Swarna Pololanik: White Shadow – Az elátkozott hegy (részlet)

A 9. Aranymosás Irodalmi Válogató pályázati anyaga

*

1. fejezet

Light arcát csípte a hűvös, esti levegő. A ruhája alá befurakodott a hideg. Remegett, bármennyire szorosan húzta maga köré a kardigánját. Alig várta, hogy otthon lehessen és vehessen egy forró fürdőt.

A nap már eltűnt a horizont mögött, az erdő sötétbe borult. Light egyre kevésbé látta maga előtt az enyhén emelkedő, szerpentinben kanyargó ösvényt. Távolabb a többiek zseblámpáinak fénye még átszűrődött a fák közül, de a lány egyre nehezebben követte.

A feltámadó szél a szájába fújta hosszú, csokoládébarna haját. Light bosszankodva tűrte a füle mögé. Már régen le kellett volna vágatnia, mindig útban volt. Könnyezett a szeme a heves széllökésektől. Rothadó növények édeskés illata keveredett a levegőbe.

Nem is olyan, mint az égett hús – állapította meg a lány. Viszont minden szőrszála égnek állt, amikor a fülébe kúszott a levelek suhogásába vegyülő halk, érthetetlen suttogás. A White Shadow-i visszhang. Light hallott a jelenségről, de ekkor tapasztalta meg először személyesen.

Próbálta megszaporázni a lépteit, hogy beérje a többieket, de megbotlott egy gyökérben és elesett. Beütötte a térdét, égett a bőre. Mégis hogyan tudták rávenni, hogy eljöjjön? Ha előre tudja, hogy az elátkozott hegyen köt ki, el sem indul.

‒ Jól vagy? – szólalt meg mögötte egy hang.

A lány összerezzent és hátrakapta a fejét. Nem ő maradt utoljára? Egy nyurga alak nyújtotta felé a kezét. Light megnyugodott, amikor felismerte Davidet, de csodálkozott is. Vajon a fiú miért nem elől megy a barátnőjével? Hiszen Beatrizzel ketten szervezték a túrát.

David egyszer-kétszer megcsapkodta a kezében tartott lámpát mire felgyulladt.

‒ Folyamatosan kialszik – panaszkodott. ‒ Rossz lehet benne egy csatlakozó.

Felsegítette Lightot.

‒ Minden oké? – kérdezte, miután a lány leporolta magát.

‒ Persze.

David mindössze egy évvel volt idősebb nála, Light mégis úgy érezte, a fiú azt hiszi, felelősséggel tartozik iránta, mert a nagybátyja. Mintha jelentett volna akármit, hogy elméletileg nem egy generációba kellene tartozniuk.

Amikor David felajánlotta a karját, Light hálásan elfogadta. Így szilárd léptekkel haladhattak az egyenetlen földön. Úgy tűnt, a fiú elég józan, ahhoz képest, amilyennek Light a többieket képzelte. Majdnem mindenki egy sörösüveget szorongatott a kezében induláskor.

‒ Ne maradjunk le a többiektől! Még elkap a White Shadow-i rém – jegyezte meg szarkasztikusan David.

Light szeretett volna osztozni a szkeptikusságán. Nappal, az otthonában ő is csóválta volna a fejét a White Shadow-hegy meséin a fák között suttogó nyughatatlan lelkekről és az égő hús illatáról, ami az itt máglyára vetett boszorkányok után maradt. Megmosolyogta volna a történeteket a White Shadow-i rémről, aki elkap és behúz az árnyékba. Viszont sötétben, a hegyen, a White Shadow-i visszhang társaságában az öregasszonyok babonás históriái egyáltalán nem tűntek nevetségesnek.

Hamarosan beérték a többieket. A kimerült tinédzserek kis csoportokba verődve baktattak előre. A jókedvük jócskán megcsappant indulás óta. Sok lány vékony dzsekije alatt feszes, testhez simuló ruhát viselt, ami megnehezítette a hegymászást. Ketten mezítláb mentek magassarkújukkal a kezükben.

Úgy tűnik, valaki sebes lábakkal és tüdőgyulladással tölti majd a nyári szünetet – gondolta Light.

Mind azt hitték, egy sima házibulira kaptak meghívást, mielőtt a házigazdájuk, Beatriz González előállt a meglepetéssel, hogy egy éjszakai túrát tervez White Shadow-ra. Szerencsére Light sosem vett fel sem magassarkút, sem egyberuhát. Jelen pillanatban nem lehetett volna hálásabb a sportcipőért a lábán.

A lány unokatestvére, Clara is a többiek közt sétált. Messziről fel lehetett ismerni alacsony, copfos alakját és magas hangú nevetését. Jason Harrison és a bandája körül legyeskedett. Ha Clara nincs ott, Light azonnal hazamegy a túra hallatára. De miután belegondolt, hogy tizenöt éves unokatestvére felmegy egy sötét hegyre egy csapat félrészeg fiú társaságában, nem hagyhatta ott nyugodt szívvel. Még akkor sem, ha Clara levegőnek nézte, amióta azt tanácsolta neki, ne keresse a tizenkilenc éves Jason figyelmét.

‒ Nem tűnsz vidámnak – jegyezte meg David, miután egy darabig csöndben lépkedtek egymás mellett. Light a haját csavargatta. Nem kellett volna látványosan rosszul éreznie magát a fiú előtt. Ő csak jót akart, amikor meghívta.

‒ Semmiség az egész – legyintett, viszont David észrevette, hogy Clara felé nézett.

‒ Te is azt gondolod, hogy nem kéne itt lennie.

‒ Te is?

‒ Próbáltam hazaküldeni, de nem hallgatott rám.

Light a földet bámulta. Ha Clara valamit a fejébe vett, akkor nem engedett senkinek.

‒ De Jason miatt ne aggódj! ‒ folytatta David. ‒ Biztos vagyok benne, hogy nem akar tőle semmit. Nem is foglalkozik vele.

A nyakigláb, széles vállú, szőke Jason jelen pillanatban valóban nem fordított sok figyelmet a lányra, inkább a két haverjával viccelődött.

‒ Nem hiszem, hogy bármi rosszba belevinnék ‒ tette még hozzá David.

Mintha Clarának kellene segítség a bajba kerüléshez.

‒ Remélem, igazad van – hagyta rá végül Light, bár oda-odapillantott unokatestvérére, ahogy haladtak.

Addig az út enyhén lejtett, aztán viszont egyre magasabb szögben emelkedett. Néhányan gyorsabban haladtak, de volt, aki gyakrabban megállt, hogy kifújja magát. A menet még inkább szétszakadozott. Light és David már nem a legvégén gyalogoltak, de még mindig elég hátul. A lány erősen kapaszkodott a fiúba, úgy érezte, mintha mázsás súlyokat kötöttek volna a lábára, sajgott a vádlija.

A szél ismét végigsöpört a tájon, és visszatért vele a White Shadow-i visszhang. A furcsa, suttogásszerű zaj, most még hangosabban morajlott, mint az előbb. Light libabőrös lett, és a füléhez kapott. Mintha egy láthatatlan ember hajolt volna hozzá, hogy megsúgjon neki egy titkot. Szinte érezte a lehelete páráját a bőrén.

‒ Valami baj van? – kérdezte David.

‒ Téged nem ver ki a víz ettől a hangtól?

‒ Ez csak egy egyszerű természeti jelenség – magyarázta a fiú. – Csak a régiek találtak ki mindenféle kísértetsztorit, mert nem tudták megmagyarázni.

Light megdörzsölte hideg arcát. Természeti jelenség. Hát persze, nyilván az, mi más lenne? Körbeforgatta a fejét, mintha keresne valamit a fák között lapuló sötétségben, de semmit sem látott.

Light megkérte volna Davidet, magyarázza el neki, pontosan hogyan keletkezik ez a hang, viszont akkor valaki élesen felsíkoltott előttük. A fiú kicsúsztatta a karját az övéből és előre rohant. Lightnak összeugrott a gyomra, mégis utánasietett. Arra értek oda, hogy egy lány sörösüveget hajít egy fekete textilbe burkolódzott, sikolymaszkos alak felé. A dobás látványosan mellé ment, az üveg egy fa törzsének csattant és darabokra tört, több méterre az illetőtől. Az görnyedten vihogott, mint egy hiéna.

‒ Elég ebből! Ne dobáljatok egymásra üvegeket! – szólt rájuk David. ‒ Vedd le a hülye álarcod, Ralph!

A maszk mögül egy zsíros hajú, pattanásos fiú került elő.

‒ Honnan tudtad, hogy én vagyok?

‒ Ki másnak jutna eszébe ilyen? Egyébként a világítós csukádat mérföldekről meg lehet ismerni – mutatott a fiú narancssárgán villogó sarkára David.

‒ Idióta, barom! – panaszkodott a lány, aki a sörösüveget dobta. ‒ A frászt hozta rám!

Ralph szélesen elvigyorodott.

‒ Olyan ijedősek vagytok, csajok. Ha már ettől így kibuktok, mi lesz veletek, ha tényleg felbukkan a White Shadow-i rém?

‒ Még egyszer nem dőlök be! – jelentette a lány, majd felszegett fejjel továbbindult az ösvényen.

A csapat legeleje jócskán lehagyta őket, nem fordultak vissza a kiáltozásra. Vagy nem hallották meg, vagy sejtették, hogy valaki ijesztget. Hamarosan a jelenet többi szemlélője is megindult. Ralph csendesen vihogott magában.

Már teljesen besötétedett, a zseblámpák jelentették az összes fényforrást. Light szorosan David mellett maradt. Szégyellte beismerni, hogy fél. A többieknek látszólag vicc az egész. Mégis ki hisz a White Shadow-i rémben? Ki hisz mumusokban és kísértetekben? Miért is fogadta el Light a meghívást? Most otthon ülhetne a fényasztala felett, és átrajzolhatná a vázlatait.

‒ Siessünk! – szólalt meg David. ‒ Mindjárt ott leszünk.

Light bólintott. Nem tudta, hová mennek pontosan, de Beatriz tempójából gondolta, hogy van egy meghatározott céljuk a hegy területén.

Rövid gyaloglás után a fák hirtelen eltűntek mellőlük, mintha megszakadt volna az erdő. Egy kis tisztáson találták magukat. Felettük az indigókék égen már megjelentek az első csillagok. Light először nem értette, miért olyan különleges ez a hely, de ahogy a többiek egy pontra irányították a zseblámpájukat, kis híján felkiáltott meglepetésében.

Ott állt egy ház. A Carter ház. Legalábbis a lány úgy sejtette, ez lehet az. Az épület eléggé lepusztult. Nagy lyuk tátongott a tetején, és a falakról málló vakolat csupaszon hagyta a téglákat, mint a sebzett bőr a nyers húst. Az ablakkereteket csak csipkézte a hajdani üveg. Akárki lakott itt, már régen távozott.

A lány nagyjából ismerte a rémmesét a White Shadow-n lévő kísértetházról, de azt hitte, az egész kitaláció. Emberemlékezet óta úgy iszonyodtak a hegytől, hogy nehezen képzelt el bárkit, aki megpróbált itt élni.

A többiek félkör alakba tömörültek a ház előtt. Tizenöt-tizenhatan lehettek, Light nem számolta meg pontosan. Ismét látta Clarát, aki szinte teljesen hozzásimult Jason Harrison oldalának. Talán csak félt, de valószínűleg más okai is voltak. Clara elkapta Light pillantását és elfintorodott. Mintha azt mondaná: „Nem vagyok kíváncsi a véleményedre!”

David csatlakozott Beatrizhez, aki már hamarabb megérkezett a csapat elejével. A lány a fiú kezéért nyúlt és magához húzta, de ő egy pillanatig tétovázott, mielőtt lehajolt és megcsókolta. Elég nevetségesen festettek. Beatriz olyan alacsony volt, hogy Davidnek be kellett hajlítania a térdét, hogy elérje. Light elfordította róluk a tekintetét. Sosem szeretett csókolódzó párok közelében lenni. Clara biztos azt mondta volna, irigy a boldogságukra. Amikor Light megpróbálta lebeszélni Jasonről, sok mindent a fejéhez vágott. „Csak mert te nem mersz egy fiú közelébe menni, még nem kéne azt akarnod, hogy mindenki más is ilyen szánalmas legyen.”

Light próbálta nem a szívére venni a dolgot. Ha Clara felkapta a vizet, gyakran mondott vagy tett olyat, amit nem gondolt át. Bár megértené, hogy Light félti őt! Akárki akármit mond, négy év korkülönbség fejlődésben lévő kamaszok között sok. Ő és Jason nincsenek egy szinten.

A csapat lassan kifújta magát. David és a barátnője elszakadtak egymástól. Beatriz hátrasimította göndör haját, és megigazította magán fekete bőrdzsekijét. Arcát alulról megvilágította egy zseblámpával, és a többiek felé fordult. Megköszörülte a torkát, mintha egy színpadi előadásra készülne.

‒ Tudjátok, hol vagyunk?

‒ A Carter háznál – mondta Ralph a körmét piszkálva. Láthatóan se meg nem rémítette, se le nem nyűgözte a romos épület.

‒ Pontosan – erősítette meg Beatriz a szemét forgatva. ‒ Ismeritek a ház történetét?

Ezúttal nem várta meg, míg választ kap.

‒ Carterék gazdag család voltak – kezdett bele. ‒ Fakitermeléssel foglalkoztak. Nagy területet birtokoltak a White Shadow-hegyen. Itt építették meg a házukat, és királyként akartak uralkodni a telkükön.

Light kíváncsi lett volna, ez mikor történt. A terület egy jó ideje az államhoz tartozott. Nagyobb volt a valószínűsége, hogy valaki illegálisan építette a házat, és ezért kellett itt hagynia, viszont egy rémtörténet nyilvánvalóan nem szólhatott erről.

‒ Carterék nem itt születtek – folytatta Beatriz. ‒ Nem ismerték a hegy történeteit. Nem tudták, milyen veszély leselkedik rájuk. – Gonosz vigyorba torzította az arcát, teljesen beleélte magát a szerepbe. ‒ A városlakók figyelmeztették őket. Figyelmeztették, hogy hagyják el White Shadow-t. De Carterék azt gondolták, csupán irigyek a gazdagságukra, és itt maradtak.

A lányok a csoportban egymásba kapaszkodtak és sugdolóztak. A fiúk szilárdnak és bátornak tettették magukat, de remegő lábuk elárulta őket. Egyedül Ralph hallgatta karba tett kézzel, unott arccal a sztorit.

‒ Eltelt egy kis idő Carterék letelepedése után. – Beatriz fel-alá járkált a ház előtt. ‒ A család rendszeresen lejárt a városba, de egyszer csak nem jöttek többé, és a városiak nem hallottak felőlük. Páran összeszedték a bátorságukat, hogy feljöjjenek megnézni, mi történt velük. Üresen találták a házat, de Carterék minden holmija itt volt. A tányérok ott sorakoztak az asztalon ebédre várva, több napos leves poshadt a tűzhelyen, egy ruha feküdt kikészítve az ágyon. Nem úgy tűnt, mintha a család magától távozott volna, mégsem találta őket senki sehol.

A lány drámai szünetet tartott.

‒ A mai napig nem derült ki, mi történt velük. Viszont azt mondják, néha alakokat lehet látni az ablakban. – Hirtelen rávilágított a törött üvegre, és úgy estek az árnyékok, mintha valami elmozdult volna odabent. Egy lány halk sikkantó hangot adott ki. Beatriz elégedettnek tűnt. ‒ Talán Carterék sosem hagyták el igazán ezt a helyet. Talán még mindig itt várják, hogy egyszer valaki fényt derítsen a borzalmas sorsukra.

‒ Én más verziót ismerek – mondta emelt hangon Ralph.

‒ Nem bírod ki, hogy ne te legyél a figyelem középpontjában? – csóválta a fejét David. ‒ Az előbbi kis vicced nem volt elég?

‒ Az én verzióm jobb – erősködött a fiú.

‒ Biztos tele van vérrel meg belekkel, és még ennél a sztorinál is kevésbé hihető.

‒ Kevésbé hihető, mint az én sztorim? – vette fel Beatriz.

‒ Ne sértődj meg, Bea! – David a lány vállára tette a kezét. ‒ Jól adtad elő, de ez egy rémmese. Mindenki tudja, hogy nem igaz. Carterék szelleme nem kísérti ezt a helyet.

‒ Hát akkor menjünk be, és nézzük meg!

A társaságon tiltakozó morajlás futott végig. Clara belecsimpaszkodott Jasonba, de ő próbálta szolidan lerázni. Light megnyugodott, Davidnek igaza lett. Talán Jasont jobban kellett félteni Clarától, mint fordítva.

Beatriz hevesen szónokolt, hogy mindannyian menjenek be, és ne legyenek olyan félősök, de Ralphnak támadt egy jobb ötlete.

‒ Ha mind egyszerre megyünk be, az nem buli. Olyan nagy zajt csapnánk, hogy biztos nem hallanánk a szellemek nyöszörgéseit, meg ilyesmi. Menjünk be egyenként, egyszerre csak egy ember! Töltsön bent mindenki tíz percet egyedül!

‒ Jó ötlet – mondta gúnyosan Beatriz. ‒ Tizenhatan vagyunk, az majdnem három óra. És hacsak a kísérteteink nem fojtanak meg valakit, ez már a második ember után nem lesz érdekes.

‒ Akkor menjenek be a legbátrabbak! – Ralph Jason és a két haverja felé nézett. ‒ Na, srácok, benne vagytok?

A fiúk nem ugráltak lelkesedésükben, de előrébb léptek, nehogy gyávának tartsák őket. Még Clara is bátran kihúzta magát. Igen, ő is kész bemenni!

‒ Inkább húzzunk sorsot! – vetette fel Beatriz. ‒ Úgy érdekesebb lenne, nem?

Pár lány felszólalt, hogy ha a fiúk annyira be akarnak menni, miért fosztanák meg őket az élvezettől, de végül megállapodtak a sorshúzásban. Az izgalmasabb módja annak, hogy eldöntsék, ki kap frászt az éjjel. Úgy tervezték, csak egy vagy két embert küldenek be, majd elindulnak hazafelé, amit Light örömmel hallott.

Beatriz a markába fogott pár összetördelt gallyat. Jason és a két barátja húzott először, megkönnyebbülésükre mindnyájan hosszú gallyat fogtak ki. Utána Clara következett, aki szintén megúszta. Light Davidnél vette észre, hogy Beatriz hunyorog, miközben a fiú keze matat a pálcák közt. Ő is hosszút kapott. A lánytársaság kezdett pánikba esni.

Light azt hitte, Beatriz csupán Davidnek jelzett, de aztán látta, hogy ugyanazt csinálja Ralphnál is. Pedig azt gondolta, szívesen beküldené a nagyszájú fiút a házba. Végül leesett neki. Ezek összebeszéltek. Terveznek valamit.

Amikor Light következett, Beatriz sötét szemébe bámult, de az még csak nem is pislogott. Miután kihúzta a gallyát, első ránézésre nyilvánvaló volt, hogy rövidebb az eddigieknél. Mögötte a többi lány megkönnyebbülten felsóhajtott.

‒ Azt hiszem, megvan az első jelentkezőnk – mosolyodott el Beatriz.

Light elhúzta a száját. Így fogadjon el bármilyen ártalmatlannak tűnő bulimeghívást a jövőben.

‒ Nem kell bemenned, ha nem akarsz – szólalt meg David váratlanul.

‒ De hát megegyeztünk, hogy mindenki vállalja a sorshúzás eredményét, nem? – kérdezte Beatriz.

Legalábbis senki nem ellenkezett hangosan – gondolta Light.

‒ Azért akkor sem szép dolog kényszeríteni embereket – mondta a fiú. Barátnője a homlokát ráncolta.

‒ Csak mert az unokahúgod, nem kivételezhetünk vele sem.

‒ De…

‒ Semmi gond, David. Bemegyek – jelentette ki Light.

Ekkor már biztosra vette, hogy a házban meglepetés vár rá, valószínűleg egy másik halloweenálarcos kamasz formájában. Ralph és Beatriz vitája eltervezett lehetett, hogy a sorshúzáshoz jussanak. David hirtelen ellenkezése további bizonyíték.

‒ Biztos vagy, Light? – kérdezte a fiú.

‒ Igen. – A lány mosolyt erőltetett az arcára. Bármit terveztek, már nem érhette olyan kellemetlenül, ha számított rá.

David a saját zseblámpáját nyomta a kezébe, és haragosan pillantott Beatriz felé.

‒ Akkor tíz perc – mondta ő.

Ralph úgy vigyorgott, mint aki mindjárt megkapja a karácsonyi ajándékát. Light elhatározta, egyszer rajzol róla egy sértő karikatúrát. Ahogy megindult a Carter ház felé, mindenki tekintetét a hátán érezte. Egyszer visszanézett. Clara arca a felszínen közömbös maradt, de egy pillanatig aggódás villant a szemében.

A veranda falépcsői baljósan nyikorogtak Light talpa alatt. A kétszárnyú bejárati ajtó egyik fele félig lejött a rögzítéséről, és csak egy résnyi utat engedett befelé. A lány éppen átfért rajta, de egy szög felszakította a kardigánját.

A padlódeszkák sem adtak biztatóbb hangot a lépcsőknél. Odabent por, penész és rothadás szag terjengett, valószínűleg a földön poshadó levelektől, amiket befújt az ablakon a szél. Egyelőre tisztának tűnt a terep, de a lány szíve szaporán dübörgött a mellkasában. Izzadt, pedig a házban hidegebb volt, mint odakint. Remélte, az ijesztgető tesz neki egy szívességet, és nem várja ki a tíz percet. Jobb minél hamarabb túlesni rajta.

Zseblámpáját egyik sötét sarokból a másikba irányította, de a megcsillanó porfellegeken kívül nem bukkant fel más. A fogadóteremből háromfelé mehetett. Felfelé egy pókhálóval beszőtt csigalépcsőn, vagy a szoba két oldalán nyíló valamelyik ajtó egyikén keresztül. Light jobbra indult, és egy olyan helyiségben kötött ki, ami valaha étkező lehetett, mivel még egy egészben álló asztal trónolt a közepén két szék társaságában. Semmi tányér, de az egyik széket kihúzták, mintha valaki éppen most állt volna fel belőle.

Vajon ki lakhatott itt? – merengett Light. És mi történhetett vele valójában?

Az étkezőből nyílt még egy szoba. A küszöbén valami roppant a lány talpa alatt, és ő ösztönösen hátraugrott. Egy porcelánbaba feje feküdt a porban, fennakadt üvegszeme mélyen a koponyájába bámult. Kihullott az összes haja és most betört az arca is. Light viszolygott tőle. Egyébként is utálta a babákat. Élettelen tárgyak emberi arccal, természetellenesek. Belerúgott a fejbe, ami a helyiség falának csattant.

Az a szoba hálószobának tűnt. Light egy ágylábat fedezett fel a földön. Akkor mozgást látott. Felsikoltott, és leejtette a lámpáját, ami tompán puffant a földön. Az arca elé kapta a kezét. A szíve fájdalmasan ütötte a mellkasát. Hiába számított rá, akkor is megijedt. Várta, hogy az ijesztgető kineveti, de csak a sikolya visszhangzott a fülében, utána síri csend következett. Ekkor jött rá, hogy egy tükör előtt áll.

Leeresztette a kezét, mélyeket lélegzett. Szánalmas vagyok. Egyedül is megrémülök. Felvette a lámpát, és közvetlenül a tükörre világított. Saját sápadt arca pislogott vissza rá a poros felület mögül, mögötte kirajzolódott a szoba a visszaverődő fényben. Éppen akkor vette észre a sarokban álló sötét alakot, amikor a zseblámpája kialudt.

 

2. fejezet

‒ Másnak is be kell mennie utána? – kérdezte Susan Parkins a karját dörzsölgetve. Ő is átfagyott a feltámadó szélben, mint láthatóan az egész társaság.

‒ Majd meglátjuk – felelte sejtelmesen Beatriz.

Micsoda beszari bagázs – gondolta. A végén még David unokahúga bizonyul a legbátrabbnak közülük. Beatriz szinte sajnálta, hogy ő ment be a házba. Élvezetesebb lett volna Susan vagy az egyik pomponlány reakcióját nézni, amikor Steven ráront.

David karba tett kézzel állt mellette. Félhangosan számolta vissza a tíz percet. Beatriz nem értette, mi baja. Hiszen az egész csak tréfa! Ha a fiú attól tartott, az unokahúga túl viráglelkű egy ijesztéshez, meg sem kellett volna hívnia.

Miután Light bement, a lámpája fénye kiszűrődött az ajtórésen át, és felderengett az ablakokban. Mutatta, merre jár a lány, de ennél többet nem. A következő szélrohammal felerősödött a White Shadow-i visszhang, már nem is suttogásra hasonlított, hanem elfojtott kiáltásokra. Mintha valakit egy üvegfal mögé zártak volna, de legnagyobb erőfeszítése ellenére sem tud segítséget kérni. Lassan a kísértetház sem kellett, a kamaszokat egyébként is kiverte a víz.

Amikor ebbe a morajlásba egy igazi sikoly vegyült, a pomponlányok kórusban felvonyítottak. Az ablakból eltűnt a fény. A társaság automatikusan összébb húzódott, próbáltak egymás mögé bújni.

David mélyet sóhajtott. Beatriz mosolyogva várta, hogy Light megjelenjen az ajtóban. Ha Steven odáig üldözi, a kintiekre is ráhozhatja a frászt.

‒ Mégis mi volt ez? – nyafogott az egyik lány.

‒ Csak szívatnak minket – mondta Jason. ‒ Mint Ralph az erdőben.

Ralph röhögött. Beatriz forgatta a szemét. Jason nagyon okosnak képzelte magát. Vajon szaladni fog-e, ha Steven kiront a hokiállarcban? A lány izgatottsága másodpercről másodpercre nőtt, de az ajtóban nem jelent meg senki. A csoport összekapaszkodott, mintha egy természeti katasztrófa közepén állna. Mindenki feszülten nézte a kijáratot. David türelmetlenül dobolt a lábával.

‒ Kit küldtél be? – kérdezte.

‒ Steven Cole-t.

‒ Ő nem jött el! – fordult felé David.

‒ Ma délelőtt beszéltem vele, hogy bent fog várakozni.

‒ A délutáni edzésen kiugrott a válla. Azt mondta, biztosan nem tud jönni.

‒ Erről miért nem szóltál eddig? – emelte fel a hangját Beatriz.

‒ Nem tudtam, hogy őt szervezted be ijesztgetőnek. Egyébként nem kerested egész este.

Még szép, hogy a lány nem kereste, ha azt hitte, a házban lesz! De ez azt jelentette, elméletileg semmi nem volt odabent, amitől Light megijedhetett. Meglátott egy egeret vagy egy patkányt?

Újabb hosszú pillanatok teltek el, de nem jött ki senki. Egy kicsi lány törtetett át a többieken, és eléjük állt. Beatriz tudta, hogy ő is David rokona. Tizenkettőnek tippelte volna, de lennie kellett legalább tizennégynek, mert már a középiskolában is látta.

‒ Mi történt? Mi van Lighttal? – kérdezte követelődzőn. Kihúzta magát, és kidüllesztette lapos mellét. Kivágott, csillogó felsője csak jobban megmutatta, mennyire nem érintette meg a pubertáskor.

‒ Nyugi! Biztos rendben van – legyintett Beatriz. ‒ Talán kitalálta, hogy ő ijeszt meg minket.

Ez logikus feltételezésnek tűnt számára. Light megsejthette az ijesztési kísérletet, és úgy döntött, visszaadja.

‒ Light nem csinálna olyat – vágta rá azonnal a kicsi lány.

‒ Rendben, én megnézem, mi van vele – jelentette ki David.

‒ Carterék biztos elkapták – mondta Ralph, aki fél füllel hallotta a beszélgetésüket. ‒ Vigyázzatok, ha előkerül. Talán megszállták.

‒ Most már állítsd le magad, jó? – szólt rá Beatriz.

Tudhatta volna, hogy nem jó ötlet beszervezni Ralphot. A fiú buzgón beleegyezett, hogy segít neki az ijesztésben, és együtt felvezetik a sorshúzást, de már az elején nem azt tette, amit kért tőle. A lány azt akarta, öltözzön a Fejnélküli Nőnek, az egyik White Shadow-i rémmese szereplőjének, de Ralph inkább a hülye sikolyálarcot választotta. „Mert milyen dolog már csajnak öltözni?” Hát legközelebb szervezze meg ő az egész estét, akkor azt csinál, amit akar.

David megindult a ház felé a kicsi lánnyal a nyomában. Egy sóhaj kíséretében Beatriz is utánuk szegődött. Jason két focista haverjával, Oliverrel és Finn-nel szintén csatlakozott. „Nagy, erős férfiként” bizonyára nem akartak szégyenbe kerülni, ha már a kicsi lány elég bátor, hogy bemenjen. Ralph viszont nem mozdult, mondván, vigyáz a lányokra idekint. Ennek is csak a szája volt nagy – forgatta a szemét Beatriz.

David beljebb tolta a félig leszakadt ajtót, amikor az ajtópántok végleg feladták a szolgálatot, és a falap a földre zuhant. Beatriz megrándult a csattanástól, sokáig csengett a füle. Ekkor kezdődött a nyugtalansága. Mi történt Lighttal, ha nem akarja őket megijeszteni?

David ment be elsőként, utána a kicsi lány, Jason színpadiasan kinyújtotta a karját Beatriz előtt.

‒ Hölgyeké az elsőbbség!

A lány bemutatott neki.

David hangosan szólongatta az unokahúgát, de nem kapott választ. Beatriz émelygett a doh- és porszagtól. Előző nap meglátogatta a helyet, hogy felmérje a terepet, viszont nappal más volt itt lenni. Nehezen ismerte be magának, de most még ő is félelmetesnek találta a kísértetházat.

‒ Igaz a sztori, amit meséltél? – kérdezte tőle Oliver. A fiú majdnem olyan széles vállakkal büszkélkedett, mint Jason, bár intelligensebbnek nézett ki nála.

‒ Valószínűleg nem ‒ ismerte be Beatriz. ‒ Csak hallottam. Kísértetsztorinak elment. Gondoltam, jó lesz beijesztésnek, aztán úgyis szívbajt kaptok akármitől.

‒ Mi van, ha Light látni vélt valamit, és elájult? ‒ A kicsi lány kényelmetlenül közel jött Beatrizhoz és az arcába bámult.

‒ Ha ilyen gyenge idegei vannak, nem kéne emberek között járnia.

‒ Nem te akartál gyenge idegzetűt beküldeni a házba? Láttam, hogy jeleztél a fiúknak! – csattant fel a kicsi lány.

Beatriz morgott. Valaki ijedőset akart a házba küldeni, olyat, aki sikít, nem olyat, aki elájul. Ha David ettől tartott, kimondhatta volna egyenesen. Akkor talán Beatriz nem ragaszkodik Lighthoz. De még Steven sem volt itt. Mennyire kell ijedősnek lennie valakinek, hogy egy üres ház kiüsse? Beatriz remélte, az előző gondolata a helyes, és Light csak vissza akarja adni az ijesztési kísérletet.

David alaposan átvizsgálta a fogadóhelyiséget, minden sarokba és poros bútor mögé bevilágított. Utána Jasonra és a bandájára nézett, akik nem jöttek beljebb a bejárattól.

‒ Ti menjetek fel! – utasította őket. ‒ Mi idelent keressük.

‒ Azon a lépcsőn? – fancsalodott el Finn a terem közepén tekergő rozoga csigalépcsőre világítva.

‒ Ha nem akarsz segíteni, akkor menj ki! – mondta David.

‒ Szerintem elég stabil – jegyezte meg Oliver, miután megtaposott egy lépcsőfokot. A trió felment.

Beatriz bosszankodott. Ha le kell cipelniük a hegyről a lányt, mert elájult, a kirándulást kudarcnak könyvelhetik el. Abban a pillanatban a fejében beklikkelt, hogy Light anyja az öreg Szárazjég, az iskola igazgatónője. Idegesen nyomogatta a homlokát. Ebből balhé lesz.

‒ Hol van Clara? – szólította meg váratlanul David.

‒ Tessék? – riadt fel Beatriz. Csak akkor vette észre, hogy a kicsi lány nincs az előtérben.

‒ A fenébe, Beatriz! Nem figyeltél rá?

‒ Nem tudtam, hogy vigyázni kell rá!

A jobbszárny felől sikoly hallatszott. Ez most felismerhetően a kicsi lánytól származott.

– Clara! – David a hang irányába rohant, Beatriz utána. Egy étkezőszerű helyiségben lyukadtak ki, amiből egy másik szoba is nyílt, Clara annak az ajtajában állt az ajtófélfába kapaszkodva. Megkövülten bámult befelé. David ugyanúgy megmerevedett, amikor benézett oda.

‒ Mi van ott? – kérdezte Beatriz, távolabbról nem látott be kettejüktől.

Egy hosszú pillanat múlva David elráncigálta Clarát az ajtóból, le kellett fejtenie az ujjait az ajtófélfáról, mivel nem reagált az érintésére. Mielőtt Beatriz meg tudta volna nézni, mi váltotta ki belőlük ezt a hatást, a fiú őt is karon ragadta, és a kijárat felé terelte.

‒ Ki kell mennünk a házból!

‒ Miért? Mi van ott? Mi…

Jason, Oliver és Finn ledobogott az emeletről.

‒ Mi volt ez a sikoly? Mi történt? Megvan a lány? – kérdezősködött Jason.

‒ Segítséget kell hívnunk – felelte David. ‒ Most kifelé mindenki!

Beatriznek egyre kevésbé tetszett a dolog. Ha Light ájultan feküdt volna abban a szobában, David nem hagyta volna magára csak úgy. Attól a kicsi lány sem sikoltott volna. Mit láttak?

A társaság többi része egy emberként bámulta a bejáratot, amikor kimentek. Kollektív megkönnyebbült sóhaj szállt fel, ahogy felbukkantak az ajtóban, viszont azonnal észrevették Light hiányát, és zúgolódni kezdtek. „Hol a lány?” „Mi történt?”

David elővette a telefonját, de azután bosszúsan eltette.

‒ Nektek van térerőtök? – kérdezte a körülötte állókat.

Beatriz is ránézett a mobiljára, nem volt jel.

‒ Figyelem! – harsogta túl David a többieket. ‒ Látott valaki valamit, miután bementünk?

‒ Idekint? – kérdezték. Többen beszéltek egyszerre, de minden válaszból csak az szűrődött le, hogy nem. David gondterhelten ingatta a fejét.

‒ Akkor vissza kell mennünk a városba.

Erre többen felháborodással reagáltak.

‒ Elmegyünk? A lány nélkül?

‒ Mi történt?

‒ Szívatnak minket?

Beatriz is összezavarodva nézett a barátjára.

‒ Tényleg elmegyünk?

‒ Light eltűnt, segítséget kell hívnunk – mondta a fiú.

A csoport nem akart beletörődni, hogy a lány nincs meg:

‒ Nem volt odabent? Nincs itt valahol?

‒ Elindulunk lefelé! – jelentette ellentmondást nem tűrő hangon David. ‒ Amint lesz térerő, hívjuk a rendőrséget!

‒ David, tele vagyunk ittas kiskorúakkal. Biztos jó ötlet ez? – kérdezte Beatriz. A fiú szúrós szemmel nézett rá. A lányt a kétségbeesés kerülgette. ‒ Mi volt abban a szobában?

A lába alól lassan kifutott a talaj. Úgy tűnt, David nem akarja elmondani a többiek előtt, de minden ellenére rendőrt akar hívni. Bármi történt, az súlyos dolog. Nem, az az átkozott lány, csak nem…

David oszlopba rendezte a társaságot, és Jasont állította az élre.

‒ Maradjatok szorosan együtt, és figyeljétek, hogy mikor lesz ismét térerő! Te, Ralph itt maradsz előttem, és ha még egyszer tréfálkozni akarsz, akkor seggbe rúglak. Az ijesztgetésnek ezennel vége!

Clara holtsápadtan kuporgott David mellett, és a karjába kapaszkodott. A társaságnak nagyon nem tetszett a hirtelen levonulás. Susan és a pomponlányok fogták egymás kezét. Jasonék még mindig arról tanakodtak, szívatják-e őket.

Beatriz Daviddel utoljára maradt, de nem távolodtak el a fő oszloptól.

‒ David – suttogta, amikor úgy gondolta, a többiek nem figyelnek. ‒ A lány… ugye nem halott?

Eltelt egy kis idő, mire a fiú válaszolt.

‒ Nem tudom.

‒ Nem tudod? Mi volt a szobában?

David az előttük haladókra tekintett, majd közelebb hajolt a lányhoz. Ajkai szinte némán ejtették a szót.

‒ Vér.

Beatriznek remegés futott végig a gerincén.

‒ Mi? Volt valaki más a házban?

‒ Csendesen! – intette David. ‒ Csak érjünk le a hegyről, és hívjuk a rendőröket. Nem hiányzik, hogy a félrészeg barátaink bepánikoljanak, és szétrohanjanak az erdőben. Tizenöt embert egyszerre valószínűleg nem támad meg senki.

Az út lefelé White Shadow-ról kétszer olyan hosszúnak tűnt, mint felfelé. Beatrizt bosszantotta az előttük haladó lányok botladozása. Clara automatikusan pakolgatta egymás után a lábait, egy szót sem szólt, amióta elindultak. Beatriz aggódott volna, hogy sokkot kapott, de túlságosan lefoglalta a saját félelme. A többiek beszédfoszlányaiból kivette a White Shadow-i rém nevét. Eztán azon kapta magát, hogy a fák törzse mögé nézeget az árnyékba. A White Shadow-i visszhang most elcsendesedett, éppen csak susogott.

Ralph egy alkalommal felkiáltott, hogy lát valakit, amitől majdnem szétszaladt a társaság. Persze nem volt ott semmi. David kétszer fejbe csapta a fiút, ettől az út további részében befogta a száját.

Hamarosan ritkultak a fák, és felbukkantak Angel Rose fényei. Közeledtek a városszéli gazdák házaihoz. Beatriz sosem örült ennyire egy pajta látványának meg a trágya illatnak.

‒ Már van térerő ‒ jelentette David.