Szabó Krisztina: Tempus (részlet)

A VII. Aranymosás Irodalmi Válogató pályázati anyaga

*

I. rész
Tempus rerum imperator

1. fejezet
Alice

A nyomomban voltak.

Minden új világ így kezdődött.

Cipőm talpa visszhangot verve csattant a betonon, miközben lélekszakadva menekültem.

Úgy ismertem a környéket, mint a tenyeremet, és bár nagyrészt ismerős épületek köszöntek vissza rám, egy-két dolog mégsem stimmelt. Korábban ezt az utcát is egy-egy gázlámpára hasonlító oszlop díszítette, most viszont csupán a sötéten ásítozó, olykor bedeszkázott ablakok és a konténerek néztek vissza rám. A cirádás, szobrokkal díszített homlokzat a múlté lett, helyette minden felületet egyszínű, unalmas vakolat borított. A lemenő nap fénye néhány perce még bekúszott a lepusztult irodaépületeket elválasztó sikátorokba, most viszont mintha az egész város fölé sötét kupolát húztak volna, hogy arra kivetítve reklámokkal bombázhassák a járókelőket. A holografikus karakterek időről időre kihajoltak és megvilágították a kisebb utcákat.

Bár épp senki sem járt a közelben, könnyedén el tudtam képzelni, mi mehetett végbe a zsúfoltabb helyeken – a gazdag üzletember egyik pillanatban még a limuzinja hátuljában üvöltözik az asszisztensével, a következőben pedig fáradtan tart hazafelé az egész napos gyári munkából. A szupermodell a kamerák kereszttüzéből hirtelen kassza mögött találja magát, ahol senki sem nézi meg jobban magának, holott külsőre mit sem változott. Csak én maradtam ugyanolyan. És persze az üldözőim.

Nem kockáztattam. Hiába égtek az izmaim és szúrt a tüdőm, nem lassítottam, csupán némán isteni közbeavatkozásért imádkoztam. Nyílt volna meg mögöttem a föld, fagyott volna meg az egész világ, hogy én tudjak mozogni, tört volna ki zombi-apokalipszis, hogy az élőhalottak rávessék magukat az üldözőimre…

Hirtelen lefékeztem és éles jobb kanyart vettem, amitől majdnem elvesztettem az egyensúlyomat. Zsákutca. Az előbb még itt nyílt az átjáró a sugárút felé. Dühösen visszafordultam a keskeny sikátorba, amelyen eddig rohantam. A távolban mozgást láttam, ám szerencsére elég messze jártam ahhoz, hogy ez a kis botlás ne taszítson a kommandósok karjába. Ismét felvettem a hosszú távon is tartható leggyorsabb tempómat.

Rohamosan fáradtam. Szúrt az oldalam, és éles fájdalom hasított a bokámba. Nem lett volna szabad ennyit lustálkodnom az elmúlt hetekben. Csak hát olyan sokáig kerülte a világot a változás, hogy már-már felébredt bennem a remény…

Majdnem egy teljes hónap telt el csendben, nyugalomban. A leghosszabb időszak azóta, hogy több mint egy éve, egy átbulizott éjszaka után hirtelen megremegett az egész világ. És nem, nem másnaposság okozta, földrengést sem jegyeztek fel – akkor éltem át életem első változását.

Előtte teljesen normális életet éltem. Dolgoztam, együtt éltem Adammel. Ami azt illeti, a sorsdöntő nap előestéjén pont az eljegyzésünket ünnepeltük a munkahelyi barátnőimmel. Az életem… hát, ha eseménytelenül nem is, határozottan egyszerűbben telt. Aztán hirtelen minden megváltozott, és amikor azt mondom, minden, azt úgy értem, hogy az egész életem a feje tetejére állt.

Az utcák nem oda vezettek, ahová korábban, a főtérről eltűnt a szökőkút, a helyébe egy számomra ismeretlen ember szobra került, a járókelők teljesen más divat szerint öltözködtek. A korábbi ismerősök most értetlenül néztek rám, amikor rájuk köszöntem. Otthon kiderült, hogy valaki más lakik a lakásunkban, és megfenyegetett, hogy rendőrt hív, ha nem tűnök el azonnal. Az emberek többsége megfeledkezett rólam és a korábbi világról, csak én emlékeztem mindenre. Már nem számoltam, hányszor történt meg mindez. Életem egyetlen biztos pontját az előbb vagy utóbb felbukkanó fekete ruhás alakok jelentették.

Most lemaradni látszottak, így hamarosan lelassítottam. Már megtanultam, hogy nem a futás a menekülés legjobb módszere. Ha az ember tényleg meg akar szabadulni az üldözőitől, el kell bújni valahova. Olyan helyre, ahol még csak véletlenül sem találják meg. A konténertől elkezdve a kómába esett beteg szobájának szekrényéig mindenhol meghúztam már magam annyi időre, hogy feladják a keresésemet.

Elképzelésem sem volt, hogyan képesek rögtön a változás után rám bukkanni. Talán, amikor megváltozik a körülöttünk lévő világ, az olyan biztos pontok, mint én, valamiféle mérhető energiát bocsátanak ki? Vagy nem én vagyok az egyetlen, akit be akarnak gyűjteni, és csak ilyenkor mozgósítják az embereiket? Nem szándékoztam bevárni őket, hogy megkérdezzem.

Körülbelül egy háztömbnyi kocogás után behúzódtam az egyik mobil WC mögé, hogy pihenjek pár percet, és kitaláljam, merre tovább. Az égszínkék bódéból orrfacsaró bűz áradt, amiből rögtön tudtam, hogy ez itt nem a környezettudatos, pedáns emberek világa.

– Fúj! – öklendeztem halkan.

Úgy tűnt, két lehetőségem van. Vagy megpróbálok bejutni az egyik elhagyatott épületbe, vagy a tőlem néhány utcányira húzódó sugárút felé veszem az irányt – és reménykedem, hogy még mindig ott van. A második opció kockázatosabb volt, mert ha nagyobb változás történt a környéken, könnyen zsákutcába futhatok. Ha viszont minden olyan, vagy legalábbis majdnem olyan, mint az eggyel korábbi változáskor, gond nélkül elvegyülhetek a tömegben. Belógok az egyik moziba, és az épp aktuális kasszasiker elszórakoztat addig, amíg felhagynak a keresésemmel. Na, tessék, máris van tervem! Azt nem mondom, hogy bombabiztos, de a semminél jobb. Talán még segítségre is számíthatok a járókelőktől, ha mégis utolérnek.

Felkeltem, és a kapucnimat a szemembe húzva továbbindultam. Két utcával odébb megütötte a fülemet a távolban nyüzsgő tömeg hangja. Halk, ám mély sóhajtást hallattam. Már csak néhány lépés, és…

A szemem sarkából láttam, ahogy valami megmoccan a kukák mellett. Odakaptam a fejemet, és láttam, hogy valaki vontatott mozdulatokkal kiegyenesedik. Ijedtemben ugrottam egyet.

– Basszus! – szaladt ki belőlem, és akaratlanul is lelassítottam.

Amennyire a gyér megvilágításban meg tudtam állapítani, csak egy hajléktalan lány hozta rám a frászt.

– Van egy kis apród? – kérdezte. – Olyan éhes vagyok…

Már épp válaszolni akartam, amikor rájöttem, hogy valami nem stimmel. A kora lehetett volna az első árulkodó jel, ám ezt még ráfoghattam a rossz látási viszonyokra. A tökéletes artikulációjára is illett volna azonnal felfigyelnem. Az viszont talán még egy óvodásnak is feltűnt volna, hogy az égvilágon senki sem kéreget egy tök üres sikátorban.

Sprintelni kezdtem, de csak pár lépésnyire jutottam, amikor nagydarab, kommandós ruhába öltözött férfi tűnt elő a semmiből, és megpróbálta az utamat állni. Egy gyors mozdulattal kicseleztem, és megállás nélkül rohantam tovább.

Nem jutottam messzire, a hajléktalan lány elállta az utamat. Próbált megállítani, de mivel már lendületben voltam, úgy döntöttem, inkább felgyorsítok, a legjobb védekezés a támadás. Belecsapódtam, és szerencsétlen lány a földre zuhant. Mintha reccsenést is hallottam volna, nem tudom, a fájdalommentes esésre összpontosítottam. Gurultam kicsit a földön, aztán felpattantam, és továbbrohantam.

Egyre több feketébe öltözött alak bukkant fel minden irányból, és bár az elmúlt évben mindenféle értelemben hatalmas fejlődésen mentem keresztül a veszély elkerülése terén, ekkora túlerővel szemben esélyem sem volt. Bevittem ugyan egy-két fájdalmasnak tűnő ütést, és sikerült még néhány méterrel közelebb jutnom a népes sugárúthoz, a szabadság mégis elérhetetlen távolságban maradt.

Valaki megrántotta a vállamat, és erős ujjak kulcsolódtak a csuklómra. Egyszer még sikerült kiverekednem magamat a kommandósok szorításából, mielőtt végleg elkaptak. Legszívesebben sikítottam, segítségért kiáltoztam volna, csakhogy tudtam, hiába. Legfeljebb annyit értem volna el, hogy valami dajkamesével leszerelik a segítségemre sietőket, akik végül felvont szemöldökkel távoznak.

Felhagytam a küzdelemmel, igyekeztem tartalékolni az erőmet, hátha az elkövetkezendő percekben soha vissza nem térő alkalom nyílik a szökésre. Egyszer már történt ilyesmi, bár akkor nem kellett ekkora túlerővel szembeszállnom.

Egy ázsiai vonásokkal rendelkező, nagyjából velem egyidős fiú kérdezett valamit az egyik kommandóstól, aki ugyanolyan hangerővel válaszolt neki. Ugyan egyetlen szó sem jutott el hozzám, mégis az volt az érzésem, hogy a főnöknek tűnő, korombeli férfi meg akar bizonyosodni a kilétemről. Bólintott egyet, majd odafordult hozzám.

– Örülök, hogy végre személyesen is találkozhatunk, Alice!

– Én is – feleltem gúnyosan –, de épp nem érek rá, úgyhogy…

– Csak beszélgetni szeretnénk – győzködött, ám óvatosnak tűnt.

– Anyám mindig azt mondta, hogy ne álljak szóba idegenekkel. Segíthetek még valamiben, esetleg?

Őszintének tűnő félmosoly jelent meg az arcán, majd megfordult, intett az embereinek, és elindultunk. Mármint, ők indultak el, én egy tapodtad sem mozdultam, úgyhogy magukkal ráncigáltak. Amikor egyértelművé vált számomra, hogy innen nincs menekvés, dührohamot kaptam. Nemcsak barátságtalan szavak hagyták el a számat, rúgkapáltam és a karomat rángatva igyekeztem kiszabadulni. Hiába küldtem el őket egyesével melegebb éghajlatra, végül viszonylag gyorsan sikerült betuszkolniuk a szürke furgon hátuljába. Hosszasan kocsikáztunk, mire rájöttem, merre tartunk. Abba a hatalmas, fehér épületbe vittek, amit a környék legmagasabb dombjára építettek. Úgy láttam, ezernyi ablak díszíti az oszlopos központot, az üvegpanelek vakítóan verték vissza a ragyogó napsütést.

Egész úton egyetlen szót sem szóltak hozzám, és ezt nem is bántam. Kellett pár perc, hogy lenyugodjak és összeszedjem a gondolataimat. Bár rengetegszer elképzeltem már, mi lenne, ha elkapnának, most, hogy megtörtént, mégis tanácstalan voltam. Az határozottan nem szerepelt a terveim között, hogy félőrültként rúgkapálok. Igazán viselhettem volna méltósággal is az elfogásomat. Így is sikerült egy évig, három hétig és öt napig elkerülnöm őket.

Rengeteg ellenőrzőponton léptünk át, mire az épület közelébe jutottunk, mintha egy szigorúan titkos ügyekkel foglalkozó katonai bázisra tartanánk. Persze, valószínűtlennek tűnt, hogy valóban a katonaság fogott el. Az elmúlt évben rengeteg lehetséges világot láttam, és jó néhányban erős katonai felügyelet alatt tartották a lakosságot, mégsem akartak elfogni egyik alkalommal sem. Ezek viszont minden egyes változás alkalmával felbukkantak. Csak abban reménykedtem, hogy nincs valami idióta, fontoskodó nevük, mint például a Változásügyi Főfelügyelet. Erre a gondolatra majdnem felvihogtam, de az utolsó pillanatban sikerült visszafojtanom a röhögést, és végül csak féloldalas, torz mosoly ült ki az arcomra.

Egy örökkévalóságba telt, mire végre kiszállhattam a járműből, és akkor sem maradtam sokáig a szabad ég alatt, azonnal továbbindultunk a sötéten ásítozó bejárat felé. Amikor beléptem, először semmit sem láttam. Jó néhány másodpercbe telt, mire a szemem hozzászokott a rosszabb fényviszonyokhoz.

A beléptetőkapun túl tágas, oszlopos csarnok húzódott, viszont ahhoz, hogy oda bejussunk, át kellett kelnünk még egy nagy ellenőrzőponton. Az őr piszmogott, mintha szándékosan minden apró szabályhoz tartaná magát. Amikor rájöttem, hogy hosszasan ott fogunk ácsorogni, inkább módszeresen szemügyre vettem a helyiség minden egyes apró részletét, nehogy belehaljak az unalomba.

*

2. fejezet
Caleb

Még sosem hoztak elénk bilincsben senkit.

Persze, olyanról sem hallottam ezelőtt, akinek egy éven keresztül sikerült elmenekülnie a Tempus ügynökei elől, a többség megváltásként fogadta őket. Az egyenruhások láttán megértették, hogy nincsenek egyedül és nem őrültek meg, pont az ellenkezőjéről van szó, ők azok, akik képesek ép ésszel átvészelni, ahogyan a világ újra és újra megtébolyodik.

Öt szinttel a felszín alatt végeztem a munkámat a hegy gyomrába vájt épületkomplexumban. Felnéztem az íróasztalomról. Hosszúkás, téglalap alapú teremben üldögéltem a többiekkel, akiket szintén aznapra osztottak be aktatologatásra. A termet szuperbiztosra tervezték. Ez egyrészt azt jelentette, hogy mélyen a hegy gyomrában helyezkedett el, és ablakok hiányában mesterséges fényforrások világították be a termet, másrészt pedig azt, hogy az ajtó előtt őrök álltak, és minden ki- és belépőt alaposan szemügyre vettek, sőt, akár át is kutattak, pedig az emeleti bejáratot kártyás biztonsági rendszer védte.

Hátul ültem, mint mindig. Innen jól láttam a többieket, és tulajdonképpen egy kis nyugalmat is élvezhettem, mivel a többségnek nem akaródzott egészen idáig elsétálni. Az volt a céljuk, hogy minél gyorsabban bepötyögjék, kinyomtassák, és kézjegyükkel ellátva leadják a jelentéseiket. Hiába digitalizáltak szinte mindent, a Tempusnál semmit sem bíztak a véletlenre, digitálisan és papíralapon is be kellett nyújtani mindent.

A helyiség tökéletesen ingerszegény volt. Fehér falak, egyforma íróasztalok, székek, számítógépek és nyomtatók. Még egyentollakat is kaptunk. Biztonsági okokból az óránkat és a ruhánkat leszámítva semmit sem hozhattunk magunkkal. Nyilván halálra akartak untatni bennünket, ha nem végezzük a munkánkat. A hatékonyság fokozásáért bármit…

Amikor széles, fekete karórám képernyőjén felvillant a csapatok visszaérkezését jelző üzenet, nem kellett kétszer végiggondolnom, hogy kinyújtóztassam-e elgémberedett tagjaimat. Gyűlölöm az irodai munkát. Egész nap adatlapokat kitölteni és jelentéseket fogalmazni felér a kínzással. Ennél még az is jobb, amikor az újoncokat kell kiképeznem. Szerencsére az elméleti oktatást nem szokták rám bízni. Csak egyszer próbálkoztunk meg vele, nem állítanám, hogy fényesen sikerült. Tizenöt perc alatt eldaráltam minden tudnivalót. További hatvan másodperc alatt megválaszoltam a kérdéseket is. A harmadik „Erről szól a Szabályzat x. pontja.” után a hallgatók elvesztették minden lelkesedésüket. Az egész ottlétem felesleges időpocsékolásnak tűnt. Ha vennék a fáradságot, és végigrágnák magukat a Szabályzaton… De nem, ezeket csak az érdekli, miért nem mehetnek az időben vissza, esetleg előre, mikor vehetnek részt éles bevetésen, és mit kell tenniük, hogy előléptessék őket az ügynökségen belül. Mintha ez az egész csupán szórakozás vagy egyfajta karrierépítési lehetőség lenne! Csakis és kizárólag azért vannak elfogadható Tempus ügynökeink, mert aki hosszú távon nem bírja a kiképzést, legfeljebb a konyhára juthat be.

Az őrök nem kérdezősködtek, ez persze nem lepett meg. Háborítatlanul sétáltam el a liftig, amely aztán felrepített az öt végtelenül magasnak tetsző emeleten át a „földszintre”. Csak azért nevezzük így, mert onnan nyílik a Tempus központjaként szolgáló épületegyüttes főbejárata. A fehér falak, a hatalmas oszlopok és a rengeteg csillogó ablaküveg már önmagában is impozáns látványt nyújt, ám az egyszeri bámészkodónak fogalma sincs róla, hogy a valódi munka a mélyben zajlik. A komplexum nagy része a felszín alatt húzódik, és sokkal kiterjedtebb, mint azt első ránézésre gondolnánk.

Épp abban a pillanatban léptem ki a felvonóból, amikor az ügynökök megálltak a lánnyal az ellenőrzőponton.

Alice O’Brien.

Összehúzott szemmel végigmértem. Nem tudtam eldönteni, hogy csalódást okozott-e nekem vagy sem. Jó néhány irreális elvárásom akadt vele kapcsolatban. Szerettem őt egyfajta femme fatale-ként elképzelni, olyasvalakiként, aki egyetlen mozdulattal képes kiütni egy egész csapatnyi támadót, hogy aztán megigazítsa a haját, és úgy tegyen, mintha mi sem történt volna. Csak egy fiatal lányt láttam szakadt farmerben, szürke pulóverben és fekete mellényben. Nem volt lélegzetelállítóan gyönyörű, és nem lengte körül misztikus aura. Átlagos, szőke lánynak tűnt, aki bosszús arckifejezéssel, némán tűrte, hogy az ügynökök magukkal hurcolják erre az idegen helyre.

Az őr hosszasan piszmogott a csapat beléptetésével.

– Ne rángass már! – méltatlankodott Alice, amikor az egyik mellette álló ügynök, Davies, közelebb tessékelte a pulthoz.

– Mindenkinek könnyebb lenne, ha nem ellenkeznél – sóhajtotta Davies.

Alice egy ideig nem reagált, szemöldökét összehúzta, gondolkozott. Látszott rajta, hogy nincs ínyére a helyzet, nem akarta, hogy bármilyen adatot rögzítsenek róla. Nem ő az egyetlen, aki ennél a résznél vonakodik, rajta mégis olyasfajta ösztönös idegenkedés látszott, ami másokon soha. Végül kényszeredett mozdulattal Davies orra alá dugta megbilincselt csuklóját.

– Legalább elengednél?

Davies a parancsnokára, Junra nézett, ő pedig biccentett. Lekerült a bilincs, és Alice máris készségesebbnek bizonyult. Az arcára kirajzolódó düh és türelmetlenség helyét ezután teljes közöny vette át, és ha nem kellett aktívan közreműködnie, a plafont bámulta. Mintha tökéletesre faragott maszkot húzott volna magára, amelyen egyetlen aprócska érzelem sem szökhetett át.

Végül minden adminisztrációval végeztek, és a csapat elindult befelé. Amikor Alice belépett az előcsarnokba, tekintetünk egy pillanatra találkozott. Csupán egyetlen másodpercig tartott az egész, és rögtön el is fordult, mintha meg sem látott volna. Azonban tudtam, hogy észrevett. Hirtelen megváltozott a szeme – az érzelemmentes, már-már üres pillantás helyét enyhe döbbenet vette át.

Önkéntelenül a homlokomat ráncoltam. Felismert volna? Nekem nem tűnt ismerősnek. Rengeteg emberrel találkoztam már életem során, nem emlékezhettem mindegyikükre. Láthatott valamelyik bevetésen. Talán ő is egy volt a járókelők közül, akikről azt hittük, hamarosan úgyis minden emléküket felemészti a konverzió.

Sokakat megismerhettem volna, ám szinte sosem figyeltem a körülöttem lévő idegenekre. Amíg a bevetések zajlottak, fel tudtam idézni a legtöbb ember vonásait, viszont abban a pillanatban, amint feleslegessé vált ez az információ, igyekeztem megszabadulni tőle. Nem akartam olyan emberek arcát látni magam előtt, akikkel még csak véletlenül sem szabad megismerkednem, hiszen a következő héten, napon, vagy akár órában az egész életük megváltozik, és könnyen megeshet, hogy azt sem tudják majd, láttak-e már azelőtt valaha.

Természetesen nem mindenki gondolkozott úgy, mint én. Voltak, akik sportot űztek abból, hogy minél több emberrel megismerkedjenek, sőt, olyanok is akadtak, akik kifejezetten arra utaztak, hogy ágyba vihessék a kiszemelteket. Hazudnék, ha azt állítanám, velem nem történt meg, hogy olyasvalakivel kezdtem, akiről tudtam, a következő pillanatban teljesen megváltozhat, de egy-két csalódás elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy többet ne próbálkozzam ilyesmivel. Arra viszont egészen biztosan emlékeznék, ha akár csak egy szót is váltottam volna ezzel a lánnyal. Minden ismerősöm kínzó pontossággal belevésődött az agyamba – nem számított, hogy állandó vagy futó ismeretségről volt szó.

Akármit is vártam Alice O’Brientől, annyi biztosnak tűnt, hogy nem a lenyűgöző képességeinek köszönhetően került el eddig bennünket, egyszerűen csak szerencséje volt. Nem tudtunk – vagy inkább nem akartunk – elegendő ügynököt mozgósítani ahhoz, hogy teljes mértékben kiiktassuk a véletlen szerepét. Azt viszont még mindig nem értettem, miért volt olyan fontos behozni őt. Rengeteg embert kellett átcsoportosítanunk az akcióhoz, sőt, még a zöldfülűek közül is bevetettünk jó néhányat. Persze nem én hozom meg a döntéseket, hanem…

– Anya! – mosolyodtam el ártatlanul, amikor valaki mellém lépett.

– Mit csinálsz itt, Caleb? – kérdezte anyám összehúzott szemmel. – Azt hittem, ma végre behozod az elmaradásodat.

– Így is van. Csak gondoltam, kinyújtóztatom a lábamat.

– Pont akkor, amikor visszaértek Alice-szel…

– Kellemest a hasznossal – vontam meg a vállamat. – Kíváncsi voltam, milyen.

– A hallottak alapján goromba – felelte. Davies odalépett hozzá, hogy a fülébe súgjon valamit. Bólintott egyet, majd visszafordult hozzám. – Mennem kell. Ne nyújtóztasd túl sokáig a lábad! Este találkozunk!

Nem feleltem, csupán bólintottam. Az örökké elfoglalt Evelyn Waller. Csodálkoztam is, hogy megszakította a napi programját, és személyesen jött le megnézni Alice érkezését, főleg, hogy később úgyis az irodájába viszik majd.

Próbáltam ugyan objektív maradni, mégis fájt, hogy én nem vehettem részt a bevetésen. Én vagyok az egyetlen, aki itt nőtt fel, aki tudta mindazt, ami a többi embert derült égből villámcsapásként érte. Ez egyben azt is jelentette, hogy a vén rókákat leszámítva én voltam az egyik legtapasztaltabb ügynök a Tempusban. Mégsem osztottak be a mai akcióra. Talán épp azért esett olyan rosszul a döntés, mert egyáltalán nem értettem az okát.

Egy darabig még a gondolataimba mélyedve álldogáltam, ám egyre többen vetettek rám furcsa pillantásokat, úgyhogy végül sarkon fordultam, és beszálltam a liftbe.

Bár legszívesebben magam mögött hagytam volna az épületet, ideje volt folytatni a munkát.

*