Szabó Sándor: Fogyasztásvédelem

[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/sff-korkep” newwindow=”yes”] SF/F körkép[/button]

 

 

Albert Simon Sastre ötödik napját töltötte menyasszonyával a Balaton partján, mikor találkozott a szigorú tekintetű férfivel. June éppen elszaladt a mellékhelységbe, magára hagyva az olcsó matracon heverő, olcsó ásványvizet kortyolgató vőlegényét.

– Sastre úr? – szólította meg a szigorú tekintetű férfi.

Gyanakodva nézett fel, az erős napfénytől hunyorogva mérte végig az ismeretlent.

– Ismerem magát? – kérdezte.

– Nem – rázta meg határozottan a fejét az ismeretlen. – Biztos, hogy nem ismer. Ennek ellenére beszélnem kell magával.

– Honnan tudja a nevemet? – Sastre mindig is gyanakvó típus volt.

– A üdülésiektől. Ön írta alá, az üdülési leszállási engedélye kézhez kapásakor. Szükség esetén az üdülésiek kiadhatják az adatait a területileg illetékes állam hatóságainak.

Sastre értetlenül nézett.

– Maga valamelyik hatóságtól jött?

– Igen. Fogyasztásvédelem.

– Hogy micsoda?

– Fogyasztásvédelem. Fogyasztásvédelmi felügyelőség.

Sastre nagyot nyögve feltápászkodott és körülnézett.

– Ez valami vicc? Rejtett kamera?

A szigorú tekintetű férfi megcsóválta a fejét, mellkasa előtt egy állami hologram villant fel.

– Ne tegye nevetségessé magát – dorgálta meg Sastrét. – Különben sincs erre időnk.

– Soha nem hallottam még fogyasztásvédelmi felügyelőségről. Fogyasztóvédelmiről igen, de…

– Gyanítom, hogy több tucat olyan hatóságot tudok mondani, amiről maga soha nem hallott, s jó esélye van arra, hogy soha nem is fog róluk hallani. Ennek ellenére léteznek s bizonyos esetekben joguk van magával szemben eljárni.

– Velem szemben eljárni? Szerintem maga tévedésben van.

– Aligha. – A szigorú tekintetű férfi előtt vetített adaternyő bukkant fel, rajta Sastre igazolványképe, lassan körbefordult, mellette adatok bukkantak fel róla. – Ez ugyebár ön?

Sastre bólintott.

– Öt nappal ezelőtt szállt le a Földre, a sármelléki fogadóállomáson. Fél hónapos üdülővízumot kapott a szokásos feltételekkel, a Kárpát medencére korlátozva. Kísérője June Whistle, akivel jegyben jár. Bejelentett tartózkodási helye a szárszói kemping, ahol sátrat bérel. Még mindig magáról beszélek?

– Úgy tűnik. De mit akar? Nem azért vártam ki a soromat meg fizettem egy rakás pénzt, hogy a földi üdülésemet idegenekkel való értelmetlen társalgással töltsem.

– Maga nem ért semmit. Azt hiszi, olyan helyzetben van, hogy így beszélhet velem. Pedig nincs. Tudja mi a Fogyasztásvédelmi felügyelőség feladata?

– Nem.

A hologramok eltűntek, s a szigorú tekintet is megenyhült egy kicsit.

– Akkor elnézzük a tudatlanság idejét. Ott az a büfé, meghívom valamire. Kér egy sört? Megbeszéljük, hogy miért is jöttem…

June még nem ért vissza, Sastre habozott egy kicsit, majd bólintott.

 

– Maga több diplomás, világlátott ember – kortyolt alkoholmentes sörébe a fogyasztásvédelmis. – Gondolom, nem kell bizonygatnom, hogy a gazdaságunk nagymértékben függ a fogyasztástól.

– Itt lehet – vont vállat Sastre. – Én a Neptunuszrendszerben nőttem fel, ott nem. Ott a munkától függ. S csak azt vesszük meg, amire igazán szükségünk van. Máskülönben hamar vége lenne az egész kolóniának.

– Ebben nyilvánvalóan igaza van – értett egyet a fogyasztásvédelmis. – De itt most a Földön vagyunk, s maga egy olyan csoportnak a tagja, amely nagymértékben hozzájárul a gazdaság egyensúlyához.

– Nem vagyok földi állampolgár.

– Én is erről beszélek. Ön egy turista. Önökre épül az idegenforgalmunk. Mivel a bolygó területe véges, keretszámokat kell meghatároznunk minden területre. Nem kell hozzá közgazdasági diploma, hogy rájöjjön, meghatározott számú turista esetében nem mindegy, hogy egy turista mennyit költ az üdülése alatt.

– Mi közöm nekem ehhez? – érdeklődött Sastre. A sör kellemes melegséggel töltötte el, főleg, hogy nem ő fizetett érte. A fogyasztásvédelmis válla fölött kilesett, de June még mindig nem érkezett vissza. Pedig nem rossz ez a sör, akár be is ülhetnének egyszer egy pikolóra, majd a nyaralás végén, ha meglátják, hogyan jönnek ki a keretből…

Hangos sóhajtás a söröskorsó túlsó feléről.

– Azt hittem, rájön magától… Na mindegy. A monitorprogramunk hívta fel magára a figyelmünket. Maga messze az átlag, sőt, az elvárható minimum alatt teljesít fogyasztás terén. Sátort bérel hotel helyett, mint az itteni gimnazisták. A helyi lakosok által látogatott boltokban vásárol alapvető élelmiszereket, ahelyett, hogy étterembe járna, mint minden rendes turista.  Egyedül kulturális jellegű kiadásai közelítenek a minimumhoz, de ott is inkább az ingyenes programok dominálnak, városnézés, hegymászás…

Sastre úgy érezte, nem jól hall.

– Mi maga, valami szerencsétlen magánnyomozó?

A másik csak mosolygott.

– Mint már említettem, fogyasztásvédelmi felügyelő. A földi gazdaságot védem. Maga, Albert Simon Sastre úr, kész ráfizetés a számunkra. Vagy fogalmazzunk másképp: kárt okoz nekünk, hiszen ön helyett adhattunk volna leszállási engedélyt egy olyan turistának, aki normális módon hajlandó fogyasztani. Ez egyfajta gazdasági bűnözés.

– Bűnözés? – Sastre körül fordult egyet a világ, jobb híján a söröskorsójába kapaszkodott. – Én úgy tudom, hogy az alapvető emberi jogok érvényesek a Szövetségi Állam egész területén, a földi tagállamokban is. Jogom van azt venni, amit akarok, és nem megvenni azt, amit nem akarok. Ha meg sétálni akarok a városban, vagy megmászni a Badacsonyt, akkor ahhoz is jogom van! Azt viszont nem tudom, hogy maguknak mennyire van joguk megfigyelni engem, adatokat gyűjteni a vásárlásaimról, a mozgásomról…

– Maga turista státuszban szállt le a Földre, ez pedig feljogosít minket az adatgyűjtésre. Nem olvasta végig a leszállási szerződést? Mindegy, nem olvasta végig, de…

Sastre mérsékelt erővel a sörpadra csapott.

– Az lehet, de azt ne mondja nekem, hogy bármiféle törvényt sértek azzal, ha veszek egy kiló kenyeret meg igazi vajat, s nem megyek étterembe!

– Természetesen nem sért törvényt – értett egyet a fogyasztásvédelmis.

– Akkor meg mi a fenét akar?

– Csak felhívni a figyelmét arra, mit csinál. Amit már el is mondtam. Nyilvánvalóan neptunuszrendszeri neveltetése miatt nem fogyasztott úgy, ahogy… Pedig a nyaralás éppen erről szólna, végre kilépni egy kicsit a mindennapok spórolásaiból, az életfenntartó rendszerekre való állandó figyelésből, s élvezni mindazt, amit a Föld adhat.

– Én nem érzem jól magam, ha felesleges dolgokra költök – közölte fagyosan Sastre. – És élvezem azt, hogy szinte a szabad ég alatt alhatom a sátorban. S jól érzem magam a gimnazisták között.

– Ez érthető, de…

– Nem fejeztem még be – szakította félbe Sastre. – Kifejezetten felmérgesített azzal, hogy idejött és belerondított a nyaralásomba, s ha azt hiszi, hogy most meghatódtam és nekiállok veszettül költekezni, akkor igencsak téved. Vagy mit csinálnak, lecsuknak, ha nem jelentkezem át azonnal egy hotelbe s nem vacsorázok a szemközti étteremben?

– Nem rendelkezünk olyan jogkörrel, amiről ön beszél – közölte a fogyasztásvédelmis. – Az igazat megvallva a mostanihoz hasonló tanácsadáson kívül semmiféle operatív intézkedést nem foganatosíthatunk.

Sastre egy hosszú pillanatig bámulta, majd idétlenül felröhögött.

– Akkor keressen magának egy másik tanácsra szoruló fogyasztót, engem meg hagyjon békén, a nekem szánt tanácsait meg…

Szerencsére nem ivott annyi sört, hogy ki is mondja, mit csináljon velük.

A fogyasztásvédelmis felállt, biccentett, majd köszönés helyett csak ennyit mondott:

– Azt nem állítottam, hogy nincsenek eszközeink.

Majd elment.

Egy pillanattal később befutott June.

– Itt vagy? Mindenhol kerestelek! Mit csinálsz? Ittál egy sört?

Sastre zavartan nézte a menyasszonyát.

– Ö… ja… nem kérsz? De amúgy nagyon jó a víz, nem úszunk inkább egyet?

 

Hideg reggelre ébredt.  Fázósan összehúzta magán a hálózsákját, forgolódott egy darabig, majd nagyot nyögve felkelt. A sátor másik fülkéjében June halkan szuszogott.

Kimászott a sátor elé, hogy kinyújtózkodjon. Meglepődve látta, hogy a többi sátor eltűnt, pedig este még egy kisebb sátorváros közepén aludtak el.

Felhívta az információt, megkérdezte, hova tűnt el a többi kempingező.

– Maga ki? – kérdezte az információs.

– Sastre, a kempingből. Hat napja vagyok itt.

– És miért van még itt?

– Mi az, hogy miért vagyok még itt? Tíz napra váltottam sátorhelyet!

– Úgy értem… magának nem szóltak?

– Miről?

– Hát… a Kék Szalag Hotel sorsolásán a mi kempingünk nyert, s azoknak, akik tegnap rendelkeztek sátorhellyel, felajánlottak szobát a helyfoglalásuknak megfelelő időtartamra. Maga… mi a neve?

– Sastre. Albert Simon.

– Ö… ezt nem értem… a maga neve nincs is a hotel listáján… Mármint amit a mi adatbázisunk alapján… Ö… ez…

– Magyarul elfelejtettek nekünk szólni?

– Nem… az adatbázisban…

– Mindegy, akkor most pótolják, hol is van az a hotel?

Kínos hallgatás.

– Most mi van? Halló?

– Ö… az a helyzet, hogy a kempingezők átvételével megszűnt az akció, vagyis már így utólag… De ha az önnek megfelel, kárpótlásul hajlandók vagyunk 25% kedvezményt adni önnek a sátor bérleti díjából…

 

Mérgében elszaladt a közeli vegyesboltba, de még morcosabban ért vissza.

– Jó reggelt! – ásított rá June.

Sastre morgott valamit, dühösen a fűre dobta a gyékénykosarát.

– Mi van? – kérdezte rémülten June. – Nem tudod hova lettek a többiek?

– Fogalmam sincs – morogta Sastre.

– Mi a baj? Mi történt?

– Ez a hülye nő kiakasztott.

– Milyen nő?

– A vegyesboltos.

– De hát eddig olyan aranyos volt… Az a zöld hajú?

– Ja, az a fűfejű. Komolyan mondom, azt hittem, lepofozom. Úgy beszélt velem, mint egy fogyatékossal. Rögtön azzal kezdte, hogy félretette a tegnapi kenyeret, kicsit ugyan már szárazabb, de árengedménnyel tudja adni, aztán bármit is akartam venni, mindig ajánlott valami olcsóbbat, sőt, még azt is felajánlotta, hogy a Hálón keres még annál is olcsóbbat, fél órán belül meghozzák, ha vissza tudnék szaladni akkorra…

– Csak segíteni akart… – próbálta nyugtatni June. – Felfújod az egészet. Rosszul aludtál, szívem?

– Rosszul.

Mérgében széttaposott egy fűcsomót.

 

A komppal átkeltek a tavon, félúton apró reklámgömbök csaptak le a hajóra, majd egy rikító hologram jelent meg a tat fölött, felhívva a figyelmet arra, hogy a Fonyódi Rt. minden kedves utast meghív egy pohár hideg üdítőre. Mire Sastre és June sorra került, pont elfogyott az üdítő. A hologram mentegetődzött, majd a reklámgömbök felemelkedtek s célba vettek egy következő hajót.

– Kár – nevetett June. – Pedig most jól esett volna, nagyon meleg van.

Sastre a büfére sandított, majd makacsul az ajkába harapott.

– Bírd ki még egy kicsit – mormolta. – A parton keresünk egy kutat.

 

A kikötő mellett hamar rátaláltak a tandemkölcsönzőre, amit tegnap este kinéztek maguknak a Hálón. June mindig is arra vágyott, hogy egy ilyennel suhanjon, a nap süsse az arcát és meleg szél lobogtassa a haját – a Neptunuszrendszerben ezt elég nehéz megoldani, itt meg szinte ingyen van.

Szinte. De ennyit igazán rá lehet szánni.

June elszaladt, hogy feltöltse a kulacsaikat, Sastre pedig elment a tandemért.

– Már megint mi a baj? – kérdezte a menyasszonya, amikor felfrissülve s két tele kulaccsal visszaérkezett. Sastre megnyúlt arccal ült a tűzpiros Ton-Ton Balatonfeliratú tandem első ülésében.

– Ez a marharépa… – felelte.

– Ki?

– A tandemes. A kölcsönzős. Az.

– Mit csinált?

– Úgy beszélt velem, mint egy hülyegyerekkel.

– Mit mondott?

– Amit kell… De a hangsúly! Pedig egy felnőtt, többdiplomás ember vagyok, ez meg egy kis…

– Nincs neked üldözési mániád? – érdeklődött June, kezdett türelmének végére érni.

– Nincs – rázta a fejét Sastre, majd felberregtette az elektromotort. – Indulunk még ma? Percre számítják a bérleti díját ennek a vacaknak.

 

Alig mentek pár kilométert, a tandem egyszer csak leállt.

– Mi van, miért lassítasz? – kérdezte hátulról June.

– Nem lassítok, leállt ez a vacak…

Leálltak, néhány másik Ton-Ton Balatonelhúzott mellettük, utasaik vidáman integettek nekik. Sastre le akarta pattintani a motor fedelét, mire egy vörös hologram ugrott az arcába, figyelmeztetve, hogy bérlőként nem nyúlhat a szerkezethez, hívja a központot. De mire Sastre bármit is reagálhatott volna, a tandem már maga is hívta, s a hologram helyére a kölcsönzős képe került.

– Elromlott a kis ketyerénk? – kérdezte bájos mosollyal. – Az a lényeg, hogy ne nyúlkáljunk ahhoz, amihez nem értünk…

Sastre döbbentem hápogott, majd megragadta June karját.

– Hallottad? – kérdezte felháborodottan.

– Hogy, mi? – riadt fel June, napszemüvegén keresztül épp valami reklámfilmet nézett.

– Már útnak indítottuk a műhelykocsit, Sastre úr – mosolygott kedvesen a kölcsönzős hologramfeje.

– Semmit – legyintett Sastre.

 

– Be kell vennem valamit – nyögte fáradtan June, amikor visszaértek a sátrukhoz. Időközben a kemping újra benépesült, valami hangos társaság telepedett köréjük. Egy kifejezetten hangos társaság.

– Fáj a fejem – közölte June, miután megunta, hogy arra várjon, Sastre mondjon valamit.

– Fáj a fejed? – dünnyögte Sastre.

– Ez a nap kikészített. – June a táskájában kotorászott a megfelelő gyógyszer után. – Ez az állandó feszültség…

– Milyen feszültség?

– Ami belőled árad.

– Mi? – Sastre felkapta a vizet. – Még hogy belőlem??!!

– Most is hogy beszélsz velem, pedig csak megjegyeztem, hogy fáj a fejem.

– Ezt nem vártam volna, pont tőled! – Sastre szemei szinte villámokat szórtak. – Hogy még te is…

– Mit még én is? – A fájdalom még élesebben vájt June homlokába. – Egész nap mást se hallgattam, csak a pufogásod! A vegyesboltos, a kompos, a tandemes, a hegyőr, a közlekedési felügyelő, aztán az úszómester a szabadstrandon meg a büfés, meg gyakorlatilag mindenki, akivel ma találkoztunk… Ha nem ismernélek, azt mondanám, paranoiás vagy!

– ÉÉÉN?

Az üvöltésre a hangos társaság hirtelen elhallgatott, minden szem Sastrére szegeződött.

– Nincs erőm vitatkozni – zárta rövidre June. – Elegem van. Megyek aludni. Remélem, holnap nem kelsz fel ennyire bal lábbal, mert komolyan mondom, földi nyaralás meg drága vízum ide vagy oda, visszamegyek anyámhoz a Tritonra.

Sastre csak állt, s valami maró keserűség öntötte el, ahogy látta menyasszonyát eltűnni a sátor lapjai mögött.

Hosszú ideig csak állt, majd később lekuporodott, a sarkaira ült, oda sem figyelt a körülöttük sátorozók éktelen lármájára. June minden bizonnyal bekapcsolta a hangárnyékolást és most alszik. June… Mennyit ér neki June? S mennyit a büszkesége?

Azért igénybe vett még pár órát, mire végre rászánta magát. Karpántjából kiugrasztotta a kommunikátort, s a hologramok közt turkálva átjelentkezett holnaptól a Kék Szalag Hotelbe, teljes ellátással, majd rendelt June számára pár dolgot, aminek örülni fog majd, remélte.

Mikor végzett, eltüntette a hologramokat, s felegyenesedett.

Csak most vette észre, hogy milyen sokáig görnyedt ebben a kitekert pózban. Hátába egy pillanatra kellemetlen fájdalom nyilallt, ahogy roppant egyet a gerince.

 

***

http://szabosandor.blog.hu/2009/10/04/bibliografia_2