Szabó Sándor: Az Átkerülés lovasai-1.

 

Átkerülés: annak a komplex, (valószínűleg) természeti jelenségnek a közkeletű neve, aminek következtében az egykori ->Magyar Köztársaság egy területe és mintegy 360 000 lakosa a múltba sodródott. (-> Átkerülés előtti időszámítás szerint Kr. u. 2008-ból Kr.e. 280-ba). Az ~-t számos elmélet próbálja megmagyarázni, a legismertebbek…

(Ómagyar Lexikon, 5. kiadás, Esztergom, Áu. 14.)

Első rész

Erdély aranykora

 

Kérdés: Mi az időszennyezés?

Felelet: Időszennyezésnek számít minden olyan cselekedet, legyen egyszeri vagy ismétlődő, akár életvitelszerűen is folytatott, amely során a hivatalos szervek, szervezetek tevékenységén kívül akár Átkerült tudásanyagot, akár tárgyi dolgokat juttatunk az ókori népek képviselőinek kezébe, akár nyereségvágyból, akár valamiféle hamisan értelmezett jótékonysági felbuzdulásból: a törvény előtt nem számít a tett indítéka, csupán a tett maga.

         Ómagyar Kiskáté Emancipált Polgárok Oktatására                 (OKEPO), 45. kérdés-felelet.

         Esztergom, Kr.e. 270, Átkerülés Után 10, első kiadás

 

 

—————————————————————————————-

Első

 

A druida akkor bukkant fel a villás törzsű fa mellett, mikor az AMD utolsó rövid sorozata végre feltépte a medve koponyáját és az állat vonagló izmokkal az aljnövényzetbe rogyott.

Az utoljára kivetett rézhüvely még meg sem állapodott a földön, mikor már oldalra perdülve a sűrűből felbukkanó alakra fogtam a rövid csövű fegyvert. Még két lövedék lehet a tárban. Esetleg három.

Nem láttam rendesen, a fák lombja sűrű árnyékot borított arra a részre, ahol felbukkant, az adrenalin a fülemben dobolt, jobb lábam remegett az ütéstől, amit akkor kapott, mikor felbuktam a biciklivel, ráadásul Kolos is egyre halkabban, bugyborékolva hörgött, már ott kellene lennem és segítenem rajta.

És ha többen vannak?

Legszívesebben a maradék lőszert az árnyékban álló, furcsán aprónak és törékenynek tűnő alakba pumpáltam volna, csak úgy a biztonság kedvéért, hogy utána Koloshoz rohanhassak, futás közben új tárat lökve a mostani helyére.

Tényleg druida lenne?

És ki tudná meg, hogy alapos indok nélkül öltem meg egy antit?

A hosszú ruhákba burkolódzott alak előlépett az árnyékból. Nem láttam nála fegyvert – vajon mit takarnak a göncei? -, baljában egy göcsörtös, de szépen faragott botot tartott, barnásan csillogott a levelek között átszűrődő napfényben, jobbját lassan, békítően felém emelte.

– Ne gyere közelebb! – sziszegtem neki. Ha hangosabban mondom, nem tudom eltitkolni, hogy mennyire remeg a hangom. Különben sem valószínű, hogy érti.

Leengedte a kezét, kicsit meghajtotta a fejét majd visszahátrált az árnyékba.

Már így is túl sok időt vesztegettem.

Kiugrasztottam a tárat, megmarkoltam az egyik tartalékot a málhaövemből, közben már a csúszós avaron botladozva rohantam Kolos felé. Mikor odaértem, gyors pillantást vetettem a druida felé, de az már eltűnt. Bár tuti, hogy valahonnan figyel. Most mindegy.

Kolos mellé térdeltem, leraktam mellé az AMD-t, majd a hátizsákomból előrángattam az elsősegélycsomagot.

Ez a rohadt medve alaposan elkapta.

Kolos észrevett, sértetlenül maradt bal kezével megpróbált felém nyúlni, valamit mondani is akart, de csak köhögésbe fulladó bugyborékolás lett belőle. Riadtan feltámasztottam, nehogy megfulladjon, bár nem voltam biztos benne, hogy jó ötlet-e mozgatni.

Semmiben sem voltam biztos. Semelyik tanfolyamon nem tanították meg, mi a francot lehet kezdeni egy félig kibelezett emberrel. Ha anti segédkatona lenne, már megkapta volna a kegyelemlövést.

– Ne beszélj! – korholtam, szárazon peregtek ki belőlem a szavak, muszáj volt rásegítenem egy hazugsággal is: – Segítek.

Segítek, segítek, de hogyan? Pár pillanatig még azzal is küzdenem kellett, hogy ne legyek rosszul, zubbonya véres cafatjai és feltépett hasa alatt mintha a beleit is láttam volna, pont mint egy disznó, mikor rénfára felfeszítve épp kizsigereljük, hogy valamelyik szerencsétlen gyerek a nagymamával kimoshassa a beleket a kolbászhoz a hátsó udvarban. De ez nem disznó, ez egy ember, ez a bajtársam, ezek Kolos belei.

– Segítek – ismételtem meg, hogy visszatérjek.

Hátrahanyatlott, feje alatt ropogva törtek össze az elszáradt, régi falevelek.

Lemosni, letisztítani, hogy lássak egyáltalán valamit… Jó lenne, ha rádión jönne valami, hogy egy szanitéc mondaná, mit kell, mit szabad… Szabad egyáltalán lemosni? Mi lesz, ha víz megy a belei közé? Egyáltalán, túl lehet élni azt, ha már kilátszanak? Egy őserdő közepén, egy büdös medve karmaitól felszakítva és egy hányingerrel küszködő seggfej szerencsétlenkedésétől kísérve?

Valami reccsent egyet az erdőben. Felkaptam az AMD-t és majdnem megszórtam a hang környékét, de azután sikerült úrrá lennem az idegeimen. Semmi más. Semmi mozgás. Vagy csak a leskelődő druida taknyolt el véletlenül? Az a rohadék bocs mászkál az anyja hullája környékén, ami miatt ez az egész történt? Ujjaim elfehéredtek a rövid csövű karabélyt markolva.

Pótcselekvés, pótcselekvés.

Biztosítottam az AMD-t és leraktam. Lemosom, nem tudok mást tenni. És a vérzéssel is kell valamit csinálni. És a fájdalommal –

Kolos arcára nézve látom, hogy egyelőre nem fáj neki semmi, becsukott szemmel, öntudatlanul hever a vérétől lucskos avarban. A tőrömmel kivágok egy tisztább darabot az amúgy is széttépett zubbonyából, majd a kulacsából bevizezem és letisztogatom a hasán tátongó seb környékét, próbálok ügyelni arra, hogy se víz, se vér ne folyjon vissza a hasába, de ez nem egyszerű. Igyekszem mélyeket lélegezni, mert a kiömlő vér jótékony takarásából felbukkanó seb rosszabb, mint vártam. Kapkodva kezet mosok, a mellényzsebemből előkerül a laposüveg, ahogy a pálinkával lefertőtlenítem a kezem, az eséstől lehorzsolt bütykeim éktelenül csípnek. Újabb nagy levegő, ösztönösen visszatartom a lélegzetem, ahogy óvatosan visszanyomom az egyik kifelé kígyózó bélfonatot – mintha lüktetne a kezem alatt, de biztos csak képzelődöm. Szaga sem lehet, ha van, akkor már régen rossz, akkor tényleg ésszerű választás a kegyelemlövés. Vagy ki tudja. Nem tudok semmit. Gépiesen cselekszem, legalább annyira régi, furcsa filmek és átkerüléskori hősi történetek, mint a harctéri elsősegély-tanfolyamokon tanultak alapján. Kiborítom a varrókészletemet, a tűt és a fekete fonalat is pálinkába áztatom, majd összehúzom a folyamatosan vérző hasítás széleit és megpróbálom összevarrni őket. Nem, ez nem Kolos, ez egy bőrtok lesz. Még nyers, könnyen átszalad rajta a tű. Egyik helyen túl közel megyek a foszlányos széléhez és kiszakad a cérna, kezdhetem újra. Mintha megfagyott volna az idő.

Nyakig véresen térdelek mellette, mikor úgy érzem, hogy egyelőre végeztem. Kolos már a szorosan ráfonódó kötésekbe vérzik, a pálinka szagába a fertőtlenítő bűze vegyül, egy löket morfint is benyomtam neki, leginkább a saját megnyugtatásomra. Még lélegzik, egész szabályosan. A rádió továbbra is csak sistereg, hiába próbálkozom akárhogy, akármivel. Mitől lenne most adás? Túl messze vagyunk és itt vannak ezek a rohadt hegyek is –

Épp a laposüveg kupakjával bajlódtam, hogy egy kis bátorságot öntsek magamba, amikor a hátam mögött újra megreccsent valami az erdőben.

Mindent eldobtam, felkaptam az AMD-t, mire féltérdre emelkedve megfordultam, már kibiztosítva és sorozatra állítva kereste a célt.

Négy-öt anti lépett ki a vadcsapásra az erdőből. Egyszerű ruháik sötét színűek, ahol nem süt át a nap a sűrű lombokon, szinte teljesen beleolvadnak a háttérbe. Fegyvert is láttam náluk, bronzbaltát, tőrt, az egyiknél rövid kardot, a másik vállán íj és tegez függött, de nem tűnt úgy, mintha bármelyiket is használni akarnák. Mikor a karabély csöve feléjük fordult, megdermedtek, az élen járó anti felemelte mindkét kezét.

– Ne lőni! – kiáltott felém furcsa akcentussal, először nem is értettem, mit mond. Mikor a fegyvert továbbra is rájuk szegezve felálltam, a többi is felemelte a kezét.

– Ne lőni!  -ismételte meg gyorsan a vezetőjük. – Ne lőni, madar! Mi segít.

Az erdő reccsent egyet ott, ahol a druidát utoljára láttam, de már senkit sem volt arra.

Lehet, hogy nem is volt soha.

 

Talán a második nap végén aludtam el először úgy, hogy észre is vettem. Nem tudtam lazítani egy pillanatra sem, de addigra már annyira az erőm végére értem, hogy a székül szolgáló tuskón ülve hagytam, hogy maga alá gyűrjön valami furcsán zúgó álomkép. Talán egy dízelmozdony, ami sötétszürke füstöt okádva küzdi előre magát a Pilis hegyei között, vagy a léghajó kompakt kazánjának zubogása, az AMD szíja kígyóvá válik és kicsúszik a kezemből, bambán nézek utána, ahogy a fegyver bekucorodik az alacsony, hánccsal összekötözött ágykeret alá és maga alá húzza kihajtható tusát, mint Teó, apám kiszolgált kutyája a –

– a karabély halk puffanással a döngölt földpadlóra zuhan.

Álomtól kótyagos fejjel pattanok fel a tuskóról, a kunyhó alacsony, ferde falába kell kapaszkodnom, hogy ne essem el. Az AMD lent hever a földön, a zajra pedig benéz egy anti vénasszony, a pisztolyomért nyúlok, de szerencsére még azelőtt magamhoz térek, mielőtt lelőném a nőt.

Szúrós, fekete szemével rám néz, mond valamit, a hanglejtés alapján kérdésnek tűnik, persze egy szót sem értek belőle. Megrázom a fejem és intek neki, hogy menjek ki. Egy kicsit még pöröl velem, majd kimegy.

Kolos reggel óta lázasan forgolódott, lassan kezdtem kifogyni azokból a gyógyszerekből is, amikről úgy gondoltam, segíthetnek neki. Kénytelen leszek az antik dolgaira fanyalodni. Hideg víz a patakból, nedves nyírfakéreg – ezeket fogom csak engedni. Párszor próbálkoztak undorító szagú löttyökkel is, de nem engedtem Kolos közelébe őket. Tuti, hogy valami szent állatuk ürülékét is belefőzték, vagy a nagy gyógyítójuk dzsuvázott bele. Vagy még rosszabb.

És ha a hideg víz kevés lesz?

Lehajoltam a karabélyért, ellenőriztem, hogy biztosítva van-e, majd a vállamra löktem. Kolos fegyvere ott feküdt az ágya alatti csomagban, a tartalék tárait a málhaövembe kötöttem a pisztolyával együtt. Bár igazából értelmetlen az egész – ha az antik tényleg ártani akarnának nekem, könnyűszerrel megtehetnék, alig állok a lábamon a folytonos virrasztástól. Ha meg elalszom…

Vetettem még egy pillantást a társamra, majd kiléptem a kunyhóból, hogy kicsit kiszellőztessem a fejem. A hegyoldalban, hatalmas fák árnyékában megbúvó apró falu felbolydult a láttomra. A gyerekek kíváncsian nyújtogatták a nyakukat, de nem sokáig nézhettek, mert szüleik bezavarták őket félig földbe vájt kunyhóik biztonságába, a fekete szemű vénasszony újra pörölni kezdett, három férfi pedig elindult felém, egyszerre próbáltak határozottnak de ugyanakkor tisztelettudónak is mutatkozni. A hátam közepére sem kívántam most őket, csak egy kicsit ki akartam szellőztetni a fejem, bár egy erős kávé jobban esett volna.

Kávé…

Az érkező férfiak felé fordultam és jobb híján kelta mód köszöntöttem őket. Fogalmam sem volt arról, mit jelent ez náluk, olyan gyorsan dobtak át minket ide a Kárpátok tövébe, hogy a helyismereti tanfolyam kimaradt az életünkből. Legalább látják, hogy igyekszem, úgyse fognak valami keltának nézni.

Jó három méterre megálltak tőlem. Sután utánozták a mozdulataimat, majd a habozásukat látva nyitott tenyereimet feléjük fordítottam. Csak annyi lőszer lóg rajtam, amivel kétszer ki tudnám irtani a falut, de azért békével jöttem, a vak is láthatja…

Semmi különösebb reakció. Legjobb tudomásom szerint errefelé csak pár – nálunk szerencsésebb – kósza felderítő járt még, sem megtörő, sem emancipációs csapat nem jutott még ennyire keletre. Bár bőven elég lehetett nekik az, amit hallottak rólunk. Ennek ellenére mégis a segítségünkre siettek, elhoztak a falujukba és ápolnának, megvendégelnének minket illő módon – ha hagynám.

Egyelőre nem hagyom.

Mivel eléggé kóvályog a fejem, kinézek magamnak az egyik nagyobb kunyhó előtt álló székszerű alkalmatosságot, kimért léptekkel odasétálok – mintha be lennék csípve, koncentrálnom kell, hogyan járok, ez már a vég kezdete -, majd leülök és intek nekik, hogy csatlakozzanak. Furcsán megnyúlik minden pillanat. Mikor már majdnem odaérnek mellém, a szemem sarkából látom, hogy a fekete szemű öregasszony be akar menni Koloshoz.

– Maradj kint, a fene vigyen el! – kiáltok rá. A hirtelen felcsattanó hangtól mindenki megdermed, a vénasszony is, bár ő inkább csodálkozva néz rám. Kinyújtom a kezem és rámutatok, még hangosabban megismételve a felszólítást. Valahogy megállom, hogy ne cifrázzam meg még egy ízesebb káromkodással is. Emancipációs alapelvek, első óra. Ha az antik nem is értik, mit mondunk nekik, a hozzáállásunk átszivároghat az idegen szavainkból is.

Semmi sincs a kinyújtott kezemben, mégis úgy veti mindenki a földre magát, mintha minimum egy talpas géppuskával küldtem volna egy sorozatot a fejük fölé. Mindenki, kivéve a vénséget – gondolom, úgy van vele, hogy neki már úgy is mindegy-

A legmagasabb, kissé már őszülő hajú férfi oldotta meg a helyzetet. Felállt és kiabálni kezdett a nővel, mire az köpött egyet és visszavonult.

– Köszönöm – bólintottam a férfiak felé, majd intettem, hogy üljenek le. Semmi értelme hidegháborúsdit játszani velük. Főleg, hogy lassan kifogyok a készleteimből, és ha ez megtörténik, még az is lehet, hogy hátra kell hagynom Kolost. Persze csak azért, hogy segítséget hozzak – nem árt, ha barátok közt lesz.

Meg egy tolmács se ártana. Arra már az első nap rájöttem, hogy a „ne lőni, mi segít” mantrán kívül nem tudnak semmi magyarul, valószínűleg ezeknek a szavaknak sem értik az értelmét, csak valahonnan hallották, hogy ez esetleg segít. Mint valami varázsszó, ami meglágyítja a halálosztó démonok dühét. Mint az, hogy a földre vetik magukat, bár vajmi keveset tudhatnak a ballisztikáról.

De azért van, amit értenek.

Mikor elhelyezkedtek velem szemben, rájuk mosolyogtam és megvártam, amíg valamiféle viszonzást kapok. A mosoly értékes valuta. Emancipációs alapelvek, harmadik óra. Lassú mozdulattal a málhaövembe nyúltam és markolattal előre kihúztam belőle Kolos kését és az őszes hajú férfi elé tettem.

– Ajándék – toltam közelebb, mikor ösztönösen hátrébb húzódott. Megismételtem újra, hátha nem csak a negatív viszonyulás árad át a szavainkon.

– Ne lőni – nézett rám óvatosan.

– Nem lövök – nyugtattam meg. – Kés. Ajándék. Nagyon jó kés.

Felnyitottam a tépőzárat, a halk hangra összerezzentek, de mikor előhúztam a kést és a pengéjénél tartva felé nyújtottam, végre leesett nekik, mit akarok. Mikor megfogta a markolatot, gyorsan elengedtem a pengét, még csak az hiányzik, hogy megvágja a tenyeremet. Mondott valamit, amit köszönetnek vettem, majd az egyik kunyhó felé fordult és ordított valamit. A hangerő nem különbözött, de olyan érzésem támadt, hogy ez az ordítás egészen másmilyen, mint amivel a Koloshoz belopakodni szándékozó vénasszonyra kiáltott rá. Ez utóbbi sokkal parancsolóbbnak tűnt, az előző pedig inkább olyannak, mikor egy házaspár veszekszik.

Házaspár? Azért némi korkülönbség észrevehető köztük, nem éppen a férfi javára. Bár ki tudja, ezek az anti nők hamar elhasználódnak.

A kunyhóból egy középkorú nő bukkant fel, éles hangon kiabált hátrafelé, úgy tűnik, errefelé ez az alapbeállítás. Pár fiatal lány jött mögötte, a legkisebb tíz éves, ha lehetett (lassan már eladósorba kerül), a legnagyobbiknak elég derekasan domborodott a hasa. Úgy öt év korkülönbséget saccoltam a tízévesformával összevetve. Agyagpoharakat, tömlőt, pár fatálon ételeket hoztak, a jelek alapján már rég összekészítettek minket, csak a megfelelő alkalomra vártak velük. Pár perc alatt kisebbfajta lakomát varázsoltak elénk, én pedig kezdtem elszégyellni magam. Ez az érzés az első pohár habzó, kesernyés sörszerűség után csak fokozódott. Ennyire kialvatlanul nem igazán érezem jó ötletnek bármiféle alkohol fogyasztását, míg az ilyen híg löttyét sem, mint amit elém raktak, de nem akartam még jobban megsérteni őket. Kényelmes lenne arra az ütésre fogni, amit a fejem kapott, mikor a bicikliről leütve belefejeltem a fába, vagy esetleg a medvetámadás és Kolos szétmarcangolt hasa okozta sokkra, de tény, hogy ritka tahó voltam ezekkel a dákokkal vagy akárkikkel. Segítettek, a falujukba fogadtak, ételt, gyógyfőzeteket akartak adni, én meg gyakorlatilag elsáncoltam magam abban a kunyhóban, amit Kolos számára ürítettek ki és mindezidáig a legcsekélyebb jelét sem adtam annak, hogy értékelném a vendégszeretetüket.

Antikhoz pozitívan viszonyulni erény, megbízni bennük végzetes hiba. Emancipációs tanfolyam, sokadik lecke.

Erőtartalékaim végén járva végre leesett, hogy mit is művelek.

Ettünk, ittunk, beszélgetni próbáltunk. A főnök – nem tudtam másképp gondolni az őszülő hajó fickóra – egy bőrfonattal úgy kötötte fel az ajándékba kapott kést a zekéje mellrészére, ahogy az én bevetési ruhámon látta. Markolattal lefelé, hogy magától az ember kezébe csusszanjon, ha szükség van rá. A falu – már ha falunak nevezhető ez az alig tucatnyi, primitív kunyhó – lassan életre kelt körülöttünk. A házakból előbújtak a nők és a gyerekek, az erdőből férfiak sétáltak ki komótosan, mintha csak a vadászatból értek volna éppen haza, fegyvert is csak elvétve láttam a kezük ügyében. Bent a kunyhóban préselt gabonaszeleteken éltem. Leginkább Kolos fejadagjait pusztítva, mert nem volt kedvem újra átrámolni a hátizsákomat, örültem, hogy ott az erdőben sikerült a társam minden olyan cuccát belepréselni, amit nem akartam, hogy az antik kezébe kerüljön. Persze elhoztak mindent, még Kolos használhatatlanná görbült biciklijét is, mindent bent várt a kunyhóban, de az érzékenyebb dolgokat még meg sem akartam mutatni nekik. Amit nem lát az ember, arra nem is vágyik.

Félig ittam csak ki az agyagpohárban habzó zavaros löttyöt – úgy tűnt, az agyagot nem égették ki, csak a napon szárították -, próbáltak sokszor kínálni, de nem engedtem, hogy újratöltsék. Jobb híján próbáltam szavakat tanulni és tanítani, de nem értettük egymást, mintha minden szavam varázsszó lett volna, amit másképp kell használni, mint a hétköznapiakat. Ne lőni, madar, mi segít. Mindegy, kibékültünk.

Végül, mikor már úgy éreztem, hogy eleget tettem a vendégjognak, jeleztem, hogy visszamegyek a kunyhóba és pihenek. Egész hamar felfogták, a főnök és pár embere elkísért. A kunyhóhoz érve két fiatal lányt hívott maga mellé és rájuk mutatott, majd rám. Eltelt egy kis idő, mire leesett, mit akar. Nemet intettem, amikor pedig erősködött, egyszerűen faképnél hagytam. Persze. Majd pont ezekkel.

Kolos ott feküdt, ahogy hagytam. Az órámra néztem, bő húsz percet lehettem távol. Kiloccsantottam a kunyhó elé az ágy melletti fatálból a vizet, a nagy cserépedényből tisztát töltöttem bele és lecseréltem a vizes kendőket lázas homlokán. A hasán tátongó seb egyre rondábban gennyedzett, igyekeztem nyugodtan lélegezni, miközben lecseréltem a kötést, de így is felkavarodott a gyomrom. Néha tompán felnyögött közben, de egyszer sem tért magához. Azóta nem beszéltünk, hogy tegnap közöltem vele, hogy segítséget kaptunk és jó helyen van. Mintha egy évszázad telt volna már el azóta. A kötések is kezdenek elfogyni, pedig még a saját tartalék ruhámat is felszabdaltam és forró vizet hozatva kiáztattam. Hátha addigra már nem gennyedzik, mire teljesen kifogyok belőlük. Vagy főzessem ki ezeket a gennyes, véres ruharabokat is? Az ér valamit?  Inkább rendes szanitéctanfolyam lett volna az emancipációs helyett!

Mikor végeztem, ittam egy kicsit, hogy lenyugtassam a gyomromat. Apám büszke lenne rám, hogy ki volt akadva, mikor öt éves koromban elájultam az elvágott ujja láttán… Egy pillanatra olyan élesen láttam az öregek házát, mintha ott állnék előtte, még a széntüzelésű kazán jellegzetes szaga is ott volt az orromban. Roxy, a kevert farkas-németjuhász szuka éles ugatása, a ház előtt az öreg kitudjamiből átalakított lovaskocsi…

Megszédültem, Kolos ágyába kellett kapaszkodnom, hogy le ne huppanjak a földre. Az AMD újra leesett a földre és a csattanásra menetrendszerűen megjelent a vénasszony. Itt már nem sikerült visszafognom a káromkodást, úgy zavartam ki. Muszáj aludnom, még a végén valami olyat látok, hogy a káromkodásnál durvábbat vágok hozzájuk. Ez a nő meg…

Vettem pár lassú, mély lélegzetet, majd nehézkesen felálltam és az ajtóhoz mentem.

– Hé, itt van még? – szóltam ki. A vénasszony szinte azonnal felbukkant, fekete szeme szinte átszúrt, úgy nézett rám. Mondott is valamit, de inkább csak a bajsza alatt motyogott magának. Sűrűbb bajsza volt, mint nekem, amúgy is rendetlenkedett a fáradtságtól remegő gyomrom, valahogy nem esett jól a látványa.

– Aludni fogok – mutattam a Kolos melletti alacsony ágyra, majd a kezemre hajtottam a fejem. Úgy tűnt, megérti. Közben hátrébb, tisztes távolságot tartva gyülekezni kezdtek a falusiak, hogy mit akarok. Mit akarnék? Ha nem lenne Kolos, már rég leléptem volna innen, inkább alszom az erdő közepén egy lukban, mint egy rakat anti között, legyenek bármennyire is barátságosak. – Aludni. Megvan?

Bólogatott, bár nem tudom, mire. Meg hogy azt jelenti-e náluk is, mint nálunk. Talán azt. Azért ezt megmondták volna az emancipátorok, mielőtt elindultunk.

– Ide üljön le! – mutattam az ajtónyílás melletti tuskóra. – Maga itt ül, én ott alszom. Nem jön be, nem ken semmiféle szaros trutyit Kolosra! Világos?

Próbáltam olyan szépen elmutogatni, ahogy csak tudtam, lassan, jól artikulálva beszéltem, hátha átjön az a bizonyos mögöttes jelentés. A vénasszony leült a helyére és intett, hogy menjek. Na, ennyire? Azért lesem majd egy kicsit résnyire nyitott szemmel, hogy nem csinál-e valamit. A hátizsák meg a fejem alatt, AMD-ből kiszedve a tár és a csuklómhoz kötve, a Para pedig a kezem ügyében.

Nem tudom, mennyi ideig figyeltem a nőt alvást színlelve. Csodálkoznék, ha a tíz másodpercet elértem volna.