–23–
Dél előtt tíz perccel a tengerparton hunyorogtunk a tűző napsütésben. A hajnal könnyed illatát és a frissítően hideg szellőt elsodorta a harmincöt fokos kánikula, amitől olyan nehéznek éreztem az angol időhöz edződött tagjaimat, mint az ólmot. Bernard fürdőnadrágra öltözött és egy átlátszó, zöld levelekkel borított alkoholos koktélt szopogatott. Trevor kókadtan ült, közel a tengerhez, mintha azon gondolkodna, hogy milyen is lenne ott leélni az élete további részét. Egyelőre nem kerestünk szálláshelyet, csak a tengerpartra igyekeztünk, majd az egyik büfében bőségesen megreggeliztünk. Napok óta először nem loholt a sarkunkban senki, így kiszállt a testemből az erő, és átadta a helyét a fáradtságnak. Semmire se vágytam jobban egy elsötétített szobánál, ahol át akartam aludni legalább egy fél napot. Szerencsére aznap még csak kedd volt, a péntek biztonságos távolságban pihent a horizonton.
Kinyújtottam a lábam a puha homokon, és hagytam, hogy magával sodorjon a sós, tengeri szellő. Csak egyszer voltam azelőtt Dél-Franciaországban. A szüleim nem igazán bírták a meleget, és általában mindig ugyanabba a tengerparti nyaralóba mentünk el, amit annyira untam, aztán mégis megváltoztatta az életem. Azt hiszem, ez már kijelenthető volt. Soha többé semmi sem lesz ugyanolyan.
Résnyire nyitottam a szemem. Trevort fürkésztem, aki ujjaival csendesen köröket írt a homokba. Még Bernard is kevesebbet beszélt. Fáradtak voltunk. A gondolataim egyik problémáról a másikra pattogtak, de Echo, a rendőrség és a szüleim közül a Trevorral kibontakozó kapcsolatunk kötette le legjobban a figyelmemet. Titokban hosszasan néztem szabályos vonásait. Halvány bűntudatom volt, amiért ekkora kalamajkába sodortam csak azért, mert hoztam egy bugyuta döntést.
A kezembe vettem egy marékkal a selymes, forró homokból, majd kicsorgattam az ujjaim között. Közelebb akartam ülni Trevorhoz, megkérdezni, hogy érzi magát, amikor felélénkült a puha, tengeri szellő. A homok támadást indított a szemem ellen, ezért szorosan becsuktam. Amikor kinyitottam, akkor teljesen kiürült a part. Csupán én, Bernard és Trevor maradtunk, no meg persze Echo, aki a hullámokból lépkedett elő. Továbbra is Bernard barátnőjének alakját viselte magán.
– Látom, végre engedelmeskedtek a kéréseimnek – mosolygott ránk. – Nem is fogom sokáig rabolni az időtöket. Élvezzétek szépen ezt a csodálatos francia napsütést! Bevallom, még szívességet is tettetek, hogy átszöktetek ide! Hát mennyivel jobb ez, mint az a brit szürkeség!
A szívem azonnal hevesebben dobogott Echo látványától, Trevor egy lépést hátrált, majd legnagyobb meglepetésemre megfogta a kezemet, ami egyetlen pillanatra sem nyugtatta le az idegeimet.
– Ne feledd, Susan, hogy péntek este találkozunk! – tekintete azonnal a hatalmasra tágult, kék szemű Bernardra vándorolt, aki az eltűnt embereket fürkészte a parton.
Echo egy lépést közeledett Bernard felé, majd lassan végigsimított arcán. Megnyalta a száját. Nyelvét csupán egyetlen pillanatra láttam, de megesküdtem volna rá, hogy tengerkék színe volt, mintha egy festős nyalóka fogta volna be.
– El sem hiszed, milyen jót fogunk szórakozni péntek este!
A lebénult Bernard kilöttyintette koktéljának egy részét a földre, Trevor pedig úgy megszorította a kezem, hogy szinte megfájdult. Újra feltámadt a szél, a felforrósodott bőrömet úgy simogatta, mint a lágy selyem.
Pillanatokon belül visszazökkent a tengerpart a helyére. Az emberek napkrémmel kenték magukat, kisgyerekek kacagva menekültek a hullámok elől, mi pedig úgy álltunk a forró homokban, mint akiket megbabonáztak.
– Most komolyan! – szólalt meg Bernard, majd újra beleszippantott a koktélba. – Ezért kellett ennyire sietnünk ide?
Legnagyobb meglepetésemre Trevor azonnal odalépett legjobb barátjához, majd erősen megragadta a karját.
– Hogyha bármit is csinálsz Susannel pénteken, akkor kicsinállak! Érted, hogy kicsinállak?
Kikerekedett a szemem, majd gyorsan a fiúk között termettem.
– Nem látjátok, hogy ez a célja? Azt akarja, hogy nálunk is legyen balhé, és akkor sokkal jobban szórakozik!
Trevor a hajába túrt, majd legyezni kezdte magát a pólójával.
– Rohadt melegem van és nagyon fáradt vagyok. Ki kell aludnunk magunkat valahol.
– Egyetértek, haver! A péntek még messze van – szélesen elvigyorodott, majd egy hatalmas, tengerparti szálló felé biccentett. – Szerencsére mindenhol vannak ismerőseim!
Este tizenegykor kászálódtam le a luxusszálloda második emeletéről, ahol egy közös apartmanban tartózkodtunk a fiúkkal. Saját szobám volt, a fiúkkal közös fürdővel és egy nappalival, a szobám erkélye a tengerre nézett és a szálloda medencéjére, amely estére kékes fénnyel világított. Mint kiderült Bernard nagybátyja szállodákban utazott, ezért bárhol meg tudott szállni kedvezményes kártyával nevetséges árakon.
Odalent csupán pár ember lézengett, ezért azonnal helyet is foglaltam az egyik műanyag napozószéken. A fejem nehéz volt a majdnem tízórás délutáni alvástól. A hajam azonnal hullámos lett a párás, sós levegőtől. A nyáreste illata megtöltötte az orromat, ellazította kipihent tagjaimat. Nem akartam gondolkodni, csak nézni a pár fényes csillagot az égen.
– Felébredtél? – kérdezte Trevor, mire erősen összerezzentem. Azonnal a kezembe nyomott egy jéghideg üdítőt, amit hálásan bontottam fel.
– Kialudtam magam.
– Én is – mosolyodott el. – Egy fokkal jobban érzem magam, hogy még nem vitt el ez a hülye szirén a tenger mélyére.
– Nem is fog – mondtam magabiztosan, miközben a szemét kémleltem, amiben táncoltak a medence kékes fényei. Nagyot kortyoltam a narancsos üdítőből, és azonnal tisztábbnak éreztem a fejemet.
– Nem akarsz fürdeni? – kacsintott rám.
– Nincs is rajtam fürdőruha – nevettem fel, mire Trevor körülnézett. Senki sem volt odalent egy távolban sétáló párocskát leszámítva.
– Kit érdekel?
Igazából engem nagyon is érdekelt: egy béna sportmelltartót viseltem és egy cicás bugyit, amit három napja nem cseréltem le. Figyelmeztettem magam, hogy másnap ruhákat kell vásárolnom a nem tervezett nyaraláshoz. De nem volt időm ellenkezni. Trevor levetette a pólóját, majd a rövidnadrágját is, és hatalmas csobbanással a medencébe vetette magát.
Nem gondolkoztam tovább, előbányásztam az új, féktelen Susant, levetettem ütött–kopott trikómat és rövidnadrágomat, majd csatlakoztam a hűs, tiszta vízbe Trevor mellé. Felfeküdtem a víztükörre, onnan néztem a csillagos eget, kizárva mindent magam körül. Trevor óvatosan megfogta a derekamat, majd magához húzott.
– Tudod, mire gondoltam, amikor Echo azt mondta, elvisz?
Megráztam a fejem, először nem akartam elrántani a tekintetemet az övéről.
– Először is arra, hogy megszabadulnék a rendőrségtől meg az iskolai gondoktól, de aztán eszembe jutott, hogy nem akarok. Miattad nem akartam.
A szívem kihagyott egy ütemet, majd újra megiramodott a mellkasomban, amikor Trevor újra megcsókolt. Lassan, selymesen, mint egy simogató nyári koktél. A szájában éreztem a narancs ízét, miközben átkaroltam a lábammal a derekát a víz alatt. Az arcom felforrósodott a hűs medence ellenére is.
– Nem bűvölt meg a tetoválás? – nevettem fel, de lesütöttem a szemem.
Trevor megrázta a fejét, de tekintete komoly maradt.
– Elalvás előtt sokat gondolkoztam. És eszembe jutott, hogyan tudnánk megszabadulni Echótól.
Ránéztem Trevorra újra, de a szívem nem akart lenyugodni. Továbbra is olyan közel voltunk egymáshoz, hogy éreztem bőre kipárolgását.
– Nagyon kockázatos, de egyedül ez működhet – folytatta szárazon. – Akkor kell megölnünk, amikor benned van.
–24–
A napfény és klórszagú medence vízén ringatóztam, és eszelősebbnél eszelősebb elméleteket gyártottam. A leghajmeresztőbb talán az volt, hogy igazából mégis meghaltam, és ez most a purgatórium vagy a Paradicsomnak álcázott pokol. Nem mondom, hogy épp felhőtlen volt a kedvem, de koránt sem aggódtam annyira, mint ez ebben a helyzetben egy normális embertől elvárható lett volna. Én, aki egy matekdolga előtt is nyöszörögtem a gyomorgörcstől, és nem bírtam mást enni csak zabkását, most meg szemrebbenés nélkül tömtem magamba a szálloda svédasztala által kínált dolgokat. Egyik vacsoránál még egy osztrigát is megkóstoltam, mert Bernard addig piszkált vele, amíg mar meguntam a szívatását. Undorító volt. Majdnem vissza is köszönt az ebédem többi részével együtt, de aztán erőt vettem magamon. A fiúk bezzeg úgy tömték magukba a tengergyümölcseit, mint valami egyszerű fish and chipset.
– Hehe, ez afrodiziákum – röhögte Bernard, miközben átvigyorgott a sok kaja fölött a pultos lányra.
– Áruld már el, hogy voltatok ti legjobb barátok? Ez egy igazi idióta – suttogtam Trevor fülébe. Rám sandított a sűrű szempillája alól, és szinte magam egy citromcsepptől remegő pucér osztrigává váltam.
– Fiatalon én is elég… bohó voltam, drága Susan – mondta végül.
– Mert most olyan borzasztóan öreg vagy – csóváltam a fejem.
Ha másra nem is volt jó az itt töltött idő, a francia tudásom csodás fejlődésnek indult, gyorsabban, mint a poros iskolai órákon. Sikerélmény volt, hogy egyre többet megértettem az emberek pergő beszédéből. Megfontoltam, hogyha ezt a kalandot túlélem, komolyan ráfekszem a nyelvtanulásra, mert végre találtam valamit, amiben jó vagyok. Két évvel ezelőtt, amikor a szüleim elküldtek egy másfél hetes busztúrára Provence–ba, egész jól belerázódtam, kár, hogy tudtam, hogy nem azért fizettek be, mert a javamat akarták, hanem mert meg akartak szabadulni tőlem. Emlékeztem a levendulamezők édes illatára, és a kabócák duruzsolására. Akkor még nem voltak barátaim, és egyedül, az mp3–am zenéjébe burkolózva róttam az utcákat. Most volt társaságom, két helyes bár kissé őrült srác, de nyakamban lihegett egy vérszomjas természetfeletti lény is. Miért nem lehet az élet egy kicsit egyszerűbb?
Csütörtök délutánra hirtelen fojtogató lett a fiúk társasága. Nem volt egy négyzetcentiméter sem a szobában, ahol ne lehetett volna a jelenlétüket, és valahogy nem tudtam olyan messzire menni tőlük, hogy szabadnak érezzem magam. Milyen hosszú ideig csak panaszkodtam a magányra, gyűlöltem, de közben a társammá vált, és a bőrömbe ivódott, mint egy saját márkájú parfüm. Hirtelen elviseletlenül sűrűvé vált a fiúk aftershave illata és a koktélok mentaleveles édessége. Ki kellet szabadulnom.
A srácok délutáni sziesztájukat töltötték, jobbra–balra hortyogtak egy pálma árnyékában, én meg fogtam magam, és kiosontam a szállodából. „Elmentem, majd jövök”, hagytam egy post–iten szűkszavú üzenetemet. Nem mondtam, hogy hová megyek, és mikor jövök vissza, egyrészt mert nem akartam, hogy utánam jöjjenek, másrészt, mert magam sem tudtam a válaszokat. Csámborogni akartam egyedül, és felfedezni a várost. Erre nem lett volna lehetőségem, amikor a fiúk ébren vannak, mert Trevor olyan hévvel vigyázott rám, mint valami mogorva őrkutya. Egyrészt jól esett a gondoskodása, másrészt viszont furcsa volt, azután, hogy csak pár napja azt javasolta, hogy akkor kéne megölnünk Echót, amikor az én testemben van. Ennek a tervnek azonban szerves része volt egy kifejezetten hegyes bronztőr, amit valahogy nem kívántam közelebbről megismerni. Kellett lennie valami más megoldásnak.
Felszaladtam a szobánkba, a fürdőruhámra húztam egy farmersortot, meg egy vékony fehér pólót, aztán felkaptam a hátizsákom, és elindultam. Az ajtóban még elgondolkodtam egy pillanatra, és végül kiraktam a mobilom a szekrényre. Nem akartam, hogy pánikszerűen hívogassanak. Tudtam, hogy valószínűleg óriási letolást fogok kapni, de az majd legyen a jövőbeli Susan problémája.
Először gondoltam veszek magamnak valami könyvet, hogy tovább fejlesszem nyelvtudásom, na meg, hogy ne unjam magam halálra. Már kiolvastam az összes színes, szállodai fényes papíros magazint. Úgy tűnt, itt a nyaralók nem igen vágynak intellektuális élményekre, mert majdnem egy órámba telt mire találtam egy könyvesboltot. Az is akkora volt, mint a szállodai szobánk fele, de legalább volt. Összekapartam a zsebemből az aprót, és vettem magamnak egy olcsó, nyári lányregényt. A dolog bűnös boldogsággal töltött el, bár nem igazán tudtam, miért. Először békés olvasóhelyet akartam találni, de aztán furcsa gondolat lett úrrá rajtam.
Olyan rég voltam templomban. Anyám megrögzötten vallásos volt, és minden vasárnap reggel, ahelyett, hogy délig pizsamában ténferegetem volna, a legszebb ünneplőmben vonultunk az istentiszteletre. A lelkész fiatal volt és nagyon jó fej, mindig kedvesen beszélt, modern problémákról és bibliai bölcsességekről, és szeretetre és megbocsájtásra buzdított. Sokszor elgondolkodtatott, amit mondott, de arról nem győzött meg, hogy valahol a felhők fölött az atmoszférában lakik egy olyan lény, aki mindent mindenkinél jobban tud. Mégis most hirtelen olyan egyedül éreztem magam, és tudtam ezen csak egy templom hűvös gyertya és régi fa illatú levegője segíthet.
Előhalásztam hát a térképem, és elindultam Isten legközelebbi lakhelyéhez. Legnagyobb meglepetésemre ez egy anglikán templom volt, nagyon kreatívan a szentháromságnak szentelve. Pont olyan volt, mint a modern anglikán templomok többsége: csúnya, szögletes és funkcionális. Nem erre vágytam.
Újra kicsaptam a térképem, és böngésztem tovább. Megakadt a szemem az Église Notre-Dame des pins, amit magamban „fenyves miasszonyunknak” fordítottam, nagyon furán hangzott, de érdekesen is. Pont úgy, mint a következő úti célom. Elég sokat kellett gyalogolnom, de időm volt, mint a tenger, és legalább megmozgattam a sok heverészéstől eltunyult lábamat. Közben azon elmélkedtem, hogy miért van az, hogy a természetfeletti erők közül mindig csak a rossz és a gonosz jelenik meg és garázdálkodik a világban. A horrorfilmek is tele vannak démonokkal meg egyéb pokoli szerzetekkel, akik mindig körberöhögik a szerencsétlen embereket, akik próbálkoznak a kis Bibliájukkal meg a szenteltvízzel. A jó erőknek úgy látszik nincs túl nagy hatalma. Olyat sose hallottunk, hogy hirtelen megjelent egy angyal, és addig el nem ment, amíg a háztartásban mindenki boldog volt, a szülőknek jó munkája lett, a gyereket nem macerálta senki az iskolába és mindennek tetejébe kifizették a jelzáloghitelt is. Nem, nem. Az ember mindig magára maradt a sötétség erőivel szemben.
Ezekkel a roppant vidám gondolatokkal tértem be a templomba. A tömjénszagú félhomály lenyugtatta a lelkemet, és amikor leültem a kemény faragott padra, minden gondom elpárolgott. Talán erre volt szükségem, egy kis csendre és egyedüllétre, hogy magamba nézhessek, és feltöltekezhessek. Ahogy csodáltam a színes üvegablakokon beszűrődő fény, úgy éreztem, ide Echo se nyúlhat utánam.
Egy idő után arra lettem figyelmes, hogy egy naptól cserzett arcú öregasszony szúrós szemmel méreget. Lehet, kicsit túl nyáriasan voltam öltözve egy templomhoz, de ilyen rekkenő kánikulában ezt csak megbocsájtják a szentek. Ők lehet megbocsájtottak volna, de az öregasszony viszont nem. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy szélsebesen elindul az irányomba, aztán megáll mellettem.
– Venez, venez – suttogta sürgetően, és megragadta a karom. Hirtelen kirázott a hideg. Már egy templomban sem lehet biztonságban az ember? Megfordult a fejemben, hogy talán Echó az, aki kihasználja az alkalmat, hogy nincs itt Trevor és Bernard, és elragad magával. De a házsártos öregasszony alakja valahogy nem illett az eddigi imidzséhez. Nem gondoltam volna, hogy hetven év felett valaki ilyen szélsebesen tud suhanni, ráadásul úgy, hogy egy kapálózó tinédzsert vontat maga után, de ez a nő, minden elképzelésemet felülmúlta. Annyit tudtam kiszedni belőle, hogy a fiához visz, de hogy miért, az rejtély maradt számomra. Egyre jobban kezdtem meggyőzni magam, hogy boszorkány, és a szörnyszülött fiához akar adni feleségül.
Leértünk a tengerpartra a jachtok és halászbárkák közé. A néni viharcsattogáshoz hasonló élességgel kezdett kiabálni. Legnagyobb meglepetésemre görögül. Kisvártatva előkerült egy magas, sűrű fekete hajú fiatal férfi. Egy szál rövidnadrágot viselt és a napbarnított felsőtestét különféle tetoválások borították. A pánik mellett (hogy ezek itt furcsa szerv – netalántán lánykereskedők, és most ez itt a vég) az volt az első gondolatom, hogy ha ez a boszorkány szörnyszülött fia, csak kicsit fogok rúgkapálni, amikor feleségül ad hozzá. Ezen elszégyelltem magam, és éreztem, ahogy elönti a fejemet a pír.
– Ne haragudjon, kisasszony, jól van? – kérdezte a rejtélyes halász egy kis idő után.
– Hát, az attól függ – válaszoltam.
– Mitől?
– Hogy maguk kicsodák, és miért rángattak ki egy békés templom közepéről?
– Elnézést az édesanyám modora miatt, tudja milyenek az öregek, nehezen fogják vissza magukat, ha a fejükbe vesznek valamit. Én Iorgosz vagyok, az édesanyám pedig Pénelopé. Az öregasszony egy szúrós pillantással jutalmazta a hallottakat.
– Ez most furcsán fog hangzani – kezdte Iorgosz –, de anyám meg van győződve arról, hogy egy szirén érintését érezte magán. Nehéz ezt megmagyarázni, és valószínűleg őrültnek gondol minket, de sajnos kötelességünk kinyomozni az ilyen eseteket.
Erre pont nem számítottam.
– Miért? És mi van akkor, ha tényleg közöm van egy szirénhez? – kérdeztem.
Anya és fia összenézett.
– Ezek szerint anyám ösztönei még mindig tévedhetetlenek. Az Árboc és Lant szövetségének tagjai vagyunk, akik arra tették fel életüket, hogy leszámolnak a szirének gonosz ármányaival. Az alapítók Odüsszeusz és Orpheusz voltak, és évszázadok óta küzdünk a tenger eme sötét teremtényei ellen. – Alátámasztásként megmutatta a karján végighúzódó tetoválást, ami egy stilizált lantot és egy árbochoz kötözött figurát ábrázolt. – Ma már nem sok szirén garázdálkodik szabadon a világon, hála az elődeink gondos munkásságának. Viszont akik életben maradtak, a legerősebbek és legrafináltabbak közé tartoznak. Azt gyanítom, hogy a kisasszony nyomra tudna vezetni minket.
Éppen szólásra nyitottam volna a számat, amikor ismerős hangok ütötték meg a fülemet. Megpördültem, és láttam, hogy Trevor és Bernard lohol felénk. Trevor arcán pánik és düh keveredett, és éreztem, hogy most következik életem egyik legnagyobb fejmosása.
– Susan, ezt mégis, hogy a francba képzelted? Ott hagysz minket csak úgy szó nélkül? A telefonodat nem viszed magaddal, hogy még véletlenül se tudjunk utolérni? És ha történik veled valami ?! Jézusom, de megijesztettél! Már egy órája rohangálunk a környéken… Ez egy nagyon rossz húzás volt, tisztára, mint valami idióta kamasz… pedig azt hittem, te érettebb vagy ennél.
Minden szava a lelkembe vágott. Nem vitatkoztam vele, mert tudtam, hogy igaza van. Csak lesütött szemmel bámulta a szandálos lábam, meg a lábujjamra tapadt homokszemeket.
– És ezek meg kicsodák? – kérdezte Bernard, akinek a hangjában még most is ott csengett a megszokott kaján vidámság.
– Talán egy reménysugár – mondtam, és bizakodva Iorgoszra néztem.
–25–
Péntek este egyedül ültem a medence partján. A vállam sajgott a lepirulástól. A brit időjáráshoz szokott bőröm nehezen viselte Dél-Franciaország klímáját. A szívem vadul lüktetett, miközben egyre gyakrabban néztem az órámra. Tíz perc múlva kilencet ütött a mutató, a nap izzón bukott le a horizonton átadva helyét a forró nyári éjszakának.
Csupán tíz percem volt hátra, aztán Echo fogta a lelkemet, és beszorította a testem egy apró, alig ismert szegletébe. Egyetlen félelmetes éjszakára tapasztaltam meg Echo irányítását, de az egész gondolat félelmetes érzéssel töltött el.
Visszaemlékeztem Trevor délutáni ölelésére, aminek tiszta, visszafogott arcszesz illata volt, és tudtam, hogy minden meg fog változni. Egész éjjel nem aludtunk. Bernard, Trevor, Iorgosz és Penelopé hosszan dolgozott a terven, hogyan is ejthetnénk csapdába Echót. Sajnos mindannyian egyetértettek abban, hogy úgy lesz a legegyszerűbb elkapni, amikor bennem lesz. Iorgosz szerint a szirének sokkal sérülékenyebbek, hogyha megszállnak egy emberi lényt, de manapság nem annyira az óvatosság vezérli őket. A férfi elmondása szerint Echo sok különleges, varázslatos képességét adja fel az emberi élvezetért cserébe, ezért pár órán keresztül annyi varázserővel rendelkezik majd, mint én magam.
A terv bombabiztosnak tűnt, éppen emiatt voltam lehangolt. Elkapjuk Echót, és visszatérhetek az unalmas, hétköznapi életemhez. Persze Trevorral nem leszünk együtt, miért is lennénk? A régi Susan visszatér. Az a Susan, akit megdobnak labdával az osztálytársai, miközben csendben olvas az iskola udvarán.
Mélyen magamba szívtam a sós levegőt, a hajam rettenetesen állt, mióta megszabadítottak a loboncomtól, a leégett vállam lassan barna színt kapott, de legbelül ugyanaz maradtam. Ugyanolyan kislányos rajongással gondoltam Trevorra, akivel együtt voltam egyetlen lopott éjszakám, aminek nem kellett volna sohasem megtörténnie. Valószínűleg soha többé nem is fog.
Ezek a gondolatok kavarogtak a fejemben, amikor kilencet ütött az óra, és percre pontosan elveszítettem az irányítást a testem felett.
A szemem ólomsúlyosnak tűnt, amikor kinyitottam a félhomályban. Csak a víz egyenletes csepegését hallottam a barlangban. A kijáratból némi fény szűrődött be, odakint láttam a végtelen tengert. A ruhám félig átázott, bent pár centiméternyi tengervíz mosta a bőrömet.
– Susan – szólalt meg egy nyálkás hang, mire összerezzentem.
A barlang belsejében ismeretlen alak állt. Sötétlila haja a derekát verdeste, kékes bőre megcsillant a kinti napfénytől és a szivárvány minden árnyalatában játszott. Előre nyújtott ujjai között úszóhártyák feszültek. Természetesen tudtam, hogy Echo az, a maga teljes valójában.
– Gondolom, rémisztő látványt nyújthatok így, hogy mára senkinek se loptam el az alakját, de úgy gondoltam, hogy itt az ideje, hogy komolyan beszélgessünk.
Felkeltem a földről, szorosan magam köré fontam a karomat.
– Tudok a kis tervetekről.
A szívem megiramodott. Az lehetetlen volt! Előző nap bűbájjal vontak körbe…megakasztottam a gondolataimat. A barlangon táncoló visszatükröződésekre figyeltem.
– Hogy is gondolhattad Susan, hogy nem tudok róla? – rázta meg a fejét, mire a hajából lógó algák cuppogó hangot adtak ki. – Már Párizsban is tudtam róla!
A barlang falán kékesen táncolt a tengervíz, a testemről lassan leolvadt a libabőr. A gondolatok összekeveredtek a fejemben.
– Tudok a bronztőrről meg a lopásról, de gondoltam, tovább játszom a játékunkat, hiszen olyan izgalmasak ezek a péntek esték. Ma mit fogunk csinálni együtt, drága Susan?
Echo elvigyorodott, ami láttatni engedte hiányos fogsorát. Nyálkás karjával végigsimított nedves bőrömön. Rettegtem, de ez jó volt, így kellett lennie.
– Csak legyünk túl rajta – szorítottam össze a szemem.
– Nem mondhatod, hogy az előző közös éjszakánkat nem élvezted! – súgta a fülembe, mire a testemen végigszaladt a libabőr.
– Menj, és csinálj, amit akarsz! – ordítottam úgy, hogy remegő hangom visszhangzott a falakról.
Echo elvigyorodott, majd egyetlen csettintéssel eltűnt a barlangból, amelynek bejárata akkor már nem a tengerre nézett. Egy ismeretlen erő nem engedett ki a kapun, ahonnan láthattam, hogy merre is halad Echo az én testemmel.
Tehetetlenül bámultam azt a világot, ami percekkel ezelőtt még teljesen az enyém volt.
Bernard megbabonázott tekintettel nézett rám. Echo fehér ruhába öltöztette a tőlem ellopott testet, mintha csak egy szökött menyasszony lennék. Nem értettem Echo ízlését, hogy miért éppen Bernarddal akart romantikázni, amíg Trevorral a vadulós estét választotta. De nem is akartam érteni semmit, éreztem és láttam mindent a barlang kijáratán, de nem gondolkodhattam. Csak a kezemet szorítottam olyan erősen ökölbe, hogy félholdakat vájt a tenyerembe a körmöm.
Szorosan fogtam Bernard kezét, miközben a puha tengerparti homok simogatta a talpamat.
– Mit szólsz egy parti étteremhez? – kérdezte Bernard bűbájtól ittas hangon. Jól csinálta, pontosan úgy, ahogy előző éjszaka megbeszéltük.
– Az csodás lenne – vigyorogtam, majd egyetlen mozdulattal megmarkoltam Bernard fenekét, aki meglepetésében felnevetett.
– A kis huncut – mondta, majd nyálas puszit nyomott az arcomra. Trevorra gondoltam, majd elűztem a gondolataimból. A barlang falán táncolnak a fények.
Egy csodálatos tengerparti étterem körvonalai rajzolódtak ki előttem. Asztal a homokban, rajta arany úszógyertyák lebegtek a lila üvegtálban. Míves körvonalú székek és jóféle francia bor foglalt helyet az abroszon.
Bernard úriemberként húzta ki a székemet, mire azonnal helyet foglaltam. Megérkezett Iorgosz , öltönyben öntötte ki a bort a poharamba, amit egy húzásra megittam.
– Bernard! Sohasem gondoltam volna, hogy ilyen nagy romantikus vagy – vigyorodtam el.
A szívem hirtelen megiramodott. Minden a helyén volt, minden a legnagyobb rendben. A homlokomat a barlang nedves falára illesztettem, de nem éreztem a hűsítő felüdülést, csak a bor savanyú ízét a számban.
Meghallottam Trevor hangját. Nem akartam látni, mi történik, de nem tudtam, hogy ne nézzek oda. Újra kibámultam a barlang bejáratán. Tudtam, hogy a most következő öt percen múlhat az egész életem. Nem tudtam a fényekre figyelni, de már mindegy volt.
A dolgok előre elrendeltettek.
– Hogyha azt hiszed, hogy ezt megcsinálhatod, akkor nagyon tévedsz – mosolygott Trevor.
– Jaj, fiúk – válaszoltam. – Tudjátok, hogy nem kellene marakodni rajtam – vigyorodott el Echo, éreztem, ahogy az izgalom elönti minden egyes porcikámat.
– Ó, ezt nem Bernardnak mondtam, ugye, pajti?
Bernard felkelt a míves székről, felhúzta ingének ujját, amely az Árboc és Lant szövetségének háromszög alakú emblémáját tárta fel. Nem fogtak rajta Echo varázslatai, éppúgy Trevoron se többé, akinek ez már a második tetoválása volt.
A düh elöntötte a lelkemet, ahogy Echo üvölteni kezdett a hangomon.
– Ezt megbánjátok, ugye tudjátok? Nálam van a kis Susan, bármikor el tudom intézni!
– Próbáld csak meg – jelent meg Iorgosz az asztal mellett. – Ami azt illeti, bármivel próbálkozhatsz, de túl sok értelme nem lesz!
A testem fel akart ugrani a székből, de minden egyes porcikám odaszegeződött. A lelkem mélyén remegtem, éreztem Echo egyre hatalmasodó, pusztító dühét.
– Bronzszék, Echókám – nevetett fel Bernard. – Figyelned kéne, hová teszed le a popódat!
Megszédültem. A barlang falába kapaszkodtam, hogy ne veszítsem el az egyensúlyomat. Eljött az én időm. Mélyen beszívtam a levegőt, és összeszedtem bátorságom minden megmaradt cseppjét.
Polipkarok nyúltak a nyakam felé. Echo nedves, lila haja csomókban tapadt a koponyájára. Arca elváltozott, a pikkelyek leválásnak indultak. Ordítása betöltötte a barlangot. A kezemet a nyálkáskarokra tapasztottam. Nem kaptam levegőt, egyedül maradtam. A többiek része elvégeztetett, most nekem kellett a színpadra lépnem.
Echo összefüggéstelen nyelveken sikított bele az agyamba. Nem lehetett többé érteni. Haragját a testem minden porcikájában éreztem. Nem érdekelte többé semmi, csak az, hogy megsemmisítsen engem.
A barlang kijáratához rejtettem a bronztőrt, amit Iorgosz bűbájával mentettünk el agyam egyik szegletétbe. Tudtam, hol van, de a polipkarok szorításától csak tapogatóztam a nedves homokban. A sikítástól úgy éreztem, azonnal elvesztem a józan eszem. Echo szétesett arcát örökre az emlékezetembe véstem, miközben az ujjaimmal egyre közelebb tornáztam magam a tőrhöz, ami az életet jelentette.
Echo véreres, zöldes tekintetébe néztem, ahol megláttam az elveszett lelkek arcának vonalait. Azokét, akikhez én is kerülhettem volna, hogyha nem találok megfelelő segítségre. Erősen szorítottam a tőr hűs markolatát, majd egyenesen Echo szeme közé vágtam.
Az ordítás elárasztotta a barlangot, amelynek teteje hangos reccsenéssel repedt ketté. Nem kaptam levegőt, a víz alá kerülve szorítottam a kezemet a fülemre, hogy ne halljam többé Echo üvöltését a fejemben.
Aztán egyszerre csend lett.
A száraz homokon ébredtem. Csillagok világítottak a fejem felett, hajam nedvesen terült szét a fejem körül. A nyakam lüktetett, de annál is jobban sajgott a karom, amin egy háromszög alakú bemetszés tetszelgett. Penelopé ült felettem, tengervízzel mosta lángoló homlokomat, miközben egy apró üvegcsét tartott a kezében, amelyben kékeszöld fény fluoreszkált.
Hirtelen felültem, mire a világ megfordult körülöttem.
– Csak óvatosan, drágám – mosolygott rám. – Pihenned kell. Hatalmas dolgot vittél véghez.
– Elkaptuk? – kérdeztem rekedt hangon, mire Penelopé a kezembe adta az üveget.
– Bizony, hogy elkaptuk – bólogatatott.
Perceken belül megpillantottam a távolban Trevort és Bernardot. Trevor hihetetlen gyorsasággal futott a tengerpart nedves homokján, Bernard kissé lemaradva követte.
Elmosolyodtam, majd újra lefeküdtem a nedves homokra, hogy tovább nézzem a csillagokat, és hallgassam a nyugodt tenger moraját.