–26–
Furcsa az élet. Néha évekig nem történik semmi, csak rakod az egyik lábad a másik után a mindennapok mókuskerekében, aztán hirtelen minden meglódul, és rohansz, hogy utolérd magad. Szombaton délután háromkor tértem magamhoz a szállodai öblítő illatú ágyamban, és nem emlékeztem, hogy kerültem oda. Aztán egy másodpercre felrémlett, ahogy Trevor magához szorít, és felhoz a szobánkba. A szívem összeszorult. Egy a normális világtól elszigetelt buborékban voltunk, ami bármelyik pillanatban kipukkadhatott. Az ősz vészesen közeledett, Anglia felől elnyűtt iskolai egyenruhák, tornaöltözők és matek dogák félelemszagát hozta a szél. A valóság pofon csapott. Sokkal egyszerűbbnek tűnt egy vérszomjas, ősi szirént félreállítani varázslat segítségével, mint szembenézni azzal, ami otthon várt minket. Az életemet megmentettük, de hogy a nyakig érő trutyiból, hogy mászunk ki, azt nem tudtam. Nem volt már nálunk Echo varázsgyűrűje, hogy mindenkit úgy manipuláljunk, ahogy akarunk. Magunkra maradtunk a következményekkel.
Átaludtam egy fél napot, és mégis úgy éreztem magam, mint akit megrágtak, és kiköptek. A lakosztályunk feltűnően csendes volt, körbejártam a szobákat, de senkit nem találta. Persze, a fiúknak biztos jobb dolga volt, mint egy ostoba kislányt istápolni. Szinte láttam magam előtt Bernard-t, ahogy koktéllal a kezében fűzi a designer bikinis csajokat. És Trevor… megráztam a fejem, és inkább a fürdőszoba felé vettem az irányt.
Egy zuhanyra volt szükségem, hogy kitisztítsa a gondolataimat. A langyos vízsugár lágyan simogatta a bőrömet, és hosszú idő óta nem éreztem azt, hogy a víz az ellenségem lenne. Azt hittem, a megtisztulási rituálé majd kimossa az agyamból a gondokat, de folyamatosan azon kattogtam, hogy hogyan lehetne ebből a kalamajkából kimászni. Nem magamért aggódtam, legfeljebb életem hátralevő részét szobafogságban töltöm, de Trevorra sokkal rosszabb várt. Ami azt illeti Bernard–ra is, bár ahogy őt ismerem, valahogy kimászik belőle, olyan sikamlós az a srác, mint egy angolna. Valószínűleg már egy pár bírónő ágyában is megfordult, majd ők kimentik ezt a modern Belamit.
Elszégyelltem magam. Akármilyen fura és meggondolatlan volt, a srác iszonyat sokat segített nekünk, a munkáját, sőt az életét is kockáztatta értünk.
Bár a gondjaimtól nem sikerült megszabadulnom, a zuhany után sokkal kevésbé éreztem magam kifacsart citromnak. Felkaptam az első kezembe akadó ruhát, és leszaladtam a medencéhez, mert biztosra vettem, hogy a fiúk ott lesznek. Meg is találtam őket a bárpult közelében egy napernyő árnyékában. Iorgosz és Bernard élénken sugdolózott, míg Trevor csak bambult ki a fejéből, és az ásványvízét szorongatta. Fáradtnak tűnt, a szeme alatt sötét karikák húzódtak, és a tökéletesen lebarnult bőre alatt, mintha sápadt lett volna. Biztos, őt is megviselték az este eseményei, és valószínűleg ő is a nem túl fényes jövőről gondolkodott. Amikor közelebb értem, Bernard és Iorgosz szétrebbentek, és túl széles mosollyal üdvözöltek.
– Nahát, Csipkerózsika, téged is látni errefelé? Már lassan ott voltam, hogy kipróbálom, hogy a csókkal ébresztés működik-e… – mondta Bernard.
Zavartan nevettem, és Trevorra lestem, hogy reagál-e valamit a barátja flörtölésére, de fel se nézett, csak tovább bámulta a poharában szétpukkanó szénsav buborékokat. A szívem szakadt meg érte. Ahogy a poharat szorongató kezére néztem, észrevettem, hogy az egyik ujjára egy tompa fényű, egyszerű gyűrű feszült.
A szívem elnehezedett. Értettem a célzást. Újra elkezdte hordani az eljegyzési gyűrűjét, enyhe célzásként, hogy kopjak le. Hát ennyi volt. A könnyek égették a szemem, és legszívesebben elszaladtam volna, de már nem az a sírós-picsogós kislány voltam, mint a nyár elején. Mosolyt erőltettem az ajkamra, és megkértem Bernard-t, hogy rendeljen nekem egy Mojitot.
Próbáltam beszélgetést kezdeményezni a koktélom fölött, de valahogy a próbálkozásaim mind zsákutcába futottak. Iorgosz és Bernard mintha kerülte volna a tekintetem, Trevor meg egyszerűen tudomást sem vett rólam. Bernard állandóan a karórájára pillantgatott, és feszültem játszott a nyakában lógó medállal. Már ott voltam, hogy megkérdezem, mégis mi a fene folyik itt, amikor megkaptam a választ. A hátam mögött magas sarkak kopogását hallottam, és pár rohamcsizma csikorgását. Aztán az anyám megkönnyebbült sikoltását.
– Hát itt vagy, édes kislányom!
Mintha egy vödörnyi jeget öntöttek volna a nyakamba, az egész testem lefagyott. Csigalassúsággal fordultam meg. Ott álltak a szüleim, Trevor volt menyasszonya és a számokból ítélve a fél francia rendőrség.
– Megmondtam, hogy ne aggódjon, Margaret, tudtam, hogy Bernard-ra számíthatunk. Végig informált minket, csak a megfelelő pillanatra vártunk, hogy lecsaphassunk. Próbáltuk a dolgot a legkevesebb kellemetlenséggel megoldani – mondta Jennifer, és a hangjában kaján öröm csengett.
Tátott szájjal bámultam Bernard-ra, aki mindenhova nézett csak rám nem. Azt hittem, rosszul leszek. Épp kezdtem megkedvelni, és elnézni neki az összes őrültséget, mert hittem, hogy Trevor igaz, jó barátja. De nem, csak egy rohadt spicli!
– Hogy tehetted? Bízott benned! – kiáltottam, és tehetetlen dühömben hozzávágtam a koktélos poharamat. Az üveg darabokra tört a mellkasán, a maradék édes lötty szerteszét fröcskölt, és a szilánkok megvágták Bernard–t és a mellette ülő Iorgoszt. Egyikük sem mozdult. – Szánalmas vagy! Biztos ez a csaj is széttette neked a lábát, mert neked csak az számít, mi? Aztán most úgy táncolsz, ahogy ő fütyül.
– Ugyan, ugyan, drága Susan, nem kell dührohamot kapni. Főleg nem kell tisztességes embereket mindenféle csúnyaságokkal gyanúsítani – mondta Jennifer, és a vállamra tette a kezét. – Szörnyű ez a Stockholm-szindróma, nem igaz?
Kegyetlen és hideg volt a hangja, és ha nem tudtam volna, hogy Echót elkaptuk, akkor még azt hittem volna, hogy ő az. Ennyi rosszindulatot eddig csak tőle tapasztaltam.
– Ne aggódj, téged senki nem hibáztat, hisz te csak egy bájosan ostoba kislány vagy, akit olyan könnyen lehet befolyásolni, hogy az már szinte nevetséges – folytatta. Megpaskolta a vállam, aztán a rendőrökhöz fordult. – Na, mire várnak, vigyék el!
Hirtelen mintha mindenkibe visszaköltözött volna az élet, a rendőrök, akik eddig meredten hallgatták Jennifer minden szavát, elindultak a még mindig letörten üldögélő Trevor felé. Anyám pedig hozzám rohant, és zokogva átölelt.
– Jaj, drágám, ugye nem bántott az a szemét?
– Ne hívd így, anya. Magamtól jöttem vele – mondtam, és anyám vaskarú ölelésének börtönéből néztem, ahogy Trevor csuklóján kattan a bilincs. Bernard-ral meg kezet fog az egyik idősebb rendőr, és kitüntetésről beszélnek.
– Tudom, hogy rossz szülők voltunk, nem figyeltünk rád. Ez csak egy segélykiáltás volt. Persze apád hibája volt az egész, mint kiderült hónapok óta szeretője van… De nem baj drágám, már beadtam a válókeresetet, velem maradsz, és csak rád fogok figyelni. Újra legjobb barátnők leszünk, és akkor nem lesz soha többet ilyen. Már nincs semmi baj, nem kell sírni. Szólhattál volna, kicsim, ha magányosnak érezted magad, megbeszéltük volna. Nem kellett volna mindenféle beteg liliomtiprók karjába vetned magad. Na, ne sírj már!
Trevort bilincsbe verve vonszolták el mellettem a rendőrök. Most mintha magához tért volna a letargiából, küzdött, rúgott, kiabált, de mindhiába.
– Vegyék le rólam a kezüket ostobák! – kiabálta rekedten. – Hibát követnek el! Én nem csináltam semmit! Én nem az vagyok, akinek hisznek.
– Na persze – mondta fejcsóválva egy idősebb zsaru, és rácsukta a még mindig ordibáló Trevorra a rendőrautó ajtaját.
–27–
Mondták már nekem, hogy az élet képes a feje tetejére fordulni, hogy egyszer semmi sem lesz ugyanolyan, és a gondolataim és a világról alkotott elképzeléseim is meg fognak változni. Persze igazi tinédzserként nem hittem ebben, de a sors megtanított arra, hogy ez tényleg így van.
Szeptember elejére anyámmal egy kisebb lakásba költöztünk otthagyva apát a hatalmas hodályban. Apámat teljesen kicserélték, amióta az igazgatónővel élhetett rendes kapcsolatban, életvidám és beszédeskedvű ember lett, aki kétnaponta akart hosszú órákat csevegni a lányával a családi csomagos mobiltelefonon. Anyám minden felesleges erejét rám akarta fordítani, amivel nehezen küzdöttem meg, hiszen leginkább magányba burkolózva tengettem volna a napokat, de időm se maradt feldolgozni a veszteségeket. Természetesen a régi iskolámba nem mehettem vissza, anyám látni se bírta az igazgatónő képét, és szerinte egy ilyen nő mellett szellemileg és erkölcsileg se fejlődhettem megfelelően, még ha nem is voltam vele közvetlen kapcsolatban.
Az első iskolai napomnak rettegve kezdtem neki, de órák leforgása alatt az ismert világ tótágast állt. Az osztálytársaim összesúgtak a hátam mögött, de nem azért, amiért régebben. Sokáig figyeltem, hogy mi rajtam a fura, hogy esetleg WC-papír tapadt-e a cipőm talpára, vagy esetleg kifordítva vettem-e fel a felsőmet (ugyanis mindezek már régebben megtörténtek), de semmi ilyesmiről nem volt szó.
A második óra után egy szőke lány szólított meg, akinek kék tincsek vegyültek a hajába.
– Te vagy az a Susan? – kérdezte kissé félősen.
– Nem tudom, milyen az a Susan – mondtam, majd újra a könyvembe merültem volna, de a lány nem hagyott nekem békességet.
– Az, aki kavart a tanárjával, és elszökött vele Franciaországba.
Gombóc szökött a torkomba. Minden nap minden órájában eszembe jutott Trevor. Trevor, akinek bélyeget nyomtam az életére, aki valószínűleg örökre megutált, és aki most börtönben ül kiskorú megrontásáért.
– Hát – kezdtem bele. – Ez így jobban hangzik, mint az, amit az újságok írtak.
– Ne hülyéskedj! – könyökölt az asztalomra a lány, és felém nyújtotta a kezét. – Lily vagyok, és mindenki tudja, hogy nem rontott meg téged az a helyes tanár bácsi. Mármint, aki gimis, az tutira tudja.
– Ez megnyugtató – mosolyodtam el halványan.
– Szomorú vagy miatta? Mesélj el mindent! – kérte Lily, és én belekezdtem a szirénmentes, szalonképes trevoros történetbe. Pár perc múlva arra ocsúdtam, hogy az osztálytársaim fele körülöttem ül és issza minden egyes szavamat.
Így történt, hogy Susan Gardner egy csapásra menő lett az új osztálytársai körében.
Szeptember végére a brit időre egyre szürkébb arculatot öltött. A lassú eső kimosta a hajamból a nyár illatát, a lebarnult bőröm kifakult, már nem látszott a bikinim vonala sem. A nyár kipárolgott az életemből, mintha meg sem történt volna. A szirénes kaland álomszerűvé halványodott, mintha nem is létezett volna Trevorral az a forró nyári flört, mintha Echo csak a képzeletem szüleménye lett volna.
Egy kellemetlenül esős szeptember estén az iskola előtti padon ültem az eresz alatt, ahol nem bánthatott a hideg víz. Olvasni próbáltam, mellettem hűséges társam, a vagány Lily nyomkodta a telefonját. Az első iskolai naptól kezdve jó barátnők lettünk. Olyannyira, hogy neki végül elmondtam leplezetlenül a szirénkalandomat, és még utána is épelméjűnek tartott. Elfogadta a csendes, szemlélődő énemet, de közben igen mély beszélgetésekben is képesek voltunk elmerülni.
A hidegebb szél keresztülvágtatott az iskolaudvaron, amikor egy csapat focista srác haladt el mellettünk. Csak egy pillanatra néztem fel a könyvemből, igyekeztem kizárni a hangjukat, és a történetre koncentrálni. Arra eszméltem, amikor Lily erősen oldalba bökött.
A fényt egy magas fiú takarta el előlem, aki csak úgy árasztotta magából a férfi tusfürdő illatát, a teljes flakon tartalmát a fiúzuhanyzóban önthette magára.
– Szia, Susan – köszönt rám az iskola legmenőbb focistája, Aaron. Olyan zavarban volt, hogy a fejét vakargatta. – Nincs kedved…vagy időd véletlenül holnap suli után egy fagyira?
– Ilyen időben? – kérdeztem vissza, mire Aaron a hajába túrt.
– Lehet shake is vagy bármi, amit szeretnél.
– Bocs, de nem nagyon érek rá, holnap tanulnom kell. Majd talán máskor – mosolyodtam el halványan, mert kissé megsajnáltam a fiút, de persze soha és semmilyen körülmények között nem akartam elmenni vele fagyizni, pedig magas volt, hatalmas kék szemekkel. A focista fiúkat egyébként is érzéketlen bunkóknak címkéztem magamban.
– Akkor majd máskor is megkérdezem – mosolygott rám Aaron, majd visszarohant a társaihoz.
Amikor a fiúk hallótávolságon kívülre értek, Lily villámló tekintettel nézett rám.
– Te teljesen megőrültél! Tudom, hogy odáig vagy Trevorért meg minden, de muszáj lesz továbblépned. Trevort még ha ki is jön a sittről, akkor se téged fog megkeresni. És Aaron – sóhajtott fel. – Láttad, hogy néz ki? Úgy értem, nem vagy vak?
Újra a könyvemre néztem, de a betűk lassan elhomályosodtak előttem, a torkomban pedig hatalmas sírásgombóc feszült. Lily nem mondott semmit, ehelyett együttérzően átölelt. A barátnőm ölelésében hagytam, hogy az angol esővel összekeveredjenek a könnyeim.
Este nyolckor, a külön irodalom órám után sétáltam haza a sötét utcákon. Egy pillanatra sem bántam az egyedüllétet, inkább figyeltem, ahogy az utcai lámpák visszatükröződnek a pocsolyákban. A vállamat lehúzta a táskám, a tarkóm kellemetlenül szúrt a fáradtságtól. Jólesett az egyedüllét, ami az utóbbi hetekben hű társammá szegődött.
A szívem akkor kezdett el hevesen dobogni, amikor lépteket hallottan magam mögött. Nem szerettem, hogyha mögöttem sétáltak a sötét utcán. Folyamatosan úgy éreztem, hogy hátra kell néznem. Azonban, mielőtt ezt megtehettem volna egy forró kéz érintette meg az enyémet.
Megfordultam a tengelyem körül. A kezemet a hevesen dobogó szívemhez kaptam, a másikat pedig a szám elé tettem döbbenetemben.
Trevor állt előttem az üres utcán. Ugyan haja egy kicsit hosszabb lett, és hozzá nem illő, barna kabátot viselt.
– Te börtönben vagy – motyogtam magam elé, majd eszembe jutott, hogy biztosan Echóval állok szemben, ezért két lépést hátráltam. – Az nem lehet, hiszen téged elkaptunk!
– Susan – szólalt meg Trevor, és felém nyújtotta a kezét. – Trevor vagyok, nyugodj meg! Echo teljes biztonságban pihen az angol börtönben.
– Micsoda?
– Akit letartóztattak! Az Echo volt az én alakomban. Emlékszel arra a fura gyűrűre? Iorgosz nagyszerű ötlete volt, és bevált. Echo örökre átok alatt fog állni. Én pedig szabadon élhetem a napjaimat, bár kissé át kellett szabnom az életemet ez szent igaz.
A szívem egyre hevesebb ütemre váltott. Hullámokban öntött el az öröm, a megkönnyebbülés és a harag.
– Hogy tehettétek ezt velem? Hónapok óta azt hiszem, hogy Bernard miatt – és persze miattam – egy börtönben ülsz!
– Nem vállalhattunk kockázatot. Franciaországban voltam végig Iorgosznál, de elmesélek mindent részletesen, sőt mutatni is akarok neked valamit! Hogyha készen vagy még egy kis kalandra.
Sóbálványként dermedtem meg a fényes utca közepén, amikor Trevor kisimított egy nedves tincset az arcomból, majd lassan megcsókolt. Kellemes arcszeszének illata betöltötte az orromat, a könnyek lassan újra ellepték az arcomat, ahogy ott csókolóztunk a fojtott fényű lámpa alatt.
–28–
Kellett pár perc mire kijózanodtam a hirtelen endorfinsokkból. A régi Susan rögtön rohant volna bárhova, ahova Trevor hívja, és bármit megadott volna, hogy újra együtt ugorjanak valami őrült kalandba. De már nem ugyanaz a naiv kislány voltam. Sok minden változott, a hetek, sőt hónapok alatt.
Az elején fortyogott bennem a düh meg a csalódottság, és szinte minden éjjel álomba sírtam magam a spotifyos „Szívszakadás” lejátszólistámat hallgatva. De nem élhet az ember örökre a múlt árnyékában. Ahogy anyám is túllépett a váláson, és most egy egész jó fej ingatlanügynökkel randizott, én is újra építettem az életemet. Elhatároztam, hogy rendesen megtanulok franciául, és most külön tanárral készültem a középfokú nyelvvizsgára, emellett az iskolai vitacsoport alelnöke is voltam. Nem léphettem le csak úgy. Nem beszélve arról, hogy a nyári hazatérés után volt pár hosszú és nem éppen kellemes beszélgetésem anyámmal, és megfogadtam neki és magamnak is, hogy ezután őszinte leszek hozzá. Már amennyire lehet.
– Trevor, ez így nem megy – mondtam szomorúan. – Nem hagyhatok csak így itt csapot–papot. Felbukkansz ennyi idő után, és azt várod, hogy csak úgy a nyakadba ugrok, és loholok utánad mindenhova? El tudod képzelni min mentem keresztül? Mardosott a bűntudat, hogy miattam elveszítetted a munkád, a szabadságot… mindent.
Éreztem, hogy a feltoluló könnyek marják a torkomat, de erőt vettem magamon. Trevorra néztem, aki őszintén szomorúnak tűnt, és a lámpa sápadt fénye alatt, mintha elhalványult volna a ragyogó barnasága.
– Tudom, Susan, és sajnálom, de nem volt más megoldás. Ostoba voltam, hogy azt hittem, csak idejövök, és minden onnan folytatódik, ahol abbahagytuk.
A szívem gyorsabban vert, próbált lépést tartani a gondolataimmal. Eszerint Trevor is gondolt rám, és nem könyvelt el egynyári kalandnak, amit lemos magáról a napfényszaggal és a homokkal együtt.
– Akkor ezt vegyem nemnek? – kérdezte Trevor. A hangja tele volt csalódással.
– Azt nem mondtam, de iskolaidő van, és nem teszem ki anyámat még egyszer egy Európán átívelő üldözésnek. Nem sokára itt az őszi szünet, akkora szívesen elmegyek veled bárhova.
Fontolóra vette a szavaim, aztán elmosolyodott.
– Megváltoztál.
– Azt hiszem, azután, ami múlt nyáron történt ez elkerülhetetlen volt.
Következő héten levelet kaptunk Bernard-tól, aki udvariasan és kifogástalan hangnemben arra kérte anyámat, hogy engedjen el hozzájuk a szünetre, és még azt is megígérte, hogy a repjegyet leszervezik. Legnagyobb meglepetésemre anya igent mondott.
– Régen is borzasztóan itthonülő voltál, de a nyári kalamajka után aztán már végképp. Ez nem egészséges egy kamasztól. Amikor én fiatal voltam, mi kiszökdöstünk éjjel a tóra meztelenül fürdőzni…
– Köszi, anya, inkább ne meséld tovább…
A napok gyorsan peregtek az őszi szünetig. Megnyertünk egy vitaversenyt, készültem a nyelvvizsgára és sokat beszélgettem Aaronnal. Elég jó fej volt, és mindig figyelt arra, amit mondok, de amikor ránéztem, csak kellemes langyosságot éreztem a szívemben meg azt, hogy valami hiányzik.
Anya és a barátja kivittek a reptérre, ahol a Dutyfree shopban találkoztam Trevorral.
– Hogy vagy, drága Susan? – kérdezte a napszemüveget a homlokára tolva.
– Jól, köszönöm. Bár kicsit bosszantó, hogy se te, se anya nem volt hajlandó megmondani, hova is megyünk. Utálom a meglepetéseket.
Trevorral e-mailezni kezdtünk a találkozás után. Semmitmondó témákról írt, de sokat kérdezett, és úgy tűnt, tényleg érdekli, mi történik az életemben. Minden alkalommal meglódult a szívem, amikor olvasatlan e-mailt láttam a bejövő leveleim közt. Azt viszont hosszas faggatózás árán se bírtam kiszedni belőle, hogy hová a fenébe is megyünk. Anyám meg Bernard-ral konspirált, akinek úgy látszik teljesen sikerült az ujja köré csavarnia, így kedves szülőmből se szedtem ki semmit.
– Most már úgyse tarthatom túl sokáig titokban – vont vállat Trevor, és a kezembe nyomott egy bevásárló szatyrot. Velence útikönyv volt benne meg egy Gucci napszemüveg.
Elégedetten vigyorgott a döbbenetem látván.
– Velencében van az Árboc és Lant egyik székhelye. Közel a vízhez, hogy szemmel tarthassunk mindenféle rosszalkodó tengeri lényeket.
Szóhoz sem jutottam. Mindig is vágytam Velencébe, de apám valamiért nem bírta az olaszokat, úgyhogy esélyt sem láttam arra, hogy eljutok oda. A válás után meg anyának nem maradt pénze utazgatni.
A várakozás gyorsan eltelt, Trevor vett nekem egy szemtelenül drága Pumpkin Lattét a Starbucksból, úgy látszott, a mostani munkája jobban fizet, mint a tanároskodás annó.
– Nem hiányzik az iskola? Meg a diákok? – kérdeztem incselkedve.
– Csak egy – mondta, és úgy nézett rám, hogy el kellett bújjak a kávém mögé.
Az út eseménytelenül telt, a nagy részét átaludtam, Trevor vállára hajtva a fejem.
Velence hemzsegett a turistáktól, a levegő tele volt a tenger sós illatával és a sirályok türelmetlen rikoltozásával. Álmélkodva néztem a különböző maszkok rengetegét, a szuvenír áradatot és az „eredeti” Louis Vuitton táskákat kínáló utcai árusokat. Körbeandalogtunk, miközben meghallgattam Trevor rögtönzött előadását a város történelméről és irodalmi jelentőségéről. Megnéztük a dózse palotát, ittunk sötét olasz eszpresszót egy apró sikátorban, és kergettük a galambokat a Szent Márk téren.
– Gyere, ideje találkozni a többiekkel! – mondta Trevor, és megragadva a kezem elkezdett húzni a kikötőben lévő hajók felé.
Már messziről láttam Bernard–ot, aki vadul integetett. Azt gondoltam, hogy haragudni fogok rá, de amikor megláttam az őszinte mosolyát, minden mérgem elpárolgott.
– Susan, drága, ezer éve nem láttalak! – ugrott a nyakamba. – Ami talán jobb is, mert valószínűleg gyűlöltél, és a szabadidődben egy rólam mintázott vudubabát szurkáltál seggbe…
Nem fejezte be az emelkedett eszmefolytatását, mert egy magas, klasszikus szépségű lány bukkant elő a kabinból, és szúrós pillantást vetett Bernard-ra, aki még mindig engem ölelgetett. Bernard olyan gyorsan engedett el, mintha pestises lennék, és elnézést kérően mosolygott a csajra.
– Gyere, Aphi, drága, bemutatom neked Susant, akiről már annyit meséltünk neked a bátyáddal.
– Hümm – mondta a lány, és bizalmatlanul megrázta a kinyújtott kezem.
– A húgi nagyon rövid pórázon tartja a mi Bernard-unkat – mondta Iorgosz, aki szintén előkerült a hajó gyomrából. – Anya lazacot csinál vacsorára, én meg hozok nektek egy kis görög bort, addig üljetek le, és nézzetek a naplementét, beszélgessetek romantikusan, tartsátok szemmel a veszélyes vizeket, satöbbi.
Kiültünk a hajó orrába Trevorral, és bámultuk a vizet, amit lassan narancssárgára festett a lenyugvó nap fénye. Legutoljára, amikor így ültünk együtt, életünk legveszélyesebb dobására készültünk. Olyan távolinak tűnt. Annyi kérdésem lett volna, de csak élveztem a csendet és a hullámok morajlását. Trevor megfogta a kezem, és a hüvelykujjával simogatta a csuklómat.
– Mi lesz most? – kérdeztem végül.
– Ha van kedved, eljöhetsz velünk levadászni egy megvadult vízisárkányt – mondta Trevor nevetve, és csak remélni tudtam, hogy viccel.
VÉGE