Szabó Sándor: Fogyasztásvédelem

[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/sff-korkep” newwindow=”yes”] SF/F körkép[/button]

 

 

Albert Simon Sastre ötödik napját töltötte menyasszonyával a Balaton partján, mikor találkozott a szigorú tekintetű férfivel. June éppen elszaladt a mellékhelységbe, magára hagyva az olcsó matracon heverő, olcsó ásványvizet kortyolgató vőlegényét.

– Sastre úr? – szólította meg a szigorú tekintetű férfi.

Gyanakodva nézett fel, az erős napfénytől hunyorogva mérte végig az ismeretlent.

– Ismerem magát? – kérdezte.

– Nem – rázta meg határozottan a fejét az ismeretlen. – Biztos, hogy nem ismer. Ennek ellenére beszélnem kell magával.

– Honnan tudja a nevemet? – Sastre mindig is gyanakvó típus volt.

– A üdülésiektől. Ön írta alá, az üdülési leszállási engedélye kézhez kapásakor. Szükség esetén az üdülésiek kiadhatják az adatait a területileg illetékes állam hatóságainak.

Sastre értetlenül nézett.

– Maga valamelyik hatóságtól jött?

– Igen. Fogyasztásvédelem.

– Hogy micsoda?

– Fogyasztásvédelem. Fogyasztásvédelmi felügyelőség.

Sastre nagyot nyögve feltápászkodott és körülnézett.

– Ez valami vicc? Rejtett kamera?

A szigorú tekintetű férfi megcsóválta a fejét, mellkasa előtt egy állami hologram villant fel.

– Ne tegye nevetségessé magát – dorgálta meg Sastrét. – Különben sincs erre időnk.

– Soha nem hallottam még fogyasztásvédelmi felügyelőségről. Fogyasztóvédelmiről igen, de…

– Gyanítom, hogy több tucat olyan hatóságot tudok mondani, amiről maga soha nem hallott, s jó esélye van arra, hogy soha nem is fog róluk hallani. Ennek ellenére léteznek s bizonyos esetekben joguk van magával szemben eljárni.

– Velem szemben eljárni? Szerintem maga tévedésben van.

– Aligha. – A szigorú tekintetű férfi előtt vetített adaternyő bukkant fel, rajta Sastre igazolványképe, lassan körbefordult, mellette adatok bukkantak fel róla. – Ez ugyebár ön?

Sastre bólintott.

– Öt nappal ezelőtt szállt le a Földre, a sármelléki fogadóállomáson. Fél hónapos üdülővízumot kapott a szokásos feltételekkel, a Kárpát medencére korlátozva. Kísérője June Whistle, akivel jegyben jár. Bejelentett tartózkodási helye a szárszói kemping, ahol sátrat bérel. Még mindig magáról beszélek?

– Úgy tűnik. De mit akar? Nem azért vártam ki a soromat meg fizettem egy rakás pénzt, hogy a földi üdülésemet idegenekkel való értelmetlen társalgással töltsem.

– Maga nem ért semmit. Azt hiszi, olyan helyzetben van, hogy így beszélhet velem. Pedig nincs. Tudja mi a Fogyasztásvédelmi felügyelőség feladata?

– Nem.

A hologramok eltűntek, s a szigorú tekintet is megenyhült egy kicsit.

– Akkor elnézzük a tudatlanság idejét. Ott az a büfé, meghívom valamire. Kér egy sört? Megbeszéljük, hogy miért is jöttem…

June még nem ért vissza, Sastre habozott egy kicsit, majd bólintott.

 

– Maga több diplomás, világlátott ember – kortyolt alkoholmentes sörébe a fogyasztásvédelmis. – Gondolom, nem kell bizonygatnom, hogy a gazdaságunk nagymértékben függ a fogyasztástól.

– Itt lehet – vont vállat Sastre. – Én a Neptunuszrendszerben nőttem fel, ott nem. Ott a munkától függ. S csak azt vesszük meg, amire igazán szükségünk van. Máskülönben hamar vége lenne az egész kolóniának.

– Ebben nyilvánvalóan igaza van – értett egyet a fogyasztásvédelmis. – De itt most a Földön vagyunk, s maga egy olyan csoportnak a tagja, amely nagymértékben hozzájárul a gazdaság egyensúlyához.

– Nem vagyok földi állampolgár.

– Én is erről beszélek. Ön egy turista. Önökre épül az idegenforgalmunk. Mivel a bolygó területe véges, keretszámokat kell meghatároznunk minden területre. Nem kell hozzá közgazdasági diploma, hogy rájöjjön, meghatározott számú turista esetében nem mindegy, hogy egy turista mennyit költ az üdülése alatt.

– Mi közöm nekem ehhez? – érdeklődött Sastre. A sör kellemes melegséggel töltötte el, főleg, hogy nem ő fizetett érte. A fogyasztásvédelmis válla fölött kilesett, de June még mindig nem érkezett vissza. Pedig nem rossz ez a sör, akár be is ülhetnének egyszer egy pikolóra, majd a nyaralás végén, ha meglátják, hogyan jönnek ki a keretből…

Hangos sóhajtás a söröskorsó túlsó feléről.

– Azt hittem, rájön magától… Na mindegy. A monitorprogramunk hívta fel magára a figyelmünket. Maga messze az átlag, sőt, az elvárható minimum alatt teljesít fogyasztás terén. Sátort bérel hotel helyett, mint az itteni gimnazisták. A helyi lakosok által látogatott boltokban vásárol alapvető élelmiszereket, ahelyett, hogy étterembe járna, mint minden rendes turista.  Egyedül kulturális jellegű kiadásai közelítenek a minimumhoz, de ott is inkább az ingyenes programok dominálnak, városnézés, hegymászás…

Sastre úgy érezte, nem jól hall.

– Mi maga, valami szerencsétlen magánnyomozó?

A másik csak mosolygott.

– Mint már említettem, fogyasztásvédelmi felügyelő. A földi gazdaságot védem. Maga, Albert Simon Sastre úr, kész ráfizetés a számunkra. Vagy fogalmazzunk másképp: kárt okoz nekünk, hiszen ön helyett adhattunk volna leszállási engedélyt egy olyan turistának, aki normális módon hajlandó fogyasztani. Ez egyfajta gazdasági bűnözés.

– Bűnözés? – Sastre körül fordult egyet a világ, jobb híján a söröskorsójába kapaszkodott. – Én úgy tudom, hogy az alapvető emberi jogok érvényesek a Szövetségi Állam egész területén, a földi tagállamokban is. Jogom van azt venni, amit akarok, és nem megvenni azt, amit nem akarok. Ha meg sétálni akarok a városban, vagy megmászni a Badacsonyt, akkor ahhoz is jogom van! Azt viszont nem tudom, hogy maguknak mennyire van joguk megfigyelni engem, adatokat gyűjteni a vásárlásaimról, a mozgásomról…

– Maga turista státuszban szállt le a Földre, ez pedig feljogosít minket az adatgyűjtésre. Nem olvasta végig a leszállási szerződést? Mindegy, nem olvasta végig, de…

Sastre mérsékelt erővel a sörpadra csapott.

– Az lehet, de azt ne mondja nekem, hogy bármiféle törvényt sértek azzal, ha veszek egy kiló kenyeret meg igazi vajat, s nem megyek étterembe!

– Természetesen nem sért törvényt – értett egyet a fogyasztásvédelmis.

– Akkor meg mi a fenét akar?

– Csak felhívni a figyelmét arra, mit csinál. Amit már el is mondtam. Nyilvánvalóan neptunuszrendszeri neveltetése miatt nem fogyasztott úgy, ahogy… Pedig a nyaralás éppen erről szólna, végre kilépni egy kicsit a mindennapok spórolásaiból, az életfenntartó rendszerekre való állandó figyelésből, s élvezni mindazt, amit a Föld adhat.

– Én nem érzem jól magam, ha felesleges dolgokra költök – közölte fagyosan Sastre. – És élvezem azt, hogy szinte a szabad ég alatt alhatom a sátorban. S jól érzem magam a gimnazisták között.

– Ez érthető, de…

– Nem fejeztem még be – szakította félbe Sastre. – Kifejezetten felmérgesített azzal, hogy idejött és belerondított a nyaralásomba, s ha azt hiszi, hogy most meghatódtam és nekiállok veszettül költekezni, akkor igencsak téved. Vagy mit csinálnak, lecsuknak, ha nem jelentkezem át azonnal egy hotelbe s nem vacsorázok a szemközti étteremben?

– Nem rendelkezünk olyan jogkörrel, amiről ön beszél – közölte a fogyasztásvédelmis. – Az igazat megvallva a mostanihoz hasonló tanácsadáson kívül semmiféle operatív intézkedést nem foganatosíthatunk.

Sastre egy hosszú pillanatig bámulta, majd idétlenül felröhögött.

– Akkor keressen magának egy másik tanácsra szoruló fogyasztót, engem meg hagyjon békén, a nekem szánt tanácsait meg…

Szerencsére nem ivott annyi sört, hogy ki is mondja, mit csináljon velük.

A fogyasztásvédelmis felállt, biccentett, majd köszönés helyett csak ennyit mondott:

– Azt nem állítottam, hogy nincsenek eszközeink.

Majd elment.

Egy pillanattal később befutott June.

– Itt vagy? Mindenhol kerestelek! Mit csinálsz? Ittál egy sört?

Sastre zavartan nézte a menyasszonyát.

– Ö… ja… nem kérsz? De amúgy nagyon jó a víz, nem úszunk inkább egyet?

 

Hideg reggelre ébredt.  Fázósan összehúzta magán a hálózsákját, forgolódott egy darabig, majd nagyot nyögve felkelt. A sátor másik fülkéjében June halkan szuszogott.

Kimászott a sátor elé, hogy kinyújtózkodjon. Meglepődve látta, hogy a többi sátor eltűnt, pedig este még egy kisebb sátorváros közepén aludtak el.

Felhívta az információt, megkérdezte, hova tűnt el a többi kempingező.

– Maga ki? – kérdezte az információs.

– Sastre, a kempingből. Hat napja vagyok itt.

– És miért van még itt?

– Mi az, hogy miért vagyok még itt? Tíz napra váltottam sátorhelyet!

– Úgy értem… magának nem szóltak?

– Miről?

– Hát… a Kék Szalag Hotel sorsolásán a mi kempingünk nyert, s azoknak, akik tegnap rendelkeztek sátorhellyel, felajánlottak szobát a helyfoglalásuknak megfelelő időtartamra. Maga… mi a neve?

– Sastre. Albert Simon.

– Ö… ezt nem értem… a maga neve nincs is a hotel listáján… Mármint amit a mi adatbázisunk alapján… Ö… ez…

– Magyarul elfelejtettek nekünk szólni?

– Nem… az adatbázisban…

– Mindegy, akkor most pótolják, hol is van az a hotel?

Kínos hallgatás.

– Most mi van? Halló?

– Ö… az a helyzet, hogy a kempingezők átvételével megszűnt az akció, vagyis már így utólag… De ha az önnek megfelel, kárpótlásul hajlandók vagyunk 25% kedvezményt adni önnek a sátor bérleti díjából…

 

Mérgében elszaladt a közeli vegyesboltba, de még morcosabban ért vissza.

– Jó reggelt! – ásított rá June.

Sastre morgott valamit, dühösen a fűre dobta a gyékénykosarát.

– Mi van? – kérdezte rémülten June. – Nem tudod hova lettek a többiek?

– Fogalmam sincs – morogta Sastre.

– Mi a baj? Mi történt?

– Ez a hülye nő kiakasztott.

– Milyen nő?

– A vegyesboltos.

– De hát eddig olyan aranyos volt… Az a zöld hajú?

– Ja, az a fűfejű. Komolyan mondom, azt hittem, lepofozom. Úgy beszélt velem, mint egy fogyatékossal. Rögtön azzal kezdte, hogy félretette a tegnapi kenyeret, kicsit ugyan már szárazabb, de árengedménnyel tudja adni, aztán bármit is akartam venni, mindig ajánlott valami olcsóbbat, sőt, még azt is felajánlotta, hogy a Hálón keres még annál is olcsóbbat, fél órán belül meghozzák, ha vissza tudnék szaladni akkorra…

– Csak segíteni akart… – próbálta nyugtatni June. – Felfújod az egészet. Rosszul aludtál, szívem?

– Rosszul.

Mérgében széttaposott egy fűcsomót.

 

A komppal átkeltek a tavon, félúton apró reklámgömbök csaptak le a hajóra, majd egy rikító hologram jelent meg a tat fölött, felhívva a figyelmet arra, hogy a Fonyódi Rt. minden kedves utast meghív egy pohár hideg üdítőre. Mire Sastre és June sorra került, pont elfogyott az üdítő. A hologram mentegetődzött, majd a reklámgömbök felemelkedtek s célba vettek egy következő hajót.

– Kár – nevetett June. – Pedig most jól esett volna, nagyon meleg van.

Sastre a büfére sandított, majd makacsul az ajkába harapott.

– Bírd ki még egy kicsit – mormolta. – A parton keresünk egy kutat.

 

A kikötő mellett hamar rátaláltak a tandemkölcsönzőre, amit tegnap este kinéztek maguknak a Hálón. June mindig is arra vágyott, hogy egy ilyennel suhanjon, a nap süsse az arcát és meleg szél lobogtassa a haját – a Neptunuszrendszerben ezt elég nehéz megoldani, itt meg szinte ingyen van.

Szinte. De ennyit igazán rá lehet szánni.

June elszaladt, hogy feltöltse a kulacsaikat, Sastre pedig elment a tandemért.

– Már megint mi a baj? – kérdezte a menyasszonya, amikor felfrissülve s két tele kulaccsal visszaérkezett. Sastre megnyúlt arccal ült a tűzpiros Ton-Ton Balatonfeliratú tandem első ülésében.

– Ez a marharépa… – felelte.

– Ki?

– A tandemes. A kölcsönzős. Az.

– Mit csinált?

– Úgy beszélt velem, mint egy hülyegyerekkel.

– Mit mondott?

– Amit kell… De a hangsúly! Pedig egy felnőtt, többdiplomás ember vagyok, ez meg egy kis…

– Nincs neked üldözési mániád? – érdeklődött June, kezdett türelmének végére érni.

– Nincs – rázta a fejét Sastre, majd felberregtette az elektromotort. – Indulunk még ma? Percre számítják a bérleti díját ennek a vacaknak.

 

Alig mentek pár kilométert, a tandem egyszer csak leállt.

– Mi van, miért lassítasz? – kérdezte hátulról June.

– Nem lassítok, leállt ez a vacak…

Leálltak, néhány másik Ton-Ton Balatonelhúzott mellettük, utasaik vidáman integettek nekik. Sastre le akarta pattintani a motor fedelét, mire egy vörös hologram ugrott az arcába, figyelmeztetve, hogy bérlőként nem nyúlhat a szerkezethez, hívja a központot. De mire Sastre bármit is reagálhatott volna, a tandem már maga is hívta, s a hologram helyére a kölcsönzős képe került.

– Elromlott a kis ketyerénk? – kérdezte bájos mosollyal. – Az a lényeg, hogy ne nyúlkáljunk ahhoz, amihez nem értünk…

Sastre döbbentem hápogott, majd megragadta June karját.

– Hallottad? – kérdezte felháborodottan.

– Hogy, mi? – riadt fel June, napszemüvegén keresztül épp valami reklámfilmet nézett.

– Már útnak indítottuk a műhelykocsit, Sastre úr – mosolygott kedvesen a kölcsönzős hologramfeje.

– Semmit – legyintett Sastre.

 

– Be kell vennem valamit – nyögte fáradtan June, amikor visszaértek a sátrukhoz. Időközben a kemping újra benépesült, valami hangos társaság telepedett köréjük. Egy kifejezetten hangos társaság.

– Fáj a fejem – közölte June, miután megunta, hogy arra várjon, Sastre mondjon valamit.

– Fáj a fejed? – dünnyögte Sastre.

– Ez a nap kikészített. – June a táskájában kotorászott a megfelelő gyógyszer után. – Ez az állandó feszültség…

– Milyen feszültség?

– Ami belőled árad.

– Mi? – Sastre felkapta a vizet. – Még hogy belőlem??!!

– Most is hogy beszélsz velem, pedig csak megjegyeztem, hogy fáj a fejem.

– Ezt nem vártam volna, pont tőled! – Sastre szemei szinte villámokat szórtak. – Hogy még te is…

– Mit még én is? – A fájdalom még élesebben vájt June homlokába. – Egész nap mást se hallgattam, csak a pufogásod! A vegyesboltos, a kompos, a tandemes, a hegyőr, a közlekedési felügyelő, aztán az úszómester a szabadstrandon meg a büfés, meg gyakorlatilag mindenki, akivel ma találkoztunk… Ha nem ismernélek, azt mondanám, paranoiás vagy!

– ÉÉÉN?

Az üvöltésre a hangos társaság hirtelen elhallgatott, minden szem Sastrére szegeződött.

– Nincs erőm vitatkozni – zárta rövidre June. – Elegem van. Megyek aludni. Remélem, holnap nem kelsz fel ennyire bal lábbal, mert komolyan mondom, földi nyaralás meg drága vízum ide vagy oda, visszamegyek anyámhoz a Tritonra.

Sastre csak állt, s valami maró keserűség öntötte el, ahogy látta menyasszonyát eltűnni a sátor lapjai mögött.

Hosszú ideig csak állt, majd később lekuporodott, a sarkaira ült, oda sem figyelt a körülöttük sátorozók éktelen lármájára. June minden bizonnyal bekapcsolta a hangárnyékolást és most alszik. June… Mennyit ér neki June? S mennyit a büszkesége?

Azért igénybe vett még pár órát, mire végre rászánta magát. Karpántjából kiugrasztotta a kommunikátort, s a hologramok közt turkálva átjelentkezett holnaptól a Kék Szalag Hotelbe, teljes ellátással, majd rendelt June számára pár dolgot, aminek örülni fog majd, remélte.

Mikor végzett, eltüntette a hologramokat, s felegyenesedett.

Csak most vette észre, hogy milyen sokáig görnyedt ebben a kitekert pózban. Hátába egy pillanatra kellemetlen fájdalom nyilallt, ahogy roppant egyet a gerince.

 

***

Szabó Sándor 1979-ben született, nyelvtanár, vallástanár, drámapedagógus. Esztergom környékén él és dolgozik. 2003-ban publikálta első írásait, az SF mellett keresztyén ifjúsági irodalmat és drámapedagógiával foglalkozó könyveket, cikkeket is ír. 2008 óta foglalkozik az internet lehetőségeit kihasználó blogfikcióval is foglalkozik, Ómagyarország világát építve, koordinálva.
A nyomtatott megjelenések bibliográfiája:

http://szabosandor.blog.hu/2009/10/04/bibliografia_2

 

 

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 9.8/10 (4 votes cast)
4 hozzászólás Szólj hozzá
  1. Köszönöm a véleményeket. Erre az oldalra tördelve már nekem is kibökte a szemem pár dolog a szövegben, sajnos a korrektúrázott változatot már megette az idő, persze ez nem mentség. Még egyszer köszönöm, hogy elolvastátok.

  2. Sándor, nagy örömünkre szolgált az írásod.
    És segít tágítani a sci-firől alkotott képet; nem csak lézeres-lövöldözős dolog, hanem társadalomkritika is.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük