Első rész
Második rész
Harmadik rész
–16–
Trevor egy szempillantás alatt alakult át megtört felnőttből kalandvágyó kamasszá.
– Biztos, hogy jól vagy? – kérdeztem, és bűbáj jeleit kerestem rajta. Bár valószínűsítettem, hogy ha Echo hatása alatt állna, le se tudnám vakarni magamról.
– Jól? Mi okom lenne rá, hogy jól legyek? – kérdezte miközben dudorászva kivette a Wagner válogatást a lejátszóból, és egy laza mozdulattal a kukába dobta, és benyomta a rádiót. Csak hápogtam, és amikor nem nézett oda kikukáztam a CD-t. Nem akartam, hogy később meggondolja magát. Annyi minden történt az elmúlt napokban, amit megbántam, kutyakötelességem volt az ő ballépéseit enyhíteni.
– Nem tudom, de nem tudsz különösen összetörtnek vagy idegesnek – kockáztattam meg pár perc csend után.
– Ó, kedves Susan, nem tudsz rólam te az égvilágon semmit. Honnan tudnád, mikor vagyok szomorú? – mondta, és eltűnt a gardróbszekrényében. Ez kicsit fájt. Még akkor is, ha történetesen igaza volt.
– Bocsánat, hogy érdeklődtem – motyogtam, és leültem a kanapéra. Majd fel is pattantam, mert eszembe jutottak a múlt éjszaka eseményei, amik egyszerre voltak csodálatosak és rémálomba illők. És a kanapén kezdődtek.
Legnagyobb szörnyűségemre észrevettem egy elkenődött rúzs lenyomatot a vajszínű műbőr huzaton. Vadul tisztogatni kezdtem, a folt könnyen eltűnt, de az emlékeket nehezebb volt kitörölni. Hogy eltereljem a figyelmemet, a fapados légitársaságok last minute ajánlatait kezdtem el nézegetni, hogy megtaláljam a legolcsóbb járatokat Párizsba.
– Ne haragudj, nem akartam bunkó lenni – bukkant elő Trevor a szekrényből teljesen újjászületve. Valószínűleg elég idióta fejet vághattam, mert Trevor jól a képembe nevetett.
– Ezek szerint jól sikerült az álcám – nyugtázta elégedetten.
Fehér pólót viselt, bőrdzsekit és pilóta napszemüveget, pont úgy nézett ki, mintha most lépett volna ki egy tinifilmből. A komoly tanár bácsis ruháit hátrahagyta, inkább tűnt végzős gimisnek, mint valakinek, aki a katedra túloldalán áll. Szinte gyanúsan jól érezte magát a szerepben.
– Hát senki sem mondaná meg, hogy unalmas kisvárosi tanár vagy.
– Unalmas? – kérdezte színlelt sértődöttséggel, aztán elkomorult. – Lehet, igazad van. Bármilyen szörnyen is hangzik, rég éreztem magam ilyen elevennek. Jenniferrel annyira nyugodt és rendszeres volt minden. Szombat esténként mindig puccba vágtuk magunkat, együtt vacsoráztunk a szüleivel valami jó hírű étteremben, aztán minden második héten irány az opera. Pedig én nem is szeretem.
Aha, ez megmagyarázta a kukában landoló Wagner lemezt, gondoltam.
– Te meg mit csinálsz a laptopomon? – kérdezte.
– Olcsó járatokat böngészek a nagy kalandunkhoz… – válaszoltam félénken.
– Ne aggódj, arról már gondoskodtam! Van egy nagyon jó barátom, az egyik testvére a sok közül az Air France-nál dolgozik. Adott párat a millió hűség pontjából, az öccse pedig elszállásol minket. Talán még segíteni is tud az ügyünkben. Bár biztosan nem hagylak vele egyedül egy légtérben, Bernard nagy hóhányó.
– Hóhányó, ki használ manapság ilyen szavakat? – nevettem, de nem sokáig, mert Trevor fejbetalált egy pár zoknival, miközben eltűnt egy fiókban.
– Aha! – mondta, és felém hajította az útlevelét. – Remélem, a tied is nálad van. Még összeszedek pár cuccot, aztán indulhatunk.
Nekem nem sok összeszedni valóm volt, úgyhogy Trevor útlevelét lapozgattam.
Trevor Jonathan Miles, született 1994. Hirtelen fel se tűnt a dolog, de aztán fejben elkezdtem utánaszámolni. Az azt jelentette, hogy Trevor tényleg sokkal fiatalabb, mint gondoltam, alig töltötte be a huszonegyet. Ilyen fiatalon be se fejezhette az egyetemet. Hirtelen pánik uralkodott el rajtam. Csak nem egy csalóval van dolgom? Próbáltam megnyugtatni magam, hisz pont nem azon kéne aggódnom, hogy Trevor a feketepiacon vette–e a diplomáját, vagy milyen egyéb oka van idősebbnek kiadni magát.
Észre se vettem, amikor visszajött a szobába, és meglátta az arcomon a szörnyülködést.
– Francba, nem kellett volna odaadnom. Még szerencse, hogy semmi okod nincs szétkürtölni a dolgot, különben most aggódnék. – Kínosan felnevetett.
– De hát hogy? – kérdeztem.
– Általánosban átugrottam két osztályt. Túl gyorsan megtanultam olvasni, és unatkoztam. A többiek meg csak csúfoltak, úgyhogy átírattak felsőbb tagozatba. Így egyetemre is korábban kerültem. Az iskolában igyekeztem hallgatni a koromról, nehogy azt gondolják, túl fiatal vagyok a felelősséghez. Manapság az a trend, hogy nem írod rá az önéletrajzokra a korod, csak a végzettségeid. Nem volt nehéz.
Alig hittem el, amit hallottam. Trevor, aki annyira szabálytisztelőnek tűnt, hogy egy pár hónapja még azt sem tudtam volna elhinni róla, hogy túllép egy sebességkorlátozást vagy elfelejt időben visszavinni egy könyvtári könyvet, igazából némi kegyes hazugsággal szerezte a munkáját.
Nem tudtam tovább agyalni, mert a zsebemben megzizzent a telefon. Rettegtem, hogy a szüleim hívnak, de nem az ő nevük állt a kijelzőn. A második, illetve hát Echo után a harmadik, rémálmomé. Regina.
„Nem mondod komolyan, hogy Mr. Milesszal kavarsz? Mit gondolsz, mit szólna az igazgató vagy éppen a szüleid, ha elküldeném nekik a pár képet, amit tegnap lőttem?” Olvastam halkan az SMS-t.
Láttam, hogy csatolmány is érkezett, de nem volt lelkierőm megnyitni. Trevor még mindig ott sertepertélt a szobában, vidáman hümmögve, semmit sem tudva arról, hogy az életünk akár romokba is dőlhet.
Hirtelen eszembe jutott valami. Nem volt túl eredeti húzás, és kevés esélye volt, hogy bejöhet, de kész voltam bármit megpróbálni.
– Hé, mosolyogj a kamerába! – kértem Trevort, aki megállt előttem, és belevigyorgott a lencsébe. Tökéletes.
„Ugyan, már, ribi! Nem gondolod, hogy annyira ostoba vagyok… mint például ti. Szétszívattunk titeket tegnap, láttátok volna a döbbent fejeteket. Akit láttatok, Mr. Miles öccse volt, Jonathan. Egyáltalán nem hasonlít a poshatag bátyjára.”
Fájt a szívem, ahogy leírtam a Trevort szapuló szót, de nem tehettem mást. Végezetül csatoltam a frissen lőtt képet, és repülő üzemmódra állítottam a telefonom.
– Minden rendben? – kérdezte Trevor.
– Persze, csak majd a repülő várójában csinálnunk kell egy Facebook profilt az öcsédnek.
– De hát egyke vagyok – rázta Trevor a fejét.
– Tegnap óta nem – mondtam Mona Lisa-san mosolyogva, és elindultam az ajtó felé.
–17–
Párizsban olyan erősen csapott meg a kánikula szele, hogy nem győztem az aprópénzt az ital automatába dobálni egy kis felfrissülésért. A fejemet szétfeszítették a gondolatok, túl soknak tűnt, hogy betörjünk a Hadtörténeti Múzeumba, ráadásul egyre erősebben éreztem Echo jelenlétét. Sejtettem, hogy nem kell sok idő ahhoz, hogy felfedezze a gyűrű véletlen megrongálódását.
Trevor óvatosan átkarolta a vállamat, és meglóbálta előttem a bérelt autó kulcsát. Hatalmasat nyeltem a hideg ásványvízből, az Angliához szokott vastag nadrágom itt túlzásnak tűnt, a hosszú hajam kellemetlenül melegítette a vállamat, amikor kiléptünk a szikrázó napsütésbe.
– Akkor irány a Hadtörténeti Múzeum? – kérdeztem halkan, ahogy bekapcsoltam az övemet az új illatú, forró autóban.
Trevor lassan a karórájára nézett, amit annyi tanórán keresztül véstem az elmémbe. Kicsit lesült bőrén csodálatosan festett az elegáns, fekete szíjas, ezüstös óra.
– Szerintem ahhoz még túl korán van – sóhajtott fel. – Ha már betörünk, akkor egyszerűbb lesz zárás után, nem?
Hatalmasat dobbant a szívem a betörés gondolatától. Szeptember elején töltöttem a tizenhetedik évemet, a legkevésbé se volt kedvem máris beszerezni egy priuszt, esetleg bekerülni valami nevelőintézetbe. Trevor pedig ment volna egyenesen a börtönbe.
– Voltál már Párizsban? – kérdezte Trevor, miközben beindította a motort.
– Csak átutazóban Disneylandbe.
Majd elmosolyodtam, ahogy a bekapcsolt rádió kellemes akkordokat sodort magával a nyári melegben.
– Akkor a Hadtörténeti Múzeum előtt elviszlek valahova, nem is árt, hogyha bekapunk valamit, és pihenünk egy pár órát a nagy kaland előtt.
– Trevor – szólaltam meg félénken. – Echo bármikor visszajöhet.
– Tudom – mosolyodott el. – Akkor a kezedbe veszed az irányítást, eddig is megoldottad.
Bizonytalanul ingattam meg a fejemet, nem éreztem úgy, hogy eddig igazán a kezemben lett volna a dolgok menete.
– Lazulj el egy kicsit, ha már itt vagyunk!
Bele is taposott a gázba, és egyenesen Párizs felé vettük az irányt, hogy belekezdjünk életünk első igazi, közös kalandjába. A langyos szellő átjárta az autót, végigsimította az arcomat, és percekre elfeledkeztem a káoszról, ami már szinte a védjegyem lett.
Trevor nem az Eiffel-toronyhoz vitt, hanem Párizs legromantikusabb városrészébe. Sohasem hallottam azelőtt a Jardin de Clunyről, de teljesen letaglózott a varázslatos atmoszféra. Délután négy órakor egy kellemes, franciás ebéd után andalogtunk közösen a Szajna partján. Evés közben végig könyvekről beszélgettünk, ugrattuk egymást, mintha évek óta ezt csinálnánk.
A Szajna szellője folyamatosan az arcomba sodorta a nyári napfénytől kiszívott hajamat, amit zavartan söpörtem ki. Hűsítő mentafagyit nyaltam, és végignéztem a régies épületeken. Úgy éreztem, hogy itt végképp el tudnám képzelni az életemet. Távol a szüleimtől és az idióta osztálytársaimtól.
– Régen éreztem ilyen jól magam – motyogtam magam elé, mire Trevor elmosolyodott. A lábamból kiszaladt az összes megmaradt erő.
– Én is – bólogatott. – De még csak most jön a java! Sohasem törtem még be múzeumba. Kellene valami álruhát is keresni.
Hangosan felnevettem, majd rájöttem, hogy Trevor teljesen komolyan gondolta, amit mondott. Bennem rekedt a nevetés, amikor hirtelen közelebb hajolt hozzám, és belenyalt a mentás fagyimba. Megcsapott férfias illata, a szívem azonnal hevesebb ütemre váltott. Az arcunk csóknyi távolságba került. Igazi csóknyira. Semelyünk sem állt bűbáj hatása alatt, csak ketten voltunk ebben a csodálatos városban. Nem gondolkoztam: egy kicsit megemeltem tornacipős lábamat, majd hosszan megcsókoltam Trevort. Meglepő módon nem ütköztem ellenállásba.
Kipirult arccal néztem rá, a fagyi végigcsepegett a kezemen.
– Ugye te vagy? – kérdeztem halkan.
Trevor éppen szóra akarta nyitni a száját, de a szeméből is tudtam a választ, hiszen egyáltalán nem látszott rajta az a ködös bűbáj. A meghittségnek egy fekete hajú nő vetett véget. Magassarkú cipőben, rövid szoknyában és bájos rózsaszín blúzban állt karba tett kézzel a Szajna partján.
– Ez hihetetlen, Trevor! – szipogta színpadiasan. – El se akartam hinni!
Trevor arca hirtelen lefehéredett. Az ő fagyija is csepegésnek indult.
– Jennifer, hát te meg hogy kerülsz ide?
– Ennyit tudsz mondani? Lekövettelek a telefonod alapján, mert aggódtam érted! És aggódnak ezért a kislányért is a szülei, akit elraboltál! Már felhívtam a rendőrséget, pár percen belül itt lesznek.
Tágra nyílt tekintettel néztem Trevorra, aki hirtelen nemcsak a diákjával kavaró tanár, hanem még gyerekrabló is lett. A szívem a torkomba ugrott, menekülésre készen állt minden egyes porcikám, így megragadtam fagyis, ragacsos kezét, és azonnal futásnak eredtünk.
–18–
Végigrohantunk a Szajna parton a turisták bosszús ciccegésétől és Jennifer ideges kiabálásától követve. Mindig is csodáltam azokat a nőket, akik egyáltalán járni tudnak tűsarkúban, nekem általában tíz perc álldogálás is meghaladta a tűrőképességemet, Jennifer meg úgy szaladt utánunk, mint valami aranyérmes gátfutó. Nem értem rá nagyon az üldözőnk atletikai eredményein töprengeni, mert belerohantam egy látkép grafikákat áruló hölgyemény portékájába. Csak úgy repültek a Notre Dame-ok és az Eiffel tornyok meg a merde-ök és a putainek, amiket még a nagyon gyatra gimis nyelvtudásommal is tökéletesen megértettem. Az árusnőnek biztos nem én lettem a kedvenc embere a világon, de legalább Jennifer fennakadt a szerteszét szálló szuveníreken.
Befordultunk egy széles útra, ahol még több ember hömpölygött, tehát ideális volt a felszívódásra még akkor is, ha páran oldalba könyököltek. Hirtelen ötlettől vezérelve berántottam Trevort az első ruhaboltba. Lefékeztünk a nagyon aktuális télikabátok mellett, hogy végre levegőhöz jussunk. Minden lélegzetvétel szúrt, és konkrétan olyan volt, mintha a tüdőm ki akarta volna préselni magát a bordáim közt.
Miután kipihegtem magam, felnéztem Trevorra, aki legnagyobb meglepetésemre rázkódott a nevetéstől.
– Ez egyáltalán nem vicces – sóhajtottam. – A barátnőd fúriaként lohol a nyomunkban, téged minimum gyerekrablásért köröznek, engem meg hét generációra visszamenőleg megátkozott egy francia utcai árus, csak hogy a legkisebb problémámat említsem.
Trevor felnézett, és a morcos arcom láttán tovább röhögött. Legszívesebben megütöttem volna, de láttam, hogy a szigorúra sminkelt eladó vészjóslóan közeleg, szóval karon ragadtam, és elvontattam a férfi ruha szekció felé. Véletlenszerűen összeszedtem egy halom ruhát, és a kezébe nyomtam.
– Tessék. Ezeket mind próbáld fel szépen! Párat meg is vehetsz az alibi kedvéért, meg hogy jobban elvegyüljünk.
Trevor érthetetlen módon nagyon élvezte a próbálósdit, miközben nekem a boltban szóló popslágerektől már idegrángásom volt. Abban reménykedtem, hogy amíg mi a próbafülkék homályában bujkálunk, odakinn kicsit lecsillapodik a helyzet. Bár arról fogalmam se volt, hogy hogyan tovább.
Trevor végül vett magának egy svájcisapkát meg egy csíkos pólót, annak ellenére, hogy minden erőmmel próbáltam lebeszélni. Mondtam neki, hogy hülyét csinál magából, mert ilyeneket igazából senki nem hord, de hát beszélhettem neki. Valahol menetközben elveszett az összeszedett, komoly fiatal tanár, akiért annyira odavoltam, és itt maradtam egy megvadult kamasszal.
– Turista vagyok! – vont vállat –, úgy csinálok hülyét magamból, ahogy akarok.
Túl fáradt voltam, hogy rámutassak, nem nyaralni jöttünk. Ajándékba kaptam tőle egy óriási bogárszemüveget, ami eltakarta a fél arcomat meg egy romantikus szalmakalapot. Belenéztem a csillogó spotlámpáktól megvilágított tükörbe, és alig ismertem fel önmagam. Hol volt az a lány, aki pusztán pár nappal ezelőtt még a szürke életén nyavalygott a megfáradt autóillatosító szagú Opel hátsó ülésén? Fizetés után óvatoson az ajtóhoz osontam, és kilestem. Éreztem a tarkómon az eladó csaj rosszalló tekintetét, de nem érdekelt. Az utcán továbbra is színes hullámokban folyt le az embertömeg. Néhányan csokiszirupos gofrit majszoltak, mások meg a limonádét szürcsöltek. Boldognak tűntek. Hirtelen nem láttam semmi ránk leselkedő veszélyt, bár ennyi ember közt kiszúrni bárkit is, körülbelül olyan volt, mint megtalálni az idióta csíkos sapkás Vilit az újságlapjain.
– Gyerünk! – szóltam hátra Trevornak, aki a boltos csajjal bájcsevegett. Nem tetszett a lány csábosan rebegő szempillája, még kevésbé Trevor flörtölő hanglejtése. Hát ezt nem hiszem el, sziszegtem, majd visszaszaladtam megbízhatatlan bűntársamhoz. Legszélesebb műmosolyommal belekaroltam eltévelyedett angol tanáromba, és elterelgettem az ajtó felé.
– Na, ezt most miért kellett? Olyan jól elbeszélgettünk – méltatlankodott Trevor.
Nagyon furcsán viselkedett. Nem is tudom, melyik lehetőség ijesztett meg jobban: hogy igazából ilyen vagy, hogy valahogy Echo keze van a dologban. A Boulevard Saint–Michelről kisebb utcákba kanyarodtunk, és úgy tűnt, tényleg magunk mögött hagytuk az üldözőinket. Trevor is lenyugodott az adrenalin sokkból, és kezdett ismét normálisan viselkedni. A terveinket beszéltük át, miközben Trevor a telefonján sebesen pötyögve próbált kapcsolatba lépni Bernard nevű barátjával, de úgy látszik nem járt sikerrel.
– Biztos dolgozik – sóhajtotta Trevor. – Majd elütjük valahogy estig az időt.
Átkeltünk egy csendes utcácskán, amikor bevágódott elénk egy visító szirénájú rendőrautó. Épp időben ugrottunk hátra, különben a szélvédőn kötöttünk volna ki.
Hát ennyi volt. Vége mindennek. Trevort börtönbe dugják, ahol majd minden nap péppé veri a többi rab, engem meg életem végéig terrorizálni fog egy őrült szirén. A fagylalt emléke megkeseredett a számban.
Az autóban hangosan bömbölt valami francia party zene és a napszemüveges rendőr vadul ingatta a fejét a ritmusra. Amikor vége lett a számnak, komótosan kikapcsolta a rádiót, leállította a motort, majd kiszállt. Lassú mozdulattal levetette a szemüvegét, és egy fogkrémreklám mosolyt villantott Trevorra, akiből megint kibugyogott a nevetés. Lehet, a francia levegőben van valami, gondoltam, mindenki elveszti az eszét. Más magyarázat ugyanis nem jutott eszembe.
– ’allom már gyerekrabló lettél, Trevorkám. Mondjuk csinos a kiscsaj, én is elvinném egy körre – mondta a pasas, és úgy végigmért, hogy belepirultam.
Kinyitottam a szám, hogy mondjak valamit, de nem találtam a hangom, így csak tátogtam, mint valami ostoba hal.
– Bernard, hát te, hogy kerülsz ide? – kérdezte Trevor.
Kifújtam a hosszú ideje benntartott levegőt. Szóval ő Trevor haverja. Nem mondom, hogy boldogsággal töltött el a gondolat, hogy egy ámokfutó zsaru lakásában kell majd meghúznom magam, de még mindig jobb opció volt, mint a sitt.
– Nem kéne Facebook Messengeren bekapcsolva hagyni a GPS–t, ha éppen a nyakunkon egy őrült ex és fél Nagy-Britannia – csóválta a fejét Bernard. – Na, pattanjatok be, hazaviszlek titeket!
Kellemes meglepetést okozott, amikor kezet csókolt, majd kinyitotta nekem az ajtót.
– Bernard, te mióta vagy rendőr? És hogy engedtek téged a volán mögé? – kérdezte Trevor túl kiabálva a rádiót.
– Tavaly óta. Mi az, hogy hogy engedtek a volán mögé? Remekül vezetek! – mondta, miközben áthajtott egy erősen piros lámpán. – Szerencsétek van, mert épp véget ért a műszakom, úgyhogy, miután hazaértünk, elmesélhetitek, mi ez az egész. Azért Trevor belőled néztem ki a legkevésbé, hogy lányszöktetésre adod a fejed, aztán üldözéses jelentekkel tarkított romantikus párizsi randevúra hozod a kishölgyet. Az utóbbi években olyan unalmas voltál, hogy nem is láttam értelmét tartani veled a kapcsolatot.
– Kösz… – morogta Trevor.
– Bezzeg gimiben, amikor itt cserediákoskodtál fél évet, és beszöktünk a lányok zuhanyzójába…
– Khm – köhintettem, mert úgy tűnt, rólam teljesen elfeledkeztek. Valahogy nem voltam kíváncsi Trevor kamaszkori csínytevéseire.
– Az már régen volt, Bern, és végtelenül hálás lennék, ha az utat figyelnéd.
– Minek, mindjárt otthon vagyunk. Itt már ismernek engem, még a nyugger mamik is félreugranak az útból, ha meglátják, hogy jövök. Jól nevelt népek laknak itt.
Egy elegáns lakóház előtt parkolt le, gazdagság sugárzott még a szabályosra nyírt útszéli fákról is. Rég voltam olyan hálás, hogy letehettem a lábam a földre. A röpke negyed órás út alatt hirtelen újra visszataláltam a valláshoz, és buzgón imádkoztam, hogy egy darabban megússzam az utat. Bernard elégedetten vigyorgott, én pedig egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy a jó emberre bíztuk a sorsunkat. De hát nem volt más esélyünk.
–19–
Bernard lakása pontosan olyan volt, mint képzeltem. Ruhák szerteszét dobálva, koszos edények a stratégiai fontosságú pontokon és állott, köhögésre ingerlő dohányszag. Ehhez a rendezetlenséghez nem voltam hozzászokva, ugyan tiniként én sem voltam a rend igazi megszállottja, de ez már nekem is sok volt.
Szinte, ahogy becsukódott a lakás ajtaja rám telepedett a fáradtság. Kiszaladt belőlem az addigi adrenalin, és a konyhaszéken ülve bámultam magam elé egy kellemetlenül forró kávéval a kezemben, miközben Trevor részletesen elmesélte Bernardnak a kalandunk részleteit, és azt, hogy merre is tartunk. Bernard olyan figyelmesen és érdeklődve hallgatta, mintha nem is lenne olyan borzalmas badarság, hogy egy szirént akarunk megölni egy lopott tőrrel. Ahogy Trevor befejezte a mondatot, Bernard azonnal elvigyorodott.
– Ennek a jelvénynek – mutatta magán. – előnyei vannak, kis barátaim! Marha egyszerűen bejutunk a múzeumba, elmondom a biztonsági őrnek, hogy egy gyilkossági ügyben nyomozunk, ezért kell körbenéznünk. Csak nektek kell valami új fizimiska és valami jó álca.
Bernard hosszasan méregetett. Átható kék szemétől azonnal zavarba jöttem, még akkor is, hogyha előző nap elveszítettem a szüzességemet, és az elmúlt napokban olyan dolgokat tapasztaltam meg, amiket valaki sohasem élete során.
– A kiscsaj pötit fiatal, hogy eladjuk valami másnak. Van egy ötletem – emelte fel az ujját, majd tárcsázni kezdett a telefonján.
Aggódó szemekkel Trevorra néztem, aki szelíden elmosolyodott. Abba már bele se akartam gondolni, hogy merre is haladt ez a kapcsolat. Egyáltalán nem olyan irányba tartottunk, amire számítottam.
– Ne aggódj, Bernard nagyon jó fej és segíteni fog, hogy megoldjuk ezt a káoszt!
– Örülök, hogy te ennyire bízol ebben – motyogtam magam elé, és végiggondoltam, hogy mennyi megoldhatatlan problémát halmoztunk fel a pár napos utunk során.
Bernard visszatért a másik szobából, miközben jókedvűen mosolygott.
– Hamarosan jön a nővérem, aki sminkesnek tanul. Fél óra és tíz évvel öregebb leszel, kislány! Neked meg hozok egy egyenruhát – nézett egyenesen Trevorra.
Nem sokkal később egy magasított széken ültem Bernard nappalijában. A hatalmas hangszórókból hangosan dübörgött a diszkózene, a nyári éjszaka illatával cigifüst keveredett. Hideg sörösüveget szorongattam a kezemben, amelyet Bernard és Trevor is kortyolgatott. Ahogy húztam le az italt, annál valószerűtlenebbé vált a világ.
Trevor gyereket rabolt, és elvonszolta egy idegen országba, mi pedig ittasan készülünk álrendőröknek kiadni magunkat egy párizsi múzeumban. Kit érdekel? Magamban arra gondoltam, hogy mindig is kalandra vágytam. Be voltam zárva az apró ketrecembe, és most végre kiszálltam belőle. Megkaptam a magam kalandját. Mellettem volt álmaim férfija, akit ugyan kirúgnak a munkahelyéről és börtönbe is zárnak, hogyha nem alakulnak jól a dolgok.
De ahogy a púderréteg egyre vastagabb lett az arcomon, a sörösüveg pedig egyre könnyebb a kezemben, úgy kezdtem távolodni a megszokott és unalmas Susantől. Amikor pedig Bernard gyönyörű nővére egy kézitükröt nyomott a kezembe, akkor egy pillanatra a lélegzetem is elakadt. Óvatosan tapogattam az arcomat, mintha összetörhetne az érintésemtől. Egy felnőtt nő nézett vissza a tükörből, tökéletes sminkkel.
– Hoztam neked pár ruhát is, hogy hivatalosabbnak tűnj. Bernard! – ordított ki a világosbarna hajú, szabályos arcú lány a konyhába. – Mi is lesz Susanből?
– Én doktorizó egyetemistának képzeltem, aki segíti a nyomozást – mondta a férfi, majd lassan kifújta a cigifüstöt.
– Rendben – mosolygott rám a lány, mintha minden nap ezt csinálná. – Akkor nem kell túl hivatalosra venni a ruhát.
Bernard nővére egy könnyed nyári darabot húzott elő, ami egyáltalán nem volt kihívó, de sokkal nőiesebb volt a farmer–trikó párosításnál.
– Gyorsan vedd fel! – mondta. – Kíváncsi vagyok.
Lassan, bizonytalanul lépkedtem ki a magassarkú cipőkben Bernard említésre sem méltó fürdőszobájából. A nyári szellő belekapott a könnyed anyagba, barna hajam selymes érintését éreztem a csupasz vállamon.
Trevor éppen Bernarddal beszélgetett a terv részleteiről, de, amint meglátott, megdermedtek a mozdulatai. Szeme kikerekedett, szája egy kicsit kitátva maradt.
– No, de Trevor! Nem kell ilyen feltűnően bámulni a lánykát – bökte meg Bernard. – Még zavarba jön a kisasszony!
Trevor mosolyogva megvakarta a fejét.
– Mindig is szépnek találtalak, de ez elképesztő!
– Arról nem is beszélve, hogy végre elmegy huszonöt évesnek! – törte meg a meghittséget is a rendőrfiú. – Szerintem lassan indulnunk kéne, mert még a végén úgy bebaszok, hogy vezetni se fogok tudni, nemhogy hiteles rendőrnek látsszam.
Egy apró fintort vágtam, majd végigsimítottam a ruhám sima felületén. Trevor mellém lépett, mire megcsapott férfias parfümjének illata, amely már szinte a bőrébe ivódott. A fejem egyszerre kótyagos lett a sörtől és a nyári levegő könnyedségétől.
Egy pillanatra elfelejtettem Echót, a bonyodalmak messzire távoztak, és engedtem magam elveszni Trevor tekintetében, aki kisimított egy tincset a szememből.
– Meg fogjuk oldani – mosolygott rám, majd tiszta tekintettel és annál tisztább szándékkal megcsókolta szájfényes ajkamat.
Elmosolyogtam, majd megszorítottam a kezét. Készen álltam arra, hogy elinduljunk a párizsi éjszakába.