Szabó Anna: Betegszabadság

            Tibor édesapja kezét szorítva, könnyek között fogadta meg, hogy élete végéig keményen fog dolgozni, és soha, egyetlen napot sem veszteget el hiába. Apja elégedetten bólintott, aztán azzal a lendülettel távozott az élők sorából.

Amíg a családtagok a halálos ágy mellett fájdalmukat próbálták kisírni, Tibor szétküldte önéletrajzát a város összes nagyobb vállalatának. Némi kitartással és egy kis szerencsével két héten belül Budapest legelegánsabb irodaházában kezdhette pályafutását. Gyakornokként eleinte nem kapott fizetést, ahogyan saját asztalt sem, de néhány hónap alatt bebizonyította főnökének, hogy méltó helye van a Life Bank csapatában. Rendszerint ő volt az első, aki beért és az utolsó, aki hazaindult. Mivel a vezetőség nem engedélyezte, hogy vasárnap is az irodaházban dolgozzon, Tibor egyetlen pihenőnapját a bank melletti parkban töltötte, hogy egy esetleges vészhelyzet esetén azonnal a munkáltatója rendelkezésére álljon. Esőben, hóban, kánikulában. Bármikor.

Hálószobája falára egy hatalmas Life Bank logót festett, köré pedig a vezérigazgató által kiadott szabályzatokat tűzte ki. Tévéjén mindössze egy csatornát állított be, éjjel-nappal a tőzsdehíreket hallgatta. Barátaival kizárólag a munkáról volt hajlandó beszélgetni, így hamarosan el is vesztette őket.

Fogadalmát minden reggel elismételte az éjjeliszekrényén álló fényképnek, amelyen idősebb Tibor vidáman mosolygott kezében egy korsó sörrel. Ez volt a kedvenc képe édesapjáról.

– Ígérem, hogy amíg csak élek, minden egyes nap becsületesen fogok dolgozni, egy percet sem vesztegetek el hiába – motyogta apja emlékének, majd egy gyors fogmosás és zuhany után felvette öltönyét.

Az első fél évben nehézkesen, ügyetlenül kötötte meg nyakkendőjét, ám hamarosan már a reggeli újság címlapját is végig tudta olvasni közben. Tovább sosem jutott, hajtotta a vágy, hogy minél előbb a Life Bank nyugtató falai közt lehessen.

Egy madárcsicsergős tavaszi délelőtt előléptették. Aztán egy szeles őszi délután megint, karácsony előtt pedig újra. Így ment ez egészen addig, amíg Tibor a vezérigazgató, Hidegkúthy László szomszédságában kapott irodát, természetesen az ehhez párosuló juttatásokkal. Céges autó, lakás a Life Bank szomszédságában, bejárónő, és olyan havi fizetés, amiért egy átlagember egész évben dolgozik.

Tibor ígéretéhez híven továbbra sem töltött távol egyetlen munkanapot sem az irodaháztól. Olykor eljátszott a gondolattal, milyen jó volna pálmafák tövében kortyolgatni a fahordóban érlelt viszkit, de fogadalma visszatartotta. Kevéske szabadidejét, a szombat éjszakát és a vasárnapot egy Budapesttől nem túl távoli, exkluzív wellness szállodában töltötte, ahol az étlapon francia szón kívül nemigen állt más, a felszolgálók pedig káromkodásnak értelmezték, ha valaki lepezsgőzte a csiszolt kristálypohárba töltött champagne-t. Tibort mindez teljesen hidegen hagyta, számára a legfontosabb az volt, hogy a szálloda legeldugottabb zugában is legyen megfelelő gyorsaságú internetkapcsolat. Nem engedte meg magának, hogy akár egy pillanatra is kikerüljön a munka körforgásából, még a jacuzziban is a tőzsdét figyelte vízálló tabletjén, masszázs közben pedig relaxációs zene helyett a gazdasági hírek szóltak. Sokkalta izgalomba hozta a kávébabrészvények árfolyamának esése, mint a testét simogató, gyönyörű thai lányok.

            Huszonkét év elteltével azonban elfáradt. Szeretett volna néhány napot, amikor a tőzsdehírek helyett filmet néz, és ebédjét nem az e-mailek megválaszolása közben fogyasztja el. Csupán egyetlen hetet, amit önmagával tölthet, távol a Life Bank neonfényétől.

Betegszabadság.

Eleinte próbálta elhessegetni a vacsora közben jött gondolatot, de valahogy mindig visszakanyarodott hozzá. Ízlelgette a szót, akár a tányérján heverő omlós bélszínt. Ha megbetegedne, nem mehetne be dolgozni, mert az ő felelős pozíciójában nem lehet lázasan döntéseket hozni. Ő ahhoz túl fontos.

– Tehát a pihenő indokolt. És apa is látni fogja, hogy nem önszántamból tartom távol magam a munkától – tűnődött, majd miután idősebb Tibort a fal felé fordította, belemerült a betegségek tanulmányozásába.

Tibor negyven életéve során kiváló egészségnek örvendett, még egy kósza nátha sem támadta meg szervezetét. Igencsak elképedt, mennyi baktérium és vírus létezik. Az efféle dolgok teljesen kimaradtak az életéből, tanulmányai során mindig is csak a számok és a képletek kötötték le gondolatait. Azzal már tizenhárom évesen tisztában volt, hogyan kell deriválni, azt viszont nem tudta volna megmondani, hány lába van a tevének. Biológiából kizárólag azért nem bukott meg, mert a dolgozatok előtt könnyedén megjegyezte a feleletválasztós tesztek megoldását.

Egy óra elteltével arra jutott, hogy egy torokgyulladás lenne a legideálisabb számára.

Ősz közepe volt, a Life Bank étkezdéjében tüsszentések, orrfújás és köhögés adta az aláfestő zenét. Ha nem is influenzajárvány, de valami hasonló kór söpört végig az irodaházon. Tibor a legbetegebbnek tűnő ügyfélszolgálatos mellett telepedett le ebédjével, ami még véletlenül sem tartalmazott vitaminokat vagy ásványi anyagokat.

– Elnézést, uram – makogta a fiú zavartan két köhögőroham között, miután véletlenül Tibor felé tüsszentett.

Tibor ráérősen elvett az asztalról két poharat, és miközben vizet töltött beléjük, mélyeket lélegzett a fertőzött levegőből. A Life Bank dolgozói földbegyökerezett lábbal nézték a jelenetet. Már az is ritkaságszámba ment, hogy Tibor személyesen ment az étkezdébe, az pedig minden képzeletet felülmúlt, hogy beszédbe elegyedett egy ügyfélszolgálatossal.

– Önből egyszer még lesz valaki. Becsülöm azokat az embereket, akik betegen is bejönnek, csakhogy dolgozhassanak. Hogy is hívják? – kérdezte, majd miután megtudta a választ, visszatért az irodájába.

            Este erősen koncentrált, hogy a szervezetében lévő baktériumok támadásba lendüljenek, de hiába. Fáradtan kelt, ám egészsége nem hagyott kívánnivalót, újonnan vásárolt lázmérője harminchat és fél fokot mutatott. Megfázásnak, gyulladásnak nyoma sem volt.

Elmondta fogadalmát idősebb Tibor fényképének, majd dolgozni indult.

Az irodaház tövében egy mérhetetlenül koszos férfi gyümölcsöket rakodott egy teherautóról, egyenesen az étkezdébe. Nem finomkodott, ami széthullott a platón, egyszerűen visszadobálta a rekeszekbe, ám előtte gondosan megtörölte orrát a tenyerében.

– Klaudia, legyen szíves, hozzon néhány almát a büféből – mondta Tibor a titkárnőjének, miután leült az íróasztala mögé. – De ne fáradjon, majd én megmosom.

A fiatal hölgy különösnek találta a kérést, rendszerint falatnyi darabokra vágta a gyümölcsöket, amelyekbe aztán fogpiszkálót szúrt, hogy főnökének addig se kelljen félbehagynia a munkát.

Tibor néhány percig nézegette, szagolgatta az almákat.

– Ha más nem is, egy kis gyomorrontás talán összejön – gondolta, majd a havi kimutatások tanulmányozása mellett lerágcsálta az összes héját.

Nem történt semmi.

Egy héten keresztül az ügyfélszolgálatos fiú mellé ült le ebédelni, de Krisztián előbb gyógyult meg, mintsem Tibor egyszer is megköszörülte volna a torkát. Ennek ellenére azért előléptette csoportvezetővé.

            December elején a lázmérő még mindig a megszokott harminchat és fél fokot mutatta, amit idősebb Tibor, mint mindig, boldog mosollyal fogadott. Tibor napról napra fáradtabban ébredt, egyre jobban vágyott rá, hogy pihenjen. Hogy jogosan, önhibáján kívül pihenjen.

– Lehetséges, hogy immunis vagyok ezekre a baktériumtörzsekre. Azt írja, lehetséges – tűnődött kezében az Orvosi Lexikonnal. – Más módszerre van szükség.

Magára vette tréningruháját, de a pulóvert a szekrényben hagyta. Pólóban, sapka és sál nélkül indult el futni a szállingózó hóesésben. Gyors tempót diktált, kizárólag a száján át lélegzett, kissé talán gyakrabban is az indokoltnál. Már majdnem elájult, amikor megállt pihenni, fejében szívdobogása ütemére lüktetett a vér. Úgy érezte, bármelyik pillanatban kieshet a szeme. Néhány percre leült egy jéghideg kőre, és a Dunát nézte. Új ötlete támadt.

Úgy ahogy volt, izzadtan, ruhában, sapka és sál nélkül megmártózott a folyóban. Mikor alámerült, a biztonság kedvéért ivott néhány kortyot az olajos, szennyvíztől és szeméttől bűzlő Dunából. Desszertként még egy nyúlós, rothadásnak indult banánhéjat is magába tömött, biztosra akart menni.

Vacogott, hányingerrel küszködött, ruhája reszkető testére tapadt, mikor a partra ért. Elégedetten indult hazafelé.

Katika, vegyen egy megbízható lázmérőt, a szag miatt pedig elnézését kérem, hagyta az üzenetet bejárónőjének, miután testhőmérsékletében annak ellenére sem történt változás, hogy a vizes ruhát is magán hagyta éjszakára.

Egyre ingerültebb és zaklatottabb lett, amiért még egy mezei influenzát sem volt képes összeszedni. Újra átfutotta az Orvosi Lexikont, ám ezúttal már a komolyabb, hosszabb lefutású dolgok érdekelték. Élete első illegális cselekedeteként immungyengítő gyógyszert vásárolt az interneten keresztül, amelynek minden egyes szemét idősebb Tibor figyelő tekintetétől távol vette be.

Három héten át szedte, de nem betegedett le, pedig minden nap órákon át tárgyalt a már osztályvezető Krisztiánnal, aki újfent gyengélkedett. Szegény fiú alig látszott ki a zsebkendőhalom mögül, mondanivalóját rendszerint köhögés szakította félbe. Tibor érezte, ahogyan arcát beborítják a bacilusok, de testhőmérséklete változatlanul nem emelkedett harminchat és fél fok fölé, bármelyik lázmérővel mérte.

Kínjában odáig jutott, hogy éjszakánként a várost járva végignyalta a korlátokat, nagyokat szippantott a közkukákba, és pénzt adott a hajléktalanoknak, hogy hozzájuk bújva alhasson. Ágyát teleszórta papírpénzzel, de egy kis bőrpíren kívül semmi sem történt, pedig azt olvasta, a kisebb címletek igen komoly bőrbetegségeket terjeszthetnek. Bejárónőjét megkérte, hogy két hónapig ne takarítsa a lakását, csupán a teraszt tartsa rendbe a látszat kedvéért. Néhány hét eltelte után Tibor olyan élvezettel szívta fel a port a polcokról, akár a kokaint, ám a kívánt hatás elmaradt. Egy alkalommal többhetes, nyers disznóhúst, záptojást és penészes túrót vacsorázott, de ahelyett, hogy a mentő vitte volna el, még élvezte is az új ízvilágot.

Vasárnaponként a wellness szálloda helyett jótékonyság címén különböző kórházak fertőző osztályait látogatta. Kisebb vagyont adományozott orvosi eszközökre, de betegségnek még csak csírája sem volt a szervezetében annak ellenére sem, hogy a karanténba helyezett betegekhez is bejutott, ráadásul védőruházat nélkül.

Tibor épp szemetesének környékét nyalta fényesre, amikor a vezérigazgató úr hívatta. Hidegkúthy felvázolta neki, hogy a Life Bank nyitni szeretne a harmadik világ felé, üzleti kapcsolatba kíván lépni a Kongói Demokratikus Köztársasággal.

– Kongóval? – kérdezte Tibor meglepetten.

– Évekkel ezelőtt kivonult onnan minden nagyobb bank, ideje, hogy megvessük a lábunkat. Két hét múlva lesz a megbeszélés Kinhasában, de sajnos nem érek rá. Szeretném, ha képviselnél. A biztonság miatt nem kell aggódnod, fegyveresek kísérnek mindenhová. Ó, és válassz magad mellé egy munkatársat is, egyedül unalmas az esőerdő – kacsintott Hidegkúthy.

Tibort mindig büszkeség öntötte el, amikor a vezérigazgató úr tegezte őt. Jól emlékezett a pillanatra, egy karácsonyi parti alkalmával összekoccintották poharaikat, és a főnöke egy vállveregetés kíséretében azt mondta neki, hogy ideje elhagyni a formalitást. Tibor akkor érezte magát először valakinek.

– Itt beadnak minden szükséges oltást, a többit a cég intézi – nyújtotta át egy magánrendelő névjegyét Hidegkúthy.

Tiborban azonnal felrémlett az Orvosi Lexikon néhány szócikke. Malária, sárgaláz, kolera, Ebola, dengue-láz, hastífusz. Trópusi betegségek egész tárháza került elérhető közelségbe. Úgy várta az utazást, mint pályakezdő korában a hétfő reggeleket, bőröndjét már egy héttel az indulás előtt bepakolta.

Krisztiánt választotta útitársnak, Hidegkúthyn kívül az egyetlen embert, akivel nem kizárólag a munkáról beszélt. Együtt mentek el a magánrendelőbe is, hogy megkapják az oltásokat, Tibor persze csak papíron.   

            A kongóiak döbbenten álltak Tibor előtt, életük során még nem láttak olyan európai embert, aki fenntartások nélkül evett volna meg bármit. Mindegy volt neki, hogy antilopot, krokodilt, vagy trópusi bogarat tettek elé, mindent legyűrt, az utolsó falatig, akár nyers volt, akár szénné égetett, felőle még neonzöld nedvek is csoroghattak az állatból. Még azt a nyálkás békát is megette élve, amit a helyiek afféle bátorságpróbaként fogyasztottak. Tíz emberből csupán ketten élték túl, ők is hetekig magas lázzal küzdöttek, de Tiboron nem fogott ki. Lenyelte a békát, és nem történt az égvilágon semmi.

Másnap Krisztián kikerekedett szemmel figyelte, amikor Tibor egy útszéli kútból ivott.

– Vigyázni kell, kolerát terjeszthet – mondta halkan.

– Jól mondja, Krisztián – nyugtázta vidáman aggodalmát, majd nagyot kortyolt a sáros vízből.

Hiába. A lázmérő harminchat és fél fokot mutatott.

Másnap Tibor figyelt rá, hogy éjszaka minél több szúnyog csípje meg. Gondosan leszedte a szúnyoghálót az ablakról, és még akkor sem takarta be magát a lepedővel, amikor jól esett volna neki. Reggelre rengeteg viszkető, piros pötty borította a testét, de maláriának még csak nyoma sem volt.

– A csimpánzzal óvatosan kell bánni, nehogy megharapja. Nem lehet tudni, fertőzött-e, ráadásul elég kiszámíthatatlan jószágok – mondta az egyik házigazda egy esőerdei kirándulás alkalmával.

Tibornak nem kellett több, másodperceken belül ott termett a majom mellett. Az állat érdeklődve figyelte Tibort, ahogy vicsorog rá, majd amikor kartávolságon belülre ért, a csimpánz hirtelen megharapta, és elviharzott. Tibor diadalittasan ordított fel a fájdalomtól. A harapás nyoma égett és felduzzadt, Krisztián majdnem elájult a látványtól.

– Csak megkapott, semmi komoly – nyugtatta Tibor.

Igaza volt, semmi komoly. Este ugyan még lüktetett a seb, de reggelre az is elmúlt. Idősebb Tibor változatlanul örült a hotelszoba éjjeliszekrényén, mosolya akkor sem fakult, amikor fia egykedvűen a bőröndjébe dobta.

– Ennyi. Elfogytak az ötletek – motyogta. – Időpocsékolás volt az egész.

Miután hazaért, első dolga volt, hogy kidobja a gyógyszereket, a lázmérőket és az Orvosi Lexikont.

A legjobb öltönyét vette fel, ahogy mindig, amikor jó híreket közölt a vezérigazgató úrral. Sikeres tárgyalásokat folytatott a kongói partnerekkel, semmi akadálya nem volt a Life Bank terjeszkedésének. Sőt, meglehetősen nagy profittal kecsegtettek.

– Ülj le, kérlek – mondta Hidegkúthy.

A vezérigazgató úr aggodalmas arccal nézett maga elé. Tibor kivett néhány aktát a mappájából, de főnöke intésére vissza is tette azokat.

– Sajnálom, nem lesz rá szükség. Nézd, Tibor. Nálad jobb munkaerőt az ember nem is kívánhatna, azonban most mégis azt kell mondanom, hogy ez az utolsó munkanapod a Life Banknál.

– Hogyan? – kérdezett vissza Tibor.

Keze megremegett. Átfutott az agyán, hogy Hidegkúthy csak ugratja, de pontosan tudta, főnöke sosem viccelne ilyesmivel.

– Mondhatnám, hogy nem vagyok veled megelégedve, de nem akarok hazudni. Hidd el, rettentően bánom, tudom, mennyit jelent neked a cég. Nem te tehetsz róla, sajnos így alakult. A körülmények áldozata vagy. A lakást és az autót megtarthatod, ezenfelül busás végkielégítésre számíthatsz.

– Nem én tehetek róla? – kérdezett vissza Tibor a többit meg sem hallva.

– Nem.

– Nem?

– Nem.

Hosszasan ízlelgette a vezérigazgató úr válaszát.

– Köszönöm – mondta, majd felállt, és kiment az irodából.

Huszonkét év után először érezte magát határtalanul boldognak. Széles mosoly terült el arcán, amikor utoljára sétált ki a Life Bank forgóajtaján. Zakóját kigombolta, és egy gyors mozdulattal megszabadult nyakkendőjétől. Cél nélkül sétálgatott az irodaház melletti parkban. Magába szívta a virágok illatát, közben pedig arról álmodozott, milyen jó lesz, amikor a tengerparton fekve elbóbiskol a hullámok nyugtató morajára. Mire hazaért, gondolatban már azt is eltervezte, melyik géppel utazik el.

Képzelgése azonban félbeszakadt, ismeretlen inger kerítette hatalmába. Egyszerre volt kellemes, ám mégis gyötrelmes, az érzéstől minden szőrszála az égnek meredt. Tibor életében először tüsszentett.