Szabó Panka: Csinovnyikok – Kereszttűzben a hivatal

1.        fejezet

 Fél óra volt hátra zárásig, amikor egy rendőrautó kanyarodott be az utcába. A vendégek nagy része még csak oda sem nézett, megszokták már a sziréna visítását a kispesti éjszakában. Én is így voltam vele, folytattam a sörcsapolást.

A második járőrautó érkezése már jobban felkeltette az érdeklődést, egész felpezsdült az élet a félig üres, kávézónak hazudott kocsmában, aztán amikor a harmadik kocsi is begördült, már tudtam, hogy valami komolyabb dolog történt. Még Zsozsó, a tulajdonos is kijött az aprócska irodájából, ahol a napjait főként online pókerezéssel töltötte, már amikor bent volt.

– Zsófikám, gyere be egy kicsit! – mondta feszülten.

– Egy pillanat. Befejezem ezt a korsót és megyek – feleltem.

– Hagyd azt a szart, majd valaki megcsinálja!

Felvont szemöldökkel néztem a munkatársamra, aki úgy viszonozta a pillantásomat, mintha tükröt tartottam volna magam elé. Kíváncsian indultam el a pici irodahelyiségbe, ami korábban takarítószer-raktárként funkcionált.

– Mint látod, tele van minden zsarukkal, szerintem hamarosan ide is betalálnak. Fogalmam sincs, mi történt, de most nagyon gyorsan tűnj el innen, semmi kedvem milliós büntetést fizetni miattad! Ha kérdezik, csak vendég voltál, nem ismerjük egymást. Ja, és cseréld le a pólódat, ebben ne menj ki az utcára! – sürgetett, majd a kezembe nyomta a táskámat.

Mivel nem voltam bejelentve, értettem az aggodalmát. Nekem is bajom lett volna belőle, ha kiderül a feketemunka, hétköznaponként heti negyven órában hivatalnokként dolgoztam, a Mókusban csak hétvégenként volt rám szükség.

Amikor a táskám alján megtaláltam a saját felsőmet, Zsozsó úriemberhez illően elfordult.  

– Kész vagy már? – kérdezte nagyjából tíz másodperccel később.

– Mindjárt – feleltem.

– Jövő héten gyere – mondta, majd újabb tíz másodperc múlva az ajtó felé tessékelt.

 

 A Mókus utcájában soha nem volt még olyan hatalmas felfordulás, mint akkor. Időközben a rendőrautók száma kettővel növekedett, a piros-kék villogók úgy festették meg a házfalakat és az aszfaltot, mintha csak egy diszkóban lettem volna. Köntösben, papucsban, melegítőben ácsorogtak a környékbeli lakók a hidegben, próbálták feltérképezni, mi történhetett. Én is nyújtogattam a nyakamat, de semmit sem láttam azon kívül, hogy rendőrségi szalaggal veszik körbe a sötét sarokban árválkodó konténert, amibe a citromhéjat és a kávézaccot dobtuk.

– Tetszik tudni, miért vannak itt? – kérdeztem a mellettem álló nénitől.

– Nem. És még aludni sem hagyják az embert! Az a szőke rövid hajú nő ott a sarkon mindenkit elzavar, aki kérdezni mer bármit is. Ő lehet itt a főnök, annyira fontoskodik.

Hamarosan a helyszínelők is megjelentek. Figyeltem, ahogyan nejlonzacskókba teszik a konténer tartalmának nagy részét, közben pedig a néni gyilkosságokról, emberölésről és brutális mészárlásokról szóló történeteket duruzsolt a fülembe. Ideális esti mese volt egy olyan embernek, aki már az ajtócsapódástól is megijedt. El akartam jönni, de az idős asszony annyira belejött a sztorizgatásba, hogy két éjszakai buszról is lecsúsztam miatta.

Hajnali fél ötkor értem haza, olyan fáradtan, hogy a kulcsot is alig bírtam a zárba illeszteni, rosszul voltam már a gondolattól is, hogy reggel nyolcra a hivatalban kell lennem. Frissen, sminkben, kipihenten, munkára készen, az elvárásoknak megfelelően.

Nem volt szokásom a késés, de aznap egészen egyszerűen nem tudtam kikelni az ágyból, csak negyed tizenegyre értem be a munkahelyemre. Hétköznaponként reggel hatkor csörgött az óra, hétvégenként pedig jó esetben hajnali háromra értem haza a munka miatt. Akkor ugyan aludhattam volna, de valamelyik szomszéd minden szombaton és vasárnap pontban nyolckor kezdte el klopfolni a legalább hat személyre elegendő húst. A földszinti panellakásom úgy visszhangozta az apró zajokat is, mintha vadászpuskát sütöttek volna el egy barlangban.

Legszívesebben beteget jelentettem volna, ám arra az évre már csak négy nap szabadságom maradt, amit kötelezően a két ünnep közöttre kellett tartalékolni. Nem volt választásom, be kellett mennem.

A hivatal körül szokatlanul nagy nyüzsgés fogadott, de ez akkor még fel sem tűnt. Az viszont igen, hogy a folyosókon zavart tekintetek, rémült arcok és remegő kezek fogadtak. Meglehetősen kitágult a pupillám, amikor egyenruhás rendőrök jöttek velem szembe.

Az irodában Dézi, a szobatársam a növényeit babrálta, cserepek és több zsák különböző virágföld hevert a laminált parkettára terített nejlonon. Mindig ezt csinálta, ha valami miatt ideges vagy feszült volt, az évek alatt egy kisebb erdőt telepített a szobánkba.

– Mi ez a kriptahangulat? – kérdeztem álom és ébrenlét között.

– Nem néztél híradót?

A fejemet ráztam.

– Noémi eltűnt – mondta, majd arcán könnycsepp gördült végig. – Éjszaka találták meg a ruháit és a névjegyét egy kispesti konténerben, csurom véresen. A kardigánjába egy félbevágott emberi szív volt becsomagolva.

– Jézusom!

– Valószínűleg meghalt – szipogta.

– Biztos, hogy Kispesten történt? – kérdeztem vissza ijedten.

– Igen. Miért?

Kis habozás után szólaltam csak meg.

– Ott lakik egy nagyon jó barátnőm, aki pont azt mesélte, hogy mostanában egyre jobb környék – feleltem kitérően és nem is túl meggyőzően.

Szerencsém volt, hogy nem tűnt fel neki a nyilvánvaló hazugság. Dézi nem tudott a másodállásomról, és nagyon szerettem volna, ha ez így is marad. Remek kollégák, sőt, barátok voltunk, de jobbnak láttam, ha az ilyen dolgokról mélyen hallgatok egy hivatalban, ahol még a falnak is füle van.

Bekapcsoltam a számítógépemet, beleharaptam a reggelire vásárolt péksütimbe, majd olvasni kezdtem a friss cikkeket. A létező összes hírportál főoldalon hozta le, hogy a munkatársunk minden bizonnyal brutális gyilkosság áldozatává vált. Nagyjából a hatodik cikknél jártam, amikor ténylegesen felfogtam, mi történt. Levert a víz, úrrá lett rajtam a hányinger, a kakaóscsiga pedig kiesett a kezemből.

Ott voltam, amikor a rendőrök megtalálták Noémi félbevágott szívét, amikor nejlonzacskóba tették a véres ruhákat, ugyanazzal a kíváncsi, ám kissé érdektelen arckifejezéssel figyeltem a történéseket, ahogyan bármelyik másik arra járó. Fogalmam sem volt róla, hogy a konténerből előhúzott ruhák ahhoz a lányhoz tartoznak, akivel akkor már két éve rendszeresen együtt kávéztam. Reméltem, hogy az egész csak egy hülye vicc, bár a szívem mélyén tudtam, hogy az öt rendőrautó nem véletlenül zarándokolt ki Kispest egyik legelhagyatottabb utcájába.

– Ez borzasztó – motyogtam.

– A rendőrségi közlemény szerint a Noémi halálával kapcsolatos híresztelések egyelőre csupán feltevések, így nem szabad tényként kezelni az információt. Jelenleg nagy erőkkel keresik, a laborban pedig már megkezdődött az összehasonlító DNS vizsgálat, hogy minden kétséget kizáróan bebizonyosodjon, a ruhák mellett talált emberi szerv az eltűnt személyé.  – olvasta Dézi színtelen hangon. – Viszont azt is írják, hogy a hozzátartozók szerint a konténerben talált ruhák valóban az övéi. Nagyon remélem, hogy megtalálják Noémit.

– Én is – feleltem.

– Mikor találkoztál vele utoljára?

A pillanat erejéig lefagytam, kikerekedett szemmel néztem Dézire. Ő is észrevehette a reakciómat, egyből magyarázkodni kezdett.

– Nem gyanúsítani akarlak, csak érdekel. Amikor mi legutóbb beszéltünk, összevesztünk egy hülye határozaton, ráadásul mostanra kiderült, hogy tényleg neki volt igaza. Tehetetlennek érzem magam, amiért nem tudok tőle bocsánatot kérni – mondta, majd visszatért a növényeihez. – Átültetem még ezt a fikuszt, hogy jobban nőjön, aztán befejezem a fellebbezéseket, holnap jár le a határidő.

Dézi igazi tyúkanyó típusként állandóan azt figyelte, hogy mivel tud segíteni és hogyan tudja kibékíteni azokat, akik valami apróság miatt összerúgták a port. Mindig azt mondta, hogy ha már az életünk legnagyobb részét a hivatalban töltjük, akkor az a minimum, hogy jól érezzük közben magunkat.

Reggelente önszántából főzte a kávét az egész osztálynak, ráadásul nem is akármilyet. Mi összedobtuk a pénzt, ő pedig cserében hol brazíliai, hol ecuadori, hol más egzotikus országok különlegességeit készítette el nagy műgonddal, ám ami ennél is fontosabb, hatalmas szeretettel. Akár baristának is elmehetett volna, olyan szakértelemmel beszélt a pörkölésről és a különböző kávéültetvények sajátosságairól. Tudtán kívül rengeteg olyan dolgot tanultam tőle, amelyet a Mókusban is kamatoztatni tudtam.

– Öt perc és jönnek a rendőrök – mondta Dézi a faliórára pillantva.

– Micsoda?

– Reggel Klára személyesen jött át, hogy szóljon. Kérdezte is, hogy hol vagy, azt mondtam neki, a mosdóban.

– Köszi – feleltem.

Dézivel volt egy hallgatólagos megállapodásunk, ilyen esetekben mindig kimentettük egymást a bajból. Az osztályvezetőnk csak ritkán jött be az irodánkba, ám jellemzően akkor, ha egy évben egyszer ellógtunk, vagy olyan dolgot csináltunk, aminek köze sem volt a munkaköri leírásunkhoz.

– Klára megkért, hogy segítsük a rendőrség munkáját. Az öreglánynak részt kellett vennie valami konferencián, de az ő irodájába kell mennünk. A vezetőket már úgyis végigkérdezték.

– Mit akarnak tőlünk a zsaruk?

– Nem tudom. Talán úgy gondolják, adhatunk nekik valami támpontot, hogy könnyebben megtalálják Noémit.

Dézi folytatta volna még az okfejtést, de közbeszólt a telefon. Az öreglány irodájába kellett mennem, méghozzá azonnal. Klára ajtaja előtt két egyenruhás rendőr állt, akik valószínűleg a bent várakozó nyomozók biztonságára ügyeltek. Pont, mint a filmekben.

– Jó napot kívánok! – köszöntem illedelmesen, de a két ork még csak válaszra sem méltatott, nagyjából úgy viselkedtek, mintha az angol királynőre vigyáztak volna.

– Kérem a személyi okmányait – mondta az egyikük, majd miután megbizonyosodott róla, hogy a fényképen látható nő valóban én vagyok, kinyitotta az ajtót és bebocsátott a nyomozókhoz, akik szintén azzal kezdték, hogy megnézték a személyimet.

– Jó napot kívánok! – köszönt egy harminc körüli nő mély, kissé érces hangon.

Az asztalra dobta az igazolványomat, aztán annyira megszorította a kezemet, hogy könnybe lábadt a szemem. – Breitner nyomozó vagyok.

Körülbelül úgy nézett ki, mint egy náci német tiszt és egy amszterdami domina összevegyítve. Robosztus alkata volt, oldalra fésült, rövid szőke haja, szúrós világoskék szeme és csíkszája. Nem álltam sokáig a tekintetét, ha szoborba kellett volna öntenem az agressziót, egészen biztosan őt foglalom márványba. Őt láttam előző este a konténer mellett, nem volt kétséges.

– Én pedig Gyulai főhadnagy vagyok – mutatkozott be egy bajszos, feltűnően jó kiállású férfi. – Foglaljon helyet, kérem.

Azt hittem, kávéval is megkínálnak, de idáig sajnos nem jutottunk el.

– Köszönöm – mondtam bátortalanul, majd leültem a tárgyalóasztalhoz, ahol a heti értekezleteket is tartottuk.

– És most vár – közölte Breitner.

Így egyszerűen, mindennemű kertelés nélkül, kijelentő módban.

Néhány percig a számat harapdálva az asztalt néztem, majd – ahogyan rendszerint az osztályértekezleteken is – a tekintetem az öreglány könyvespolcára tévedt.

Klára szobája állítólag semmit sem változott, amióta a rendszerváltás előtt tizenhárom évvel berendezte, csupán a számítógépét cserélték le időnként. Ugyanaz az íróasztal, ugyanaz a banklámpa, ugyanaz a falióra, ugyanazok a barna kárpitos székek, ugyanaz a keményfából készült szekrénysor. Rusztikus darabok voltak, hivatalszagúak, de mégis újszerűek, az öreglány úgy vigyázott rájuk, mintha hímes tojások volnának.

Akkoriban már csaknem öt éve szemeztem a polcokon heverő könyvekkel, álmomból felkeltve is el tudtam volna mondani, milyen kötetek sorakoznak az irodában. Nagyrészt jogi szakirodalomból, használhatatlan statisztikákból és évkönyvekből állt a hosszú idő alatt összegyűjtött mini könyvtár, ám volt valami, ami egyáltalán nem illett bele a képbe: a Macskák Nagykönyve. Senki sem tudta, mit keres a polcon, Klára vérbeli kutyásként meglehetősen gyakran hangoztatta, hogy zsigerből utálja a macskákat.

– Neve? – kérdezte Breitner, mintha nem tudta volna.

Még csak arra sem méltatott, hogy rám nézzen.

– Faragó Zsófia.

– Születési hely?

– Budapest.

– Kora?

– Harminc év.

– Munkaköre?

– Referens vagyok. Főként a beérkező kérelmeket és fellebbezéseket…

– Remek. Gondolom, tudja, mi történt éjszaka.

– Igen.

– Hol volt tegnap este?

Bár pontosan értettem minden szót, visszakérdeztem.

– Parancsol?

– Ez volt az utolsó kérdése. Hol volt tegnap este?

Ezúttal Breitner rám szegezte tekintetét. A tenyerem egy pillanat alatt kihűlt és nyirkossá vált, egy épeszű gondolat sem jutott eszembe. Fel sem merült bennem, hogy válaszolnom kell egy ilyen kérdésre. Az igazat nem mondhattam, feketén dolgoztam a Mókusban.

– Otthon voltam – nyögtem ki végül.

– Biztos ez?

– Igen. Miért?

– Mondtam már, hogy itt én kérdezek. Ennél még egy lajhárnak is gyorsabb a felfogása. Nem arra kérem, hogy találja meg az evolúció hiányzó láncszemét, mindössze egy eldöntendő kérdésre kellene felelnie. Elképesztő, hogy egy egyszerű hivatalnok is mindenbe beleüti az orrát.

Úgy éreztem magam, mint amikor hatéves koromban az iskola legszigorúbb tanárnője rám ordított, hogy ne rohangáljak a lépcsőn, mert levágja a lábamat. Biztos voltam benne, hogy Breitner egy rossz mozdulat után rám pattintja a bilincset, amit tuti, hogy a hálószobájában is előszeretettel használt. Pont olyan rövid volt a haja, hogy ne fájjon, amikor lehúzza magáról a latex-maszkot, simán kinéztem belőle, hogy addig ver a telefonkönyvvel, amíg be nem vallom a világ összes bűnét. 

Breitner tovább kérdezősködött a Noémivel való kapcsolatomról, a beosztásomról, a munkatársakról, meg arról, hogy mindig ilyen karikás-e a szemem.

– Tehát vashiány – ismételte.

Szó sem lehetett arról, hogy a fáradtságra fogom, a hivatali munka normális esetben nem párosul késő éjszakába nyúló túlórázással.

– Birtokában van bármilyen információ, ami előremozdíthatná a keresést?

– Nincs.

– Miért is lepődök meg ezen?

Fogalmam sem volt, honnan ez a mélyről jövő ellenszenv, de Breitner kezdett kihozni a sodromból.

– Önök szerint Noémi életben van?

– Ismételten mondom, itt én kérdezek. Ne húzza az időmet! – felelte egy hosszú pislogás után. – Végeztünk. A kollégám az ajtóhoz kíséri és ad egy névjegykártyát. Amennyiben bármi eszébe jut, haladéktalanul értesítsen. Az itt elhangzottak bizalmas információk, harmadik félnek tovább nem adhatók. Viszontlátásra!

– Szóljak esetleg valakinek? – kérdeztem.

– Ez nem orvosi rendelő – válaszolta szinte förmedve, majd oldalra nézett és tanulmányozni kezdte az öreglány könyveit. – Nem csoda, hogy ilyen lassú a hivatali ügyintézés. Elképesztő, hogy emberek még papír alapú jogszabálygyűjteményekkel dolgoznak.

Szívesen mondtam volna neki, hogy a hivatalban egyedül Klára nyálazza a poros könyveket, hogy mi már a netes jogtárban keressük a hatályos rendeleteket, de egy másodperccel sem akartam tovább egy légtérben maradni Breitnerrel. Örültem, hogy nem kell kitalálnom több hazugságot.

 

Dézi ment utoljára a kihallgatásra, úgyhogy bőven volt időm elmesélnem neki, mi történt a gyötrelmes, államtitoknak minősülő húsz percben.

– Reménykedjünk benne, hogy annak ellenére, hogy ilyen arrogáns ez a nő, profi a szakmájában. Jó lenne, ha Noémi minél hamarabb előkerülne – mondta, de éreztem a hangjában a kételkedést.

Mikor visszaért az irodába, e-mail érkezett a hivatal vezetőjétől. Nyomós ok kellett ahhoz, hogy Tibor úr személyesen ragadjon billentyűzetet, a mindennapokban általában állandó fegyverhordozójával, a titkárnőjével üzent, egyik évben még a nőnapi köszöntőt is tőle kaptuk meg.

 Tisztelt Munkatársak!

 

Ezúton kérem a tisztelt apparátust, hogy a hatóságok munkáját mindenben segítsék. Indokolt esetben akár a napi munkavégzés felfüggesztése is engedélyezett, hiszen közös érdekünk, hogy szeretett kollégánk minél előbb előkerüljön.

 

Ezen felül a sikeres és hatékony nyomozás érdekében – hivatkozva a 3. számú Hivatalvezetői Utasításra – semmi esetben se vegyék fel a kapcsolatot a sajtó képviselőivel előzetes írásos engedély nélkül. A fent említett utasítás be nem tartása fegyelmi eljárást von maga után.

 

Tájékoztatom továbbá a kollégákat, hogy a mai napon a munkaidő rendhagyó módon 14 órakor befejeződik. Kérem, hogy a mára ütemezett munkát halasszák holnapra, a rendőrség a hivatal teljes kiürítését kéri. A hatóságok az épület egy részét lezárták, a távozásnál ezt vegyék figyelembe.

 

Köszönettel,

 

                                                                                     Dr. Doszpoly Tibor

                                                                                          hivatalvezető

 – Mit zártak le? – kérdeztem.

– Úgy hallottam, hogy a nyomdát. Azt viszont ne kérdezd, hogy miért, senki sem tudja – felelte Dézi.

– Furcsa. Délelőtt még lehetett arra menni – tűnődtem. – Mindenesetre jól jön ez a néhány plusz óra, idejét sem tudom, mikor takarítottam otthon.

– Pedig a tisztaság nagyon fontos, nem is gondolnád, mennyi betegséget terjesztenek a poratkák – felelte Dézi gépiesen.

Megszállottja volt a higiéniának, már azt sem tudta megállni, hogy a pulóveremen hagyjon egy hajszálat vagy egy rátapadt szöszt. Az irodában heti háromszor törölt port a szekrényekről és az asztalról, egyszer pedig alaposan fel is mosott annak ellenére, hogy ezt a takarítónő minden egyes nap megtette.

Ezzel szemben az én kis lakásom általában úgy festett, mintha bomba robbant volna benne, a mosogatásnak is csak akkor álltam neki, ha már nem volt tiszta evőeszköz. Talán ha nem csak aludni jártam volna haza, jobban odafigyelek a rendre.

– Breitnerre visszatérve meg tökéletesen igazad van – mondta Dézi, miközben sapkáját igazgatta a szekrény ajtajára csavarozott tükörben. – Ez a nő nem normális. Úgy éreztem magamat, mintha én lennék az elsőszámú gyanúsított.

Örültem, hogy nem csak én voltam így vele.

 

            Habár az elhatározás tényleg nagy volt, még csak rá sem néztem otthon a porszívóra. Lerúgtam a cipőmet, bekapcsoltam a tévét, elheveredtem az ágyként is funkcionáló kanapémon, aztán szinte azonnal elaludtam.

Akkor már egy éve dolgoztam munka mellett a Mókusban, kezdtem teljesen kimerülni az alváshiánytól. Azzal még kiegyeztem, hogy hétvégenként nem tudtam eljárni a barátaimmal szórakozni, az azonban már fájóbb pont volt, hogy valószínűleg a kommunikáció hiánya miatt szépen lassan kezdtek elpárologni az életemből. Egyre kevesebben kerestek, egyre ritkábban hívtak a közös programokra, ráadásul a csapat nagy része stabil kapcsolatban élt és a családalapításon, vagy épp egy újabb gyereken gondolkodott.

Én nem dilemmáztam ezen, húszéves koromtól kezdve rendes párkapcsolatom és családom sem volt. Akkor haltak meg a szüleim Debrecen környékén, épp hazafelé tartottak a Virágkarneválról. Állítólag apu elaludt a volánnál, nekiment egy fának, mire az autó rommá tört. Sosem mertem megnézni a helyszínen készített fotókat, pedig tele voltak velük az újságok. Saját házunk nem volt, az albérletet akkor még nem tudtam volna egyedül fizetni, úgyhogy átmenetileg a nagynénémhez költöztem.

Az egyetlen élő rokonomhoz.

Már két-három hét után sejtettem, hogy semmi jó nem fog kisülni az odabútorozásból, de sajnos nem volt mit tenni. Teri néni kedves volt, amikor átjött hozzánk vasárnaponként ebédelni, de az otthonában igazi szörnyeteggé változott. Ha ideges volt csapkodott, tányérokat tört, egyszer még a tévét is kidobta az ablakon. Ha megnyitottam a csapot az volt a baj, ha késő értem haza az, de még azért is én voltam a gonosz, ha egy hónapban többet adtam bele a rezsibe.

Négy évig ment ez így.

Miután lediplomáztam és nagy nehezen felvettek a hivatalba, az első dolgom volt, hogy keressek magamnak egy saját otthont, ahol azt csinálok, amit szeretnék, és ami nem utolsósorban mentes Teri néni levendulás légfrissítőitől. A rám hagyott örökség pont elég volt egy pici lakás kezdőrészletére, és miután a bankok szemében már megbízható, tisztességes hivatalnok voltam, megkaptam a hitelt. Harminc négyzetméter, húsz év törlesztés, ócska környék, ráadásul földszinten. De legalább a saját magam ura lehettem. A költözésem után néhány hónappal Teri néni meghalt egy agyvérzés következtében, de még egy árva porcelán nippet sem hagyott rám.

Ekkorra maradtam teljesen egyedül.      

Amikor felébredtem a délutáni szundításból, az esti híradó ment a tévében. Noémi fényképét mutatták, a bemondónő arra kérte a lakosságot, hogy aki látta őt, azonnal hívja a rendőrséget. Még mindig hihetetlen volt számomra az egész.

A gyomrom nagyokat korgott, reményvesztve sétáltam a hűtőszekrényhez. Pontosan tudtam, hogy egy fél doboz margarinon és lejárt szemcseppen kívül semmi ehető sincs benne, mégis kinyitottam. A szekrényben még akadt egy-két eldugott zacskós leves, ám mielőtt kibonthattam volna, valaki dörömbölni kezdett az ajtómon. Reménykedtem benne, hogy abbahagyja, nem volt valami strapabíró a záram, ám az ütemes kopogás nem szűnt.

– Nyissa ki, rendőrség! – szólt egy mély, határozott hang a küszöbön túlról.

Fogalmam sem volt, mit akarnak tőlem este hét órakor, de amennyi sötét alak lakott a házban, semmin sem lepődtem meg. Amikor elfordítottam a kulcsot, egy férfi egészen egyszerűen rám rúgta az ajtót, majd miután felráncigált a földről, megbilincselt. Azt hittem, mindkét karom kiszakad a helyéről, olyan vehemenciával esett nekem.

Amikor érzékeltem, mi történt valójában, az egyenruhás a fejemet a falhoz szorítva kiszólt a folyosóra.

– Elkaptam!

Néhány másodperccel később Breitner jelent meg az ajtóban, arcára kaján, visszataszító vigyor ült. Gyulai mögötte állt, szigorú arccal nézett végig rajtam.

– Zsófia – mondta Breitner. – Maga tényleg azt hitte, hogy ennyire hülyék vagyunk? Letartóztatom gyilkosság megalapozott gyanúja miatt.

 

 

A bilincs szorította a kezemet, ráadásul baromi hideg volt az ablaktalan helyiségben, ahová Breitner bekísért, jobban mondva betaszigált. Úgy bánt velem, mint egy kóbor kutyával, aki ellopta a frissen vágott disznó legfinomabb részeit. Nem tudom, melyik rendőrkapitányságon lehettem, annyira elképzelhetetlennek tűnt minden.

– Meséljen – mondta Breitner, majd nagyot kortyolt a kávéjába.

Gyulai főhadnagy szótlanul ült mellette.

– Fogalmam sincs, miről beszél – feleltem.

– Arról, hogy megölte a munkatársát. Valahogyan eltette láb alól, félbevágta a szívét, és behajította azt egy konténerbe.

– Én nem…

– Jobb, ha vallomást tesz, a saját dolgát könnyíti meg – mondta Gyulai végtelenül nyugodt hangon.

– Én nem öltem meg senkit.

– Nem? – csattant fel Breitner. – Mit keresett a gyilkosság éjszakáján a konténer környékén? Tudja, hogy az utcában van egy térfigyelő kamera? Amikor délután újra megnéztem a felvételeket, azonnal feltűnt az ormótlan cipője. Otthon volt, mi?

Breitnernek igaza volt, a cipő tényleg nem volt a legszebb darab, de nagyon szerettem. A pultban magas sarkúban kellett dolgozni, jól esett utána egy kipárnázott félcipőbe bújni, hivatalnokként nem voltam hozzászokva, hogy egész nap talpon legyek.

– De én nem… – próbáltam érvelni, de tudtam, hogy felesleges.

– Nem? Nem maga volt, Zsófia?

Breitner csak úgy köpte a szavakat.

– Már akkor gyanús volt, amikor először megláttam. Úgy nézett ki, mint aki napok óta nem alszik, ráadásul a hivatalba is későn érkezett. El kellett simítani a terepet? Hová rejtette a holttestet?

– Nem én öltem meg! – kiáltottam.

Arcomon folytak a könnyek, a bilincs addigra sebesre dörzsölte a kezemet. Breiter úgy magasodott fölém, mintha többméteres óriás lett volna.

– Nem? Akkor mégis mit keresett Kispesten? Arra volt dolga?

Nem titkolózhattam tovább.

– Igen. Hétvégenként a Mókusban dolgozom.

Breitner egy pillanatra elgondolkozott, aztán ugyanazon a kényszerítetten nyugodt hangján folytatta.

– Érdekes. Jártunk a kávézóban, de nem emlékszem, hogy láttam volna. Ön igen, kolléga? – fordult Gyulai felé.

– Nem – felelte a férfi.

Láttam a szemében, hogy megsajnált.

– Azért nem, mert a főnököm elküldött. Feketén dolgozom ott, hogy fizetni tudjam a lakáshitelt. Be tudom bizonyítani, van a lakásomban két váltás munkaruha. Amióta elvettek minden pótlékot és lecsökkentették a bérünket, muszáj másodállást vállalnom, különben mehetnék a híd alá. A fizetésem nem elég, a hitel törlesztője pedig folyamatosan emelkedik. Kérem, ha ez kiderül, elveszik tőlem az otthonomat és a hivatalból is kirúgnak. Senkim sincs, akihez mehetnék.

– Tehát illegálisan dolgozik a Mókus presszóban – nyugtázta a nő.

– Breitner nyomozó, kijönne velem egy pillanatra? – kérdezte Gyulai.

Nem tudom, meddig maradtam egyedül a sivár helyiségben, de nekem óráknak tűnt. Amikor a nyomozók visszajöttek, egy egyenruhás rendőr is velük volt.

– Vegye le róla a bilincset – mondta neki Gyulai.

Miután ez megtörtént, letett az asztalra egy csésze gőzölgő kávét és néhány papír zsebkendőt. Breitner cüccögött és a fejét csóválta, láthatóan nem volt ínyére a dolog, hogy a továbbiakban nem kezelhet erőszaktevő bűnözőként. Megtöröltem az arcomat, kifújtam az orrom, majd értetlenül néztem a nyomozókra.

– Beszélgettünk egy kicsit magáról, kedves Zsófia. Elhisszük, hogy nincs köze Noémi eltűnéséhez, viszont az illegális munkavállalást sajnos jelentenünk kell – kezdte Gyulai.

Összepréseltem az ajkaimat, hogy ne lássák a remegését.

– Értem – nyögtem ki nagy nehezen.

– Azonban tekintettel a nehéz helyzetére, talán kivételt tehetünk. Persze csak abban az esetben, ha hajlandó együttműködni velünk.

– Hajlandó együttműködni velünk? – vette át a szót Breitner.

A kávéért nyúltam, de elhúzta előlem.

– Majd a kérdés megválaszolása után.

– Igen – feleltem.

Nem tudtam, mire bólintok rá, de éreztem, hogy nincs más választásom.

– Nagyon jó. Az alku köztünk marad, nem beszélhet róla senkinek. A hatóságoknak sem. Ha kiderül, hogy bárkinek is kifecsegett valamit, azonnal értesítjük a munkáltatóját, és személyesen gondoskodom róla, hogy az életben ne jusson többé rendes álláshoz. Értjük egymást? – kérdezte Breitner.

Egy pillanatra sem vette le rólam a tekintetét.

– Igen – feleltem bizonytalanul.

– Remek – bólintott, majd elém csúsztatta a már csak langyos kávét.

Soha nem esett még olyan jól a koffein, mint akkor. A kávé íze rettenetes volt, az alján leülepedő port nem tudtam felkeverni a pálcikával, de kissé átmelegített és legalább tarthattam valamit a kezemben, amibe kapaszkodhattam.

– Nemrég telefonáltak a laborból, hogy a munkatársa DNS-e megegyezik a félbevágott emberi szerv DNS-ével. A kollégája minden kétséget kizáróan halott, már csak az a kérdés, hol a holttest és ki a tettes.

– Hogyan? – kérdeztem.

Kirázott a hideg Breitner tárgyilagosságától.

– Ugyan már, a jelek egyértelműek voltak. A körözést csak a papírforma miatt adtuk ki, a kezdetek óta gyilkossági ügyben nyomozunk. Aki ilyet csinál, az nem tréfál.

Hang nélkül figyeltem, felváltva néztem Breitner kígyószemét és Gyulai együttérző arcát. 

– És itt jön a képbe maga – vette át a szót Gyulai. – Alapos gyanúnk van feltételezni, hogy a gyilkost a hivatal falai közt kell keresnünk. Van néhány olyan információ, amit egyelőre nem osztottunk meg a sajtóval. Az egyik ilyen dolog a névjegykártya, amit az áldozat kardigánjába csomagolva találtunk. A tettes a hátulján üzenetet is hagyott, de erről inkább hallgattunk. Az áll rajta, hogy sok szeretettel a kollégáknak. Gondolom, tudja, hogy hamarosan új névjegyeket kaptak volna.

– Igen. Legalábbis azt rebesgették a folyosón.

– Egységesen ötven darabot nyomtattak a referenseknek, százat a vezetőknek. A tényállás viszont az, hogy mindenkiéből hiányzik egy darab.

– Ezért zárták le a nyomdát?

– Igen.

– És én miben tudnék segíteni? – kérdeztem.

– Arra is rá fogunk térni. Voltak az áldozatnak haragosai? – kérdezte Breitner.

– Nem hiszem. Noémi csendes lány volt, általában kimaradt a konfliktusokból, bár nem nagyon ismertem. Néhányszor együtt kávéztunk, de mindig Kardosnéval járt ebédelni.

Igazából nem csak ebédelni járt vele, hanem mindenhová, olyanok voltak, mint az ikrek: ugyanazokban a boltokban vásároltak, ugyanazokat a szavakat használták, de még az is előfordult, hogy közös nyaralást szerveztek. A legapróbb titkokat is tudták egymásról. Olyannyira szimbiózisban éltek, hogy amikor Kardosné szemüveges lett, pár hétre rá Noémi is. Egyedül abban különböztek, hogy Kardosné megszállott fogyókúrázóként állandóan diétázott, akár az egészsége árán is meg akart szabadulni az általa feleslegesnek vélt tíz kilótól, a legvadabb étrendeket is vakon követte.

– Már beszéltünk az asszonnyal, meglehetősen maga alatt van – mondta Gyulai. – De most térjünk a lényegre. Azt szeretnénk, ha titokban megfigyelné a munkatársait. Egy-egy elejtett utalás, gyanús jel, valami, amiben megütközik. Nem bánnánk, ha olykor elmenne szórakozni is a kollégáival, egy-két pohár után gyakran megered az ember nyelve. Hacsak nincs lényegi információja, ne keressen minket, majd mi jelentkezünk. Ne feledje, bárki gyanús lehet, a takarítónőtől elkezdve a hivatal vezetőjéig.

– Kémkedjek utánuk? – kérdeztem megdöbbenve.

– Amennyiben nem szeretne az utcára kerülni – vágta rá Breitner szenvtelenül.

– És ha lebukom? Úgy értem, én sosem voltam jó az ilyesmiben.

– Ha jól emlékszem, néhány órája rezzenéstelen arccal hazudott nekem, kedves Zsófia. Tartok tőle, hogy megvannak a képességei.

Természetesen belementem az alkuba, de már előre rosszul voltam a gondolattól, hogy érdekből kell barátkoznom olyan munkatársakkal, akikkel nem tartózkodom szívesen egy bolygón sem, másrészt pedig úgy éreztem, elárulom azokat, akiket szeretek.

– Egy valamit nem értek – mondtam. – Ha engem észrevettek a biztonsági kamerás felvételen, miért nincs még meg az elkövető?

Breitner szólásra nyitotta a száját, de Gyulai megelőzte.

– A felvételek igen rossz minőségűek, ráadásul szakaszosan rögzítenek.

– Értem – nyugtáztam.

Tehát megúszhattam volna, ha mindez néhány órával előbb történik. A gyilkost felveszi a kamera, se perc alatt megtalálják, én pedig zavartalanul folytatom a munkát a Mókusban.

– A kávézót viszont nem tudom otthagyni, fizetnem kell a számláimat – jelentettem ki erőltetett magabiztossággal.

– Rendben – bólintott Gyulai.

Sóhajtottam, majd megittam az addigra már teljesen hideg kávé maradékát.