Első rész
Második rész
Harmadik rész
Negyedik rész
–20–
Így magas sarkúban imbolyogva eszembe jutott az egyik kedvenc mondatom a Harry Potterből. Valahogy így hangzott: vannak olyan helyzetek, amit ha együtt éltek át barátok lesztek akár tetszik, akár nem. Például, ha megküzdötök egy hegyi trollal. Vajon, ha Trevor meg én együtt legyőzünk egy őrült szirént, akkor az instant szerelmet generál? Lopva Trevorra pillantottam, aki vidáman lépkedett mellettem. Annyi arcát láttam már ez alatt a pár rövid nap alatt: a kiskutya tekintetű hősszerelmestől kezdve, a heves szeretőn át a felelőtlen kamaszig. Melyik volt az igaz? És vajon valahol mélyen a sok álarc és álca közt volt egyáltalán valami, ami az enyém lehetne? Fellestem az égre, hátha kapok valami mennyei választ, de a hold elutasítóan a fejére húzta felhőtakaróját, és makacsul hallgatott. Visszatértem tehát a földre. Másik oldalamon Bernard fütyörészett, és a pisztolyát tisztogatta a pólójával.
– Nem félsz, hogy ellövöd a f… valamelyik fontos testrészedet? – kérdezte Trevor felvont szemöldökkel.
Bernard csak röhögött. Nem nagyon csinált mást, amióta kiszálltunk a kocsiból. Talán jobb is, már nagyon fárasztottak a hülye dumái. Szerencsére elég közel lakott a tett helyszínéhez így egész keveset kellett elviselnem a hajmeresztő vezetési stílusát. Ha eddig azt hittem, hogy apám erőszakosan vezet, akkor most át kellett értékelnem magamban. Bernardhoz képest szolid volt, mint egy első bálozó. Erről eszembe jutottak a szüleim. Biztos halálra aggódják magukat. Ha csak nem megint veszekednek, vagy az apám az igazgatónővel hetyeg, anyám meg kiüti magát a piruláival. Átfutott a fejemen, hogy felhívom őket, de a telefonunk már több ízben elárult minket, úgyhogy nem kockáztathattam. Majd utólag kimagyarázom valahogy, gondoltam.
A párizsi este tele volt misztikummal és romantikával, szinte éreztem a nyakamon a halott költők abszintszagú leheletét. Mégse ragadt rám sok a romantikus hangulatból, és szerelmes lányregény helyett úgy éreztem magam, mint egy rosszul sikerült Dan Brown regényben. Én nem voltam harvardi tudós és a mozdulataimat nem egy happy endre hangolt író irányította. Fogalmam sem volt, hogy lehetne ennek a balul sikerült nyári kalandnak jó vége, de egyelőre azon voltam, hogy a legkevésbé katasztrofális megoldás felé haladjunk. Aztán majd lesz valami. Erőszakkal elfordítottam a gondolataimat a távoli jövőtől, és az előttem szürkéllő járdára koncentráltam. Egyik lépés a másik után. Jobb és bal. A cipőm egyenletes kopogása segített a jelenhez horgonyozni az elmém. A lábfejem már ettől a pár métertől a kínok kínját élte át, de Trevor elismerő pillantásai még a fájdalmat is elfelejtették velem.
– Meg is érkeztünk – mondta Bernard, és kihúzta magát.
– Ez most komoly? – fakadtam ki, ahogy végigfutattam a szemem az óriási épületen. – Ez hatalmas!
– Minden lány ezt mondja az első randin – mondta Bernard vigyorogva, és biztos voltam belőle, hogy nem egy dologról beszélünk. – Mi, franciák szeretünk nagyban gondolkodni.
– Ez csodálatos, de hogyan fogjuk megtalálni az egy nyamvadt tőrt, ebben a … hodályban? Ehhez még a kínai Vörös Hadsereg is kevés lenne, nem hogy mi hárman. – kezdett eluralkodni rajtam a pánik.
– Vigyázz a csöpp szádra kisasszony! – mondta Bernard enyhén idegesen, – Ez nem egy hodály, hanem a nemzetünk dicső múltját őrző műintézmény! Beszélj róla tisztelettel, vagy lesheted, hogy segítek. – Várakozás teljesen rám nézett.
– Oké. Bocsi. Szóval mi a terved? Mert lássuk be, ez nem lesz egyszerű.
– Csitu van, paragép! Figyelj, és tanulj! – mondta, és elindult a bejárat felé, miközben a bajsza alatt arról mormogott, hogy most már egészen biztos nem fog fiatalabb csajokkal kezdeni.
A távolban elemlámpák fénye tűnt fel. A gyomrom gombostű méretűre zsugorodott, és úgy éreztem, ha kinyitom a szám, kiesik rajta. Lebuktunk. Bernard előresietett, és csak gyorsan pergő szóváltást hallottam, majd nevetést.
– Gyertek, lúzerek, Jules barátom bevisz minket!
Trevorra néztem, aki megeresztett egy magabiztos félmosolyt, majd megragadta a kezem, és a bejárat felé vontatott.
– Jules nyugalmazott rendőr, ugyanazon az örsön szolgált, mint én. Sokszor együtt söröztünk műszak után. Most meg itt vigyázza a rendet és a törvényt – magyarázta Bernard, és látszott, hogy volt kollégájának jól esik a dicséret. Ragyogott az arca, mintha csak hájjal kenegetnék. Minden további kérdezgetés nélkül beterelt minket.
– Szóval, hallom a kisasszony diplomamunkájához kell egy a múzeumunkban őrzött darab – mondta az öregúr. – Általában nem adunk ki semmit egy halomnyi aláírt, lepecsételt papír nélkül, de mivel Bernard–t ismerem régóta, és tudom, hogy megbízható fiatalember. Na, meg minek kéne amúgy az embernek egy bronztőr… nem jó az semmire! Ha egy géppuskát kérne a kisasszony… na, azon azért jobban elgondolkodnék.
Jules nagyon szimpatikus, jó kedélyű bácsinak tűnt, szégyelltem is magam, hogy így átvágjuk a palánkon, de nem igazán volt más választásunk. A múzeum falai finoman lélegezték ki a hűvösséget és a történelmet. Kár, hogy nem napfényben, normális körülmények közt látogattunk ide.
Valami motoszkált a fejemben, de nem tudtam behatárolni, mi az. A hasamra tettem a kezem, és éreztem, hogy remeg a gyomrom. Pedig nem is voltam már annyira ideges. Vagy mégis?
– És miről írja a szakdolgozatát, mademoiselle…? – folytatta a csevegést Jules.
A kérdés teljesen váratlanul ért, de a válaszok még is ott ültek a nyelvem végén. Ha már hazudunk, csináljuk nagyban.
– Jones. De szólítson csak Robertának. A harvardi egyetemen tanulok történelmet és kriminálpszichológiát. – Ugyan fogalmam sem volt, hogy azt tényleg oktatják–e ott, de jól hangzott, és reméltem, Jules barátunk nincs tisztában a karok listájával. – Kicsit későn találtam rá a megfelelő témára, és ezért kértem egy kis lastminute segítséget Bernard barátomtól. Arra lennék kíváncsi, hogy egy régi gyilkosságról mennyi mindent tudunk megállapítani a modern technika segítségével. Ösztöndíj támogatást is kaptam a projectemre, a hadsereg nagyon érdekesnek találja a kutatást.
Trevor felszisszent. Talán egy kicsit túl sok volt a rizsa, de nem számított. Végül is igaza volt Julesnek, ez csak egy egyszerű bronztőr, nem a Mona Lisát akarjuk elvinni egy körre. A gyomrom megint megremegett, de még mindig nem tudtam értelmezni a testem kódolt jelzéseit. Biztos a stressz, abból jócskán volt részem az utóbbi időben.
Mire kettőt pislogtam, készen is voltunk. Aláírtam egy kisebb halom papírt a nagyon kreatív álnevemen, aztán a kezembe nyomtak egy helyszínelős zacskóba csomagolt csillogó tárgyat. Nagyot nyeltem. A tőr csodaszép volt. Igaz, hogy a fényét megcsorbította az idő, de még így is ragyogott a múzeumi lámpák fényében. Hirtelen elöntött a megkönnyebbülés. Milyen jó, hogy ilyen könnyen ment minden. Mekkora mák, hogy Bernardnak mindenhol vannak ismerősei, és nem kellett Ocean’s Elevent játszanunk. Minden simán ment, mint a varázslat. Hirtelen megcsapott egy hideg fuvallat, de elhessegettem a rossz érzést. Echóról már jó ideje nem hallottam, és miért akkor segítene, amikor épp az ő ellene használandó fegyvert vadásszuk le?
Kedvesen elbúcsúztunk Julestől, megígértem, hogy mindenképpen megemlékezem róla a diplomamunkámban, majd Bernard kocsija felé vettük az irányt. Hazafelé menet beugrottunk egy mekibe vacsoráért, majd mint, aki jól végezte dolgát lezuttyantunk a tévé elé. Éppen a Taxit néztük, és az elhűlőben lévő sült krumplit rágcsáltuk, amikor csengettek– Ki a fene lehet az ilyenkor? – morogta Trevor, miközben a vállamat simogatta.
– Jaj, a nagy felfordulásban elfelejtettem szólni, hogy áthívtam a csajom. Azt mondta, majd’ meghal a kíváncsiságtól, hogy találkozzam veletek – mondta Bernard, és felpattant, hogy kinyissa az ajtót.
– Ej, bébi, de dögös vagy ma este! – hallottam a folyosóról, majd hosszú percekig csend volt. Megpróbáltam, hátralesni, de Trevor befogta a szemem.
– Ne nézz oda, ez nem gyerekeknek való! – mondta nevetve, én meg jól oldalba böktem. Már éppen birkózni kezdtünk, amikor hallottuk, hogy megállnak felettünk. Trevor karja alól néztem fel Bernard és a jövevény arcára.
– Hé, srácok viselkedjetek! – mondta Bernard – Hadd mutassam be Párizs legvagányabb nőjét és mellesleg a csajomat! Ez itt Elyse, az a kettő szerencsétlen pedig Trevor és Susan.
Hidegen villant az ismerős kék szempár és a gúnyos mosolytól az arcomra fagyott a döbbenet.
– Enchantée – mondta Echo, és megszorította a kezem.
–21–
Mondhatjuk azt, hogy az este további része nem alakult olyan fényesen. Hosszasan bámultam a meleg nyári szellőben ringatózó cigaretta füsttől terhes függönyöket. A számba egy vastag törlőruhát tömtek, amelynek hipós szagától erősen öklendeznem kellett, de több perces küzdelem után nagyjából megszoktam a jelenlétét, és igyekeztem szabályosan venni a levegőt. Egy óra után már jobban zavart, hogy a kezemből teljesen kiszökött a vér, mivel Echo egyetlen kézmozdulattal erősen a merev székhez kötözte őket. Nem járt jobban Trevor sem, akivel gondterhes pillantásokat sem tudtam váltani, mert pont mögöttem raboskodott. Ezzel szemben Bernard arcának minden gondterhelt barázdáját képes voltam magamba vésni. Őt Echo az asztal lábához rögzítette. Mindez percek leforgása alatt történt, miután belépett Bernard barátnőjének a képében. Ezek után legalább egy órára felszívódott a lakásból, így a fiúkkal csak kínos nyöszörögések formájában próbáltunk kommunikálni egymással. Bernard különös fejmozdulataiból azt szűrtem le, hogy Echo felvette barátnője alakját. Persze ebben nem lehettem biztos, de a hümmögések, fejbiccentések és lábkapálózások erre utaltak.
Velem szemben az óra mutatója lassan elérte az éjfélt, akkor már több mint egy órája raboskodtunk a varázskötésekben. A réztőr a táskám mélyén pihent, amit a nappali foteljébe dobtam le. Talán a legrosszabb érzés az volt, hogy Trevorral egyáltalán nem voltam képes kapcsolatot teremteni, néha megszorítottuk egymás kezét, de ennél sokkal többre nem telt tőlünk.
Pontban, amikor éjfélt ütött az óra, Bernard függönye erősebben kezdett táncolni, és megjelent Echo a szobában. Továbbra is Bernard párizsi barátnőjének képében feszített, ami igazán illett személyiségéhez. Hirtelen csettintett az ujjával, mire mindannyian megszabadultunk a konyhai törlőkendőktől. Hangosan köhögni kezdtem, a számban undorító íz terjengett, bármit megtettem volna egy pohár vízért.
Echo megköszörülte a torkát, miközben határozott léptekkel sétált körbe a szobában.
– Susan – rázta meg a fejét. – Ezt sohasem gondoltam volna rólad! Amikor üzletelni kezdtünk, akkor azt hittem, teljesen tiszta a helyzet. Egy jó kislány mindig tartja magát a szerződésekhez. De te! Meglepetést okoztál nekem – vigyorodott el. – És tudod, mit? Én szeretem a meglepetéseket! Bár rohadtul nem volt egyszerű átverekednem magam ide! Párizs egy kicsit messze van a tengerparttól, és nem bírom az ilyen száraz helyeket. Ráadásul az évszázadok óta jól működő gyűrűmet is elrontottad! Igazán le vagyok nyűgözve a mai tinik képességeitől, még akár el is engedhetnélek, de nem teszem. Tudod, miért? Mert a szerződés az szerződés!
Egyre hevesebben dobogott a szívem, mire Trevor erősen megszorította a kezemet mintegy biztatásképp. Én csak néztem Echo ördögi arckifejezését, és próbáltam kifürkészni, mi is fog történni ezután.
– Nem gondoltam volna, hogy csak azért eljössz Párizsig, hogy ne halljalak, drága Susy!
Egy ritmust kihagyott a szívem. Szinte biztos voltam abban, hogy Echo tud arról, hogy megtaláljuk a módját annak, hogy elpusztítsuk, de erről szó sem volt. Echo nem hallott bennünket, túlzottan messze voltunk a tengertől.
– Csak azért jöttem, hogy figyelmeztesselek, hogy a szerződés továbbra is áll.
Echo előkapta miniszoknyája zsebéből az összegöngyölt papírköteget, mint egy varázsló.
– De úgy döntöttem, hogy megváltoztatom a feltételeket. Valójában rettenetesen élvezem a kis kalamajkát, amit magatoknak okoztatok. Utazás közben hallottam, hogy még a rendőrség is keres titeket! – hangosan felnevetett. – Új szerződést fogunk kötni! Hogyha rendesen végigolvastad volna az előzőt, akkor láthattad volna, hogy a szerződésszegés azt vonja magával, hogy én, Echo – mutatott magára. – Megváltoztathatom a feltételeket. Épp ezért rohantam idáig, hogy ezeket megtehessük.
– Mik lennének ezek a változtatások? – kérdeztem bizonytalanul.
Echo szája ördögi mosolyra húzódott.
– Bevallom, hogy mostanra sokkal izgalmasabbnak találom az életedet, így úgy döntöttem, hogy minden péntek este birtokba fogom venni a testedet. Emellett nem foglalkozom többé Trevor megbűvölésével, úgyis borzalmasan hálátlan voltál ezzel az ajándékkal kapcsolatban. Ez mindent sokkal egyszerűbbé fog tenni. Még egy nagyon fontos kitételem lenne: holnap délre el kell tűnnötök Párizsból, és kiválasztani bármely tengerparti települést. Hogy lásd kegyességemet, nem kötöm meg, hogy ennek melyik országban kell lennie.
– És mi történik akkor, hogyha nem leszünk a tengerparton?
Echo felemelte az egyik ujját.
– Ez benne a legszebb: akkor Trevort magammal viszem a tenger mélyére. Nem szórakozok tovább hülye gyűrűkkel.
Trevor széke hirtelen eltávolodott mögülem, nem éreztem többé teste melegét, de újra láttam gondterhelt, lefehéredett arcát. Echo egy határozott mozdulattal Trevor mellkasára helyezte a kezét, pontosan a szíve felé, mire fiatal arca egy pillanatra eltorzult a fájdalomtól, majd fojtottan felordított. Echo lehúzta a Trevor pólóját, ahol egy kígyó alakú tetoválás jelent meg a bőrén.
– Úgy érzem, hogyha a tanár bácsi élete lesz a tét, akkor sokkal engedelmesebb leszel.
Nyeltem egy hatalmasat, igyekeztem nem gondolni a táskámban lapuló bronztőrre.
– És meddig tart a szerződés?
– Ezt teljes mértékben én határozom meg – vigyorodott el újra ördögien, majd mellém lépett. Erősen megragadta a jobb vállamat, amelyben égető fájdalom gyúlt. Echo keze vörös lett a véremtől, tenyerét a fehér szerződés lapjára illesztette, amely hirtelen világítani kezdett az esti sötétségben, majd eltűnt a semmiben.
Bernard szája először tátva maradt, majd egy halk „baszki”–t hallatott. Valószínűleg ő is félt Echótól, hiszen még sohasem fogta be a száját két percnél hosszabb időre. Echo figyelmét egy pillanatra magára vonta Bernard. Odalépett a fiúhoz, majd óvatosan végigsimította az arcát.
– Nemsokára péntek. Akkor majd szórakozunk – mosolyodott el, mire végigfutott a hideg a hátamon.
– Remélem, érthetőek a szabályok. Holnap délben legyetek a tengerparton. Most mennem kell. Nem bírom ezt a szárazságot – legyezgette meg az arcát színpadiasan. – Au revoir!
Echo pillanatok alatt eltűnt a semmiben. A kötelek felszabadultak a kezünkről, így mindannyian vad dörzsölgetésbe kezdtünk.
– Basszátok meg, hogyha ezt nem látom a saját szememmel, akkor nem hiszem el! – szólalt meg Bernard. – Be kell szívnom, hogy jobban érezzem magam.
Trevor arcára azonnal kiült a düh.
– Nem hallottad? Takarodni kell a tengerpartra, mert különben ez a menő vízikígyós tetkó elintéz örökre!
Óvatosan dörzsölgetni kezdtem a karomat. Nem mertem semmi különöset mondani, féltem, hogy Echo még a közelben van. Éppen tervezgetésbe akartam kezdeni, amikor megláttam a félhomályos szobában a kék fények táncát, amíg a fiúk a háttérben vitatkoztak, addig gyorsan az ablakhoz futottam. Az utcán anyám, apám és Trevor csodálatos barátnője szállt ki a rendőrautóból.
– Itt vannak a rendőrök! – ordítottam fel.
–22–
– Itt vannak a barátaid… – mondtam Bernardnak, aki még mindig a fejét fogta.
– Barátai a tökömnek. Ők a sors mocskos keze, ami most éppen azon van, hogy letépje a golyóimat. Ha ezek minket így itt találnak, engem kirúgnak, lecsuknak, tönkretesznek. Aztán jön az anyám, aki megöl. Aztán felpofoz. Aztán a maradványaimat sóval szórja be, és megeteti a sirályokkal.
– Fogd már be! – kiáltott rá Trevor. – Sikerült felfognunk, hogy szarban vagy, de emlékeztetnélek rá, hogy, ha ezek ideérnek, engem bevarrnak gyerekrablásért és pedofíliáért, aztán elvisz magával egy őrült csaj a tenger fenekére.
– Vitatkoznék, hogy melyik a rosszabb a szirén vagy az anyám, de a lényeg, hogy tipli van. Kislány szedd össze a cuccotokat egy hátizsákba, dobálj be kaját is meg egy pár doboz sört. Én addig bereteszelem az összes zárat az ajtón, az talán visszafogja őket kábé három percre.
– Csodás, és aztán? Felmegyünk a tetőre, jelzünk Batmannek, és ő majd megment minket? – morogta Trevor.
Soha nem láttam még ilyen feszültnek, mondjuk valószínűleg én is az lettem volna, ha kijelöl magának egy kissé labilis és nem kissé vérszomjas szirén.– Oké, lúzerkéim, kövessetek – mondta Bernard, és elindult a hálószobája irányába. Felvontam a szemöldököm. Csak remélni tudtam, hogy nem valami orgiával akarja vigasztalni magát, de hál’ istennek nagy ívben elkerültük az ágyat (óriási, királyi méretű ágy, gyűrött szatén lepedővel és a kovácsoltvas fejtámlán fityegő bilinccsel). Pislogtam egyet, de inkább nem kérdeztem semmit, és nem is gondoltam bele, hogy mit keresett a munkaeszköze ennyire nem rendeltetésszerű helyen. A gardróbszekrény mellett megálltunk, Bernard elégedetten vigyorgott.
– Mi van, megszöktetsz minket Narniába? – kérdezte Trevor idegesen.
– Heh? – mondta Bernard, és a falat borító lambériát tapogatta. – Csitt egy kicsit, keresem a bejáratot.
Legszívesebben a fejemet vertem volna a falba. Ez tényleg megkattant. Már éreztem a törvény forró leheletét a nyakamon, amikor Bernard diadalittasan felkiáltott. Aztán kinyitotta a falat.
– Mi a… – morogta Trevor, ahogy Bernard berángatta egy nagyon rosszul megvilágított lépcsőházba.
– Mi lenne, tanulatlan barátom? Titkos lépcsőház. Egy nagyon híres kurtizán lakott itt, és nem mindenki nézte jó szemmel az… üzleti tevékenységét, ezért kénytelen volt így leplezni a hozzá bejáró uraságokat. Nem véletlenül csengettem ki ennyit ezért a lakásért. És milyen jól jött, amikor intimebb viszonyba keveredtünk Madame Martinnel. Aztán sajna lecserélt valaki gazdagabbra. Vagy fiatalabbra. Már nem emlékszem. Tragikus sztori – mondta röhögve. ‑ Mondjuk, azért még jóban vagyunk. Remélem, most is segíteni tud.
Az ajtót óvatosan becsuktuk magunk után, és én csak remélni tudtam, hogy elég gyorsan eltűnünk az épületből, mire a rendőrüknek eszébe jut, hogy a többi lakást is átkutassák.
– Meg is jöttünk! – mondta Bernard vagy három emelettel lejjebb, és berobbant egy díszes hálószobába, ami éppen használatban volt.
– Nahát, Bernard! – mondta egy negyvenes nő, akiről feltételeztem, hogy Madame Martin, kikukkantva a hozzásimuló srác válla fölött. – Quelle… surprise. Minek köszönhetem látogatásod ezen a kissé szokatlan órán és nagyon alkalmatlan pillanatban. Oké, Henri most kicsit állj le, nem látod, hogy épp társalgok? – szólt rá a srácra, aki nem zavartatta magát a jelenlétünkben sem.
– De chèrie… – morogta Henri elégedetlenül. – És különben is, hogy kerül ez a két pojáca meg egy kölyöklány a hálószobád közepére?
Kölyöklány? Hát megáll az eszem, morogtam magamban, de a jelenet annyira bizarr volt, hogy hamar túlléptem a megjegyzésen.
– Bocsi Charlotte, ha valami nagyon izgalmasat szakítottunk félbe, – kezdte Bernard vigyorogva – de nyakunkon a rendőrség.
– De hát drága Bernard, azt hittem, te vagy a rendőrség! – mondta Madame Martin színlelt felháborodással.
– Ez most elég hosszú történet. A lényeg az, hogy el kéne tűnnünk a házból lehetőleg gyorsan és valamiféle álruhában.
– És miért gondolod, hogy segítek? Rám törtetek egy kellemes pásztoróra közepén, egy puszit se adsz, be se mutatod a jóképű ismerősödet…
– Utólag mindent megmagyarázok, esküszöm, de ez most nem éppen a legalkalmasabb idő egy teadélutánra. Igazából a te érdeked is, hogy minél előbb eltűnjünk innen, különben még titeket is bevisznek bűnpártolásért…
– Nahát, ifjú Bernard, te fenyegetsz engem? – kérdezte vészjósló hangon Madame Martin. Kikelt az ágyból, mondanom sem kell tök meztelenül, és megállt Bernard előtt. A srác csak nyelt egyet, én meg becsuktam a szemem, mert akármi is történt Trevorral, még mindig feszélyezett a pucér testek látványa.
– Nem, nem Charlotte, csak úgy mondtam – mekegte Bernard.
– Helyes, jobb szeretem, ha a fiúcskák kedvesek velem – kacagta a nő, aztán a hangból ítélve megpaskolta Bernard fenekét. Úgy döntöttem, túllépek a prüdérián, és inkább nyitott szemmel követem az eseményeket elvégre az én életem is a tét. – Jól van, nem bánom, segítek nektek. De elvárom, hogy utána kamatostul megháláld a jószívűségem!
Egy percig csak járkált körbe a szobában, magára kapkodván a ruháit. Megesküdtem volna, hogy hallottam, ahogy három emelettel feljebb a sok rohamcsizmás lábtól reng a padló.
– Na, kislány, te vedd fel ezeket –fordult hozzám hirtelen, és a kezembe nyomott egy csomó cuccot.
– De hát azok az én ruháim! –tiltakozott Henri az ágyból. Szinte el is felejtettem, hogy ő is ott volt.– Ugyan, kedves, neked még egy darabig nem lesz rájuk szükséged – búgta Madame Martin, aztán kicsapta a szekrényét, és Trevor és Bernard kezébe nyomott egy–egy estélyit.
– De hát ezek a te ruháid! – tiltakozott Bernard.
– Így van. Senki nem gyanakodna két nőre meg egy kisfiúra.
– Hogy mi? – fakadtunk ki egyszerre.
– Nem kell rám hallgatni, ha ti jobban tudjátok… Tessék, masírozzatok egyenesen az üldözőitek karjába, mit bánom én! – mondta a nő sértetten, mire mi mind behúztuk a nyakunkat, és vártuk a további parancsokat.
– Ti ketten, nyomás az öltözőszobámba, találtok parókákat is! Barnát vigyetek, az volt a legolcsóbb. Én addig megnyírom a leányzót.
Tiltakozásra nyitottam volna a számat, de tudtam, semmi értelme, úgyhogy inkább hallgattam. A hajam volt az egyetlen dolog, amit igazán kedveltem magamon. Nem volt semmi extra, de egészségesen fényes volt, és olyan szépen hullámzott. Mindegy, majd visszanő.
– Előbb a fodrászkodás, aztán átöltözhetsz! – mondta, és lenyomott egy székbe a fürdőszoba tükör előtt. – Ha nem mocorogsz, pár perc alatt kész.
Kegyetlen gyorsasággal, és pontossággal nyírdosta le a tincseim, és nagyon rövid időn belül, tényleg úgy néztem ki, mint egy tini fiú. Egy egész helyes tini fiú. Mielőtt időm lett volna szerelembe esni saját magammal, Madame Martin félretolt, hogy összesöpörje a lehullott hajat, én meg felöltöztem Henrinak. Egész jó ízlése volt ruhák terén, bár a modora hagyott némi kívánnivalót maga után.
A hallban két ízlésesen, bár kissé erőteljesen sminkelt nővel találtam szembe magam.
– Azért ellestem pár trükköt a nővérkémtől – mondta Bernard büszkén. – Még jó, hogy borotválkoztam reggel, szarul néznék ki borostás nőnek.
– Ez mind igazán csodálatos, de hogyan tovább? – kérdeztem.
– Keresünk valami tengerparti helyet – mondta Trevor.
– Jó, mi van a legközelebb?
– Hát, Normandia például, de oda tuti, nem megyünk, ha csak nem akarsz partra szállni. Ha-ha. Ott olyan hideg a víz, hogy befagy a seggünk.
– Nem nyaralni megyünk, Bernard – sziszegte Trevor.
– Nyaralás, nem nyaralás, én oda nem megyek.
– Micsoda egy primadonna – csóválta a fejét Madame Martin.
– Na, induljatok lefelé a titkos lépcsőn a garázsba, elviszlek titeket a legközelebbi metrómegállóba, aztán addig kitaláljátok, hogy mit tesztek.
– Van egy vonat Cannes–ba, negyven perc múlva – szólalt meg hirtelen Bernard, aki a telefonját pötyködte, miközben vonultunk le a lépcsőn, és mindeközben, úgy lépkedett a magas sarkújában, mint aki egész életében ezt csinálta. – Persze, a Gare d’Austerlitzről megy, ami a város másik vége. Bár legalább kellően logikátlan lépés ahhoz, hogy bárki arra következtessen, hogy odamegyünk. Már meg is terveztem az útvonalat. Csak a jegyet kell majd helyben kápéban megvenni, mert mostanra már biztos figyelik a bankkártyánkat. – A hangjában vidámság és elszántság csengett.
– Téged amúgy ennyire nem zavar, hogy kockára teszed a munkád, a szabadságot, az életed? – kérdeztem hitetlenkedve és kissé bosszúsan. Míg nekem az életem szélsebesen hullott darabokra, Bernard szinte élvezte a kalamajkát.
– Ugyan, itt a nyár, már vágytam egy kis kalandra. És én régebb óta ismerem Trevort, mint te. Csináltunk egy–két rázós dolgot fiatalkorunkban, de ha Trevor ott volt, sose féltem, mert tudtam, valahogy megoldjuk.
Ezen akár meg is hatódhattam volna, de nem volt idő, mert megérkeztünk a ház alatt elterülő mélyparkolóba.
– Ezt pár éve ásták ide, jó nagy munka volt. Azt hittem, összedől a ház. De legalább nem a főútra nyílik a kijárat.
– Na, nyomás az autóba – mutatott Madame Martin egy Mini Cooperre. – Kicsit szorosan lesztek, de majd összesimultok.
Bepréselődtünk a kocsiba, majd szélsebesen kivágtattunk a parkolóból. Csak, hogy egy rendőrautóval találjuk szembe magunkat. Egy fiatal rendőr kopogtatta meg az ablakot.
– Jó estét, Charlotte. Hová ezen az estin órán? Szép ruha egyébként – mondta a srác olyan hangon, amiből bárki kitalálhatta volna, hogy ismerik egymást. Elég közelről.
– A két kedves barátnőm hivatalos egy buliba a Latin negyedben, csak beugrottak hozzám, hogy összeszedjék az unokaöccsüket. Én babysitterkedtem.
Nagyon vissza kellett fognom magam, hogy ne hördüljek fel, de valahogy sikerült.
– Hát jól van. Nem láttad Bernardot amúgy? Miatta van ez az egész hacacáré! – mondta a rendőr, és gyors pillantást vetett ránk.
– Délután beugrott szólni, hogy majd néha locsoljam meg a virágait. Azt mondta, elmegy nyaralni, mit is mondott, hová…– csettintett az ujjaival.
– A Pireneusokba? – mondtam olyan rekedten és fiúsan, ahogy csak tudtam.
– Igen, oda. Okos fiú vagy te – csicseregte Madame Martin.
– Á, a Pireneusokba. Köszönöm, Charlotte. Csodás vagy, mint mindig.
Ahogy kikanyarodtunk az utcából, Madame Martin letörölt egy izzadtságcseppet a homlokáról.
– Elvihetnélek titeket a pályaudvarra, de nem teszem, mert szegény Henri már biztos unatkozik. Kiraklak valahol a Concorde metróállomásnál, onnan elkavartok a Gare d’Austerlitzre, aztán adieu Párizs.
Meg kell hagyni Madame Martin is elég dinamikusan vezetett, de korántsem volt olyan halálfélelmem, mint Bernarddal a volán mögött. Jó ötletnek tartottam, hogy vonattal megyünk, ráadásul egy elég váratlan úti céllal. Talán egy időre lerázzuk az üldözőinket. Elég gyorsan elértünk a pályaudvarra, minden nagyobb atrocitás nélkül. Két fél részeg srác beszólt Bernardnak, de amikor a nagyestélyibe burkolt srác kiosztott nekik két balegyenest, már nem viccelődtek tovább. A hátizsákból előhalásztam a pénztárcát, és összekapartam annyi pénzt, hogy kiperkáljam a három last minute jegy árát. A hölgy hosszasan morgolódott azon, hogy éjnek évadján is dolgoznia kell, mert a nyárra megsűrűsítették a vonatok számát. Éjjel vonatozgatni, ki hallott már ilyet?Kétemeletes gyorsvonattal mentünk, ami reggelre ért le a tengerpartra. Így az éjszakát békésen a vonaton tölthettük. A fiúk az első adandó alkalommal átöltöztek a mosdóban, aztán elfoglaltunk egy négyes ülést. Üdítően csend volt. Bár sosem tudtam vonaton aludni, most olyan kimerült voltam, hogy rögtön elnyomott az álom. Trevor fejével a vállamon ébredtem arra, hogy a napfény a szemembe tűz és pálmák szegélyezte út mellett robogunk be a városba. Amikor lekászálódtunk a vonatról, megcsapott a naptej és a sülő croissant édes illata. Ha nem az egész életem és Trevor testi épsége lenne a tét, úgy éreztem volna, hogy életem legjobb nyaralása kezdődik.