Szabó Enikő: Jégvirág az esőben

− Mi van veled? – hallottam a mély hangot, ami azt jelentette, a mögöttem becsapódó ajtón kijutott Áron, hogy folytassa az épületben megkezdett faggatást.

– Semmi – ismételtem magam egyre türelmetlenebbül, és a cigim végéről lepattintottam a hamut. Áron a TV ON Stúdió hátsó bejáratánál ért utol. Hozzám dobta a bőrkabátom, amit lassú és megfontolt mozdulatokkal vettem fel. Sajgott az egész testem, nem volt olyan porcikám, ami ne fájt volna. Ilyen ez, ha az ember hazalátogat a részeges ex-zsaru apjához, aki még mindig azt hiszi az egyetlen fiáról, hogy az tizenkét éves és nem üt vissza. Nos, eltelt nyolc év. Én meg visszaütöttem, mire kaptam még egyet, végül az egész őrületet apa és köztem anya zokogása tudta leállítani. Mint mindig.

Áron, aki az AnOther rockbandánk menedzsereként tisztában volt mindannyiunk átlagosnak nem nevezhető családi hátterével, próbálta a megértő, atyáskodó hangját előhívni, ahogy azt a zenei producer javasolta neki három évvel ezelőtt az első közös munkanapunkon.

Nem árultam el Áronnak, hogy hol voltam előző nap. Tudom, hogy oltári fejmosást kapnék érte, mert évek munkája van abban, hogy elszakadhattam otthonról. Áron pedig félt, hogy még túl ingoványos a talaj a lábam alatt. Én pedig anyát féltem, mert képtelen elszakadni apa mellől, a húgom pedig anyától. Áron nem értené meg, hogy a bűntudat hajt vissza hozzájuk titokban, és valahol vezeklésként élem meg a pofonokat, amiért én le tudtam lépni onnan, miközben anya és Lili nem.

Kifújtam a mélyen bent tartott cigifüstöt. Csalódott voltam, nem így képzeltem el az új életem énekesként. Húsz éves vagyok, tagja egy rock bandának, a gitárom többet ér, mint az első albérletem bútorokkal együtt, mikor feljöttem Budapestre szerencsét próbálni. Mellékesen, ugyanabban az albérletben élek.

Dühös vagyok. Csalódott és frusztrált. Eltékozolt évek peregtek el mellettem, hogy valami maradandót alkossak. Hogy a kapott lehetőségemmel élve nyugalmat hozzak anya és Lili életébe.

– Menjünk vissza, és folytassuk azt az interjút, mielőtt ránk uszítják a csatorna ügyvédjeit, vagy a srácok mondanak valami bődületes nagy baromságot – javasolta Áron az arcomon átsuhanó érzelmeket fürkészve.

Bólintottam, és egy kis tócsába dobtam a csikket, ami sisteregve kialudt hosszú füstcsíkot kiengedve magából. Novemberhez képest kellemes idő volt, de mindig esett.

– Azt hittem, hogy a lemezcég átnézte a sajtóanyagot – játszottam a sértett kölyköt, miközben már a folyosón meneteltünk vissza a kamerák közé. Kevés dolgot kötöttem ki, amikről soha nem akarok beszélni interjúkon, a családom és a szerelmi életem köztük szerepel.

– Megtörtént – felelte Áron sértetten, nem szerette, ha a munkájában kritizálja bárki is. – Nem volt kérdés a családodról, sem a nőügyeidről.

– Nem akar leszakadni a témáról, hogy vajon kinek írtam a Jégvirág dalait. Nekem ez kimeríti a tabu szerelemi életem kérdéskört.

– Tegyünk úgy továbbra is, mint aki nincs tisztában azzal, hogy a Jégvirágot nem tudtad megugrani? Hogy az a titokzatos lány csak egy kitalált alak, akihez az album dalszövegeit írtad? Oké, eddig is ment! De most húzd vissza a segged a stúdióba, erőltess emberek közé való arcot magadra, és biztosítsd a rajongókat arról, hogy a következő albumra összekapod magad.

A TV ON Stúdió az egyike a lemezcég támogatóinak, ahol minket is foglalkoztatnak. Kristóf, Bence, Máté és én alapítottuk az AnOther együttest öt évvel ezelőtt. Három éve pedig sikerült a lehetetlen. Áron ránk talált, és igazi csapattá rázott össze minket. Kiadtuk az első, Jégvirág az esőben című lemezünket, és megtörtént a nagy bumm.

Most itt vagyunk egy kötelező sajtóeseményen, ahol többször kellett felállnom és kilógni, hogy rágyújtsak, mint általában. A mellkasomban lüktetett valami fojtó érzés. Pedig hozzá voltam szokva a veréshez, köszönhetően apám lelkiismeretes, éveken át tartó bántalmazásának.

Áron egészen a kanapéig kísért a fiúkhoz, mintha ötéves lennék.

– Bulis ez a nap, élvezd, és többet ne szakítsd meg a sajtótájékoztatót! – szűrte a tökéletes, vakítóan fehér fogai között.

– Értettem, apuci – mosolyogtam negédesen rá, amíg a kamerák takarásában el nem tűnt.

– És három, kettő, egy… felvétel! – hallottam a gépies hangot, a gyakornok átszellemülve emelte vörös ajkához a mikrofont.

– A szünetben Kristóf megmutatta az új gitárját, a kedvenc dalomból is játszott, és el kell ismerjem, az AnOther nem lenne teljes két gitáros nélkül. Továbbá elmondta azt is, hogy innen egy fotózásra mentek, onnan pedig a párizsi videóklip forgatással kapcsolatban lesz a rendezővel egy megbeszélésetek – mosolygott rendületlen lelkesedéssel a fiúkra, majd a tekintete megállapodott rajtam és az ajka rándulásából tudtam, hogy ki akar csinálni. – Roland, hogy lesz időd túljutni az alkotói válságodon ennyi teendő közepette? Hiányoznak azok az átütő erejű dalszövegek, és ezt azt hiszem, valamennyi AnOther rajongó nevében mondhatom.

– Cseszd meg… – gondoltam, vagy ki is mondtam? A vörös fejéből és sírásra álló szájából ítélve, igen. Áron a plafon felé emelte a tekintetét.

– Az új album munkacíme! – vágott közbe Kristóf mellettem. – Természetesen mire oda kerülünk, kap egy tisztességes címet. A Jégvirágnál is sokkal durvább anyag lesz! Igaz, Roli?

Kristóf rendesen az oldalamba könyökölt, ügyelve rá, hogy a kamera ebből semmit ne vegyen. Durva büntetés, durva mentésért cserébe.

− Így van – majd folytattam, amikor még egy ütést kaptam Kristóftól. – Egy rakat dalszöveg arra vár, hogy zenei alapot kapjon, a fiúk nem győzik az újabb ötleteimet.

− Ja, nem győzzük – röhögött fel Máté, a dobosunk a sor végén, a nevetését köhögéssel álcázva. Oké, túloztam, de nem erről szólnak ezek az interjúk? Mégse mondhatom ki a valóságot, hogy feléltem minden dalszerzeményemet, amit három éve írtam meg másfél hónap leforgása alatt.

– És az igaz, hogy a Jégvirág munkafolyamata alatt alkoholproblémád volt? – turkált tovább az életemben a gyakornok csaj – Ki volt az a lány, akiért a Jégvirág megszületett?

Pislogtam segítségkérőn a kamerák felé, de Áron tehetetlenül megvonta a vállát.

− Roland, arra várunk, hogy kimondd: mindent elkövetsz annak érdekében, hogy rátalálj az ihletforrásodra, mert akarjuk a Jégvirág folytatását és nem a silány utánzatait, amikkel eddig fárasztottál minket. Elég tökös vagy ehhez? – kérdezte gonosz mosollyal a nő, élvezve, hogy valószínűleg a menedzser annyira leszúrt az imént, hogy nem fogom újra leállítani a forgatást, bármit is szóljon be. Fájt beismerni, de igaza volt. Na, nem Áron miatt, hanem amit az ihletről mondott.

− Tudod mit, Dia? – dőltem előre magabiztosan a térdeimre támaszkodva.

− Tilda – javított ki az arcára fagyott mosollyal.

− Igen, elég tökösnek érzem magam hozzá. Megígérem, hogy még ma fel is keresek egy borospincét hozzá.

− Ajaj, újra az üveg alján? – sóhajtott tettetett aggodalommal és egészen a válaszomig nyeregben érezte magát.

− Igaza volt a menedzserünknek. Baromi bulis ez a nap! – nevettem, és a vigyor állandósult az arcomon. Tudtam, hogy mit akarok és az interjú maradéka alatt csak erre koncentráltam. Érzékeltem a társaságot magam körül, hallottam a beszédfoszlányokat, de teljesen máshol jártam már. Ott, ahonnan a Jégvirág minden dala kipattant belőlem és ebbe az emlékképbe ragaszkodva dőltem a kanapén hátra. Sodródtam az érzéssel, ami elnyelt és ringatott tovább.

 

Érdekes, de azok a fellépések tisztán megmaradtak, amikor még néhány fős közönségnek játszottunk. Az igazi rajongóknak, akik csak a zenére voltak kíváncsiak. Oké, mindig rákérdeztek a magánéletre, de nem azért, hogy címlap legyen és nagyobb eladási ráta.

Azon az estén is csak együtt lógtunk a közönséggel, miután lejöttünk a színpadnak nyilvánított raklapokról. Megünnepeltük a szerződésünket, amit aznap reggel írtunk alá egy igazi lemezcéggel, igazi irodai körülmények között. Még ásványvizet is adtak, francos üvegből! A srácokkal latolgattuk a jövőnket. Egy óra múlva az asztalunk két másik asztallal bővült, velünk örültek mindazok, akik hétről-hétre kísérték az utunkat. Magunk előtt láttuk az elkövetkezendő időszakot. Az első évben tilos a barátnő kitétel ugyan megsavanyította a szánk ízét, de számomra a szabadság íze kárpótolt mindent. Mindent, amit az apám okozta függés eddig jelentett. Kezemben a lehetőség, hogy kiszakadjak otthonról, hogy elegendő pénzem legyen és anyát, Lilit is kiváltsam a pokolból. Nem lehet néhány évig barátnőm ezért? Túlélem!

 Igazából, nem emlékszem másra, csak hogy ki akartam jutni a levegőre. Túl sok volt már nekem mindez. Talán nem hittem el, hogy a siker küszöbén állok, hogy én voltam az a szerencsés ezúttal, akire valami jó vár a rossz után.

Az utcán éppen havazott, sűrű, nagy pelyhekben omlott le Budapestre az első hó. Mélyet lélegeztem a frissességgel és izgalommal telt levegőből. Emlékeztetett ez a nagyiéknál töltött karácsonyra. Minden fahéj- és narancsillatú volt, a padlásról leszedett pókhálós szánkóval egész nap az erdőben játszottunk Lilivel. Élveztem, hogy a bátor nagytestvér vagyok. Hiányzott ez az érzés, hogy valakinek megint a hőse legyek.

Írtam egy üzenetet a srácoknak, hogy ne keressenek, holnap a próbateremben találkozunk. Azután céltalan utamnak indultam a hóesésben, ami egyre vastagabb rétegben borította az utcán hagyott autókat.

Az utcalámpák fényében szálló hó játékát figyeltem, amit egészen egy borospince lejárójáig követtem, ahonnan halk beszédre lettem figyelmes. A lábam valamiért nem vitt tovább, így megálltam, és a borospince ajánlatát hirdető tábla kacskaringós, fehér krétás betűit kezdtem el tanulmányozni, amit a hó bizonyos részeken már elfedett. Tekintetem újra és újra a lépcsőn guggoló lányra tévedt.

– Hogyne, annyira műértő mindenki, hogy a faliszőnyegért is nekem gratuláltak. Totál hibbantak – felsóhajtott, és a falnak döntötte a fejét. Hosszú haja az arcába hullott a mozdulatra. A levegőbe fújt, ám még több hajszál szállt az orrára vissza. – Nem, ne aggódj miattam, azért nem olyan rossz itt…

Hogy miért nem olyan rossz, már nem hallottam. A zsebemben rezegni kezdett a telefonom. Máté hívott, de elegem volt mára az ünnepi dobjátékából, amit egész nap hallgathattunk, ha üthető felületet talált a tenyerével. Kinyomtam a telefont, és visszacsúsztattam a farzsebembe.

– Szia! Segíthetek? – kérdezte a lány az általam eddig tanulmányozott táblának dőlve.

– Miből gondolod, hogy segítségre szorulok?

– Hát, csak van valami oka, hogy úgy bámultál.

Gyors és menő választ akartam kicsikarni, de ahogy a szemébe néztem, elfelejtettem minden eddig bevált szövegem.  Szerencsére a havazástól vizenyőssé vált a tábla alatt a talaj, és a hiányos macskaköveken megcsúszott a fatábla egyik lába. Kibillent a helyéről, és hangos puffanással dőlt el, a lány pedig ráesett a forralt borok egységárát elmaszatolva.

Amennyire próbáltam visszafojtani a nevetést, az olyan erősen tört ki belőlem a lány döbbent arcát látva. Mivel úriembernek nevelt édesanyám, úgy gondoltam, hogy megbocsátható bűn, ha a kezem ajánlom segítségképpen. Cserébe sáros havat kaptam a képembe.

– Ezen nevess… – motyogta, míg térdre húzta magát. Komolyan átfutott az agyamon, hogy visszalököm a hóba, de túlságosan kellemes látványt nyújtott a feneke ahhoz.

– Igazad volt, bámultalak – vallottam be, miközben végignézhettem, hogyan tisztítja le a kabátját. – Csak emlékeztettél egy rajongómra, ugyanis zenész vagyok.

Ahogy kimondtam, rájöttem, mennyire szarul hangzik az egész. Kihúztam magam, szépíteni akartam, de esélyt sem adott rá. A lány felvont szemöldökkel nézett fel rám, majd hátat fordított nekem, és elindult a pincébe vezető lépcsőkön lefele, ahol előtte telefonált. A földön fekvő tábla nagyon hasonlított most az önérzetemre. Ezt elszúrtam. A lány mégis visszanézett a válla felett.

– Ha már ilyen nagy emberrel hozott össze a szerencse, ajánlom figyelmedbe a lenti kiállítás darabjait.

Nem haboztam sokáig, hogy kövessem a párás, meleg és bortól bűzlő helyiségbe. Egyszerűen nem értem, miért kellett erre a tömény szagra még füstölőkkel is rásegíteni. Ami ennél is jobban zavart, az a tömeg volt.

Eddig bírtam a hőséget. Levettem a kabátom, és felakasztottam a sarokban álló fogasra. A lány is megszabadult a kabátjától, egyrészes feketét viselt, ami ízlésesen engedte a tekintetemnek bejárni formás testét.

– Megint bámulsz – figyelmeztetett, én pedig most először éreztem, hogy zavarba jövök egy lánytól.

– Szóval, mit kell néznem, ha már téged nem lehet?

– Mondjuk, azt ott – mutatott a feketére festett falra, azon egy bekeretezett képre.

– Szép – mondtam, de a szája rándulásából éreztem, hogy ennél többet várt. – Elég bizarr az egész kép. A hattyú szárnyaiból lép ki a nő, kinek ilyen beteg a fantáziája?

– Az enyém. – Az arcomra kiülő bambaságot mosolyogva élvezte. – Próbálkozzunk azzal, könnyedebb.

Követtem, ahogy a szűk helyiségen átvág az emberek között, akik pogácsát majszolva méltatták a képeket a helyiségben. Mindenkihez volt egy kedves mosolya, aki ráköszönt, hozzá ért, vagy csak elhaladt mellette. Ez a lány szeret mosolyogni, a szeme mégsem ragyog közben. Megállt a következő rajz előtt.

– Ennyire sekélyesnek tűnök? – kérdeztem sértetten az akt előtt állva.

– Akkor nézd meg kicsit távolabbról – ajánlotta, én meg hátra léptem, már amennyire a mögöttem álló, kávét szürcsölgető műértőktől tehettem. Akkor láttam meg a női testbe rejtett felhős égboltot, ahogy az alatta tajtékzó tengert.

– Hű… – mondtam őszinte ámulattal. Tényleg tetszett, és ráérezve az ízére fordultam a következő képhez. Nem tudtam kifejezni a csodálatom, az egyszerű tetszik, és a nagyon tetszik nem illettek a lány varázslatához. A képei tele voltak titkokkal, amik arra vártak, hogy végre megfejtse valaki. Végig velem tartott, kuncogott a gyerekes rácsodálkozásomon, amikor egy nő félbeszakított minket.

− Csillagom, ezek a képek nagyon depresszívek. Az összes – méltatlankodott, és én azt éreztem, hogy a védelmembe kell vennem ezt a lányt, mert a képek sötétsége mögött rejtett utalások vannak.

− Köszönöm, hogy eljött és megnézte őket – szólalt meg hamarabb a lány, és újra az erőtlen mosolyát öltötte magára, mellkasa előtt védekezően kulcsolta össze a kezeit.

− Olyan fiatal magácska, vegyen fel színes ruhákat, élvezze az életet!

− Szerintem elég élettel teli ez a ruha – vigyorogtam, és szemtelenül kihasználtam, hogy a lány melle megemelkedett a mozdulatára, és egészen sokat láttam belőle. Zavartan leengedte maga mellé a kezét, tanácstalanul állt tovább arra várva, hogy a szipirtyó végre elmenjen. Én is erre vártam.

− A fekete a gyász színe – tolta előre nagy mellét, amin egy rózsaszín, rikító nagy bazsarózsa tárta szét magát.

− Tisztában vagyok vele – suttogta a lány, és ebben a percben olyan erőtlennek és magányosnak láttam, mint senkit eddig. A begyakorolt mosolya ismerős volt, a tükör előtt hányszor játszottam ezt én is!

– Ez a kedvencem – néztem fel a lány mögötti képre, szándékosan magamra terelve a figyelmét. A képen esőben állt egy nő, hosszú haját a szél vitte a vászonlap minden pontja felé, szeme fekete anyaggal bekötve, dús ajkai mentén véknyan folyt a könnye. – Te vagy rajta.

– Ne bolondozz – nevetett zavartan, de kerülte a tekintetem és akaratlanul is pontosan úgy simította meg a nyakát, ahogy a képen is áll.

– Jégvirág az esőben, tetszik a címe.

– Felhasználható albumcímnek – cinkos mosolyt engedett meg, majd az egyik asztalhoz lépett szalvétáért, amire felfirkált valamit és a tenyerembe csúsztatta. – Most viszont, az én rajongóimmal is foglalkoznom kell. A pince egész hétvégén nyitva lesz, ha szeretnél elbújni a világ elől és valami maradandót alkotni.

Megpuszilta az arcom, olyan váratlanul ért, hogy ki sem tudtam rendesen használni az alkalmat. Megkerestem a kabátom és magam mögött hagytam a borospincét. Nem kellett megnéznem, mi van a zsebkendőre írva, jól tudtam, hogy a telefonszámát adta meg. Lenéztem a hóban heverő törött fatáblára. Aláírtam ma reggel a szerződést azzal a bizonyos kitétellel, miszerint az első években nincs csajozás.

Az albérlet felé vezető úton a zsebkendőt morzsoltam. Van fontosabb az életben, mint a múló szerelem. Ezt csak az tudja, aki éveket töltött rettegésben, és a szabadság lehetősége mindennél erősebben pulzál benne. Meg kell szabadulnom az apámtól.

Holnap már a pincére sem fogok emlékezni. – Beléptem a lakásba.

És a nevére? − Ledobtam a cipőt a sarokba.

Még csak be sem mutatkoztunk egymásnak. − Leráztam a havat a kabátomról és felakasztottam a fogasra.

Nem szeghetem meg a szerződést már az első napon! – Győzködtem magam az ágyra dőlve.

Ez a Jégvirág is elolvadt volna… – A zsebkendőt galacsinná gyűrve dobtam el a falhoz.

Ennek így kellett történie. − A telefonomért nyúltam a farmerom zsebébe.

 

„Holnap egy magán tárlatvezetés? – Roland” – És elküldtem az üzenetet.

Nem kellett sokáig várnom a válaszára: „Amennyiben magán koncerttel zárjuk 🙂 – Bianka”

Elmosolyodtam, és azt éreztem, most került minden a helyére. Az elkövetkezendő hat hétben szárnyaltam, olyan volt a Biankával töltött idő, mintha a fellegek felett repkednék. A dalszövegek maguktól születtek, elég volt őt néznem festés közben, hallgatni a hamis énekét a konyhájából, magamon érezni a tekintetét, amikor azt hitte, nem figyelem. Bianka előtt nem hittem, hogy létezik olyan ember, akinek a puszta léte képes ilyen fokú boldogság érzetét kiváltani bennem. Az, hogy titokban találkoztunk csak még gyorsabban összekovácsolt minket, elfogadta és meglepetésemre nem ellenkezett, nem követelőzött. A képei továbbra is mestermunkák lettek, de mindből áradt a magány, amit a legnagyobb igyekezetemmel sem tudtam kitölteni benne. Pedig nagyon odatettem magam, én voltam számára az első. Amilyen csodálatos múzsám lett, én örömmel mutattam meg neki mindent, amit csak képes voltam a testével művelni.

A vásznam lett, én pedig az ő hangszere. Sírt, amikor kiderült, elfogadták az olaszországi képzőművészetre nyáron beadott jelentkezését. Egész nap folytak a könnyei, akkor festette meg a legszebbet, amit addig kiengedett a kezei közül. Én aznap írtam meg a Jégvirág az esőben-t. A délutáni lassú szerelmeskedésünket a dühös egyesülés váltotta. A festménye elárulta, hogyan döntött kettőnkről. A dalom elárult, beletörődtem a döntésébe. Én bujkáltam vele a zenei karrierem beindulásáért, nem foszthattam meg a saját kiteljesedésétől, hiába akartam minden vásznat felégetni.

Nem ígértünk semmit a másiknak, hiszen már ez a hat hét is több volt, mint amire számítottunk. Ajándékként gondoltam rá, még akkor is, amikor a reptéren a máskor édes csókja sóssá vált a könnyektől. Egy művészt nem lehet kalitkába zárni, és Biankának még annyi mindent meg kellett élnie. Az, hogy nem velem, egyszerűen felemésztett. Muszáj volt kiírnom magamból.

Nem beszélhettem róla senkinek, így mindenkinek elénekeltem a történetünket. De végül elfogytak a fecnikre jegyzetelt gondolatok, amikből még futotta egy újabb albumra. Bianka a kelleténél is többet vitt magával belőlem. Erre most jöttem rá, ahogy a gyakornok csaj a pofámba mondta a valóságot az interjú közepén. Mindent elkövetek annak érdekében, hogy rátaláljak az ihletforrásomra, és igen, elég tökös vagyok hozzá!

Vissza akarom kapni Biankát! Ennyire egyszerű.

Két hosszú év után újra éreztem, hogy a döntésemmel kezdenek a helyére kerülni a dolgok.

És, ha nem változtatta meg a telefonszámát, akkor…