Sylvia Drummer: Fogjunk griffet! – 3. rész

[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/regenyek/fogjunk-griffet” newwindow=”yes”] Korábbi részek[/button]

3. fejezet  Útitársak Nabagh felé

Inea ébredt fel elsőként. Éjszaka nyugodtan aludt, csak a felkelő nap üde arany sugarai ébresztették fel. Álmos elégedettséggel pislogott. Menon mellett biztonságban érezte magát, ugyanakkor kíváncsivá is tette a férfi. Útitársa arca békés volt álmában. Inea úgy határozott, főz egy teát reggelre, hogy kicsit átmelegítse őket a hűvös hajnalon. Felállt, mire Kócos is mocorogni kezdett. Fülét hegyezte és kajla farkával a földet verdeste, majd nagyot ásított. A lány mosolyogva nézte, aztán óvatosan kinyújtotta a kezét, és az eb elégedetten szuszogva tűrte, hogy megvakargassa a fejét. A lány felkelt és elindult teának való leveleket keresni. Parázs, a nagy csődör figyelt és csendesen megrázta a fejét.
Mire Menon felébredt, a víz már forrt a tűz fölé akasztott kis bádogedényben, és Inea éppen bodza- és csalánleveleket dobott belé. Jólesett együtt reggelizni. Menon figyelte a lány kecses mozdulatait, a nadrágszárból kikandikáló finom bokát és lábfejet és azon tűnődött, vajon hogy lehet valaki olyan ostoba, hogy ezt a bájos kis nőt fiúnak nézze. Inea érezte a pillantását és zavarba jött.
–  Tulajdonképpen merre tartasz? – kérdezte.
Menon nem válaszolt rögtön. Vajon megoszthatja-e a lánnyal utazása célját?
–  Északra megyek, ahol olyan magas hegyek vannak, amelyeknek felhőbe burkolóznak a csúcsai.
–  Amerre én éltem, ott is vannak hegyek. A falut Nabaghnak hívják. De nem tudnék visszatalálni oda – hajtotta le a fejét a lány. – Napokig vittek minket szekéren és zsákot húztak a fejünkre, hogy ne lássuk az utat.
Egyszerre összeszorult a torka. A férfi megsajnálta.
–  Talán ha közelebb érünk, találsz ismerős helyet, vagy találkozhatunk olyan emberrel, aki ismeri a falud nevét – bíztatta. – Most pedig ideje indulnunk. Minél távolabb kerülünk annál jobb.
Pakolni kezdett. A lány arra gondolt, mi lesz vele, ha nem talál haza. Vajon hol hajthatja nyugovóra a fejét? Megtudja-e valaha, hogy a családja életben van-e?
–  Inea – mondta csendesen. – Inea a nevem. Gabit a nagyapám neve.
–  Értem – bólintott Menon.
A szabad kezét odanyújtotta neki, hogy felsegítse.
–  Gyere, Inea…
Az egyik ház mögött formás lovakat láttak legelészni. Megálltak, és amikor a gazda előkerült, Menon rövid alkudozás után némi ráfizetéssel elcserélte a csacsit. Inea most egy nyugodt, kistermetű, szürke kancán ülhetett. A lány eltöprengett ezen.
–  Miért tetted? – kérdezte a férfit.
–  Szükség esetén így gyorsabban haladhatunk – válaszolta Menon. – Úgy látom, nem vesztettem az üzleten, mert ez a jószág megéri az árát.
–  Jó természetű ló, barátságos – helyeselt mosolyogva Inea. – Adhatok neki nevet?
–  A gazda Topogónak nevezte el.
–  Ó, nem. Egy ilyen szép jószág többet érdemel. Mondjuk… hm… Kisfelhő.
–  Legyen – bólintott Menon. – Illik rá.
Vigyázva haladtak, nehogy ellenséges őrjáratba ütközzenek. Inea megmosta a haját, így az megint vörösen lángolt, Menon először meglepődött, aztán időnként rajta felejtette a tekintetét. Egyszer a lány észrevette és zavarában elpirult.
–  Tudom, hogy csúf ez a vörös haj – mondta szabadkozva.
–  Azt mondták neked, hogy csúf? – villant meg Menon szeme. – A helyzet az, hogy még így röviden is… hm… tudod, mik a villik?
Inea nagyot nyelt.
–  A villik tündérek… úgy mondják, északon élnek a hegyek között. Holdtöltekor énekelnek és elcsalják a vigyázatlan utazókat.
–  Nos, ilyen vagy te a fehér bőröddel, a ragyogó kék szemeddel és a vörös hajaddal – bólintott a férfi.
Inea nem tudta, hogy ezt most bóknak vegye, vagy netán Menon tart tőle, merthogy egyesek szerint a villik gonoszul is tudnak viselkedni… Vajon lehetséges, hogy tetszik neki? Egyáltalán úgy tekint rá, mint nőre? Eddig nem adta jelét. Pedig ő bizony gondolt már Menonra, mint férfira, mint valakire, aki csinos, vonzó, bátor, és akit nagyon tudna szeretni, ha… Végül úgy döntött, jobb, ha nem feszegeti a témát. Az örökös gúnyolódás után nagyon jól esett neki, hogy Menonnal szinte baráti légkörben utazhatott. Gondoskodtak egymásról és gyakran kevés szóból megértették egymást.
A piacokon megálltak, Menon cserélt ezt-azt, vett néhány dolgot, különleges kis ékszereket, faragásokat, selyemkendőket, olyasmit, ami nem volt túlságosan drága és kis helyen elfért.
–  A drága holmikkal felhívnánk magunkra a figyelmet – magyarázta Ineának. – Egy kereskedő, aki sok pénzzel utazik, jó célpont a gazembereknek. De egy kereskedő, aki apróságokat vásárol, helyi különlegességeket, megszokott dolog.
Egyik délután nagyobbacska városban nézelődtek. Egy csizmadiánál Menon könnyű, de erős, kényelmes sarut választott Ineának. Ilyesmit leginkább a háziszolgák és iparosok hordtak, nem volt feltűnő holmi. A lány hálás volt ezért a figyelmességért.
–  Köszönöm – mondta. – Nagyon kényelmes.
A férfi bólintott.
–  Jobb, ha nem mutogatod a lábadat. Túlságosan formás.
A szabónál egyszerű, de kellemes tapintású és meleg köntöst választott a lánynak. Az alacsony, fürge férfi furcsán hunyorgott, ahogy Inea felpróbálta a megfelelő méretű ruhadarabot. Menon sejtette, hogy gyakorlott szemével rögtön rájött a titkukra, de volt annyi esze, hogy nem említette a dolgot. Gyorsan eltette az ezüstpénzeket, amit a köntösért kapott és szívélyesen kikísérte őket.
–  Hamarosan elérjük a hegyeket – mondta Menon. – Szükséged lesz valami meleg holmira, éjszaka is jó, takarónak.
–  Jó vagy hozzám, Menon – mosolygott rá a lány.
Alig értek azonban az utca végére, hirtelen két rosszarcú fegyveres ugrott elébük, kezükben meztelen kard, övükben széles pengéjű kés.
–  Álljatok csak meg egy szóra! – kiáltott rájuk az egyik.
Ha volt is valaki az utcában rajtuk kívül, pillanat alatt elszelelt. Segítséget nem remélhettek. Menon a háta mögé, egy boltív fedezékébe tolta Ineát.
–  Mi bajotok? – kérdezett vissza. – Békés kereskedő vagyok…
Az egyik, a magasabb útonálló felröhögött.
–  Hát éppen ez az, idegen! Pénz van a bőröd alatt is! Aki ilyen jó köntöst vesz a szolgájának, annak bizonyára maradt még néhány arany az övében.
–  Mi most gyorsan megszabadítunk tőle! – tette hozzá a másik, egy bajuszos fickó. – Add csak ide szépszerével, vagy felnyársalunk a kardunkkal.
Menon maga is kardot rántott.
–  Rajta! Vedd el!
Az útonállók rárontottak. Menon a magas férfi csapását kivédte, a másik elől könnyedén elhajolt és oldalba rúgta. Míg a bajuszos káromkodva próbálta egyensúlyát visszanyerni, a magas megint támadott. Menon azonban kiütötte a kardot a kezéből, és amikor ellenfele kést rántott, rávágott a csuklójára, komoly sebet ejtve rajta. Az ember elejtette a kést és jajgatva csavarta kezét valami rongyba. A bajuszos is kést hajított rá, de Menon hirtelen oldalt fordult, a kés elsüvített mellette, és rezegve állt a falba Inea válla mellett. A lány felkiáltott ijedtében, mire Menon visszanézett, nem esett-e baja. Mikor meggyőződött róla, hogy sértetlen, rávetette magát a bajuszosra és ököllel az arcába vágott, hogy az hátrazuhant és elterült a porban. A magas valamit kiáltott neki, mire feltápászkodott és mindketten elinaltak. Menon Ineához lépett.
–  Jól vagy? – kérdezte.
–  Igen – bólintott a lány. – Semmi bajom. Az öregember, akitől a köntöst vettük, bizonyára elárult bennünket.
–  Lehet – vont vállat Menon. – De az is megeshet, hogy itt leskelődtek. Az ilyesmi előfordul.
Megint nyugodt volt, meg sem látszott rajta az iménti összecsapás. Hosszú lépteivel elindult vissza a fogadóhoz, ahol a lovakat hagyták. Inea zakatoló szívvel követte. Ujjai öntudatlanul a köntös szélét markolászták. Az jutott eszébe, vajon meddig jutott volna el egyedül, ha nem akad össze útitársával. Arra a véleményre jutott, hogy a sors igencsak kegyes volt hozzá.
Napokon át utaztak. A piacokon mindig vettek néhány napra elegendő élelmet, de gyakran előfordult, hogy Menon nyulat vagy fácánt lőtt. Ineát csodálatba ejtette, milyen jól kezeli az íjat. Sosem tévesztett célt. A nyugodt külső alatt egy acélos izmú és hidegfejű harcos rejtőzött. Inea biztos volt benne, hogy tudna embert ölni is, ha a szükség úgy hozná. Ilyenkor szinte félt tőle, mégis fokozott biztonságban érezte magát vele. Ezt saját maga sem értette igazán. Abban azonban biztos volt, hogy Menon nem egyszerű kereskedő, hanem valaki más. Olyan ember, aki különleges küldetésben jár.
Éjszakára inkább a falvak között ütöttek tábort, nem bíztak senkiben. Aztán elhagyták Wogard herceg birodalmát. Errefelé már ritkán jártak portyázók. A táj először csak dombos volt, sárga, kék, fehér virágokkal pettyegetett gyér fűvel és kisebb ligetekkel, aztán a föld hullámai egyre magasabbak lettek, végül ott álltak előttük a zord, hókoronás, hatalmas hegyek.
–  Jártál már erre? – kérdezte a lány.
–  Egyszer, régen – nézett a fehér ormok felé útitársa. – De nem mentem túl a hegyeken.
Menon nem szándékozott erről beszélni, Inea pedig megérezte húzódozását. Útitársa amúgy is meglehetősen feszültnek látszott ezen a délutánon. Csak rövid időre táboroztak le. Inea szeretett volna virágkoszorút kötni, de tudta, hogy a hely és az idő alkalmatlan erre. Eszébe jutott anyja, akivel gyakran szedtek virágot. Koszorút kötöttek egymásnak és énekeltek. Valamikor, nagyon régen. Iszonyú távolságba kerültek ezek a dolgok, pedig az emlék olyan közelinek, szinte érinthetőnek tűnt, hogy Inea szeme elkönnyesedett. Ahogy továbbindultak, a lány észrevette, hogy a hegy kopár sziklái felett hatalmas madarak köröznek. Szárnyuk mozdulatlanul hasította a levegőt. Útitársa is a madarakat nézte.
–  Keselyűk. Valami dög lehet odafent. Vagy holttestek – tette hozzá gondterhelten. – Ezen a vidéken sok a rabló. Jó lesz elkerülni őket.
–  Talán a hegy mögött ismerős tájra lelünk – gondolkodott hangosan a lány. – Amikor az elrablóim hoztak, átjöttünk valamiféle hegyeken, talán éppen itt. Éreztem a hidegből, meg ahogy a szekér fel, majd lefelé dőlt haladtában, aztán az állatokat bíztatták, hogy húzzanak, később meg fékezték őket, tartották, nehogy meglóduljon a szekér. Ha zsákot húznak a fejedre és nem látsz semmit, az ember hallása élesebbé válik. Hallottam köveket legurulni a mélységbe. Szerettem volna leszállni, mert féltem. Aztán meg azt kívántam, hogy bárcsak beleborulnánk a szakadékba. Egy nagyon mély és meredek szakadékba. Meg akartam halni…
–  Nem okos dolog halált kívánni – nézett rá szigorúan Menon. – Az embernek küzdenie kell és életben maradni, ameddig lehet.
–  Talán igazad van. De azt hiszem, néha kevés bennünk az erő. Még sosem voltam olyan elkeseredett, mint akkor… Engem igazán az tartott vissza, hogy nem egyedül ültem azon a szekéren. Legalább húszan szorongtunk ott. Ha borulunk, mindenki lezuhan, a többi lány is. Nem volt jogom az ő halálukat kívánni.
Menon értékelte ezt a magyarázatot.
–  Ha akkor megölöd magad, most nem lennél itt. Talán együtt megtaláljuk a családodat. Ígérem, hogy segítek, amennyire tudok.
–  Köszönöm. Nem tudom, mit tennék egyedül, Menon.
Egy darabig csendben ügettek az úton. Inea már egészen belejött a lovaglásba, és meglehetősen összeszoktak Kisfelhővel. Kócos napközben rendületlenül futott a nyomukban, a táborhelyek környékét mindig felderítette, este pedig Inea lábánál aludt. Mindig jutott neki egy-két falat, és lassan megszokták egymást. Ki tudja, mi késztet arra egy állatot, hogy kövessen egy embert és gazdájává tegye azt?
Az út felfelé emelkedett, egyre meredekebben. Voltak helyek, ahol le kellett szállniuk a nyeregből, hogy könnyítsenek az állatok terhén és biztosabbá tegyék a lépteiket. A talaj köves volt, nehezen járható. Menon láthatóan jól bírta a kaptatást, de Inea délutánra nagyon elfáradt. Már alig várta, hogy letáborozzanak és végre pihenhessen.
Alkonyatkor két hegyorom közti szurdokban haladtak. Néhol tövises bokrok kapaszkodtak a sziklák zugaiban. Hűvös szél támadt, kellemetlenül arcukba fújta a port. Kendőt húztak az arcuk elé védekezésül, Inea felvette új kabátját, Menon pedig kutatóan fürkészte az oldalfalakat. Egy helyen alig látható ösvény látszott jobb felé. A férfi arra irányította lovát. Parázs óvatosan kaptatott felfelé a kőmorzsalékon, Kisfelhő nyergében Ineával követte. Kócos kilógó nyelvvel kullogott utánuk. Az ösvény egy szűk nyíláshoz vezetett, mögötte sötét üreg látszott. Menon leszállt a lóról, bement, megbizonyosodott róla, hogy valamennyiüknek elég a hely, aztán intett a lánynak, hogy jöhet. Kócos morogva szaglászott, de egy idő után megnyugodott. Lepakoltak, Menon kicsinyke tüzet rakott, aztán ellátta az állatokat, Inea pedig szétterített egy kendőt, vágott egy keveset a sajtból és kenyérből, amit hoztak magukkal, és almát tett mellé. Csendesen ettek. Menon többször a lányra pillantott, mintha mondani akarna valamit, végül megszólalt.
–  Mondd csak, milyen khm… regéket hallottál a faludban?
Inea csodálkozva nézett rá, aztán elmosolyodott.
–  Sok mesét tudok. A tó hercegnőjéről, az elveszett báránykáról, a legyőzhetetlen vitézről… melyiket mondjam el neked?
–  Más állatokról, valami különlegesről, nem hallottál?
–  Mire gondolsz Menon? – nézett rá értetlenül Inea.
Menon idegesen beletúrt a hajába, aztán megrázta a fejét. A titok, melyet eddig gondosan elrejtett, kibukni készült belőle.
–  Hát jó. Elmondom. Engem… az aranytollú, oroszlántestű griffmadár érdekel.
Inea tágra nyílt szemmel nézett rá.
–  Menon! Te griffet keresel! – kiáltott rá vádlón. – Azért jöttél el idáig, ezen a veszélyes és kalandos úton, hogy griffet találj!
Menon kínosan feszengett. Még nem akarta kiadni minden titkát. Valami darabokra tört közöttük. Egyszerre közelebb kerültek és eltávolodtak egymástól. Hirtelen Inea bezárkózott. A karját keresztbe fonta maga előtt és megrázta vörös haját.
–  Nem tudok semmit.
–  Vagy csak nem akarod elmondani! Miért hallgattál el ennyire? – Menon arcán harag villant át. – Azt mondtad, hálás vagy… de látom, ezek csak szavak voltak, semmi több.
Felállt, mintha el akarna rohanni, de erre nem volt hely a szűk sziklabarlangban. Odalépett a kijárathoz, mély levegőt vett. Kócos, aki eddig ott téblábolt körülöttük, most morogni kezdett és megállt kettejük között.
Inea gyötrődve figyelte a férfit. Annyira szeretett volna segíteni neki. Érezte, hogy valamiért ez nagyon fontos Menonnak. Talán az életénél is fontosabb…
–  Menon! A griffmadár bölcs és csodálatos lény… nem lehet… nem szabad megölni!
A férfi megfordult, mintha megütötték volna. Rámeredt a lányra. A szemében harag és öröm látszott, a hangja elfulladt. A tűz halvány fénye nagy árnyékot vetett mögé.
–  Tehát igaz! Élnek errefelé griffek! És te tudod, hol! – odaugrott a lányhoz és megragadta mindkét kezét. – Inea! Kérlek! El kell mondanod nekem!
–  Nem lehet! – megpróbálta a kezét kiszabadítani. – Nem vadászhatsz rájuk!
–  De én nem akarom megölni őket! Sohasem mondtam, hogy megölök közülük egyet!
Inea elbizonytalanodott. Menon még mindig fogta a kezét, és az érintése jobban felkavarta, mint várta.
–  Esküszöl?
–  Esküszöm.
A lány kutatva nézett Menon szemébe, de ott nem látott csalárdságot, csak valami mély kétségbeesést és reményt, hogy megtudja, amit annyira szeretne.
–  Ha valóban nem akarod bántani őket, elmondom, amit tudok – egyezett bele végül. – De ha nem akarod megölni, miért keresed? Csupán látni akarod? Mi a célod valójában?
–  Még senkinek sem beszéltem erről – dünnyögte Menon. – Élet-halál kérdése. El kell vinnem valakinek… A királyomnak váltságdíjul.
–  Váltságdíjul? – visszhangozta Inea meglepetten. – Tehát valójában nem kereskedő vagy, ahogy sejtettem, ez csupán álca. Azért jöttél ide messze földről, mert küldetésed van… Mondd, ki vagy valójában?
Menon keserűen elmosolyodott. Elengedte a lány kezét, kissé megpiszkálta a tüzet, melyből apró szikrák pattantak ki a kőre, hogy ott egy pillanattal később elhamvadjanak.
–  Valóban nem vagyok kereskedő… és hogy ki vagyok, azt magam sem tudom. Csak egy vándor, aki megpróbálja helyrehozni az életét és megmenteni valakit, akit nagyon szeret…
Inea érezte, hogy ennél többet pillanatnyilag nem fog tudni kihúzni belőle. Gondolatok kavarogtak a fejében, mint valami megriasztott madárcsapat. Váltságdíj, valakiért, akit nagyon szeret… Talán egy lány. Igen, bizonyára a szerelmét akarja megszabadítani valami gonosz ember kezéből. Miért is gondolta, hogy még szabad a szíve? Nos, Menon azt is mondhatta volna, hogy tartozik neki, amiért megmentette az életét, de csak kérte, szinte kétségbeesetten, hogy segítsen. Eddig mindig a férfi volt az erős, a vezető, de most hirtelen egészen más lett kettejük viszonya. Menonnak szüksége volt a lányra, hogy megszerezze az áhított célt, amiért olyan hosszú és veszélyes utat tett meg. Inea látta zaklatottságát, és ellenállása olvadni kezdett. Miért is készülne Menon valami gonosz dologra, hiszen nem úgy ismerte meg. Sóhajtott.
–  Jól van, segítek, amennyire tudok. Elmondok mindent, amit a nagyapám mesélt a griffekről. De mindent el kell követnünk, hogy ha a király kiadja neked azt a személyt, akkor a griff újra szabad legyen.
Menon komolyan, reménykedve pillantott rá.
–  Azt akarod mondani, hogy segítesz elfogni, ha utána újra szabad lehet?
–  Igen. Ez az egyetlen lehetséges mód. Különben nem segíthetek. A griffek csodálatos lények és már alig van belőlük. Bár madárként emlegetik őket, legalább annyira oroszlánok, mint madarak. De nem szörnyetegek, inkább jó szándékúak… El kell őt engedni, nem maradhat fogva. Bár nem tudom, hogy egyáltalán lehetséges-e őket elfogni és rabságban tartani. Erős és hatalmas. A legenda szerint egyszer, még a sárkányok idején Nabaghot is megmentette egy griff, amikor legyőzte és elpusztította a falut zaklató, tűzokádó szörnyet. El kell engedned.
Menon gondolt már erre, de tudta, hogy meg kell próbálnia.
–  Hallottam már sárkányokat legyőző griffekről. Tudom, hogy veszélyesek lehetnek. De azt is hallottam, hogy bölcsek és nem gonoszak. Meg kell próbálnom a dolgot.
–  Hiszen olyan régen kereskedsz – mosolyodott el Inea. – Tudnod kell, hogy minden értékes holminak nagy ára van.
A férfi elmosolyodott.
–  Hát jó. Megígérem, hogy mindent elkövetek, hogy a griff újra szabad legyen. Ha képes vagyok rá, hogy foglyul ejtsek egyet, nagyon óvatosan fogok bánni vele. Így rendben van, ugye? Most pedig… el kell mondanod, mit tudsz.
Kócos topogott egy darabig körülöttük, aztán úgy döntött, már nincs békétlenség közöttük, úgyhogy lefeküdt a lány mellé. Inea jobb kezével nyugtatólag beletúrt a kutya szőrébe, aztán mély lélegzetet vett és belekezdett:
–  Fent élnek északnyugaton, a világ egy rejtett szegletében. Csak nagyon kevesen találtak oda eddig. A nagyapám azt mondja, ő ismert egy embert, aki látta a griffeket repülni, de soha nem találta meg a tanyájukat, pedig sokáig próbálkozott. Egy elhullatott toll volt mindössze, amit mutatni tudott. Sokat ért, az az ember mégsem adta el senkinek. Mindig magánál hordta, mint egy talizmánt.
–  Tehát északnyugat… – ismételte Menon áhítattal. – Meg lehet ismerni valamiről azt a vidéket?
–  A hegy, amelyen rejtőznek, csaknem szabályos M betűt formáz. A neve Ikerhegy. A két hegycsúcs között laknak a griffek. Arrafelé nem laknak emberek. A legközelebbi falu is több napi járóföldre van a hegy lábától.
–  Az hogy lehet?
–  Egy hatalmas szakadék, a Csendszurdok veszi körül az Ikerhegyet, akár egy szabályos várárok. Azt mondják, feneketlen mélységű. Nem sokan merészkednek oda, és tudtommal még senki sem jutott át. Lehet, hogy neked sem sikerül majd.
Menon eltöprengett. Láthatóan nem tántorították el céljától a nehézségek.
–  Vajon most jó irányba megyünk?
–  Át a hegyen? Azt hiszem, igen. Ha megtalálnánk a falunkat, Nabaghot, onnét már odatalálnánk.
–  A falutokból láttad a hegyet?
Inea az egyre inkább parázzsá váló tűzbe bámult, mintha onnét akarná kiolvasni az emlékeit. Hirtelen ismét nagyon fáradtnak érezte magát. Sóhajtott.
–  Nem. Az a hegy messze van. De a folyónk, a Ditra, ami kettészeli Nabaghot, ugyanaz a folyó, ami a hegy közelében kanyarog. Csak követnünk kellene a folyásirány ellenében.
Menon eddig is haza akarta vinni Ineát, de ez az elhatározása most felerősödött. Inea hazajutása szorosan összekapcsolódott a saját érdekeivel. Vajon kihasználja a lányt? Remélte, hogy nem. Talán az Ég akarta, hogy találkozzanak. Mi másért próbálta volna éppen ez a lány ellopni a lovát?
–  Jól van. Átkelünk a hágón és a túloldalon kiderül, hogy ismerős-e számodra a vidék. Ha nem, továbbmegyünk és kérdezősködünk.
Hirtelen megfeszült, minden érzékszervével kifelé figyelt. Ugyanakkor a kutya morogni kezdett, Parázs pedig nyugtalankodva hátracsapta a füleit és horkantva felkapta a fejét.
–  Valaki jár kint – suttogta a férfi. – Maradj nyugton, elintézem.
Felállt, téblábolt kicsit, mintha csak a lovak kötőfékén akarna valamit igazítani, aztán hirtelen kiugrott a barlangból. Inea szintén felállt, kifelé figyelt. Menon némi dulakodás után egy rongyos göncökbe burkolt csavargót penderített be a barlangba.
–  Ne bánts! – könyörgött a toprongyos alak. – Itt szoktam aludni. Enyém ez a hely… De maradhattok, elférünk! Elférünk… ez jó hely, ne bántsatok!
Inea elhúzódott. A fickó szakálla és haja ápolatlanul mocskos volt, a szaga alapján nemigen szokott mosdani. Ki tudja, mióta hordja ezeket a rongyokat. Lábán valami maga-gyártotta, bőrdarabokból összeszíjazott saru, bal keze fején egy alig behegedt seb. Kissé ijesztő, mégis szánnivaló teremtmény volt. A lány egy darab kenyeret adott neki, ami megmaradt a vacsorából. A csavargó mohón elkapta és szinte egyszerre a szájába tömte. Régen juthatott kenyérhez.
–  Ismerős vagy errefelé? – kérdezte őt Menon, aki csendesen visszatelepedett a parázsló tűz mellé. – Mi van a hágón túl?
–  Hegyek. Vadkecskék – megrázta a fejét bosszúsan, lemondóan. – Nagyon gyorsak. Fent a sziklákon.
–  Értem. És falvak? Vannak falvak, emberek?
–  Vannak. Meg hegyek. Meg kecskék.
–  Milyen falvak? Mi a nevük?
A csavargó rábámult.
–  Nem tudom. Otthagytam az embereket. Nem érdekel, hol laknak. Ez az én barlangom – tette hozzá némi mogorvasággal.
–  Jól van, ne félj – nyugtatta meg Menon. – Nem vesszük el tőled az otthonod. Egy keveset alszunk, és reggel korán elmegyünk. Nem fogunk zavarni téged.
–  Rendben. Alhattok – királyi mozdulattal intett körül. – Vendégek vagytok.
Mikor takaróikba burkolózva aludni tértek, Inea észrevette, hogy Menon úgy helyezkedett, hogy ha szükséges, megvédhesse őt. Mindazonáltal nem volt éberebb, mint általában. Csendesen aludt a köpenyegébe takarózva. Inea emlékezett rá, hogyan riadt fel azon az első éjszakán, mikor megismerték egymást. A csavargó ártalmatlannak tűnt, de ki tudja, nem háborodott-e meg az elméje az egyedüllétben. Ezért hát örült, hogy Kócos is ott van velük. Bízott az állat ösztönében és abban, hogy szükség esetén vadul védené őt. De a kutya is visszafeküdt a lábához és békésen szuszogott. A lány mégis meglehetősen nyugtalanul aludt.
Álmában a nagyapját látta. Szokott kényelmes, itt-ott foltozott holmijában ült az út szélén, pipázott, és amikor ők odaértek hozzá, a hegyek felé mutatott. Az Ikerhegy felé, ahol a griffek laknak.
Mikor felébredt, könnyek szöktek a szemébe. Annyira valóságos volt Gabit, annyira szerette volna megölelni. Aztán arra gondolt, olyan volt ez az álom, mintha a nagyapja engedélyezné, hogy ő Menonnal elmenjen a griffekhez. Inea körülnézett. A csavargó már nem volt a barlangban. Menon éppen rövid szárú csizmáját húzta.
–  A házigazdánk hajnalban kisurrant – jegyezte meg. – Szegény bolond. Gondolom, ő sem lelkesedett a mi társaságunkért…

Túlságosan sokat vagy egyedül, szép kedvesem. Pedig én igénylem a társaságodat, ugye tisztában vagy vele? Sok időt vesztegetsz a töprengésre, pedig azzal senkinek sem teszel jót. Nem fog hamarabb visszatérni. Talán vissza sem tér. Megértem az aggodalmadat. Bizonyára tele vagy borzasztó sejtéssel, rémülettel, hiszen annyi veszedelem leselkedik az utazókra. A minap is felkoncoltak egy karavánt a határon. Ártalmatlan, ostoba kereskedőket, akik sajnáltak megfelelő kíséretet fizetni maguknak, vagy pedig saját erejükben bíztak elvakultan. Most mind ott hever az út szélén. A keselyűk pedig gyülekeznek, hogy lakmározhassanak belőlük. Ó, sápadt arcod mutatja, hogy megrettentél. Ne félj, bármi történik, én itt vagyok. Ha bánatod van, megvigasztallak. Kedves szavakat suttogok a füledbe, új ékszereket adok neked, aranyat és gyémántot, csupa szép holmit, és mutatványosokat hívok az udvaromba. Azt akarom, hogy vidám legyen a menyasszonyom. Vidám és gondtalan, érted? Aki az esküvőjére készül, az boldog. A menyasszony helye pedig a vőlegény mellett van. Ha a szemedbe nézek, magamat akarom látni benne, mint egy tükörben. Parancsolom, hogy rám nézz! Parancsolom!