Szabó Zsanett: Napközis szerelem

Az első szerelmem majdnem két hétig tartott. Egy hétfő délután kezdődött, a fiúk fociedzése után. Erre azért emlékszem ilyen pontosan, mert a napköziben már túl voltunk az uzsonnán. Uzsonnafelelősként én vigyáztam arra, hogy az edzésen lévőknek is jusson a zsíros kenyérből és az almából, türelemre intsem a repetázni vágyókat, és elhessegessem az esetleges kajacsenőket. A legnagyobb kihívást azonban az jelentette, hogy nehogy kivegyek a tálból még egy szeletet, mert én magam is nagyon szerettem a zsíros kenyeret. Aznap büszke voltam magamra, mert képes voltam megállni. Kivételes győzelem.

Hamarosan befutottak az izzadt, fáradt és uzsonnára éhes fiúk. Úgy vetették rá magukat a kenyeres és almás tálra, mint a sáskák, még a kockás textilkendőket is megették volna, ha egy gyors mozdulattal nem kapom le őket a tálakról. Elnéztem őket, miközben ettek, és elkönyveltem, hogy se a repetáért ácsingózók, se én nem fogunk plusz kenyérhez és almához jutni. Ám amikor már éppen mentem volna, hogy még egyszer átnézzem, a holnapi felelésre feladott törianyagot, meg befejezzem a matekleckét, amit csak félig sikerült megoldani, akkor Peti állt elém. Kedves fiú volt, aki mindig köszönt, és mosolygott rám, ha találkoztunk, de addig nem különösebben keltette fel a figyelmemet. Ami azt illeti akkoriban még más fiúk sem. Hatodikosként még csak nézegettük őket a többi lánnyal, és a legjobb eredmény, amit a közelükben produkáltunk, az volt, hogy nem pirultunk el vagy vigyorogtunk rájuk idétlenül. Ritka győzelem volt az ilyen.

Tehát Peti ott állt előttem, és én pont egy idétlen vigyorra húztam a szám, mikor felém nyújtott egy szelet zsíros kenyeret. Ártatlan mozdulat volt, a tekintete szintúgy, én mégis annyira lefagytam, hogy hirtelen azt sem tudtam, mit mondjak, mozduljak-e, mit kéne tennem. Addig-addig néztük egymást, míg a Peti kezében csálén tartott kenyérről csepegni nem kezdett a zsír. Egy-két csepp után felocsúdott, és még közelebb nyújtotta.

– Emma, kéred? Neked adom. Tudom, hogy szereted.

– Tényleg? – Csak erre a suta kérdésre futotta tőlem. A hangom olyan magasra ívelt, hogy alig ismertem rá. Azonban szerencsére nem tudtuk folytatni ezt a kínos beszélgetést, mert Dombi tanár úr tűnt fel a tanulószoba ajtajában.

– Ha befejezték az evést és hangoskodást – nézett itt jelentőségteljesen a fiúkra –, akkor elkezdhetik a tanulást. Maga pedig befejezhetné a matekleckéjét, Emma – tekintett aztán rám, majd eltűnt a tanulószoba ajtaja mögött.

Dombi tanár úr nem igazán volt szigorú, de magas volt, jó kiállású, és olyan kedvesen határozott hangsúllyal tudott kérni, hogy mindenki engedelmeskedett. A fiúk sorjázni kezdtek a tanulószoba felé, én pedig követtem őket. Peti lemaradt, és mellém szegődött.

– Kéred? – kérdezte még egyszer, újból felém nyújtva a jobb napokat is látott kenyeret. Valahonnan szerzett hozzá szalvétát, így kevésbé csöpögött, ami némiképp javított az összképen.

Rámosolyogtam. – Igen. Köszönöm. – Visszamosolygott. Elvettem tőle a kenyeret, és enni kezdtem. Pontosabban tömni, mert még azelőtt végezni akartam, hogy a tanulószobába érünk. Természetesen ez azt eredményezte, hogy tele szájjal, az arcomról zsírt törölgetve léptem be. A napközisek derültsége és Dombi tanár úr fejcsóválása közepette zuttyantam le az asztalomhoz, és halásztam elő a matekfüzetemet és könyvemet. Észre sem vettem, hogy Peti mellém ült le, egészen addig, míg meg nem szólalt.

– Segítsek? – Halkan kérdezte, de mégis megugrottam ijedtemben. – Ne haragudj! – szabadkozott.

– Semmi baj. Te érted a geometriát? – súgtam vissza reménykedve.

– Hadd nézzem! – Kivette a kezemből a füzetet és a könyvet, elolvasta, közben hümmögött, végül így szólt. – Ezt múlt évben már vettük – kezdte, én meg gondolatban a homlokomra csaptam, mert akkor jutott eszembe, hogy Peti egy évvel fölöttem jár. Valamiért zömmel az osztálytársaimmal lógott, így mindig azt hittem, hogy velünk egy évfolyamon tanult. – Látom félig sikerült megoldanod. Értem, miért akadtál el. Szívesen elmagyarázom – ajánlotta.

– Nem szeretném, hogy a saját leckédre ne jusson időd.

– Nem gond. A matekot még óra után megoldottam. Holnap semmiből sem felelünk, csak a földrajzot kell átolvasnom. Tényleg szívesen segítek – biztosított, és olyan ártatlanul képet vágott hozzá, hogy nem bírtam visszautasítani.

– Oké.

Nagyon jól magyarázott. Körülbelül fél óra alatt sikerült megértenem és befejeznem a feladatot. A matek után még volt idő mindkettőnknek elolvasni a maradék házit, és mire négy óra lett, és indulnunk kellett haza, mindennel kész voltunk.

– Hazakísérhetlek? – kérdezte Peti, mikor már épp indultunk kifelé.

– Nem is egyfelé lakunk.

Peti csak vállat vont és mosolygott. Végig lopva pillantottunk egymásra és egy szót sem szóltunk. Akkor még kellemesnek éreztem a csendet.

Szerda volt. Még csupán két nap telt el a zsíros kenyeres eset óta, de én úgy vártam Peti érkezését, mintha már évek óta minden időnket együtt töltenénk, pedig hétfőig pár kedves mosolyon és szón kívül más nem volt köztünk.

Mivel mi utolsó óránk elmaradt, így meg kellett várnom, amíg végez. A napköziben még csak az ötödikesek és mi, a hatodikosok voltunk, így nem volt túl nagy a zsivaj. A legtöbben az udvaron voltak, kihasználva a kezdődő jó időt, én azonban az étkezőben voltam, és a falra ragasztott nagy Világtérkép posztert nézegettem. Szerettem elmerülni benne, és elképzelni, hogy messze földekre utazom. Meglátogatom Anne Shirleyt Avonlea-ben vagy ruhát vásárolok Sarah Stanleyvel Charlottetownban. Elképzeltem, hogy magammal viszem Petit is, és végigmegyünk az Anne és a Váratlan utazás helyszínein. Felnevettem.

− Látom, ma is jó kedved van. – Peti a hátam mögé settenkedett és meghúzta barna copfomat.

− Nem illik egy ifjú hölgy mögé settenkedni és ilyen galádságot elkövetni, úrfi – fordultam felé karba font kézzel.

− Bocsásson meg, kisasszony – vigyorgott Peti pimaszul.

Erre már én is elnevettem magam.

− Megbocsátva.

− Reméltem, hogy így döntesz. Úgy hallottam, Dombi tanár úr késik. Az igazgatóhelyettes azt mondta, addig szabadfoglalkozás. Játszunk valamit?

− Gombfoci? – kérdeztem. Ki szerettem volna használni az alkalmat, hogy végre nem kell attól tartanunk, hogy más már lefoglalta valamelyiket.

− Oké. Lássuk, melyik a jobb – hozta oda a két dobozt Peti.

Kis ideig próbálgatta mindkettőt, aztán a rugós változat mellett döntött, mert kiderült, hogy a másikból hiányzott egy gomb. Ennek annyira nem örültem, mert a gombokkal sokkal jobban elboldogultam, mint a rugókkal. A bénázásom Petit jóízű nevetésre késztette, ami abban a pillanatban nem esett jól, de aztán észrevettem a felhőtlen örömöt az arcán, és én is nevetni kezdtem magamon. A kezdeti ügyetlenkedésem hamarosan alábbhagyott, és igazi gombfoci csatába kezdtünk. Annyit nevettünk, hogy mire megérkezett Dombi tanár úr és tanulni küldött minket, alig kaptunk levegőt. A kimerítő meccs után szinte már jól esett a tanulás.

Aznap nagyon izgatott voltam, mert hétvégén apa egy új kártyajátékot mutatott, amit hatvanhatnak hívtak, legalábbis én ezt az elnevezését jobban szerettem, mint a snapszert, ahogy ő nevezte. Ám nemcsak ezért voltam türelmetlenebb a szokásosnál, hanem azért is, mert Peti hamarosan végzett a hétfői edzéssel, és végre láthattam. Aznap ugyan is több dogát is írtunk, és még a szünetekben is tanultunk, így nem tudtunk találkozni, pedig most volt egy hete, hogy együtt lógtunk; járásnak még semmi esetre se nevezném, de valami barátságféle már formálódott köztünk. És szerettem volna valamivel meglepni, és végül egy új magyarkártya-paklit vettem neki, mert nagyon szerette a kártyajátékokat, és titkon reménykedtem benne, hogy a hatvanhatot még nem ismeri, és megtaníthatom neki. Szerencsére a sok dolgozatírás után alig kaptunk házit, így rögtön áttérhettünk a szabadidős foglalkozásokra. Örültem, hogy a két gombfocit már lefoglalták, így Petinek eszébe sem jutott, hogy azzal játszunk.

Leültünk az egyik sarki asztalhoz. Mindketten elpirultunk, ahogy egymásra néztünk, és átadtuk egymásnak az apró hétfordulós ajándékunkat. Egy kicsi, szív alakú, zöld noteszt kaptam tőle, amit a Titkaim felirat díszített. Szerettem a kis jegyzetfüzeteket, így nagyon örültem az ajándéknak, amit egy mosollyal köszöntem meg. Nálam csak Peti örült jobban a kártyának.

− Köszönöm! – kevergette lelkesen.

− Van kedved egy új játékot kipróbálni? – Bólintott. – Hétvégén megtanítottak hatvanhatozni. Ismered? – Erre a fejét rázta, mire felderült az arcom, mert eddig csak ő mutatott nekem új játékot, de végre most én taníthattam egyet neki. – Először is − kezdtem magyarázni −, ki kell válogatni a hetes, nyolcas és kilences lapokat a pakliból, mert azok nem játszanak, hanem pontlapok. Aztán összesen ötöt kell osztani úgy, hogy először hármat-hármat, aztán a következő lapot felcsapjuk az asztalra. Az lesz az adu. Eddig érthető? – kérdeztem, mert előtte csak az öcsémnek magyaráztam el a játékot, de Peti mosolyogva bólintott, így folytattam. – Aztán kiosztunk még két lapot, így kezdésnek öt lap van a kezünkben. Az egyforma színű lapok ütik egymást, kivéve az adu, mert az minden egyéb színű lapot üt. Az alsó kettő, a felső három, az ász tizenegy pontot ér – magyaráztam tovább.

− A tízes pedig tízet – egészítette ki.

− Igen – helyeseltem. Még elmondtam a húsz és a negyven mibenlétét és a pontgyűjtés szabályait, majd játszani kezdtünk. Ahogy vártam Peti hamar belejött, és a második körben már meg is vert, pontosan úgy, ahogy az öcsém, miután őt is megtanítottam játszani. Talán a kezdők szerencséje volt, de bárhogy is legyen, egyáltalán nem bántam a vereséget. Közben időről időre elméláztam, és csak néztem a mosolyát, az örömtől csillogó kék szemét és a lelkesedését, ami rám is átragadt. Az órák úgy peregtek leosztások közben, hogy azt kívántam, lassuljon le az idő, és ezek az önfeledt, játékkal töltött pillanatok soha ne érjenek véget. Meghitt és bensőséges volt körülöttünk a nyüzsgés.

Emlékszem, egy szokatlanul fülledt májusi napon változott meg minden. Péntek volt, és az egész napközi nyüzsgött. Dombi tanár úr a péntekeket mindig lazábban vette, így hamar befejezhettük a tanulást, és filmnézés volt a további program. Valaki behozta videokazettán a Titanicot, amitől a lányok zöme visongani kezdett, így végül − a fiúk egy részének nagy bánatára − a Sötét zsaruk helyett Dombi tanár úr ezt indította el, amit nem bántam, mert nagyon szerettem ezt a filmet, főleg Leonardo DiCaprio játéka miatt.

A kedvemet csupán egy dolog árnyékolta be. Peti szokatlanul hallgatag volt, és kerülte a tekintetemet, amit egyáltalán nem értettem, mert előző nap még minden rendben volt, mikor hazakísért, sőt még napközben is többször rám mosolygott. Azóta viselkedett így, hogy tanári szobába hívták. Mint megtudtam, az anyja kereste, de biztosított róla, hogy nem történt semmi baj. De azóta mégis így viselkedett, és teljesen összezavart. Ennek ellenére szó nélkül mellém ült a film kezdetén, de még mindig nem nézett rám, és semmit nem szólt.

Telt-múlt a film, a Titanic jéghegynek ütközött, én pedig megborzongtam a látványtól, ahogy egy idős házaspárt a szobájában nyelt el a jeges víz. Ám ekkor egy meleg kéz fonódott az enyémre. Lenézve azt láttam, hogy Peti a balomat fogja. Először érintett meg, és ez olyan áramütésszerű érzést keltett bennem, hogy a film miatti borzongás azonnal elmúlt, és melegség vette át a helyét, mely végigvibrált az egész testemen.

Peti aznap először mélyen a szemembe nézett, és én sem tudtam levenni a nagy, kék szemekről a tekintetemet. Hamarosan szétterült az arcán a jól ismert mosoly. Igaz, lassan és sokkal halványabban, mint az elmúlt csaknem két hétben, de ott volt, és ez megnyugtatott. Ezután egymás néztük, mintha a másik minden apró részletét meg akarnánk jegyezni, és nem engedtük el egymás kezét. A film további részéből ugyan alig fogtunk fel valamit, de a vége felé haladva, éreztem, hogy Peti egyre erősebben markolja a kezem, ami a végefőcímre szorítássá erősödött. Fájt ez a hirtelen ragaszkodás, de nem akartam azt sem, hogy elengedjen, így mikor megpróbálta elhúzni a kezét, nem hagytam neki.

Dombi tanár úr elengedett minket, de mi ketten nem mozdultunk, már mindenki hazaindult, mire összeszedelődzködtünk. Peti azonban nem haza, hanem az ellenkező irányba, a közeli játszótérre vezetett. Nem tudtam, miért megyünk oda, de követtem. A tér nyüzsgött a gyerekektől és a szülőktől, ám távolabb a két, elhagyatott régi hintát nem hajtotta senki. Ez szomorúsággal töltött el, mert a kedvenceim voltak, de mostanra átvette a helyüket az újabb játékok hada, ezért csak idő kérdése volt, hogy végleg leszereljék őket. Akkor fogtam fel, hogy előbb-utóbb mindent elér a múlandóság. Ahogy Petire néztem, hirtelen halványabbnak tűnt, mintha távolodna tőlem, mint ahogy azok a régi játékok is elhasználódnak, amik felé igyekeztünk. Újra szomorú volt, hallgatag és nem nézett felém. Egészen addig így volt, míg lassan a hintához nem értünk. Szinte vánszorogtunk, mint a betegek. A hirtelen rám törő balsejtelemtől megborzongtam, de Peti most is az egyik kezemre kulcsolta az övét, mint a film alatt, a másikkal pedig megfogta a hintám láncát, és maga felé pördített. Mélyen a szemembe nézett, majd lemondóan sóhajtott, mint aki beletörődött valamibe, amit eddig a pillanatig nem volt képes elfogadni. A csend egyre kínosabbá vált. Fájón nyikorgott a hinta.

− Elköltözünk. – Csak ennyit mondott, és először fel sem fogtam a szavait. Ő pedig csak fogta a kezem rendületlenül, mintha ebből rájöhetnék, mit jelent számunkra ez az egy szó. – Emma… én… sajnálom… Nem akartam, hogy így legyen…

Mi legyen így?– kérdeztem magamtól. – Mi…? – De mire másodjára is felhangzott volna a fejembe a kérdés, felfogtam, mit akart ezzel mondani. Lenéztem a kezünkre, és ahogy figyeltem az összefonódott ujjainkat, rájöttem miért szorongatja. Vigasztalni próbált, és nem akart elengedni. Késztetést éreztem, hogy elhúzzam a kezem és elrohanjak, de aztán a menekülni akarás felett diadalt aratott egy másik érzés. Segíteni akartam neki, így megszorítottam a kezét. − Mikor? – Szinte csak leheltem a szavakat, hangosabb nem tellett tőlem.

− A hétvégén. Már egy ideje tudom, de reménykedtem, hogy elhúzódik augusztusig. – Sóhajtott. – Ezért nem szóltam eddig.

− Nem járhatnál továbbra is ide iskolába? – kérdeztem reménykedve, de elfelhősödő tekintetéből tudtam, hogy ez nem lehetséges.

− Sajnos, nem lehet, az ország másik végébe költözünk. És… én… nekem most… − Hirtelen elhúzta a kezét, és felpattant a hintából. Elfordult, de még nem indult el. Hallottam, hogy erősebben veszi a levegőt; tudtam, hogy sír, és én is a könnyekkel küszködtem.

− Azért írsz nekem? – szipogtam, bár alig bírtam kipréselni magamból, annyira fájt.

− Talán. – Alig hallottam a válaszát, inkább már csak képzeltem. Elrohant és nem nézett vissza.

Hetekig vártam, de azóta sem írt.

*

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 6.2/10 (11 votes cast)

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük