Sylvia Drummer: Fogjunk griffet! – 1. rész

1.  Meg kell szökni innét

Inea lépteit megnehezítette a teher. A déli nap erősen sütött, szinte perzselt. Árnyék sem akadt az utcán. A vállán átvetett rúdon két teli vödröt egyensúlyozott. A kútról jött éppen, érzékeny válla, karcsú dereka sajgott a víz súlyától. Nem volt gyenge lány, de a teste, karcsú tagjai, finom bőre még mindig nem szokta meg a kemény fizikai munkát. Még így, a nehéz teherrel is valami módon kecsesen mozgott, fejtartásában némi büszkeség és nőies báj látszott.

–  Hol voltál te istencsapása? – csapott le rá a szakácsnő.

Nagydarab, széles vállú, rengő csípejű nő volt, rosszindulatúan néző, apró szemekkel. A ruhája elöl mindig pecsétes volt az ételektől. Inea nem ismerte a főztjét, ő mindig csak a legegyszerűbb ételeket és maradékokat kapta. A különleges ételek maradékát maga a szakácsnő falta be mohón, ha nem bírta megenni, inkább kidobta a szemétre, minthogy másnak adott volna belőle. Inea ugyan tudta, hogy a felszolgáló inasok lopnak az ételből, mikor leszedik az asztalt, két lépés között tömve szájukba az ételt, de őt elborzasztotta ez a viselkedés.

–  Megmondtam, hogy igyekezzél! Nagyon el vagy te kapatva, Vöröske, de majd én kiverem belőled!

Ahogy a lány lerakta terhét, a szakácsnő gyors, gyakorlott mozdulattal pofonvágta, hogy megtántorodott, csaknem elesett. A szeme előtt színes karikák táncoltak. Védekezően kapta arca elé a kezét. A mozdulattól egyszerű, viseltes ruhája ujja felcsúszott, és látszott a bélyeg, amit néhány hónapja égettek a bőrébe. Nem volt nagy sebhely, mert a nőket nem akarták elcsúfítani, de letörölhetetlen jele volt rabszolgaságának. Két függőleges vonal, melyet középen egy lefelé ívelő húzott át. Már begyógyult, de Inea még sohasem érzett hasonló fájdalmat, mint amikor az izzó vasat rásütötték a felkarjára. Aznap éjjel nem bírt aludni, sírt, gyötrődött teste-lelke, úgy érezte magát, mint egy megkínzott állat. Arra is gondolt, hogy megöli magát, de élni akarása erősebbnek bizonyult. Nem adta fel a reményt, hogy egyszer még hazajut valamiképpen.

–  Lusta disznó vagy, Vöröske, úgy ám! Ki tudja, mi a fenének vettek meg téged! Semmire sem vagy jó! – korholta tovább a némber. – Hamar, szedj a mártásba zöldséget, de szépeket ám! Lódulj, fogd a kosarat! Mit állsz itt?!

Még neve sem volt. Itt mindenki csak Vöröskének hívta, lángszín fürtjei miatt. Ezen a földön a legtöbb embernek fekete vagy sötétbarna haja volt. Inea úgy érezte, irritálja őket a hajszíne, copfba fonva viselte hát, a vaskos fonat csaknem a fenekéig ért. Néha kísértést érzett, hogy kibontsa és hagyja, hadd lobogjon, mint valami zászló. Ám mindig visszariasztotta a félelem, hogy talán levágják büntetésül, vagy csupán hogy nevessenek kétségbeesésén. Hát inkább befonta. Csak egyszer egy héten bontotta ki, hogy megmossa. Ilyenkor elhúzódott a többiektől, amennyire tehette. Rászánta a fél éjszakát. Reggelre aztán többé-kevésbé meg is száradt a haja.

A konyhán még két nő dolgozott, idősebbek Ineánál. Összevihogtak, csak nézték, ahogy fogja az üres, vesszőkből font kosarat, és fáradtan kimegy az ajtón. Nem kedvelték a lányt, talán csak a fiatalságát, az üdeségét irigyelték, talán egyszerűen zárt közösséget alkottak ők ketten, és nem engedtek be senkit maguk közé. Ostoba teremtések voltak, s évek óta emellett a szakácsnő mellett dolgoztak, megszokták kicsinyes gonoszkodását.

Inea a kamrába ment, a szerszámok közül kiemelte a kis ásót, aztán körülnézett a kertben. Volt itt több gyümölcsfa, a sarokban pedig vetemény, hogy ne kelljen mindenért a piacra járni. Bár a gazda nem volt szegény ember ez így ésszerű volt és kényelmes. A lány letette a kosarat egy ágyás végében és nekilátott a munkának. Az ásóval óvatosan meglazította a földet, hogy ne sértse meg az ehető részeket, aztán a répát, hagymát megmozgatva, a rögöket félrekotorva szedegette a zöldséget. Valaha fehér, kecses, puha kezei érdesek és repedezettek voltak a kemény munkától. Ha hozzáfért, csent egy pici vajat, azzal kente be elgyötört bőrét.

Miközben dolgozott, a rácsos kiskapun át belátott a belső kertbe. Ott üldögélt a gazda három ágyasa egy kis szökőkút körül. Csinos, fiatal nők voltak. Gyerek nem játszogatott mellettük. A gazda nem tűrte meg a gyerekeket. Ha valamelyik ágyasa teherbe esett, elküldte a földekre dolgozni. Volt valahol egy másik háza, abban felesége, aki szült neki három fiút, meg egy lányt. A fattyai az árokparton nőttek fel, ha felnőttek egyáltalán. Az egyik nő gitározott és énekelt valamit, de ezen kívül általában nem csináltak semmit, csak ültek a díszesen varrott, kényelmetlen ruhákban, arany karperecek csilingeltek rajtuk, ahogy megmozdultak és várták a gazdát.

Radak kereskedő volt, folyton az utakon járt. Amikor otthon tartózkodott, első vagy második este magához rendelte az ágyasait és mulatott velük. Amikor megunta ezeket a nőket, újakat vett, a régieket pedig elküldte a földjeire dolgozni. Ettől rettegtek az ágyasai, mert nehéz munka volt, és az őrök gyakran rángatták félre valamelyik asszonyt, hogy a kedvüket töltsék vele. Radaknak nagy földjei voltak a város szélén. Itt a házban csak egy férfinak kellett a kedvére tenni. Igaz, Radak nem volt túl szép, erős vagy jóképű. Pocakos, középkorú férfi volt, kissé görbe lábakkal, erősen izzadt és néha durván viselkedett, de gyakran volt távol. Inea nem vágyott erre a kényelemre, s bár ártatlan lány létére nem volt tisztában mindennel, ami odabent történt, a gazdával való testi érintkezés gondolata taszította és elborzasztotta. Akkor már inkább a szakácsnő gorombasága, a folytonos munka a konyhában. Miközben dolgozott, gondolatai messze jártak.

Inea szabad emberként cseperedett fel otthonában. Emlékei édesen csordultak, mint a méz. Apja mesterember volt, remek bútorokat készített, jól megéltek belőle. Szép kis házban laktak, apja leleményes módon folyóvizet is átvezetett a konyhán. A kert árnyas volt, a méhes nyugalmas. Senki sem tudta, milyen régen állnak ott a kaptárak. Persze a kaptárak és a méhek cserélődtek, de az ő családja már nagyon régen méhészkedett. A mézet, amit nagyapó készített, napok alatt eladták mindig, alig tudtak a családnak félretenni, annyian akartak tőlük vásárolni. Gabit nagyapó magas, fehér szakállú, csendes ember volt, kimért, nyugodt mozdulatokkal, aki gyakran mesélt az unokáinak. Inea naphosszat el tudta volna hallgatni a halványan terjengő, illatos pipafüst alatt kikerekedő történeteket.

Azt tervezték, hogy a méhest egy napon az egyik öccse, Vinus veszi majd át. A gyerek naphosszat ott császkált, figyelte a méhek életét, munkáját. A másik öccse, Jat vette volna át apjától a műhelyt. A messzi északon fekvő, hegyek közé zárt faluban, Nabaghban tisztelték családjukat az emberek. Inea nagyon szerette apját, a kedves, türelmes embert, aki számtalan apróságot faragott kislányának és két fiacskájának. Magas volt és vállas, kezei erősek a sok asztalosmunkától. Keveset beszélt, de sokat mosolygott. Édesanyja gyönyörű nő volt, és ezt nem csupán Inea gyermeki szeretete láttatta így. Mindenki elismerte, hogy ő a legszebb nő a környéken. Inea tőle örökölte karcsú termetét és ragyogó kék szemét. A kislánynak azonban az volt fontos, hogy anyjához mindig odabújhatott, hogy kényeztette, fürdette, fésülgette és mesélt neki esténként. Mennyire hiányzott neki most ez a kedveskedő, törődő szeretet, a lágy ölelés.

Amikor Nabaghot feldúlták Wogard herceg portyázó csapatai, Inea tizennégy éves volt csupán, nyakigláb, vékonyka kamasz, akin még nem látszottak meg a nőies vonások. Emlékezett, ahogy idegen katonák törtek be a völgybe. Éppen a falu szélén ácsorgott, a hosszú híd közepén, és a csendesen gyűrűző, lassan hömpölygő vizet bámulta, amikor egyszerre csak furcsa érzése támadt. Körülnézett és látta, ahogy sötét ruhás harcosok jelennek meg az úton. Betörtek a házak közé, fáklyákat vetettek a portákra, a termést szekerekre rakták. Aki ellenkezett, felkoncolták. Vér és füst szaga terjengett, durva kiáltozás, sikoltások szaggatták a lány fülét. Futott a házuk felé, de nem érte el. Elkapták és megkötözték. Az egészséges fiatalokat elhurcolták rabszolgának. Inea nem tudta, mi lett a családjával, élnek-e még. Félt, hogy őket is megölték a katonák, de nem hagyta, hogy a remény, hogy még talán életben vannak, elvesszen. Úgy gondolt rájuk, mintha még bizonyosan élnének. Eleinte gyakran sírt miattuk, aztán eltemette a fájdalmát, hogy más ne lássa. Egy szekérre rakták több más fiatal lánnyal együtt, fejére zsákot húztak, hogy soha ne találjon vissza, és a hegyeken át idegen földre vitték.

Az út sokáig tartott, hosszú hetekig. Végül egy városba értek, ahol a rabszolgapiacon kiállították egy emelvényre. Ruhátlanul mutogatták a vevőknek, dicsérték szépségét, fiatalságát. Az érdeklődők megfogdosták, a fogát nézték, a hajába markoltak. Olyan megalázó volt, hogy Inea eltemette ezt az emléket is tudata mélyére. Még azon a reggelen eladták Radaknak, a gazdának. Fehér bőrébe bélyeget sütöttek és a rabszolgák életét élte. Egy kamrában aludt, a szalmán, a két másik konyhás asszony mellett. Egyszer patkányt látott elsurranni az ajtó nélküli alacsony nyílásban, akkor órákig nem bírt elaludni, annyira félt, hogy bejön és megharapja. Hajnalban kelt, késő estig dolgozott. Arról ábrándozott, hogy egyszer majd megszökik. De eddig még nem volt hozzá bátorsága. És ott volt rajta a bélyeg. Mintha a lelkébe égették volna. Szolga, rabszolga, az élete Radaké.

Amikor már teli volt a kosara, felállt, leporolta a ruháját, eligazította a földet és vitte a zöldséget a szakácsnőhöz. Radak, a gazda számára távoli volt, szinte ismeretlen. Amikor megvásárolta, persze alaposan megnézte magának a lányt, és amikor Inea hozzákerült, napokig figyelte távolról a gazdát, próbálta kideríteni, mire számíthat tőle. Meg fogja-e verni például. De Radak rögtön a szakácsnő keze alá adta. Az persze megverte, nem is egyszer, úgyhogy a lány számára szinte ő volt a rabtartó, Radak képe elmosódott, bár Inea érzett iránta is némi tompa gyűlöletet. Hiszen bélyeget sütött rá és piszkos, nehéz munkát végeztetett vele. Arra gondolt, egyszer megszökik innét, de még nem bírta magát rászánni. Fogalma sem volt, merre induljon és félt, hogy hosszú, vörös haja árulója lenne, s hamarosan elkapnák, megnéznék a karján a bélyeget és visszavinnék a gazdának. Az pedig láncra verné és megkorbácsolná. Ezt bizonyosan tudta, mert látta, amikor egy szökött rabot visszahoztak. Ő nem élné túl, amit azzal műveltek. Maradt hát, miközben változtak az évszakok, az őszből tél lett, a télből pedig tavasz, majd nyár. Reménykedett és alkalomra várt, hogy valamiképpen mégis megszökhessen.

Ahogy megkerülte a házat, lovakat, szekeret vett észre a kapu előtt. Hazaért Radak – gondolta rögtön. Ahogy megfordult, hogy bemenjen a konyhába, szinte beleütközött a gazdába. Valamit dadogott és elinalt volna, de Radak felemelt keze megállította. A férfi, aki eddig az intézőjével beszélgetett, most megfogta Inea vállát, és maga felé fordította a lányt. Felemelte az állát, kíváncsi tekintete néhány másodperc alatt végigfutott Inea arcán, aztán lejjebb siklott. Hátralépett, elégedetten csettintett, a lány pedig, alighogy elengedte, zavartan elfutott. Szinte beesett a konyhába.

–  Hol kódorogtál?! – csapott le rá a szakácsnő. – Add rögtön ide a zöldséget! Eridj és hámozz almákat abba a tálba! Te lassú idióta! Hát minek vagy itt, ha nem dolgozol?! Csak bajom van veled!

Elhallgatott, mert belépett az intéző.

–  Már nem sokáig bosszankodsz vele – mondta vigyorogva. – Holnap estére magához rendelte az úr, és ha ügyes lesz, Arinka röpül.

Arinka az egyik ágyas volt. A gazda mindig csak hármat tartott egyszerre. A szakácsnő lihegve állt a konyha közepén.

–  Ez kell neki?! Ez a girhes lány?

Inea tudta magáról, hogy nem szép. Mondták neki eleget. Elég sovány, alig van melle meg feneke, a hasa lapos, a haja pedig vörös. Szégyellte magát, az intéző azonban elkomolyodott.

–  Pofád befogod, te kövér koca! Van képed megkérdőjelezni a gazda ízlését? Bírálod őt, hogy kit választ ki magának, he? Akarsz húsz botütést a talpadra?!

A szakácsnő összerezzent, hátrált egy lépést.

–  Nem én, dehogy, uram, csak azt gondoltam… fiatalka, de hát ha kimosdatják, megfésülik, szép ruhát adnak rá, egész más lesz, mint most… Hiszen jó érzéke van a gazdának ehhez…

Az intéző bólintott, mint akinek tetszik ez a beszéd. Ineához fordult.

–  Hát te örülsz-e, leány?

Inea nem volt ostoba. De annak tettette magát.

–  Ó, hát kapok szép ruhákat, és meg is mosakodhatok?

–  Úgy bizony – bólintott elégedetten az intéző. – Látod-e te ostoba koca, a lány tudja, mi jó neki. Lesznek bizony szép ruháid. A gazdának jó szeme volt, mikor megvett, pedig akkor még nem látszott rajtad, hogy milyen csinos leszel. De most már… most már bizony többet kellene fizetnie érted…

Különös módja volt ez a szépség dicséretének.

–  Lesznek csillogó arany karpereceim is? – érdeklődött mohó szemekkel Inea.

–  Nohát, igazi nő ez – nevetett most már az intéző. – Lesznek, ha szépen bánsz az úrral, és ő vesz neked. Szokott venni az új asszonyoknak mindig… csak mosolyogjál és tegyél meg mindent, hogy ő is mosolyogjon…

Inea rögtön elmosolyodott, bár belül reszketett.

–  A hajam… mondta bizonytalanul – sokára szárad meg… Órákba telik.

–  Hát akkor reggel mindjárt megmossuk. Azzal kezdjük. Pirkadat után, alighogy ettél valamit, jelentkezz nálam. Majd én utasítom az egyik belső szolgálót, hogy kimosdasson és felöltöztessen. Szép leszel galambocskám, igazi kis rózsaszál.

Elégedetten kiment. Ilyenkor ő is szokott kapni az úrtól valami jutalmat. Radak szerette a szépen kikent-kifent lánykákat. Meg aztán az ilyen első éjszakáktól mindig jó kedve támadt. Az intéző kellemes reményekkel nézett a dolga után.

Inea leült a sarokba és hámozta az almákat. A keze reszketett, majdnem megvágta a kezét. Tudta, hogy elérkezett az idő. Nem halogathatja tovább a szökést. Innét még volt kijárás, ám a belső szobákat és a kiskertet, benne az úr vagyonát rejtő ládákat és a szép ágyasokat már fegyveres őrök vigyázták éjjel-nappal kivont karddal. Igaz, éjszakára bezárták a nagykaput és két katona járkált körbe a ház körül, ez azonban kevésbé volt veszélyes, mivel ők elsősorban kifelé figyeltek, a kintről érkező fenyegetésre, támadásra készülve.

Míg keze fürgén járt, megpróbálta lépésről lépésre eltervezni, mit fog tenni ma éjjel, de hiába erőlködött. Túlságosan izgatott volt, nem bírt gondolkozni. Nem tartotta magát hisztérikának, ám most legszívesebben sikoltozva kiszaladt volna az ajtón. Keményen az ajkába harapott és kényszerítette magát, hogy koncentráljon. Közben a két szolgálóasszony egymás között vihogott és sugdolózott. Fennhangon nem mertek vele gúnyolódni, hiszen, ha ágyasa lesz a gazdának, némi befolyást is szerez majd, és tartottak tőle, hogy akkor megbosszulhatja valami módon a gonoszkodásukat.

Este, mikor már mindenki lefeküdt, Inea még felsúrolta a konyha kőpadlóját. Amikor elvégezte a munkát, a koszos vizet kiloccsantotta a földre az ajtó elé. Látta, ahogy az egyik őr a kerítés mentén lépked. A zajra a férfi hátranézett, de mikor látta, hogy csak a lány önti ki a vizet, továbbsétált. A másik a ház túloldalán lehetett. Inea várt még egy kicsit, aztán elfújta a gyertyát és lábujjhegyen végigosont a folyosón. Benézett a sötét kamrába, ahol aludni szoktak. Csend volt, a két asszony úgy vackolódott el a vékony szalmán összekucorodva, mint az állatok. Lélegzetvételükből hallotta, hogy már mélyen alszanak. Neki alig maradt hely. Ez azonban nem zavarta. Ma éjjel nem akart aludni. Legalábbis nem ebben a házban.

Visszasettenkedett a konyhába. Elővett egy éles kést, óvatosan kitapintotta az élét és mélyet lélegzett. Egy pillanatra megingott, majdnem visszatette a helyére. Aztán mégis hátranyúlt, megfogta a copfját és egyetlen, gyors mozdulattal lenyisszantotta. Fogta a hajfonatot a kezében, bánatosan megsimogatta, mint valami kismacskát. Maradék fürtjei a súlytól megszabadulva vidáman göndörödtek arca körül. Ily módon fiússá vált haját amennyire bírta bekormozta a tűzhelyről lekapart fekete korommal. Kicsit az arcát és a kezét is bepiszkította álcázásként, nehogy vesztét okozza üde szépsége. Ezután fogott egy kulacsot, betette egy ócska tarisznyába, azt pedig átvetette a vállán és a nyakán, hogy minél kevésbé kalimpáljon. Élelmet nem tudott vinni magával, azt mindig elzárták. Bízott benne, hogy valahol majd szerez. Kilesett az ajtón, és amikor az őr háttal fordult, kisurrant a kertbe. Valahol bagoly huhogott. A növekvő hold fényénél meglehetősen jól lehetett látni, az árnyékok furcsa világot varázsoltak köré. Hátrament a szárítókötélhez, ahol a délután kimosott holmik lógtak, és gyorsan lekapott egy nyirkos nadrágot és egy inget. Ledobta saját ruháját és átöltözött. A férfiruha bő volt rá, de a nadrág korcában lévő zsinórral összehúzta, hogy ne essen le róla. Utána kézzel kikotort egy üreget, ahonnét a zöldséget felszedte, a haját belecsavarta a ruhájába, bedobta a csomagot a lyukba, lerúgta könnyű, ócska kis piros papucsát is, és az egészet betemette földdel. A nedves ruhák miatt megborzongott.

A szeme jól hozzászokott a sötétséghez. Négykézláb mászva kilesett a zöldbab közül. Az őr éppen feléje tartott. Gyorsan visszahúzódott. Várt egy kicsit, aztán felállt és előóvakodott. Az őr már háttal fordult, nem hallotta meg a lány könnyű, mezítlábas lépteit. A kaput bezárták, muszáj volt átmásznia a falon. Szerencsére errefelé nem építettek túlságosan magas kerítéseket. A durva köveken meg bírt kapaszkodni. Bár lehorzsolta a térdét és a könyökét is, de átjutott. A túlsó oldalon lehuppant a fal mellé, nekitámaszkodott, összehúzta magát kicsire és szétnézett. Tudta, hogy az utcán nappal és éjszaka is járkálnak őrjáratok, de nem tudta, milyen gyakran. Ahogy körülnézett, nem látott más mozgást, csak egy kutyát. Az emberek aludtak a házakban a kerítések mögött. Lehajolt, mintha követ akarna az állathoz vágni, mire az lekushadt, de nem futott el. Inea nem foglalkozott többet vele, óvatosan, minden neszre figyelve elindult a kút felé. Ezt az útvonalat jól ismerte. Furcsa volt, hogy a haja súlya nem húzza hátra a fejét. Hirtelen könnyűnek és szabadnak érezte magát, bár a foga vacogott az izgalomtól.

A kút két sarokkal odébb volt egy kis téren. Ide járt mindenki a környező házakból. A sötétség elrejtette a lányt, körülvette, mint egy köpönyeg. Visszagondolt gyermekkorára. Gyakran kiszökött a kisablakon, és megkerülve a szülői házat, a másik oldalon felmászott a padlásra a ház falának támasztott létrán. Ott vackot készített magának a szénában és figyelte az éjszaka neszeit, a baglyokat, az egerek mocorgását, a nyest vadászó osonását. Néha, csendes tavaszi éjszakákon különös éneket hallott, mintha lányok énekeltek volna az erdőben. Nagyapja akkor azt mondta, a villiket hallotta, akik nyugtalanok a holdvilágos kikelet idején. Soha sem félt éjszaka járni, inkább kellemes borzongást érzett, a kaland izgalmát. Most azonban az életéről volt szó. Ilyenkor már tilos volt kint járni az utcákon. Ha a hercegi őrjárat elfogja, beviszik, tömlöcbe vetik és reggel, ha kiderült, hogy megszökött, a gazda először ott fogja őt keresni. Első alkalommal minden szökött rabszolgát megvernek, aztán kikötik őket étlen-szomjan egy napra, de ha másodszor is elszöknek, mindezek után nyilvánosan kivégzik őket. Egyszer kiterelték őket egy ilyen kivégzésre. Ott volt maga Wogard herceg is, egy emelvényen ült díszes ruhában, a főemberei között. Erős testalkatú, sötét szakállú férfi volt, a negyvenes évei elején. Nemigen figyelt, a szomszédjával beszélgetett. Mögötte kopjások álltak sorfalat, fegyverükön a herceg sötétkék zászlajával. Az áldozat véres rongyait letépték, aztán fejjel lefelé akasztották fel, hogy hosszú ideig tartó kínjai elrettentsék a többieket a szökéstől. A lány gondolatai napokig vissza-visszatértek a nyomorulthoz, nem bírt szabadulni a kivégzés emlékétől.

Inea megpillantotta a kút ismerős tömbjét. Leeresztette a vödröt, felhúzta és megtöltötte a kulacsát. Tudta, hogy sokáig nem lesz elég, de ha beosztja, a holnapi napot kihúzza vele. Hirtelen valami megmozdult a lábánál. Ijedten ugrott egyet. A kutya volt. Közepes termetű, rövidszőrű, tarka korcs, a sakálfélékre jellemző, felálló, nagy fülekkel, bánatos, aggódó, barna szemekkel. Leült mellette, a farkát behúzta maga alá és nyüszített. Inea arra gondolt, bizonyára szomjas lehet. Megesett rajta a szíve, a maradék vizet kiloccsantotta a vályúba, amiből az állatokat szokták itatni. A kutya abbahagyta a nyüszítést és gyorsan lefetyelni kezdett. A lány körülnézett, hátha a halk loccsanások elárulták valakinek, hogy itt van, de nem látott mozgást. Csendesen továbbsurrant. Tudta, hogy valahogy élelmet kell szereznie, és egy lovat. Gyalog egy-kettőre utolérnék. Azt hallotta, hogy a város másik végén van egy fogadó. Mivel nem volt semmije, amin vásárolhatott volna, lopnia kell majd. Arra gondolt, valamikor elítélte a lopást, a tolvajokat. Most azonban magának kell tolvajjá válnia, ha élni akar. Talán a fogadóban szerencsével jár. Ott mindenféle ember megfordul. Gazdagok, szegények, úton járók és szomszédolók. Néha a kerítésekhez lapult, úgy futott tovább, meg-megállva. A kutya árnyékként követte.

***

[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/regenyek/fogjunk-griffet”] A szerzőről[/button]