajtóhoz, hogy bent egy tizenhárom év körüli, mozdulatlan kislányra bukkanjon. Halálba bámuló szemei pont olyan zöldeskék voltak, mint a fiatal nőé. A nyakcsigolyái szétroppantva.

Dominik üvölteni szeretett volna. Öt ajtó volt még hátra az elsőn, és ki tudja még mennyi a második emeleten. Egy menyét jutott eszébe – egy menyét, amely beszabadul a tyúkokkal teli ólba, és nem tudja abbahagyni a pusztítást.

A következő ajtót olyan erővel tépte fel, hogy a zsanérok kirobbantak a helyükről.

 

Dominik leeresztette kezeit arca elől. Azok már kevésbé remegtek. Percekig bámulta egy nagyáruház neonreklámját, amely a magyar termékek minőségét dicsérte, de semmit sem fogott fel belőle. Gondolatai egészen másutt jártak.

Tizenkét holttestet talált abban a házban, százhetven évvel ezelőtt. Egy komplett családot kiirtott: nagyszülőket, szülőket, három gyereket és öt háztartásbeli cselédet. Néha még ma is álmodott arról, amit az egyik második emeleti szobában talált. A kettétört bölcső és a mellette fekvő piciny test képe örök bélyegként égett bele a lelkébe.

A lemészárolt család saját, kerítéssel körülvett sírkertet kapott a helyi temetőben. Az évtizedek alatt egyre elhanyagoltabbá vált, ahogy meghaltak az utolsó rokonaik is. Dominik ezt mind figyelemmel kísérte, a márványhantok időtlen mementók voltak számára. Ötven év múlva már csak ő volt az egyetlen, akit érdekelt a sírok épsége.

Saját költségein összesen nyolcszor újítatta fel a sírkertet azóta. Az 1960-as években exhumáltatta és átköltöztette a sírokat Székesfehérvárra, mivel egy textilgyár felvásárolta az árkánumi temető területét. A Sárosdiak kivételével az összes nyughely csupán egy romhalmaz volt már akkorra.

Dominik havonta egyszer lejárt Fehérvárra, gondozni a sírokat. Ha már elvette az életüket, legalább holtukban vigyázott rájuk. Ezen az estén is a hóból kimeredő sírkövek előtt állt, mikor meghallotta a kisfiú szívének rémült dobbanásait.

Eresz nyikordult a sötétben. A vámpír összerezzenve felpattant. A kémény takarásából kilesett, majd sóhajtott. Egy girhes macska volt az, szemei zölden villantak, aztán az állat eliramodott.

Dominik visszanézett a kéményre, és megrázta fejét. Elég volt mára az emlékekből. Mást sem tett hosszú évtizedekig, csak visszagondolt arra a napra, elemzett és emésztette magát. Mit csinálhatott volna másként, hol hibázott a legnagyobbat? Mikor vehette volna elejét a következményeknek?

Túlságosan is hozzászokott az emlékei felelevenítéséhez, kis híján transzba esett a fiú szavaitól. Leopold biztosan azt mondaná, hogy kezd megőrülni. És kénytelen lenne igazat adni neki.

„Eltelt százhetven év, és még mindig ezen rágódsz?” – kérdezte egyszer Leó. – „Ideje lenne tovább lépni a jelenbe, ha nem akarod, hogy a múltad beszippantson.”

– Rendben van, barátom – mondta halkan Dominik, és a tető pereméhez sétált. Tudta, hogy az elfet minden cinizmusa ellenére bölccsé tették a hosszú évtizedek.

A mellékutca üresen kanyargott alatta, leszámítva a sovány macskát, aki a kukánál guberált. Lompos farka hol eltűnt, hol kibukkant a szétszórt szemétből. Dominik leugrott a tetőről, tíz méter zuhanás után úgy érve földet, akár egy árnyék. A cica felnézett egy halkonzerv maradékából, majd evett tovább.

A vámpír kilépett az utcára. Elmúlt már negyed kilenc, de még mindig tömegek hömpölyögtek egyik üzlettől a másikig. Karácsonyi dekorációk izzó ábrái lepték el az üzleteket: csillagok, üstökösök és gömbök fénylettek a falakon, beragyogva a főteret. Izzókból kirakott harangok lengtek a magasban, ezüstös ragyogásuk Holdként világított a járókelők feje felett.  A főtér közepén három kőoroszlán meredt hóesésbe, őrizve az Országalma szobrát. Némán ültek a vörösmárvány talapzaton. Pupilla nélküli szemeik komoran figyelték a zsibongó tömeget. Székesfehérvár úgy pezsgett a decemberi fagy ellenére, akár egy felrázott, üveggömbbeli világ.

Dominiket a sokaság vére már olyan hidegen hagyta, mint a kőoroszlánokat. Egy évszázadba telt, mire tökéletesen kontrollálni tudta a vérszomját. Több ezer éjszakát töltött úgy, hogy kiéhezve ült egy palack vér felett, de nem ivott bele. A kezdetekben szó szerint a falat kaparta éhségében. Visszagondolva megérte az erőfeszítés, az éhség perzselő kínjait… Ma már be tudott ülni úgy egy moziba és végignézni egy kétórás filmet, hogy nem az előtte ülő nyakát bámulta.

Karácsonyi láz, gondolta Dominik kényelmes tempóban sétálva a járókelők között. A betegség, amelyet halandó és haláltalan is elkaphat. Halványan elmosolyodott és kikerült egy babakocsit. Meglátszott rajta, hogy Leopolddal él egy lakásban már tizenkét éve. Az effajta aranyköpések az elfet jellemezték.

A szél egyre dermesztőbben süvített a fejek felett. Dominik a közeli antikkereskedés felé vette az irányt. Sejtette, minek örülne Leopold karácsonykor, ugyanis két dologért rajongott: a szobrokért és korabeli sci-fi filmekért.

 

Fél óra alatt végzett az ajándékvásárlással. Hóna alatt hosszú, barna csomaggal vágott keresztül az árnyas belvároson. A levegő szinte percenként hűlt le fokokkal, az égen egymásba olvadtak a fekete felhők. A vihar úgy állt össze ott fent, akár egy gigantikus, sötét kirakós. A szél már nem csak csípett, de apró hópelyheket is vagdosott a járókelők arcába. Mindenki igyekezett fedett helyre húzódni.

Dominik előtt egy tagbaszakadt, bőrkabátos férfi és a kezét fogó kislány sietett. Hadarva és csendesen beszélgettek. A férfi le-lehajolt, hogy jobban hallja gyapjúsapkás kislány szavait. A vámpír a szél ellenére is hallotta őket.

– De apu, a boltos néni azt mondta, hogy már csak két darab van belőle!

– Viki, figyelj, biztos hoznak belőle a jövő hónapban is.

– A jövő hónapban? De hiszen négy nap múlva karácsony! – méltatlankodott a kislány. – És én annyira szeretném azt a Lili babát!

A férfi még jobban lehalkította a hangját.

– Viki, most nincs… Szóval most nincs rá pénz. De januárban megkapod.

– Megígéred?

– Persze, aranyom. Megígérem.

– Oké – egyezett bele felvidulva a kislány. – Anyunak mit veszünk? Majd segíthetek eldugni?

– Ő most nem kér… Azt mondta, most nem kér semmit karácsonyra. Majd készítünk neki valamit, rendben?

Dominik benyúlt a farzsebébe és kitapintotta tárcáját.

– Elnézést, uram! – próbálta túlkiáltani a hörgő szelet. A nagydarab férfi megfordult, ő pedig lehajolt, és úgy tett, mintha felvenne valamit a földről. Közben kabátujjából tenyerébe csúsztatta a két összetekert bankjegyet.

– Azt hiszem ezt ön ejtette el – előre nyújtotta a pénzt. – A szél valószínűleg kifújta a zsebéből.

A férfi zavartan nézett a húszezresekre, majd Dominikre. Borostás arcát vörösre marta a szél.

– Apu! – a kislány meghúzogatta apja kabátujját. – Vedd már el!

A férfi még egy pillanatig habozott – látszott rajta, hogy azt hisz, ez valami rossz tréfa. Dominik háta mögé pillantott, nyílván közönséget vagy kamerákat keresve. Aztán lassú mozdulattal átvette a pénzt, de szeme közben gyanakodva tapadt a vámpírra.

– Köszönöm – mondta tagoltan. Megforgatta a bankjegyeket ujjai közt – talán azt hihette, csak az egyik felükre van nyomtatva. Viszont azoknak mindkét oldaláról Deák Ferenc nézett vissza rá.

– Nincs mit. Kellemes ünnepeket – Dominik biccentett, zárt szájal rámosolygott a kislányra, majd ellépett mellettük. Két métert tett meg, mire öblös hang szólt utána.

– Uram!

Megfordult. A férfi még mindig döbbentnek tűnt, de már hálásan vigyorgott.

– Még egyszer köszönjük. – Rápillantott a kislányra.

– Tényleg nincs mit.

A vámpír egy percig még egy helyben állt. Kicsivel emberibbnek érezte magát. Figyelte, ahogy azok ketten elindulnak visszafelé, a boltok irányába. Alakjuk beleveszett a hízó hópelyhekbe, de még hallotta a szavaikat.

– Apu, akkor megvesszük a Lili babát?

– Meg, aranyom.

Dominik igazított egyet a hóna alatti csomagon. Ekkor ezüstös csillanást vett észre a szeme sarkából. A mellette fekvő pad alatt valami visszaverte az utcalámpák fényét.

Kíváncsian lehajolt. Egy pénztárca volt az. Bőr fedőlapjába egy fém „E” és egy „D” betű volt beleágyazva. Kézbe véve érezte, milyen különösen nehéz és vastag. Átfutott a fején, hogy a férfi talán tényleg elvesztette a tárcáját. Kikattintotta a nehéz, régimódi vaskapcsokat és meglepetten felvonta szemöldökét.

Egy köteg húsz- és tízezres volt benne, ránézésre legalább háromszázezer forint. A bankók simák és ropogósak voltak, látszott rajtuk, hogy nemrég vették le őket automatáról. Talán csekk, autó vagy hasonló részletfizetésre szánták.

Tovább pörgette a tárca rekeszeit. Az egyikben egy fénykép volt, rajta egy tizennégy-tizenöt éves, gesztenyebarna hajú lánnyal. A hátoldalán elegáns kézírással ez állt: „A világ legjobb nagyapjának Adrienntől. 2012. 01. 25.”

A következő fakkban hivatalos okmányok voltak. Átfutotta őket. A tárca egy hatvanhét éves öregúr, Erdősi Dániel tulajdona volt, amit igazolt a fedőlap két kezdőbetűje is. Az iratok szerint a jogosítványa öt éve lejárt. Elég átlagosnak tűnt. Rápillantott a lakcímre, majd a tárcát kabátja belső zsebébe tette.

Dominik eltűnt ez utcáról. A hideg szél hörgött és üvöltött, felhőkben hordva a havat tovább.