Sütő Fanni: Sorsvonalak

A villamos zötykölődésétől minden fél percben hangosan összekoccant a táskámban lapuló Ouija tábla és a rozsdamentes acél kulacsom. Fél éve még elképzelhetetlennek tartottam, hogy majd engem is bekebelez ez az őrület, de a kétségbeesés jó meggyőző erővel bír. Idegesen morzsolgattam a pergamenjeim szélét, és a gondolataimmal próbáltam a lassan döcögő járgányt gyorsabb mozgásra bírni, mert úgy éreztem, a mellettem álló gorillaarcú pasast mindjárt őrületbe kergetem a csörömpölésemmel. Már vészesen dagadni kezdett egy ér a homlokán, amikor végre a testetlen hang a fejünk fölött bejelentette, hogy a Blaha Lujza tér következik. A megváltáshoz vezető út egy turbékoló páron keresztül vezetett, akik dühös morgás és nem éppen hízelgő szavak kíséretében rebbentek szét.

Furcsán végigmértek, majd összesúgtak a hátam mögött. Talán, mert én egyedül voltam, vagy, mert észrevették a táskámra varrt Ouroborost, az örök körforgást jelképező ősi kígyót. Akárhogyis nem érdekelt. Örvendezzenek csak a saját tiszavirág életű románcuknak, gondoltam, hiszen én már csak karnyújtásnyira vagyok attól, hogy megtaláljam a meta-m, az örök másik felem, legalábbis ezt ígérte a legjobb barátnőm, én meg minden erőmmel azon voltam, hogy higgyek neki.

A fényekkel teli pesti estében összekeveredett a benzingőz és a tavasz reményteli, zöld illata. Fürgén osontam az embertömeg résein keresztül, mint egy hangtalan fekete macska, és csak akkor engedtem ki a benntartott lélegzetem, amikor végre becsuktam magam mögött a McTalals szitkozódó graffitikkel teli ajtaját. A feszültségektől nem mentes utazás után, megnyugtatta lelkem a jakvajas tea savanykás illata és az imatálak réztorkú dorombolása.

‑ Imolaaa! ‑ rohant felém visítva egy fehér egyenruhába öltözött apró alak, világoskék haja lobogott utána, mint egy őrült üstökös csóvája. Szilvi, a húgom osztálytársa, aki diákmunkában főzte itt a gyógyteákat, nagy rajongóm volt, bár sosem értettem miért.

– Olyan jó, hogy itt vagy! A morcos barátnőd már vár. Vihetem neked ma is a Pillangó álmát? Tudom ám, hogy az a kedvenc teád!

Lemondóan bólintottam, és elindultam az eldugott sarokasztal felé. Léna az ablakon bámult kifelé, és én is megcsodáltam a fény játékát, ahogy az alkonyat lassan lecsordogált az utcákra, aranymázba vonva a málló házfalakat. Sötét alakok mozogtak a sikátorban, akár a túlvilág árnyai is lehettek volna, a bizonytalan jövő előfutárai.

‑Tudtad, hogy a 37-est régen haláljáratnak hívták? – kérdezte Léna, rám se nézve. A hatásszünetben hatalmasat szürcsölt szívószáljával a Karma kólából. ‑ Állítólag a második világháborúban ezen szállították a hullákat a temetőbe. Képzeld csak el, ahogy araszol a villamos és állnak ki belőle a különböző végtagok, mint kis szőrszálak a hernyókon.

Szörnyülködve nyeltem egyet. Barátnőm végre elfordult az ablaktól és vigyorogva végigmért. Szerette a sokkoló történeteket, és még jobban szeretett rajtam gúnyolódni a gyenge idegeim és túl élénk képzelőerőm miatt.

Ropogósra vasalt fehér blúz volt rajta, a diszkrét csipkeminták gondosan elrejtették a karján végigkígyózó tetoválást, csak a csuklóján villant ki egy sötétkék kacskaringó. Pontosan tudtam mi állt ott tintába öltve, egy idővonal az összes együtt töltött életükről dátumokkal és az akkori neveikkel. Minden igaz hívőnek díszítette egy ilyen a testét, hogy minden pillanatban hálásak lehessen a karma kegyességének.

Álmodozón néztem le saját, üres kezemre, a csuklómat csak az elhasznált véremmel teli ereim színezték, sehol semmi bizonyossága az örök és visszatérő szerelemnek. De mégis hittem, mert ha Léna, a racionalitás két tűsarkon kopogó mintapéldánya, azt mondja, hogy ez működik, akkor annak úgy kell lennie. Hiszen ha ő is megtalálta Gergőt, akivel már a tizenharmadik életüket fogják együt tölteni, akkor végre nekem is találnom kell valakit, aki nem bizonyul teljes csődnek egy hét után. Az élet szimplán igazságtalan: gimiben én voltam a népszerűbb, hosszú volt a combom és rövid a szoknyám, és biztos voltam benne, hogy előbb leszek menyasszony, mint Léna, akit sohasem lehetett kirobbantani a tankönyvek mögül. Ettől függetlenül legjobb barátnők voltunk, később is egy savanyú, lélektelen koliszobán osztoztunk, és amikor én kimaradoztam éjszakára, ő csak bölcsen a fejét csóválta. Azt mondta, ő vár.

Engem elhagytak, ő várt. Engem megcsaltak, ő várt. Engem istenítettek, én meguntam, és újra egyedül voltam. Léna csak várt.

Aztán jött egy ólomszagú virágokat hozó tavasz, nyomában egy különösen langyos északi szél, és Budapestre sodorta a Végtelen Csomó Gyermekeit.

Míg én lassan csúsztam bele az önvád és önutálat ingoványába, addig ez a szélszárnyon érkezett csoport egyre nagyobb befolyásra tett szert. Először csak pletykákat hallottam: szófoszlányokat susmusoló diáklányoktól vagy izgatottságtól remegő hangon elhadart városi legendákat a munkahelyi konyhában, a mikrónál sorban állva. Aztán kezdtek feltünedezni az olcsó papírra nyomott színes fotók tehetségkutató-sztárokról, akik mióta csatlakoztak a Végtelen Csomókhoz, megtalálták a hosszú éveken át hiába keresett lelki társukat, és ezzel együtt persze a belső ihletforrásukat. Aztán megjelent egy hír a miniszterelnök legkisebb lányáról, akit eljegyzett egy vízvezetékszerelő. Csak aznap ismerkedtek meg, de már húsz előző életükben boldog pár voltak. Nem tudom, hogy történt, de egyszerre egész Budapest a Csomókról beszélt, erről rotyogott a sülő húspogácsa a gyorséttermek konyháján, erről nyikorgott a sín a Combino alatt, erről csobogott a Duna a Magit híd lábainál. Egyre több ablakon jelent meg a Csomó motívummal hímzett függöny, hirdetve az állandó visszatérést és örök összetartozást.

Csakhogy én nem tudtam már hinni a tartós szerelemben, nekem pár hónap már utópia lett volna, több élet nem lehetett más csak zavarodott vágyálom. Szürkén teltek a napjaim, beleveszve a ködbe, ami reggel a folyópartra telepedett. Huszonegy évem elviselhetetlenül soknak tűnt, és míg én betagozódtam a munka világába, Léna a szakdolgozat írás egyszemélyes poklába merült. Legalábbis azt hittem, egészen addig, míg egy avartól ropogós október délelőtt színt nem vallott. A szeme csillogott, és kipirult, ahogy beszélt: végre megtalálta azt a fiút, akire egész életében várt. És mindezt a Csomóknak köszönhette. Zavartan rugdostam az ájult leveleket, nem igazán tudtam, mit mondjak. Aztán még is hagytam, hogy elvigyen magával egy gyűlésre, hiszen vesztenivalóm már nem volt.

Egy híd két végén álltunk, Léna a beérkezettek oldalán, én még a várakozókén. Két hónap szorgalmas csomóskodás után most eljött az idő, hogy végre engem is beavasson a végzet titkaiba.

‑ Na, mi van, Tojgli, izgulsz már? – kérdezte, miközben az orrán feljebb tolta a szemüvegét. Utáltam ezt a becenevet, főleg, hogy a „betoji”-ból származtatta, de a kíváncsiságom erősebb volt az önérzetemnél.

‑ Kicsit.

‑ Na jó, add ide a táblázataidat, meg a horoszkópokat, aztán meglátom, mit tehetek. De nem érek rá napestig bogarászni, negyedóra múlva randim van Gergővel.

Ráharaptam a szám szélére, nehogy kieresszem a visszafojtott sóhajt, ami a tüdőmet feszítette. Szinte láttam, ahogy kis rózsaszín szívekké változik Léna szeme, ahogy Gergőről beszél, és eltöprengtem vajon rám is ez a sors vár-e, ha fenéken talál Cupido nyila. De a remény mégis befészkelte magát a gyomrom mélyére, és minden percben félénk kisállatként rezzent meg. Kihűlt ujjaimat a teáscsésze megnyugtatóan sima oldalán melengettem.

‑ Aha! – csapta le a tollát Léna.

‑ Találtál valamit? – kérdezem, a hangomat mesterkélten nyugodttá simítva.

‑ A csillagtérképek és sorslatitúdok szerint negyed óra múlva a Boráros téren fog várni a villamosra – mondta somolygását az üdítője mögé rejtve.

‑ Ezt az én kusza krikszkrakszaimból silabizáltad ki?

‑ Kérlek szépen, a beavatottak egész máshogy érzékelik a világot. Átlátunk a káoszon.

‑ Hogyne. És mégis hogy néz ki? Hogy hívják? Honnan fogom megismerni?

‑ Milyen földhözragadt kérdések… Meglátod, és tudni fogod. De hogy lásd, hogy szívemen viselem a sorsod, beugrunk Gergővel az Archívumba, és kikeressünk neked pár hasznos adatot. Ha ma nem találod meg, akkor ezek alapján már bármikor előkerítheted. Na hess, hess tubicám, ha még ma el akarod csípni.

Aggódó pillantást vetettem a félig megivott teám felé.

‑ Meghívtalak – mondta elnézően mosolyogva, én meg kirobogtam az épületből. Az esti fények ragyogóra sminkelték a város nappal olyan elgyötört arcát, és ahogy belélegeztem Budapest leheletét, egy pillanatra elhittem, hogy a varázslat tényleg létezik. Egy pillanatra mégis elbizonytalanodtam, és majdnem hazafelé vettem az irányt, de már untam a „Tojgli” becenevet, úgyhogy felszálltam egy éppen akkor érkező 6-osra. Elgondolkodva méregettem a férfi utazóközönséget, de őszintén szólva esélytelennek tartottam, hogy bárki elnyerje a tetszésemet. Ilyenkor jellemzően a munkába belegörnyedt családapák illetve hormonoktól és energiaitaltól pezsgő tinédzserek töltötték meg a villamost, elképzelhetetlennek tetszett, hogy bárhol a közelben lessen rám a fehér lovatlan karmikus herceg. Mégis, ahogy egymás után hagytuk magunk mögött a megállókat, egyre jobban szorítottam a kapaszkodót. Az ujjaim már szürkésfehérre sápadtak, ahogy próbáltam fogást találni a racionális valóságon. Megkönnyebbülés volt, amikor végre elértük a célállomásomat. Szinte kiugrottam az ajtón a Boráros téren, és majdnem megszédültem, ahogy megcsapott a közeli Duna jellegzetes, végtelen kilométerektől mesélő folyóillata.

Gyerekkorom óta valami megmagyarázhatatlan varázslat vonzott a hidakhoz, kövekbe öntött kötőbűbájnak láttam őket, legrövidebb távolságnak két amúgy összekapcsolhatatlannak tűnő pont között. A megálló nyüzsgött az emberektől: gyorséttermi zacskót szorongató egyetemisták, beszélgetésbe merült, divatos nők, és bölcsen a semmibe révedő öregek várakoztak békés egyetértésben. Kezdtem megnyugodni, a vér lassabban dübörgött a fülemben. Ilyen tömegben esélytelen, hogy valaha is találkozom a lelki társammal. Végre vége lehet ennek az őrületnek, és nyugodt szívvel dobhatom be a reményt a hullámok közé, mint egy tompára koptatott ötforintost.

A telefonom megzizzent a farzsebemben, amitől majdnem neki ugrottam a mellettem várakozónak. Léna üzent, átküldött egy rakás hasznos adatot a „jövendőbelimről.” A neve mellett szerepelt a születési órája, az aszcendense és a nevének számmisztikai értelmezése. Kicsit meg is rettentett a dolog, fene akar úgy belemenni egy kapcsolatba, hogy mindent tud a másikról. Hol van abban a kaland?

Tapintatos köhintést hallottam magam mellől, és szórakozottan néztem fel a hang forrására. Nem láttam tisztán az illető arcát, mert pont a szemembe sütött a lámpa, de magas volt és az egyik ordítóan narancssárga kukának támaszkodott. Éreztem az aftershavejét, olyan illatot használt, mint valaki azon a régi nyáron, amikor utoljára igazán boldognak éreztem magam. Elmosolyodtam magamban, eszembe jutott a lány, aki akkor voltam. Mintha egy másik élet lett volna, egy színes albumban látott, tiniregényekből és magyar alternatív zenékből összerakott kollázs. Újra köhintettek.

Megráztam a fejem, és újra az utcai lámpa glóriájában fürdő idegenre fókuszáltam.

‑ Bocs, de már egy ideje a lábamon állsz – mondta, és a hangjában egy elharapott mosoly bujkált.

‑ Jézusom, bocsánat! Kicsit elbambultam – szabadkoztam, és gyorsan leugrottam a lábáról.

‑Azt látom. Nagyon elhomályosodott a tekinteted. Csak nem romantikus ábrándok?

‑ Nem nem, csak az emlékek.

‑ Örülök, hogy a lábam ilyenekre inspirált – kuncogta. A nevetése lágy volt és kedves. – Láttam a táskádon a végtelen kígyót, csak nem te is benne vagy ebben a Csomó mizériában?

‑ Áh, tettem vele egy gyenge kísérletet, a legjobb barátnőm rábeszélt. De úgy látszik, én rezisztens vagyok a végzet minden mesterkedésére.

‑ Uhum. Én is – sóhajtott, majd előkotort a zsebéből, egy gyűrött papírt. – De azért muszáj lesz megkérdezem, különben az öcsém sose hagy békén: ugye véletlenül sem hívnak Ilonának, aki a Szűz jegyében született és szereti a fehércsokoládét?

Hitetlenkedve néztem rá. Most már arrébb állt a fényből, úgyhogy láthattam, hogy sötét szemébe belefért az egész világ.

‑ Nem, véletlenül sem. Utálom a fehércsokit. És te sem vagy ööö… – kerestem vissza az üzenetet a telefonomban – Dávid, a Kos aszcendensű taekwondo bajnok?

Egymásra néztünk, és kitört belőlünk a nevetés.

‑ Ennyit a karmikus vakrandikról – mondtam pár perc után.

‑ Ja. Amúgy Dani vagyok, és már idefagytam ehhez a kukához a nagy várakozásban. Nem beszélve arról, hogy törékeny testem marcangolja az éhség. Van kedved egy hamburgerhez vagy eseteg valami magasabb szinten rezgő étekre vágysz?

‑ Egy időre most kirezegtem magam, köszi. Tökéletes lesz valami gyors és zsíros.

Mosolyogva töröltem ki Léna információgazdag smsét, és követtem nem-taekwondo bajnok Danit a sorslatitudó és eleve elrendelés mentes éjszakába.