Sütő Fanni – Szaszkó Gabriella: Amit a tenger adott – 1. rész

–1–

A vöröslő tengervízben láttam meg először elhomályosodó alakját, amely aztán meghatározta az egész életemet.

Tizenhat éves voltam, amikor a szüleim úgy döntöttek, hogy spontán kirándulásképp elindulunk az Atlanti-óceán partjára. Csupán háromórás autózásra volt a morajló víz az otthonunktól, de apámnak sikerült végigszitkozódnia az egész utat. Főleg mások vezetési stílusát dorgálta a zsúfolt országúton, a legcifrább szitokszavakat mormolva maga elé. Anyám körülbelül fél óráig tűrhette az átkozódást, majd minden átmenet nélkül sírva fakadt:

– James! Ez lenne az egyetlen esélyük a nyugodt családi kirándulásra! – mondta szipogva. – Ha már rendes nyaralásra nem tudunk elmenni közösen!

Apám elfoglalt banki tanácsadó volt, anyám pedig tanárként az egész nyarat otthon töltötte. Én egyedüli gyerekként, tizenhat évesen már semmilyen energiáját nem kötöttem le, ezért anyám szabadidejében depresszióba süppedhetett. Naponta legalább egyszer feljött az emeleti szobámba, és elmondta, hogyan is rontotta el az életét apám mellett.

Türelmesen végighallgattam, de a szívem vadul dübörgött a mellkasomban, a tekintetem pedig kimerevedett a hatalmas Csipkerózsikás poszter felé, amit már régen le akartam vennem a szobám rózsaszín faláról, de a szüleim irtó drágán vették nekem Disneylandben egy francia kirándulás során. Arról nem is beszélve, hogy ez volt az egyik ritka nyaralásunk, ami nem torkollott totális katasztrófába.

Egyke voltam, nehezen értettem meg magam a gyerekekkel, alig akadtak barátaim az iskolában. A szüleim mégse aggódtak. Javarészt olvastam a szobámban kuksolva, esetleg magányos felfedezőtúrákra indultam a kicsi városunkban. Nem hiányoztak a barátok, a könyvek sokkal jobban megértettek, mint bárki más.

A szüleimmel tett kirándulás csak szükséges rossz volt. Szerencsére csupán két éjszakát kellett velük töltenem a tengerparti szállodában, mert utána szólították apámat a kötelességek. A táskámba a biztonság kedvéért három regényt is bepakoltam. A hátsó ülésen összekuporodva néztem az elsuhanó fákat, a telefonomról hallgattam a zenét, miközben azt képzeltem, hogy a világ egy végtelen zenés videó, a szüleim pedig csak statiszták, akik vadul gesztikulálva dobálnak egymás felé hangtalan szitkokat. A napfény könnyedén átszűrődött a vastag lombokon. Kezemet kibújtattam a langyos szellőbe a lehúzott ablakon.

Nem gondoltam volna, hogy az életem egyetlen csapásra teljesen megváltozik, pedig akkor már ott várt rám a tengervízben az a valami, ami egyszerre tett népszerűvé és félelmetessé a kortársaim között.

Egyetlen magányos tengerparti séta fordította feje tetejére az életemet. Szüleimmel lepakoltuk a túlzottan megrakott bőröndöket a kibérelt szobába. Unalmas, fehérre mázolt falak vették körbe a tengerparti lakhelyet, amelyben egy franciaágy és egy gyerekágy terült el. Fintorogva néztem el a méretét, ami inkább tíz év alattiakra lett szabva. A lakhely akár le is lombozhatott volna, de ha becsuktam a szemem, akkor azonnal betöltötte az orromat a tenger sós illata. Azonnal kirohantam volna mezítláb a puha homokba, de anyám letörte a lelkesedésemet.

– Susan, édesem! Naptej, papucs, szalmakalap, törölköző és az allergia elleni gyógyszered!

Megforgattam a szememet. Angliában éltünk az isten szerelmére! Ott, ahol a gyerekeknek D-vitamint kell szedniük, mert nincs elegendő napfény ahhoz, hogy erős csontjaik legyenek.

Sóhajtva lépkedtem vissza a bőröndömhöz, majd a lehető leggyorsabban kirámoltam belőle a fontosnak ítélt holmikat. Apám azonnal kibontott egy sört, és az ágyra telepedett egy újsággal. Sejtettem, hogy nem is fog kimozdulni a szobából.

– Hat órakor szolgálják fel a vacsorát, addigra gyere vissza, és ne kószálj el olyan messzire, hogy ne lásd a szállodát!

Igent mormoltam az orrom alatt, majd egy hatalmas strandtáskával felszerelkezve indultam neki a tengerparti expedíciónak.

Esélyem sem volt vacsorára visszaérni. Az a valami megakadályozott.

–2–

Süppedős köröket írtam a lábujjammal az iszapba, és néztem, ahogy a víz újabb és újabb lökésekkel elmossa a munkám. Az életem is ilyen volt. Értelmetlen. Amikor lejöttem a tengerpartra, nem csak az vezérelt, hogy magam mögött hagyjam a szüleim végtelen hidegháborúját. Nem csak az anyám fehérneműs fiókjából elcsórt, olcsó erotikus lányregényt akartam békében olvasgatni. Nem mintha esélyem lett volna, hogy velem egy férfi… egy fiú valami olyasmit tervezzen, amit az írónő hosszú oldalakon keresztül ecsetelt.

Annyira semmilyen voltam, hogy még én is megfeledkeztem volna saját magamról, ha nem vagyok bezárva ebbe a húsbörtönbe. „Ha hátrahagyhatnám a testemet, talán szabad lennék”. Ez a gondolat már hetek óta mocorgott a fejemben, és amikor megéreztem a tenger rothadó algáktól terhes leheletét, olyan volt, mint egy hívás. Reméltem, hogy elveszem, feloldódom a víz ölelésében. Amikor lesétáltam a vízhez, még kézzelfogható lehetőség volt, hogy meghalok. A telefonomon kerestem egy hangulatomhoz illő zenét, az ember tudjon stílusosan meghalni. Végül Florence and the Machine What the Water Gave Me című számára esett a választásom. A rózsaszín díszektől csilingelő készüléket a zsebembe süllyesztettem a maréknyi fehér kavics mellé, amit a sétám során gyűjtöttem. Behunytam a szemem, és engedtem, hogy a felhők közül kibújó napfény végigcirógassa az arcom. Csukott szemmel egészen más volt a világ: szebb és rejtélyesebb. A sötétben elhittem, hogy bármi megtörténhet. Ahogy egyre beljebb gyalogoltam a hűvös hullámok között, olyan volt, mintha egy titkos tündérország bejáratát keresném. A víz már a térdemig ért, és a sortom alját is ostromolta. A lábam után jéghideg ujjak kapkodtak, de tudtam, ezek csak a mélyben megbúvó hínárok. És mégis, a zene hullámian ringatózva, mintha egy köztes létbe érkeztem volna.

Aztán egy kéz megragadta a bokám. Már nem tudtam magam azzal áltatni, hogy ez csak valami antropomorf vízinövény. Éreztem az ujjak szorítását, és egy éles köröm megkaristolta a bőrömet. Kizuhantam a transzból, és ahogy magamhoz tértem átjárt a hideg. Az égen a felhők még sűrűbbek lettek, és az arcomat simogató napfény semmivé lett. Riadtan néztem körül, mintha csak álomból ébredtem volna. A part messzebb volt, és a színek máshogy folytak rajta szét, mint ahogy arra emlékeztem. Vállat vontam. Nekem már úgy is mindegy volt.

Lenéztem a tükörképemre, az unalomig ismert bamba fejre, amit úgy gyűlöltem, hogy még az életem is eldobtam volna miatta. A hullámok hátán az arcom darabokra hullott. Egy valami maradt egész: a szemem. Az én unalmas pocsolyaszín szemem, ami most mintha vörös lángban égett volna. Nem olyan vörösre gondolok, mint az albínó nyulaké, hanem tűzbarna, mint amikor egy gesztenyét forgatunk parázson. Megdelejezett, a lelkem mélyébe látott.

De a legmeglepőbb az volt, ami ezután következett. A tükörképem kiemelkedett a vízből, és farkasszemet nézett velem.

–3–

A szívem azonnal gyorsabb ütemre váltott. A tűzbarna szemű lány pontosan ugyanazt az egyszerű, színes virágos topot viselte, mint én, de piszkosszőke haja tengervíztől volt nedves, felsőtestét néhol befedte a zöldes alga. A szavaim mintha odabent ragadtak volna, a tüdőm alsó részébe beszorult a levegő, amitől a mellkasom szorítani kezdett. Óvatosan megérintettem a tükörképem arcát, amely mégsem tűnt olyannak, mint a sajátom. Telt ajka, izzó szeme magabiztosságot, nyíltságot sugárzott. Bőre furcsán sikamlós volt a tengervízben töltött időtől.

Átszellemült állapotban simítottam végig a lény minden egyes arcvonását, mire az legnagyobb meglepetésemre erősen megragadta a kezemet. Érintése hideg és hullaszerű volt, de az arca magában hordozta az élet minden egyes cseppjét.

– Elég legyen ebből! – ripakodott rám, majd összefonta a karját maga előtt. – Ilyen önsajnálattól csöpögő emberi lényt én még az életemben nem láttam. Annyira feldühített a viselkedésed, hogy még engem is felébresztettél!

– Te én vagyok? – kérdeztem remegő hangon.

A tükörképem megforgatta izzó szemét, majd csalódottan megcsóválta a fejét.

– Dehogy! Hogyha olyan lennék, mint te, akkor már régen az iszapba temettem volna a fejemet, és soha az életben nem jöttem volna elő a tengerből. Pasik, idegesítő szülők, közben teátrális, öngyilkos gondolatok! Szánalmas.

Pislogva néztem a lányra, a kezem hirtelen ökölbe szorult a testem mellett.

– Én ezeket sohasem mondtam ki hangosan! Mi vagy te? Mindenható gondolatolvasó?

– Valami olyasmi. Legalábbis sokkal többet tudok a pasikról és az életről, mint te valaha is tudtál, vagy tudni fogsz! – piszkálta unottan elkékült körmeit.

Ahogy a víztükör simogató mélységébe néztem, nem láttam a lány lábát, sajátjaim persze kifakultan hullámoztak alattam. Egyetlen lépést hátráltam félelmemben.

– Azt hittem, a nyavalygásod valamiféle furcsa segítségkérés. Most meg el akarsz szelelni?

Megtorpantam. A sikamlós iszap hirtelen az ellenségemmé vált. A sötétség leple lassan beborította a morajló öblöt, egyetlen embert sem lehetett látni a közelben. A szél libabőrt csalt fedetlen bőrömre.

– Miben segíthetnél nekem? Azt se tudom, mi vagy! Lehet, hogy mindjárt belefojtasz a tengerbe!

A lány szélesen elmosolyodott, majd átkarolta hideg, vizes karjával a vállamat.

– Nem éppen ezt akartad?

Elsőként megremegtem belülről, majd olyan forróság futott végig a testemen, amelyet azelőtt sohasem éreztem. Orromat betöltötte az ismeretlen bőrének ellenállhatatlan aromája. Egy csillogó, fehérhomokos tengerpart nyugalmát juttatta eszembe könnyed, édes érintése.

Nem válaszoltam a kérdésére, de nem is hagyott időt rá. Egyszerűen halkan, puhán a fülembe súgott:

– Trevor.

Kiszabadultam az érintéséből, hirtelen áramütésszerű hullámokban futott át rajtam az idegesség. Trevor az én titkom volt. Senki másnak nem mondtam el, hogy halálosan szerelmes vagyok az angoltanáromba. Még a naplómban sem említettem konkrétan a nevét, rejtett jeleket használtam.

– Én megadhatom neked Trevort, ha arra vágysz. Vagy még most belefojthatod magad a tengerbe. Az is egy megoldás. Most eldöntheted, mit is szeretnél!

–4–

„Vigyázz, mit kívánsz!” mondogatta sokszor a nagymamám. Ő volt az egyetlen ember, aki valaha is igazán figyelt rám, de én mindig kinevettem. Soha nem fenyegetett az a veszély, hogy a kívánságaim teljesülnek. És most itt volt ez a furcsa lány, aki akár az elveszett ikertestvérem is lehetett volna, és felajánlotta azt a két dolgot, amire vágytam. A végső csepp életem keserű poharában a lehetetlen és ostoba szerelmem volt. Az összes többivel megbirkóztam volna: a szüleim kihűlt házasságával, a magánnyal az iskolában, a ténnyel, hogy a kevés barátom is egytől egyig elfordult tőlem. Néhányan azt mondták, fura vagyok. Mások ennyit sem mondtak, észre sem vették, hogy létezem. Mindezt elviseltem volna. De amióta Trevor besétált az életembe azon a végzetszagú szerda reggelen, már nem tudtam tovább színlelni. Minden megváltozott.

A korábbi angol- és irodalomtanárunk a félév közepén úgy döntött, hogy elmegy Kambodzsába önkéntesnek egy iskolába, „mert ott legalább megbecsülik majd az erőfeszítéseit.” Azt hittem, az igazgató felrobban. Amúgy is olyan volt a feje, mint egy jól megtermett cékla, akkor meg úgy nézett ki, mint, akit mentem megüt a guta. Akkor már két tanár után nézhetett volna az iskola. A helyzetet Miss Applebaum mentette meg, akinek az unokaöccse épp akkor fejezte be a bölcsészkart. Egy KFC-ben dolgozott, és azt mondta, szívesebben csinálna valamit, ami a szakmájába vág. Szegény fiú nem tudta, mire vállalkozik. Én biztos maradtam volna a csendes csirkemelleknél. Azok legalább nem raknak pukipárnát az ember székére. Persze, ha Trevor a sült csirkéknél maradt volna, akkor sohasem találkozunk. És akkor nem álltam volna a hideg vízben az életemért remegve.

– Nos? – kérdezte a tükörképem. – Jutottál valamire, vagy még itt álldogálunk órákig? Nekem ugyan édesmindegy, téged viszont, ha nem vigyázol, előbb elvisz a fagyhalál, minthogy eldöntenéd, mit akarsz.

– Hogy tudnál nekem segíteni? Azt sem tudom, mi a neved. Van neked neved egyáltalán? – kérdeztem. Idióta kérdésnek tűnt, de eszembe jutott a nagymamám még egy babonája. Ne bízz semmiben, aminek nem tudod a nevét.

– A nagyanyád örülne, ha tudná, ennyit gondolsz rá. Talán mondjuk addig kellett volna foglalkoznod vele, amíg még élt.

Ez kicsit szíven ütött.

– A nevem nem sokat számít. Hisz, ahogy a családunk egyik régi barátja mondta, amit rózsának hívunk, bárhogy nevezzük éppúgy illatos. – a lány elkezdett kuncogni, bár nem tudom, mit talált olyan viccesnek. Megint megfordult a fejemben, hogy lelépek. Ennek az egésznek semmi értelme nem volt.

– Na jó, ha nagyon akarsz, hívhatsz Echonak. Ha a kis csoffadt emberi agyad, így gyorsabban tud döntéseket hozni.

– Jó, legyen. Trevort választom és az életet.

– Csodás-mesés. Cserébe egyetlen aprócska dolgot kérek csupán. Nekem kell adnod a testedet minden hónap harmadik péntekének éjszakáján.

– És mit csinálsz vele? – kérdeztem riadtan, a karomat összefonva a mellkasom előtt.

– Azt, amihez kedvem szottyan. De ne izgulj, biztosan jobban bánok majd vele, mint te, aki egy savanyú szobában kuksolsz egész nap.

­ Hát legyen – vontam vállat. Nekem már úgy is mindegy volt.

– Na, végre. Add a kezed! – mondta, és megragadta a csuklómat. Az egyik ujjamra valami hűvöset csúsztatott. Egy kis fehér gyűrű volt.

– Csak hogy tudd, hol a helyed. Most menj, mert az anyád már a környéken ólálkodik. Lekésted a vacsorát, ő meg nem akarja apáddal kettesben tölteni az estét. Amit, őszintén szólva, tökéletesen megértek. Holnap gyere vissza. Csak forgasd meg a gyűrűt háromszor, és én itt leszek.

Azzal eltűnt. Kifelé gázoltam a vízből, és a hideg, amit eddig valahogy kizártam a tudatomból, most egyszerre támadta meg az összes idegvégződésemet. De a gondolat, hogy talán közelebb kerülök Trevorhoz, feledtette velem a hullámok hideg harapását.

Trevor nem volt tipikusan jóképű, a lányok többsége a tesitanárunk, Mr. Lock után csorgatta a nyálát. Minden órán azzal szórakoztak, hogy titokban lefényképezték a fenekét. Én ilyet sosem tennék Trevorral. A többiek ostobák, hogy nem látják a benne rejlő szépséget. Az arca átszellemül, amikor órán verseket olvas nekünk, az ajkáról puhán gördülnek le a szavak. Én ilyennek képzelem isten angyalait. A fiúk csak röhögnek rajta, azt mondják, biztos meleg, különben a foci meg a csajok érdekelnék, nem a hülye irodalom. Az osztálytársaim mérhetetlenül szánalmasak. Persze az én helyzetemen az se változtatna, ha történetesen igazuk lenne. Ugyanúgy reménytelenül imádnám és semmi esélyem nem lenne nála.

Amire kiértem a partra, már feljöttek a csillagok. Echónak igaza volt, anyám alakja bukkant fel a sziklák mögül, és a nevemet kiabálta. Legnagyobb szörnyűségemre azonban nem volt egyedül. A parti sétány lámpájának glóriájában megpillantottam azt az embert, akire a legkevésbé számítottam, és akivel ilyen csapzott állapotomban legkevésbé kívántam találkozni.

– Nagyon megijesztetted édesanyádat, Susan – mondta Trevor, és nem tudtam nem észrevenni, ahogy végigmér, és a tekintete megakad a testemre tapadó vizes pólón.

– Tr… Mr. Miles, hogy kerül maga ide? – kérdeztem, és éreztem, ahogy a fehér gyűrű a húsomba vág.

– Nyári kikapcsolódás – mosolyodott el, majd a horizontra nézett. Most sokkal barátságosabban festett, mint percekkel ezelőtt. A tengeri szél újra lágyan simogatta a vizes bőrömet, amelyen lassan eltűnt a libabőr a kellemes melegtől. – Összefutottam édesanyáddal a tengerparton, gondoltam segítek neki, hogy minél előbb megkerülj!

–5–

Anya eközben megragadta a karomat, majd végignézte testem minden egyes porcikáját, hátha lát rajtam valami furcsa változást. Külsőleg azonban hiába kereste, teljesen épségben voltam. A mellkasom belsejében azonban izzó forróság égett.

– Tiszta víz vagy, kislányom! Miért sétáltál bele ruhástól a tengerbe?

Zavartan néztem Trevorra, majd vissza anyámra. A nyelvem összeakadt, az arcom fájdalmasan felforrósodott. Éreztem Trevor pillantását, szelíd tekintete szinte úgy tapadt rám, mint a tengervizes pólóm.

– Én… – motyogtam, és gombóc kezdett fojtogatni szokásos módon. A fehér gyűrű hirtelen megfeszült az ujjamon, mire azonnal értelmes mondatok kezdtek ömleni belőlem. – Kiültem a sziklákra, feltámadt a szél és belesodorta a vízbe a könyvemet. Utána kellett ugranom, hogy kimentsem, éppen nagyon izgalmas résznél tartottam.

Trevor elmosolyodott, amitől elgyengült a térdem.

– Át kellene öltöznöd, nehogy megfázz – mondta, miközben óvatosan megnyalta a száját.

Anyám összefonta a karját maga előtt, megcsóválta a fejét.

– Azonnal haza kell jönnöd, kisasszony! Már későre jár, apád aludni szeretne a hosszú vezetés után.

Megforgattam a szemem. Három óra utazás semmiképp sem számított hosszú vezetésnek, ráadásul csak kilenc körül járhatott az idő. Ennek ellenére engedelmeskedtem anyám akaratának, nem tehettem mást. Egy köszönést mormoltam Trevor felé, miközben elkezdtünk sétálni az ideiglenes lakhelyünk felé. Néha vissza–visszanéztem a tanáromra. Anyámra pillantottam, és elfogott a szégyen érzése. Meg sem köszönte Trevornak, hogy segített a keresésemre indulni. Nekem viszont azonnal megmelengette a szívemet titkos szerelmem kedvessége.

Lassan végigsimítottam a gyűrű sima felületén, és felmosolyogtam a csillagos égre.

A tenger morajlása és a délután történt különös események hatására gyorsan mély álomba süppedtem. Apám hangos horkolása sem volt képes ennek gátat vetni.

Az éjszaka közepén azonban kipattant a szemem. Teljesen kipihentnek éreztem magam, pedig még sötétség honolt a szobában. Apa horkolása elcsendesedett, csak a ház jelentéktelen zajait érzékeltem. Apró kopogásra lettem figyelmes az ablak irányából, mire lassan felültem az ágyban. Egy pár pillanatra a kopogás elcsendesedett, majd újrakezdődött.

Felemelkedtem az ágyból. Mezítlábas talpamnak hideg volt a pőre fapadló érintése. Lábujjhegyen az ajtó felé indultam. Megragadtam a hűvös gombkilincset, majd összeszorított fogakkal megforgattam azt.

Kiléptem a tornácra, ahol megcsapott a lágy, simogatóan langyos tengeri szellő. A parton egy alak körvonalazódott ki a hold ezüstös fényében. Kíváncsiságom vitt előre, a félelem mintha nem létezett volna, pedig azelőtt minden egyes cselekedetemet az irányította.

A homok kellemesen simogatta a talpamat, ahogy haladtam a part felé. A hullámok moraja töltötte be a fülemet, majd szélesen elmosolyodtam, amikor megpillantottam az alak arcának ismerős vonásait a visszafogott fényben.

– Mr. Miles – szólítottam meg suttogva, miközben szívem hevesebb ütemre váltott.

– Már azt hittem, sohasem ébredsz fel –mondta, miközben felém nyújtotta a kezét. – Van kedved sétálni egyet?

Az arcomat újra elöntötte a forróság, de az éjszaka fénye elfedte a zavaromat. Átengedtem magam az édes boldogságnak, majd kezemet Trevoréba csúsztattam, hogy közösen induljunk végig a hangtalan, üres partszakaszon.

–6–

Valahol mélyen meg voltam győződve arról, hogy igazából még a szállodai szobában fekszem az olcsó mosóporszagú lepedőn, és mindez csak egy különösen életszerűre sikerült, háromdimenziós álom, IMAX kivitelben. De aztán megfodrozta a hajam a hűvös parti szél, és éreztem Trevor kezének melegét és a gyűrű forró ölelését. Nem lehetett álom. Akkor viszont miért akartam felébredni?

– Olyan csendes vagy ma este – mondta Trevor, és a hüvelykujjával apró köröket írt a tenyerembe.

– Mindig csendes vagyok – válaszoltam, és a lábam előtt heverő harmatfoltos útra bámultam.

– Ez igaz. De az esszéid nagyon beszédesek. Néha úgy érzem, az egész osztályban csak benned marad meg valami abból, amit mondok. A többiek meg félig megevett sonkás szendvicseikkel dobálják egymást.

Nem tudtam megállni, ezen nevetnem kellett.

– Hát igen, az osztálytársaim nem éppen az érettség mintaképei.

– Nem úgy, mint te – mondta Trevor, és megállt egy utcai lámpa alatt. Én is lelassultam, és körülnéztem, hogy mi lehet a baj. Aztán a szemébe néztem, és láttam, ahogy tükröződnek benne a csillagok. Volt ott más is, amitől egyszerre lett a testem végtelenül forró és a lelkem végtelenül hideg. Azzal a pillantással méregetett, aminél egy romantikus filmnél már rögtön tudnánk, hogy ebből itt bizony mindjárt csók lesz, főleg amikor a háttérben megszólal a Can’t Help Falling in Love with You, és a hősnő haját teátrálisan borzolja a szél.

– Mi a baj? – kérdezte Trevor. A hangja tompa volt és remegő, mintha a tenger mélyéről szólna.

Legszívesebben ordítottam volna vele. Igen, erre vágytam, mióta besétált a terembe a gyűrött farmerjében és a félregombolt ingében, és véletlenül a padomra ejtette a könyvei felét. Ugyanolyan szétszórt és álmodozó volt, mint én. Minden alkalommal mikor valamilyen szerelmes verset olvasott fel nekünk, behunytam a szemem, és azt képzeltem, hogy az egész csak nekem szól és nem az egész osztálynak. A képzeletemben olyan egyszerűen működött minden, mert nem kellett félni a valóságtól. Most hogy itt álltam a lámpa részeg fényében, nem tudtam mit tegyek. Ennek nem szabadott volna megtörténnie. Trevor felnőtt volt, érett és felelősségteljes, legalábbis eddig ilyennek képzeltem. Nem szabadott volna itt lennünk.

A fülemben hirtelen kárörvendő kacagás bugyogott fel.

– Ha egyszer valami elkezdődött, azt nem lehet megállítani. A kívánságokat, ha meghallgatásra találnak, nem lehet visszafordítani. Szóval nyomás gyűjtsd be azt a csókot, annak a szerencsétlennek már biztos elzsibbadt a szája a nagy csücsörítésben.

Legszívesebben elszaladtam volna, de a lábam önálló életre kelt, és elindult Trevor felé. A fülemben még mindig visszhangzott Echo hangja, mint a hullámok távoli moraja. Ezerszer elképzeltem, milyen lehet az első csók, de valahogy arra sosem számítottam, hogy félig édes lesz és félig könny–ízű, és a testem majd nem a saját döntésére mozog, hanem egy messzi bűvös dallamot követve. Ahogy Trevor ajka az ajkamhoz ért, mintha áramütés szaladt volna végig a testemen. Az idő mintha megállt volna. Amikor végre ki mertem nyitni a szemem, legnagyobb meglepetésemre az ágyamon találtam magam, a gyűrött, összeizzadt lepedőn pihegve.

Csak álom volt az egész, csak álom, mantráztam magamban, de már nem igazán tudtam, mit higgyek.